Utálom azt a tényt,
hogy pont te voltál az a személy, akinek a szemei előtt összeomlottam. Már rég
gyűltek bennem a negatív érzések: mindazok az elfojtott, ki nem mondott
sérelmek, amik belülről marták lelkem falát, majd sikeresen kitörtek onnan, és
egyszerre vették át az uralmat mind az elmém, mind a testem fölött. Mélypontra
jutottam, és azáltal, hogy te kinevettél, és azt mondtad, most már hivatalosan
is pszichiátriai eset vagyok, még mélyebbre süllyedtem. Amikor segélykérően
nyúltam mindkét kezemmel feléd, az utolsó reményem felé, te ott hagytál azon a
sötét helyen, sőt rosszabb: elhitetted velem, hogy egy veszett ügy vagyok. Azt
vártam, hogy borítsd világosságba a fekete égboltomat, miközben a szemeidbe
nézek, de a te íriszeidben csak lenézés és gúny volt. Azt hitted, mindezzel
végleg elpusztítasz, pedig tévedtél. Miközben búcsúcsókot adtam, magamban azt
mantráztam: „Nevess ki, ha akarsz, amíg még lehet, mert hamarosan te
következel!”
Aznap új életet
kezdtem. Én voltam a hibás, amiért hagytam, hogy megmérgezd a lelkemet, de te
voltál az a szörnyeteg, aki abban lelted örömödet, hogy egyre jobban
megfakítottad az alapjáraton vidám lelkem szivárványát. De azokat a színeket,
amiket meghagytál nekem, még erősebbé színeztem, és ezen pulzáló színek árnyalatában
tértem vissza hozzád, immáron egy év távlatában. Mondd csak, hogy tetszik az,
aki most előtted áll? Hidd el, tetszeni fog! Nézz magadra: ugyanolyan nemtörődömség
jellemző a külsődre, mint régen. Most pedig nézz rám: a vállig érő hajam
reprezentálja azt, hogy végre nem kell hosszú copffal rendelkeznem, csak azért,
mert neked az a zsánered. A ruháim pedig direkt olyanok, amik végre engem képviselnek.
Most én irányítok. Itt az idő, hogy eljátsszam veled ugyanazt a játékot, amit korábban
te játszottál velem.
Rendre azt mondogattad:
annak, aki a te barátnőd akar lenni, mindenben meg kell felelnie az
elvárásaidnak; száz százalékosan azonosulnia kell azzal az ideállal, amit te
kitaláltál magadnak, és amit nem eresztesz. Viszont így, hogy már én írom a szabályokat,
téged foglak ezzé a saját személyiséggel nem rendelkező, identitászavaros,
ragaszkodásmániás személlyé tenni. Azt akarom, ami az enyém: a ráadást, amiben
megfordítom a meccs állását. Mindig arra vártam, hogy egy nap a karma által
visszakapod mindazt a rosszat, amit velem tettél, majd rájöttem: nekem kell a
karmáddá válnom. És hidd el, Drágám, szörnyen fogom ezt a szerepet élvezni.
Most te érzed majd rosszul magadat, ami ellen nem fogsz tudni semmit sem
tenni, mert én minden menekülő útvonalat elzárok előled. Elérem, hogy a
mindened legyek; hogy mindig, mikor bántalak, csak még jobban szeress, ahogy azt te
tetted velem. Mert igenis azért éledtem újjá a hamvaimból, hogy most én
raboljalak el téged a való világból, és elhitessem veled: senki más nem számít,
csakis a te Úrnőd! És amikor a világod végérvényesen leszűkül rám, akkor fogom
a képzeletbeli pisztolyomat, és lelőlek vele. A történelem ismétlődik, de én
sokkal sötétebb hellyé varázsolom majd az otthonunkat, és úgy fogok ragyogni, amitől
a retinád is kiég. A búcsúcsókomat pedig elégedett mosollyal az arcomon hagyom
ott neked. Akkor majd rájössz, hogy azon a napon, amikor a szárnyaim nélkül
zuhantam, és te csapdába ejtettél, végleg el kellett volna pusztítanod, mert
nem lesz rá új esélyed. Ezt a madarat többé senki sem zárja kalitkába.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a történetbe:
Jennie:
Már megszoktam, hogy gyakran nyugtatóval kell
elaludnom, hogy ne árassza el az elmémet az a sok kín, amit okoztál, és amit nap
közben próbálok a lehető legmélyebben eltemetni magamban. Az sem szokatlan,
hogy reggel pánikrohammal kezdem a napomat, az viszont igen, hogy este és
reggel is ugyanolyan rosszul legyek. Viszont nem meglepő, hogy ezen a napon az esti
pánikrohamomat egy reggelivel toldom meg, hiszen ma lenne az ötödik
évfordulónk, viszont te már nem vagy itt velem. Én pedig bánom, hogy tisztán
látom minden korábbi évfordulós ünneplésünket: a szerelmes szavakat, a vad
csókokat, meghitt vacsorákat. De még ennél is rosszabb, hogy várom, hogy
megjelenj ma az ajtómban, és közöld: mindent megbántál, Lisa sohasem tudott
igazán a helyembe lépni. De még ha így is lenne, egy idő után megint elmennél,
hisz ha egyszer el tudtál hagyni, mi garantálná, hogy nem teszed meg újra. Mire
várjak, Chaeyoung? Hogy ismét összetörd a szívem? Hátba szúrtál, és még fussak
utánad? Ennyi, befejeztem: ezt a bánatot eddig cipeltem.
