Hogy tetszik? - Blackpink - Lisa fanfiction

 A történetet a következő dal ihlette:

Lisa:

Utálom azt a tényt, hogy pont te voltál az a személy, akinek a szemei előtt összeomlottam. Már rég gyűltek bennem a negatív érzések: mindazok az elfojtott, ki nem mondott sérelmek, amik belülről marták lelkem falát, majd sikeresen kitörtek onnan, és egyszerre vették át az uralmat mind az elmém, mind a testem fölött. Mélypontra jutottam, és azáltal, hogy te kinevettél, és azt mondtad, most már hivatalosan is pszichiátriai eset vagyok, még mélyebbre süllyedtem. Amikor segélykérően nyúltam mindkét kezemmel feléd, az utolsó reményem felé, te ott hagytál azon a sötét helyen, sőt rosszabb: elhitetted velem, hogy egy veszett ügy vagyok. Azt vártam, hogy borítsd világosságba a fekete égboltomat, miközben a szemeidbe nézek, de a te íriszeidben csak lenézés és gúny volt. Azt hitted, mindezzel végleg elpusztítasz, pedig tévedtél. Miközben búcsúcsókot adtam, magamban azt mantráztam: „Nevess ki, ha akarsz, amíg még lehet, mert hamarosan te következel!”

Aznap új életet kezdtem. Én voltam a hibás, amiért hagytam, hogy megmérgezd a lelkemet, de te voltál az a szörnyeteg, aki abban lelted örömödet, hogy egyre jobban megfakítottad az alapjáraton vidám lelkem szivárványát. De azokat a színeket, amiket meghagytál nekem, még erősebbé színeztem, és ezen pulzáló színek árnyalatában tértem vissza hozzád, immáron egy év távlatában. Mondd csak, hogy tetszik az, aki most előtted áll? Hidd el, tetszeni fog! Nézz magadra: ugyanolyan nemtörődömség jellemző a külsődre, mint régen. Most pedig nézz rám: a vállig érő hajam reprezentálja azt, hogy végre nem kell hosszú copffal rendelkeznem, csak azért, mert neked az a zsánered. A ruháim pedig direkt olyanok, amik végre engem képviselnek. Most én irányítok. Itt az idő, hogy eljátsszam veled ugyanazt a játékot, amit korábban te játszottál velem.

Rendre azt mondogattad: annak, aki a te barátnőd akar lenni, mindenben meg kell felelnie az elvárásaidnak; száz százalékosan azonosulnia kell azzal az ideállal, amit te kitaláltál magadnak, és amit nem eresztesz. Viszont így, hogy már én írom a szabályokat, téged foglak ezzé a saját személyiséggel nem rendelkező, identitászavaros, ragaszkodásmániás személlyé tenni. Azt akarom, ami az enyém: a ráadást, amiben megfordítom a meccs állását. Mindig arra vártam, hogy egy nap a karma által visszakapod mindazt a rosszat, amit velem tettél, majd rájöttem: nekem kell a karmáddá válnom. És hidd el, Drágám, szörnyen fogom ezt a szerepet élvezni. Most te érzed majd rosszul magadat, ami ellen nem fogsz tudni semmit sem tenni, mert én minden menekülő útvonalat elzárok előled. Elérem, hogy a mindened legyek; hogy mindig, mikor bántalak, csak még jobban szeress, ahogy azt te tetted velem. Mert igenis azért éledtem újjá a hamvaimból, hogy most én raboljalak el téged a való világból, és elhitessem veled: senki más nem számít, csakis a te Úrnőd! És amikor a világod végérvényesen leszűkül rám, akkor fogom a képzeletbeli pisztolyomat, és lelőlek vele. A történelem ismétlődik, de én sokkal sötétebb hellyé varázsolom majd az otthonunkat, és úgy fogok ragyogni, amitől a retinád is kiég. A búcsúcsókomat pedig elégedett mosollyal az arcomon hagyom ott neked. Akkor majd rájössz, hogy azon a napon, amikor a szárnyaim nélkül zuhantam, és te csapdába ejtettél, végleg el kellett volna pusztítanod, mert nem lesz rá új esélyed. Ezt a madarat többé senki sem zárja kalitkába.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)