Mondd meg, hányszor könyörögtem, hogy változz! Meg
se tudom számolni, hogy az utolsó együtt töltött évünkben hány alkalommal
hangzott el ez a kérésem. Én amennyire tudtam, megváltoztam érted, míg te a
legapróbb dolgokban sem voltál hajlandó alkalmazkodni hozzám. És mit értem el mindezzel?
Azt, hogy már azt sem tudom, ki voltam előtted, de utánad nem vagyok más, csak
egy magányos, szerencsétlen, pánikbeteg.
Annyit kértem, hogy ne hazudj nekem. De te máshol
jártál, akkor már megtetted velem. Naiv voltam, hogy elhittem, te őszintén
hiszel bennem, mivel a hit mindig is az én szakterületem volt. De bár ne olyanokban
hinnék mindig, akik kihasználnak, majd miután kiszipolyoznak, magamra hagynak, mint te. Hibáztam, hogy nem láttam: hazugság volt mindened.
Az éjjel azt álmodtam, hogy
vissza akarsz táncolni az életembe, és igenis büszke vagyok rá, hogy ki tudtam
mondani: Ide ne gyere! Esküszöm magamnak: hazug játéknak
többé nem leszek eleme. Szerepjáték, igaz, ez volt számodra az egész
kapcsolatunk? Egy jó kis kaland, de rájöttem, egy hamis királynőt szerettem.
Ezt a bánatot eddig cipeltem. Bármilyen téves utat is kövess ezután, nem
tartok veled. Bolondítsd Lisat ezután! Én pedig már annak is nagyon fogok
örülni, ha ki tudok kelni az ágyamból, hogy bevegyem a nyugtatómat.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Egy viszonylag gyorsan „lezavart” történetem végéhez értem
most. Az írásfolyamat 2019. 08. 27. – 2019. 11. 01-e között zajlott, a
posztolásé pedig 2019. 09. 18. – 2019. 11. 22-e között. Még ha nem is volt
hosszú fanfiction, és a befejezett ficijeim közül ez az eddigi
legnépszerűtlenebb, én ezektől függetlenül kifejezetten büszke vagyok arra,
amit sikerült összehoznom, sőt, ha őszinte akarok lenni, jobban is sikerült,
mint amiben reménykedtem, amikor belefogtam. Bízom benne, hogy nektek, akik
végigkövettétek, sem okoztam csalódást. Remélem, átjött az, amit fő üzenetnek
szántam: Egyes személyeket bizonyos időre el kell veszítsünk, hogy újra
megtalálhassuk és még nagyobb becsben tartsuk őket.
Nagyon örülök, hogy végre sikerült ezzel a párossal
egy több részes történetet is írnom a korábbi one shotok után. Velük valamiért
inkább az ilyen szomorkásabb dolgok mennek jobban – de azért csak pozitív lett
a végkifejlet. Köszönöm annak a pár embernek, akik egyszer-kétszer, vagy akár
rendszeresen is biztattak a kommentjeikkel: Ti voltatok a fő erőforrásom, hogy
még ha kevesen is olvastátok ezt a ficit, páran kifejezetten szerettétek, és
értetek megérte publikálni. Remélem, néhányan más történeteim erejéig is velem
maradtok. Még egyszer köszönöm a figyelmet! 💕😊
Egyes sebeket az emberek örökre magukon hordoznak:
beforrhatnak, de a hegek igenis ott maradnak, és emlékeztetik őket arra, hogy
mindez bármikor ismét előfordulhat. A Jaebum szívén maradt hegek is rendre így
tettek: újra és újra eszébe juttatták azokat a napokat, amikor magára maradt,
és eredménytelenül, cél nélkül tengődött. Volt egy rendszeresen visszatérő
álma, melyben a házuk falai hirtelen leomlottak, és ő ott állt egyedül, a
pusztulás szélén. Egy hegy magasodott előtte, amit hatalmas felhők borítottak,
így sötétséget árasztva odafentről. Sohasem volt tudatánál ezen álmok során, de
mindig elfogta egy érzés, hogy már járt itt. Az ilyenkor rátörő vad zihálásai,
rúgkapálásai és kiabálásai mindig felkeltették Jinyoungot, aki felébresztve párját,
szorosan magához húzta, és kérte, hogy csukja be a szemét, és képzelje azt,
hogy minden ugyanolyan, mint régen. Pedig nem volt az – sokkal jobb volt, de
kellett pár hónap ahhoz, hogy Jaebum ezt elfogadja, viszont utána életük
legboldogabb napjai következtek.
Hihetetlen, mennyire más tempóban tud telni az idő, az
alapján, hogy jó vagy rossz időszakot él meg az ember. Nem kellett sokat várni
az esküvőjükre sem: fél év múlva, a legfontosabb hozzátartozóikkal együtt Amerikába
repültek, és egy luxusszálloda báltermében megtartották a szertartást és magát
a fogadást is. Nem volt egetverő party, hiszen az nem is az ő világuk lett
volna. Az a szűk kis összejövetel, amit rendeztek, számukra tökéletes volt. Az
is külön tetézte a dolgot, hogy Mark itt mutatta be nekik az újdonsült
barátnőjét, Lisat. A lány az új asszisztense lett nemrégiben, és azonnal egy
hullámhosszon voltak. Eredetileg csak azért segített neki sokat Mark a
beilleszkedésben, hiszen tudta, milyen volt egy idegen országban helytállni, de
a pártfogásból hamar barátság lett, ami idővel szerelemmé alakult át. Jinyoung
életében nem látta még ilyen boldognak a barátját, aki épp ezért őszintén
tudott örülni az esküvőjének.
De nem csak ők voltak az egyedüli friss pár ott, hanem Jisoo
és Yugyeom is. A lány, mint azt ígérte, valóban rögtön randit kért a fiútól,
ahogy Jaebum rávette. Yugyeom először azt hitte, csak megtréfálta, hiszen annyi
év epekedése után, hihetetlennek hatott, hogy élete nője, csak úgy random
kezdeményezzen nála. De Jisoo idővel bebizonyította számára, hogy nagyon is
komolyan gondolta köztük a dolgokat, és együtt hozták meg azt a döntést is –
közvetlen azután, hogy összeköltöztek –, ami a lehető legjobb nászajándéka lett
az ifjú párnak: belementek abba a kérésükbe, hogy Jisoo hordja ki a közös
gyermeküket. Azért jutott erre az elhatározásra az immáron házaspár, hiszen
Jaebum spermáit beültetve Jisooba, mindkettőjük gyereke lett a kicsi: így az Im
és a Park család vére is keveredett benne. Ennél közelebb nem juthattak ahhoz,
hogy mindkét oldalról vér szerinti babájuk legyen. Bár az örökbefogadás is
teljesen kielégítő lett volna számukra. Úgy is határoztak, hogy a második
gyermekük adoptált kicsi lesz, azonban egy legyet ütöttek két csapásra: Jisoo
egy ikrekkel ajándékozta meg őket – egy fiúval és kislánnyal. Bár
mindez okozott némi nézeteltérést, mert Yugyeom kitalálta, hogy a kislányt meg szeretné
tartani, nem törődve azzal, hogy Jaebum volt az apja. Ettől teljesen kiakadt a
legjobb barátja, hogy hogyan kérhetett tőle ilyet. De Jinyoung végül elrendezte
a dolgot: sejtette, hogy Jisoo terhessége felszínre hozta Yugyeomban az apai
ösztönöket, és nem tudta kivárni, hogy végre a saját babájukat várja a lány.
Szerencsére Jisoot nem akasztotta ki a szerelme hozzáállása, annak ellenére,
hogy mindösszesen egy éve alkottak ekkor egy párt. Helyette megkérdezte a
nőgyógyászát, mi volt az az optimális idő, amikor újból teherbe eshetett. Az
elhízástól nem félt, hiszen olyan alkata volt, hogy a minimumnál nem szedett
fel többet a terhesség alatt. Amúgy is imádta, hogy azt és annyit evett,
amennyit csak akart, és hogy a párja királynőként bánt vele – bár enélkül is a
tenyerén hordozta őt.
- Egek, mi tart ennyi ideig? – kérdezte a kedveséért aggódó
Yugyeom, aki Jaebummal együtt kint maradt a váróteremben, míg Jinyoung a
szülőszobán volt a nővérével. – Komolyan, felrobbanok.
- Nyugi, barátom! Én is szörnyen izgulok, elhiheted – ölelte
meg Jaebum, majd próbálta egy székhez hívni, de Yugyeom helyette le-fel sétafikált.
- Egyébként, együtt akartuk elmondani nektek Jinyounggal, de
már úgyis mindegy.
- Micsodát? – nézett rá kikerekedett szemekkel a fiatalabb.
- Rólatok fogjuk elnevezni őket. Ez a minimum, amit tehetünk
köszönet gyanánt – újságolta a legnagyobb mosolyával az idősebb.
- Jaebum! – ült le végre mellé Yugyeom, és most ő vonta
szerető ölelésébe a másikat. – Erre nincs semmi szükség. Tudod, hogy
testvéremként tekintek rád. Ott voltál nekem, amikor a szüleimen kívül senki
más. Ráadásul te vetted rá Jisoot, hogy kezdeményezzen nálam. Annyi, de annyi
mindent köszönhetek neked. Épp ezért szégyellem úgy, hogy kitaláltam azt a
képtelenséget, hogy megtartjuk a kislányt – nézett lefelé szomorú kutya
szemekkel.
- Jaj, ne viccelj! Azt már ezerszer megbeszéltük. És amúgy
meg, oda-vissza segítettük egymást. Hisz ki jött el velem heteroként egy meleg
bárba, ahol megismertem életem szerelmét? Ki járt velem foci órákra, bárhogy
rühellte a dolgot? Ki volt az egyedüli ember, akire számíthattam, amikor
majdnem meghaltam? De most őszintén, Yugyeom, ha te nem találsz rám, én már nem
élnék. Nem csak olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek, hanem igenis azok
vagyunk. És ha nektek is lesz saját gyereketek, akkor válunk csak igazán egy nagy
családdá. Remélem, a csöppségeink is ugyanúgy fogják szeretni egymást, ahogy mi.
- Azta, Jaebum, te komolyan átmentél költőbe, amióta
visszajöttél a halál kapujából – vonta le ezt a következtetést Yugyeom.
- Lehet, de így lettem igazán önmagam – tette testvére
vállára a kezét. El se hitte, hogy tényleg ilyen csodás dolog miatt kellett
idegeskedniük a kórház várótermében.
- Fiúk! – jelent meg hirtelen Jinyoung. – Megszülettek! Jisoo
és Yugyeom egészségesek és gyönyörűek – lábadt könnybe a szeme, majd párja védő
ölelésében kiadhatta magából az egész nap izgalmait. Az életük végre
beteljesedett: hivatalosan is apukák lettek.
Férj és férj ezután kézen fogva, szeretettel elárasztott
mellkassal várták, hogy szemügyre vehessék a megfürdetett csöppségeket,
miközben Yugyeom kimerült szerelméhez sietett, hogy elmondja neki, mennyire
büszke volt rá. Ekkor végre erőt érzett magában, hogy feltegye azt a kérdést,
amire majdhogynem azóta a nap óta vágyott, hogy először meglátta. Jisoo, aki
másfél évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy valaha is esélyt ad neki, olyan
gyorsan és határozottan ment bele, hogy a fiatalabb felesége lesz, hogy
Yugyeomnak egy pillanatra le kellett ülnie, hogy felfogja, mit is hallott. De
miért is várt volna a kérdésével, és Jisoo miért is ne válaszolt volna abban a
minutumban? Mind megtanulták Jinyoung és Jaebum által, hogy a halogatás és az
elfojtás szörnyű következményekkel tudott járni. Egyesek kaptak egy második
esélyt, míg mások nem. Lehet, Mark Jackson mellett is boldog tudott volna
lenni, ha magától felismeri a fiatalabb érzéseit, de mire eljutott oda, hogy
rájöjjön, úgyis képes lett volna szeretni őt, addigra BamBam végérvényesen
elrabolta Jackie szívét. Lehet, egy másik világban, Jackson volt élete
szerelme, talán ott nem is ismerte Jinyoungot, míg egy harmadik univerzumban ő
kísérhette Jinyoungot az oltárhoz. Itt viszont Lisa volt számára a nagy ő,
akiről már se Jinyoung, se Jackson miatt nem mondott volna le.
Annyi életút állt előttük. Oly sok döntésük volt, ami
végérvényesen meghatározta a jövőjüket. Nem szabadott félniük beleállni egyes elhatározásukba,
és a „Mi lett volna ha?” kérdésen sokat agyalniuk. Abból kellett kihozniuk a
maximumot, amerre sodort őket az élet, és amerre ő maguk sodródtak. Jaebumot
majdnem a halálba sodorta minden kimondatlan szava és az a bizonyos
elhalasztott eljegyzés. De még innen is fel tudott állni, és ezután még inkább
értékelte azt a családot, aminek a tagja lehetett. Olyan apa vált belőle, akire
a gyerekei méltán lehettek büszkék. A legnagyobb alkotásuk Jinyounggal a
családjuk volt, és annak az összetartása. Nem tettek le olyat az asztalra,
amivel bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, vagy ami által világhírűvé
váltak, de boldogok voltak, és boldogságot hoztak a szeretteik életébe is, és
tudták, ennél több számukra nem is kellett.
Vége
A búcsúposzt ITT találjátok! (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Jinyoung a következő egy hétben, annyi időt töltött a
kórházban Jaebummal, amennyi csak lehetséges volt; be akarta pótolni a külön
töltött időszakot, és a lehető leginkább éreztetni a párjával, hogy ezentúl
tényleg ő lesz ismét a legfontosabb személy számára. Ez az idősebb lelkét
minden nap egy kicsit élettel telibbé tette. Bár kellett neki az az egy hét,
hogy elhiggye, tényleg visszakapta élete szerelmét, és már nem kellett a
képzeletével beérnie. Igyekezett a főorvossal is éreztetni, hogy ő már igenis
kész volt arra, hogy hazamenjen, mert egy helyen tudott csak igazán felépülni:
Jinyoung oldalán. Lehet, más orvos tovább tartotta volna bent, de mivel a
másodunoka testvéréről volt szó, akivel kiskorukban sokat voltak együtt, így
nem kellett nagyon győzködnie, valamint ezért az sem okozott plusz
kellemetlenséget, hogy egy férfi miatt került oda, ahova.
- Jisoo, hát te itt? Úgy tudtam, hogy egyedül Jinyoung visz
haza – lepődött meg Jaebum, amikor a vártnál eggyel több fő érkezett meg érte.
- Ez aztán a fogadtatás a jövőbeni sógoromtól! – tette
keresztbe a kezét durcásan a lány.
- Hé, tudod, hogy nem úgy értettem, csak meglepődtem.
Miután minden iratot elintéztek, lassan, de biztosan
elindultak az autóhoz, amit – mint időközben kiderült –, Jisoo nem mert a
testvérére bízni, mivel méregdrága volt, ezért vitte inkább ő maga haza őket. Bár
ott lett volna Jaebum dzsipje is, de azt sohase merte vezetni Jinyoung. Végül azonban
nem bánták, hogy így alakult, mivel Jisoo amúgy is csak egyszer tudta
meglátogatni Jaebumot, míg bent feküdt a kórházban. Így legalább volt idejük
kicsit pletykálni, és a lány többször is elmondhatta, hogy csak azért történt meg
mindez, mert ő nem volt a városban, hogy elrendezze köztük a dolgokat. A fiúk,
ismerve a makacsságát, végül ráhagyták, és inkább csak helyeseltek neki.
Azonban Jaebumnak eszébe jutott egy téma, amit már többször felhozott a lánynak
az elmúlt évek során, de ő mindig kibúvót keresve, nem adott egyenes választ a
kérdésére.
- Jisoo, mi újság pasi téren?
- Ne is kezd! Nincs semmilyen fejlemény, de továbbra sem
vagyok vevő a barátodra. – A lány már azelőtt le akarta zárni a témát, mielőtt
egyáltalán belementek volna.
- De miért? Hihetetlen, mennyire makacs vagy. Yugyeom régóta
odáig van érted. Életemben nem láttam más nőre úgy nézni, ahogy rád. Szép pár
lennétek, és ami ennél is fontosabb, tök jól megértitek egymást, és a te
részedről is van vonzalom felé, ne is tagadd! – Jaebum nem volt hajlandó ilyen
könnyen túllépni a dolgon. Most, hogy ismét teljes volt a boldogsága élete
szerelmével az oldalán, szerette volna, ha végre a legjobb barátja is meg tud állapodni
valaki mellett, és Jisoonál remekebb lányt el se tudott volna képzelni mellé.
- Hát persze, hogy van vonzalom az én részemről is. Utálom,
hogy elpirulok, amint meglátom, és hogy a hangom jobban remeg, mint egy-egy fontos
sajtótájékoztatón. Kikészít az a srác, de én egy érett üzletasszony vagyok; nem
jöhetek össze egy négy évvel fiatalabb személlyel, aki alkalmi fotózásokból él.
Nekem biztos jövőre kell építenem, és ő ezt nem tudja nyújtani – volt továbbra
is kitartó az álláspontja mellett.
- Szörnyű vagy! Jinyoung, kérlek, beszélj vele! – fordult a
párja felé kérlelően Jaebum.
- Jisoo, tudod jól, hogy annyi pénzed van, hogy az se
lenne baj, ha Yugyeom semmit se keresne. És amúgy is, sok mindent elárul,
hogy már közös jövőről beszélsz, úgy, hogy még el se kezdtetek járni. – Hívta
fel erre a figyelmét, hiszen az ember ilyesmin nem agyalt olyan valaki kapcsán,
akivel kizártnak tartotta, hogy egy párt alkossanak.
- Hát persze, hogy ilyeneken gondolkodok. Mert vele mindent
akarnék: közös házat, kutyát. A szentségit, fiúk, azt szeretném, hogy ő legyen
a gyerekeim apja, de félek, hogy túlságosan különbözünk! – Végre megtört az a
bizonyos jég, és a felszínes kifogások helyett kimondta Jisoo a valós
érzelmeit. Rajongott Yugyeomért, ugyanúgy, ahogy a fiú érte, de rettegett az
érzéseitől, és attól, hogy a másik hamar ráunna arra, hogy folyton üzleti utakra
járt, sokszor túlórázott és akár az irodájában is aludt. Sohasem Yugyeomot
tartotta kevésnek magához, hanem őt nem vélte elég jónak a fiú mellé. Yugyeom olyas
valakit érdemelt szerinte, aki teljes bedobással tudott koncentrálni a
kapcsolatukra, nem pedig csak félgőzzel.
- Előre szólok, Park Jisoo: én nem hagyom ezt annyiban.
Megérdemlitek egymást, és a hülye gondolkodásmódod nem elég indok, hogy miért
ne boronáljalak titeket össze – jelentette ki ellenvetést nem tűrően Jaebum,
ezzel meglepve a lányt.
- Téged kicseréltek a kórházban? Korábban nem mondtál volna
ilyet – állapította meg felhúzott szemöldökkel.
- Megváltoztam. Már tudom, milyen magányosan tengetni a
napokat, és se magamnak, se a szeretteimnek nem kívánom ezt – felelte komoran.
- Jó, elhívom egy randira – ment bele Jisoo.
- Tessék? Ilyen könnyen ment? – esett le a fiú álla, hiszen
azt hitte, még jó sokáig kell érvelnie, hogy ténylegesen belemenjen.
- Igen, mert már belefáradtam, hogy nincs ki fogadjon, mikor
hazamegyek. Még egy kutyám sincs, mert tudom, hogy egyedül nem tudnám gondját
viselni. Nem akarok egy magam megöregedni. Harminckét éves vagyok,
gyerekvállalásra készen. Lehet, nem Yugyeom számomra a nagy ő, de megérdemel
egy esélyt; és ha nem is jön össze, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. –
Jisoo egy kicsit önmagát is meglepte a válaszával. Viszont tényleg sokat
gondolkodott azon, hogy egy időre visszább lépne az üzletasszonyi szerepkörből,
és családalapításba kezdene, amihez az első lépés a párkeresés volt. Már azon
is elmélkedett, hogy akár egyedül is vállalna egy babát, mert annyira vágyott
az anya szerepre.
- A nővérem végre rájött, hogy nem a munka az élet értelme –
állt fel Jinyoung, majd magához húzta a lányt, aki öccse erős szorításában még
inkább érezte, hogy ez volt a helyes döntés számára.
- Tehát támogattok ebben? – nézett felváltva rájuk.
- Tesó, ne viccelj! Tudom, hogy remek vagy a szakmádban, és
ezután is az lehetsz, de már évek óta átestél a ló túloldalára. Épp itt az ideje
ezen változtatni – felelte Jinyoung, aki végtelenül boldog volt, hogy saját magától
jött rá minderre a nővére. Büszke volt rá és arra, amit elért, de ideje volt
hátradőlve másra bízni a vállalatának az igazgatását.
- Szerintem is. Most viszont magatokra hagylak titeket. És
ígérem, keresem Yugyeomot még ma!
- Ennél jobb végszavad nem is lehetett volna – állapította
meg Jaebum, aki szintén megölelte a lányt, mielőtt útjára engedték.
Végül nekiálltak együtt főzőcskézni, mint a régi szép
időkben. Azt a csapatmunkát, ami a konyhában jellemző volt rájuk, az élet
minden területére ki akarták ezentúl terjeszteni. Jisoo családalapítós ötlete
még inkább arra sarkallta őket, hogy minél előbb meglépjék azt, amire – mint
nemrég rájöttek – mindketten úgy vágytak. Csak még azt kellett megbeszélniük,
pontosan milyen úton akartak apukákká válni. Bár jelen pillanatban Jaebumnak az
is bőven elég volt, hogy ismét kettőjük otthonaként funkcionált a házuk, nem
pedig egy depressziós, alkoholista barlangjaként. Jinyoung sohasem említette a
szerelmének, de majd beleszakadt a szíve, amikor feltakarította azt a
kuplerájt, amit maga után hagyott, mikor kórházba került. Egyes dolgokat
jobb volt elhallgatni, míg másokat semmiképp sem. Az utóbbihoz
tartozott az is, ami már egy jó ideje foglalkoztatta.
- Valamit nem mondtál ki – hozta fel, amikor a vacsorájuk
végéhez értek, és épp nekiláttak volna elpakolni.
- Micsodát?
- A tizedik dolgot, amit megtanultál, miután elhagytalak.
Azt, ami kórházba juttatott. – Komolyan nézett a párjára; mindig így tett,
amikor éreztetni akarta vele, hogy felesleges volt ellenkeznie, mert úgyis
kiszedte belőle, amit akart.
- Nem tudom, miről beszélsz. Szerintem szimplán csak nem
tetszik, hogy nem kerek szám jött ki a végén – rántott a vállán Jaebum, de
legbelül ő is tudta, hogy be fogja vallani azt, amire az idősebb kíváncsi volt.
- Drágám, kérlek, mondd ki, akkor is, ha fáj! Mert igazán így fog tudatosulni bennünk – szorította meg biztatásként a kezét Jinyoung. Nem maga miatt
akarta kicsalogatni belőle azokat a szavakat, hanem hogy fellélegezzen Jaebum.
Túl sok bajuk lett már abból, hogy létfontosságú dolgokat elhallgattak a másik
elől.
- Nem akarom, mert a végén csak emiatt maradsz majd
mellettem, akkor is, ha boldogtalan vagy – volt továbbra is makacs az idősebb,
és igyekezett elhúzni a kezét, hogy felállhasson, de Jinyoung nem eresztette:
úgy ragaszkodott Jaebum tenyeréhez, mintha összeforrt volna az övével.
- Egy életre megtanultam, hogy inkább vagyok boldogtalan
melletted, mint boldog más oldalán – vallotta be, nem mintha nem közölte volna
ezt már vele az elmúlt egy hétben több ízben is, de így konkrétan nem hangzott
el a szájából egyszer sem.
- Rendben, akkor kimondom, és egyúttal megígérem, mindent
megteszek, hogy ne légy egy kicsit se boldogtalan mellettem. A tizedik dolog,
amit megtanultam, miután elhagytál: Nem csak, hogy hiányoztál, amikor
elmentél, hanem minden életkedvemet magaddal vitted. Nélküled nincs értelme
élnem. – A szemeit párja barna íriszébe fúrta, miközben beszélt. Az a tekintet
bármit képes volt kibűvölni belőle. Kár, hogy nem mindig tudta Jinyoung, mit
kellett kérdeznie, de amikor igen, akkor senki sem állhatott közé és az igazság
közé.
- Még szerencse, hogy az én életemnek is te adod a fő
értelmét – mosolygott szeretett ittasan, és el is engedte kezeik szorítását, nem
számítva arra, hogy Jaebum nem tudva tovább uralkodni magán, fel fog pattanni a
székéből, és elemelve őt, az ölébe kapva indul meg vele a hálójukba.
- Te meg mit csinálsz? Eszedbe se jusson a szeretkezés, hisz
csak most jöttél haza a kórházból! – intette óvva a fiatalabb, de Jaebum úgy
tett, mint aki nem hallott semmit, és már vetkőztetni is kezdte őt, miközben
ott csókolta, ahol csak érte. – Kérlek, hagyd abba! – próbálta eltolni magától,
de hiába: szerelme dominanciájával sohasem tudott versenyezni. – Magadban
teszel kárt. A végén visszakerülsz a kórházba. – Rettegett, hogy máris újból
elveszíti a párját, amit semmiképp sem engedhetett.
- Dehogy fogok. Hisz már mindketten tudjuk, hogy te éltetsz. El sem
tudod képzelni, hogy hiányzott minden egyes porcikád. – Közben már az inget le
is hámozta a fiatalabbról, és éppen a farmerja övévvel babrált. – Megőrülök, ha
még egy perccel tovább kell várnom rád. A végén az küldd vissza a kórházba.
Úgyhogy, ha tényleg félted a testi épségemet, akkor add nekem magad, úgy, mint
előtte soha! – Megállt, és engedély kérően fürkészte Jinyoung arcát, aki végül
belátta, hogy nincs mit tennie: már aznap szeretkezni fognak.
Végül egy bólintással adott engedélyt arra, hogy azt tegyen a
testével a szerelme, amit csak akart. De nem félt, hiszen Jaebum tisztában volt
vele, hogyan tudta a leginkább kényeztetni őt. Még a legnagyobb vágy sem volt képes elérni nála, hogy ne a fiatalabb igényei legyenek az elsők, amikor irányította
a szeretkezésüket. Ekkor érezte igazán Jinyoung is, mennyire hiányolta azt az
intimitást, amit csak Jaebumtól kaphatott meg. Hosszú évek összeszokott
szeretkezését semmi és senki sem lett volna képes pótolni az életükben.
Ráadásul mindig tudtak újítani. Ismerve egymás vágyait, a saját határaikon
belül sok dolgot kipróbáltak már, és azt is könnyedén meg merték mondani a
másiknak, ha valami nem tetszett nekik. Egy tartós kapcsolatnak igenis fontos
része volt a jó szexuális élet, és nekik az volt.
Ebben a helyzetben semmi extrát nem tett Jaebum, de anélkül
is különleges volt mindkettőjük számára: mintha a második első alkalmuk lett
volna. Az a fékevesztett vágy, ami uralta az idősebb testét, felperzselte
Jinyoung minden egyes porcikáját, és úgy libabőrözött, mint talán még soha.
Miután Jaebum saját magát is megszabadította a ruháinak börtönéből, úgy
csókolta a fiatalabbat, hogy közben merevedő férfiasságaik táncot járhassanak
egymással. Mindketten imádták, miként rándult össze a nemesebbik részük a
másikuk büszkeségének találkozásától. Minél intenzívebben reagáltak odalent
egymásra, annál vadabbul falták a másik ajkát. Már majdnem ott tartottak, hogy
helyben elélveznek, amikor Jaebum úgy döntött, megszakítja a dolgot, és némi
elválás után párja belső combját kezdte el csókolgatni.
- Mindig tudod, mikor kell váltani – pihegte Jinyoung, aki
épp a légzését próbálta normalizálni, tudva, hogy nemsokára ismét alig fog
levegőhöz jutni.
Jaebum azonnal az éjjeli szekrényének a felső fiókjához
sietett, hogy kivegye azt a síkosítót, ami az elmúlt hetekben mindvégig azt
várta, mikor használják ismét. Ugyan sietve, de alaposan bekente vele a három
középső ujját, melyből az egyiket már be is csúsztatta kedvese hátsójába.
Jinyoung, mint ilyenkor mindig, fájdalmasan összeszorította a szemét, majd
miután megszokta a szúró fájdalmat, lassan párjára tekintett, aki ezt jelnek
véve, elkezdte az ujját mozgatni benne. Nemsokára egy második, majd egy
harmadik ujj is cikázott a fiatalabban, aki egyre inkább kezdte mindezt
élvezni, amiről az előváladékának mennyisége is tanúskodott.
- Egek, most már elég lesz a tágításból! – húzta ki magából
párja kezét.
- Rendben – bólintott az idősebb, majd síkosítót kenve nemesebbik
felére is, bepozicionálta magát Jinyoung járatához. – Sajnálom, ha túlságosan
fájni fog, mivel elszoktál tőlem – kért előre is elnézést.
- Ez ugye, nem egy enyhe érdeklődés lett volna, Marknak vajon
mekkora a mérete? – ráncolta a szemöldökét a fiatalabb.
- Talán – rántott a vállán Jaebum, miközben óvatosan, de
azért egy határozott mozdulattal félig behatolt Jinyoungba.
- Azért se mondom meg – lihegte fájdalomittas hangon, mire
válasz helyett a párja tövig elmerült benne. – Mocsok vagy, Im Jaebum! Remélem,
tisztában vagy vele.
- Teljes mértékig. De te mégis visszajöttél ehhez a
mocsokhoz, nem igaz? – kérdezte kacéran, miközben párja nyakának gyenge
pontjait vette célba a szájával, majd óvatos mozgásba kezdett.
- Úgy látszik, tényleg sok erőt kivett belőled a kórház –
jegyezte meg kacéran Jinyoung.
- Tessék? – nézett rá döbbenten az idősebb. – Csak nem azt
mondod, hogy ez kevés neked, amikor épp azt várom, hogy hozzám szokj?
- Talán – ismételte Jaebum korábbi válaszát, tudva, hogy
ettől vérszemet kap a párja, és vad tempóba kezd. De ennyi egymástól megvont
idő után, mindennél jobban vágyott erre.
- Készülj, Jinyoung, mert nemsokára csillagokat fogsz látni!
Jaebum nem a levegőbe beszélt, valóban olyan gyors és gyilkos
tempóra kapcsolt, hogy nem kellett egyiküknek sem sok ahhoz, hogy elérjék a saját
orgazmusukat. Ráadásul, mikor még a kezével is rásegített arra, hogy Jinyoung számára
emlékezetes legyen az együtt töltött idő, a fiatalabb – mint sok más vad
szeretkezésük során –, amint párja kezébe élvezett, elájult, és nem is érezte,
miként hagyta saját élvezetének nyomát benne Jaebum, majd hogyan húzódott ki
belőle, törölgette meg és öltöztette fel őt.
- El is felejtettem, mennyire imádom, amikor arra kelek, hogy
nézel – ébredezett a fiatalabb, fél órával később.
- Tudod, hogy képtelen vagyok betelni a szépségeddel. Azt pedig
sajnálom, hogy teljesen kiütöttelek – simította meg az arcát, majd gyenge
csókot lehelt ajkára.
- Ne sajnáld, hiszen én kértem, hogy légy keményebb. Épp
ezért csak magamat okolhatom, amiért ezután lábra se nagyon tudok majd állni.
- Még jó, hogy nem készülünk ma már sehova, így pihenhetsz az
ágyunkban.
- Igen. Gyere ide hozzám! – húzta közelebb Jaebumot, miközben
megfordult, így kiskifli-nagykifli pózba kerültek.
- Jinyoung, köszönöm, hogy kimondattad velem azt a bizonyos dolgot
– súgta a fülébe, amit ezután meg is puszilt.
- Én köszönöm, hogy ennyire szeretsz.
- Drágám, még van, ami bennem maradt.
- Akkor most add ki magadból! – kérte, hiszen tudta, hogy még
sok megbeszélni valójuk volt, de nem akart semmit siettetni.
- Jó, de előre szólok, dalszövegszerűen próbálom majd
megfogalmazni, amit akarok, mert úgy megy a legjobban. – Erre csak bólintott a
fejével a párja, így egy mély levegővétel után folytatta is. – Millió okot
adtam, hogy elhagyj és kilépj a kapcsolatunkból. Imádok hegyet mászni, de még
arra se tudtam rávenni magam egyedül, mivel tudtam, hogy nincs az a magas hegy,
ahonnan lelhetnék olyan utat, amit nélküled tudok járni. Mert bárhol legyél,
nekem ott a helyem melletted.
- Jae…
- Ne, kérlek, hadd fejezzem be! – Jinyoung ismét csak
bólintott, nem is sejtve, hova fogja mindezt kifuttatni a párja. – Tudod, hogy
sohasem voltam hívő, de miattad még arra is rávettem magam, hogy gyakran
imádkozzak. Könyörögtem Istenhez, hogy adjon vissza nekem. Próbáltam a
legrosszabb dolgokat is jobbnak látni, de képtelen voltam, mert megrekedtem egy
olyan körön belül, ahonnan csak kifelé tudtam bámulni, de mozdulni nem. Néha,
józanabb órákban, olyan volt, mintha csak levegőt venni álltam volna meg. De
mikor már nem reménykedtem többé benne, hogy visszakaplak, a levegőre se
vágytam. Nem akartam egy olyan világ oxigénjéből táplálkozni, amiben te nem
vagy az enyém. Az alkohol és a gyógyszerek miatti képzelgéseimben olyan
dolgokat mondtál, amiket tudtam, hogy a valóéletben nem gondolnál komolyan.
Minden egyes ébredéssel nehezebb volt megőriznem a reményt, hogy látlak még. Az
álmaimban nem hihettem a szavaidnak, ezért sem törődtem már a mértéktartással,
és hagytam, hogy majdnem meghaljak. De… - Egy pillanatra elakadt, elcsuklott a
hangja, majd kinyitva a kezét – ami eddig össze volt szorítva –, feltárta annak
tartalmat: azt a gyűrűt, amit már évek óta a párjának szánt.
- Jaebum… - Jinyoung szíve hevesebben vert, mint a korábbi
szeretkezésük során, amikor szerelme felhúzta a megfelelő ujjára az ékszert.
- Tényleg millió okot adtam neked, hogy elhagyj, de te
mondattad ki velem az előbb azt a megmásíthatatlan okot, ami mindet felül
tudja írni, és ami miatt úgy hiszem, hozzám kell végérvényesen kötnöd az
életedet. Mert én tényleg meghalnék érted. Nem lesz senki, aki úgy szeressen,
mint én. – Amint mondandója végére ért, úgy szorította magához Jinyoungot,
mintha soha többé nem akarta volna elengedni. Arcát tarkójába fúrva, könnyeivel
áztatta párja hollófekete haját, akinek kellett némi idő, hogy képes legyen
mindezek után megszólalni.
- Még hogy nem vagy a szavak embere! – suttogta a sírástól
rekedt hangján, hiszen őt is meghatották a hallottak. – Csak meg kellett
találni a módját, hogyan tudod kifejezni azt, ami a szívedben van.
- Mondtam: te vagy az én múzsám. Lehet, hogy már átestem a ló
túloldalára, és nyálas hülyeségeket hordtam össze, de inkább, minthogy ismét ne
tudjam körülírni azt, hogy a mindenem vagy – jegyezte meg, hiszen a
mértéktartás valóban nem az ő asztala volt, és úgy gondolta, inkább kerüljön át
a „túl sok” kategóriába, a „túl kevésből”.
- Akkor igyekszem úgy megihletni téged, hogy gyönyörű életet költs
számunkra – fordult párja felé, akinek szeretetteljes barna szemeinél nem volt
szebb számára. – És nem baj, ha túl nyálas lesz. Tudod, hogy a romantika a
mindenem.
- Hozd ki belőlem a legjobbat, és ígérem, tízszeresen
visszafizetem neked! – érintette össze a homlokukat, és ezután nem beszéltek,
csak hallgatták egymás szuszogását, ami végül mindkettőjüket álomba ringatta;
olyan édes álomba, ami minden fájdalomtól és kétségtől mentes volt. (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
