Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 3. fejezet

Harmadik fejezet – Az ébredés

- Hol vagyok? – nyöszörögtem, de csak résnyire tudtam kinyitni a szememet. – Mi történt? Nekem fellépésem lesz ma. Ott kell lennem – próbáltam felülni, de úgy éreztem, mintha egy hatalmas nagy tégla csücsült volna a mellkasomon, így maradtam a mozdulatlanság rabja.

- Biztonságban vagy. – Valaki megsimította a homlokomat, amit éreztem is, meg nem is: mintha egy burok vett volna körül, és azon keresztül nyúltak volna hozzám.

- Ki-ki az? – kérdeztem, mivel a szemem továbbra sem tudtam teljesen kinyitni.

- Hát nem ismered fel a hangomat? – súgta a fülembe egy férfi.

- Nem igazán – feleltem, bár tény és való, ismerős volt, de a világért sem tudtam volna beazonosítani, amikor épp a saját nevemet se lettem volna képes lebetűzni, annyira kába voltam.

- Az, aki kiszabadított az állandó körforgásból, és aki ezentúl vigyázni fog rád, hogy többé ne szipolyozhassanak ki – mondta, miközben már az arcomat simogatta.

- Engem nem kellett sehonnan ki-kiszabadítani – lihegtem, és bárhogy erőlködtem, hogy kinyissam a szememet, mintha egy mágnes összetartotta volna.

- Jinyoung, életem, ne erőlködj! Most pihened kell.

- De mi történt velem? A kórházban vagyok? Mark odavitt, igaz? Megbíztam benne, és ismét megmentett, vagy nem? – kérdeztem félelemmel teli, mert mi volt, ha Mark magamra hagyott, és valami kattant rajongóm talált rám, és épp nála feküdtem.

- Jól tetted, hogy megbíztál bennem – suttogta, így a forró lehelete megcsapta az arcomat, és ekkor realizáltam, hogy kivel is beszéltem.

- Mark, hát te vagy az! – esett le egy nagy kő a szívemről.

- Igen, úgyhogy kérlek, most aludj! Vigyázok rád, csak előbb igyál egy kis vizet, mert szükséged van a folyadékra! – Nem volt időm semmit sem reagálni erre, mert Mark már meg is emelte a fejemet, a másik kezével pedig az ajkamhoz emelte a vizes poharat. – Igyál annyit, amennyi jól esik! – Ahogy az első korty vizet lenyeltem, akkor szembesültem vele, mennyire ki volt száradva a torkom, így amilyen gyorsan csak tudtam, megittam az egész pohárral.

- Mark. – Végre már résnyinél kicsit szélesebbre tudtam nyitni a szememet.

- Igen? – kérdezte a gyönyörű mosolyával.

- Ugye nem hagysz magamra? Nem tudom, mi bajom van, de szörnyen félek. Kérlek, maradj velem! – próbáltam a kezéért nyúlni, de továbbra is, mintha megdermedt volna az egész testem, így nem jártam sikerrel, ő azonban kiszúrta az erőlködésemet, és megszorította a jobb kezemet.

- Még szép, hogy itt maradok veled. Vigyázok rád! Hisz tudod, én vagyok a megmentőd – mondta büszkén.

- Tudom, hát persze, hogy tudom... – Majd a következő percben már ismét a sötétség fogságában tévelyedtem, és csak olykor-olykor voltak álomképeim, amiket viszont a rövid ébredéseim után rendre el is felejtettem, és mindig rögtön visszaaludtam.

A betűző nap fényére ébredtem véglegesen fel, és bár kellett pár másodperc, hogy a szemem megszokja a fényt, én már annak is örültem, hogy végre úgy funkcionált, ahogy kellett neki. Arra viszont hamar rájöttem, hogy fogalmam sem volt, hol voltam. Egy hófehér szóba közepén feküdtem egy nagy franciaágyon. Mark egy széken ült mellettem, és az ágyra előre dőlve aludt. Nem tűnt valami kényelmes póznak, de mivel a keze az én tenyerem szorításában volt, így nem igazán hagytam más opciót számára.

Most viszont elengedtem, és elindultam megkeresni a mosdót. Bár nagyon óvatos voltam, hogy ne keltsem fel a másik fiút, de így is majdnem visszaestem az ágyra, amint felegyenesedtem. Valami nagy gáz volt velem, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy mi. Azonban az elsődleges célom tényleg egy vécé keresése volt, mivel a vesém eléggé fájdalmasan adta a tudtomra, hogy mennyire is szeretett volna már megkönnyebbülni.

Hála az égnek, nem kellett messzire mennem, mert a szobából kilépve szemben, balra már ott is volt a mosdó. Amint könnyítettem magamon, jéghideg vízzel megmostam az arcomat, de ami utána fogadott a tükörben, az megrémisztett. Életemben nem néztem ki ilyen szörnyen: a szemem be volt esve, az arcom halálsápadt volt, a szám feldagadva, a hajamról már nem is beszélve, ami izzadtan állt össze-vissza. Ha valaki így látott volna meg először, sohasem hitte volna el, hogy egy énekes voltam, méghozzá egy sikeresnek mondható.

Óvatosan lebaktattam az emeletről, hogy szétnézzek odalent is. Egy tágas nappali fogadott, ahol egy óriási könyves és DVD-s polcot találtam, alatta egy kényelmesnek tűnő hosszú kanapéval, amire muszáj voltam a szédülésem miatt máris leülni. Szemben egy óriási tévé volt, házi mozi rendszerrel. Jobbra egy nagy étkező asztal, és ugyan egy légtérben mindezzel, de azért elkülönítve volt található a konyha. Balra pedig egy óriási nagy üvegajtó szúrt szemet, ami három részből állt. Viszont kinézve meg nem mondtam volna, hol vagyok, mivel csak fákat és egy nagy mezőt láttam, sehol egy házat, utcát vagy embert.

Már épp újabb felállásra készültem, amikor meghallottam Mark kétségbeesett kiáltását:

- Jinyoung! Jinyoung, merre vagy? Jinyoung! – Először az emeleten nézett körül, majd lerohanva megpillantott engem, és a szívéhez kapva próbálta lenyugtatni magát. – Hát itt vagy! Azt hittem…

- Mit hittél? – kérdeztem kíváncsian, de ezenkívül még sok mindent meg akartam tudni tőle.

- Hogy elmentél.

- Megnyugtatlak, idáig is alig tudtam elvánszorogni, úgyhogy a saját lábamon nem nagyon fogom elhagyni ezt a helyet egy darabig, bárhol is legyek éppen – feleltem mosolyogva, hisz ekkor még nem sejtettem, hogy pár perc múlva mit nem adnék azért, hogy nagyon is messze kerüljek ettől a háztól és magától Marktól.

- A családom nyaralójában vagyunk – felelte könnyedén, mintha ebben nem lett volna semmi meglepő.

- És megkérdezhetem, miért hoztál ide, amikor én arra kértelek, hogy egy kórházba vigyél? – zavarodtam össze. – Lehet, hogy valamilyen súlyos dologról van szó, akár ételmérgezésről vagy komolyabb kimerültségről. Az életem foroghat kockán. Mark, most azonnal a kocsidba kell ülnünk és egy kórházba mennünk. Mióta vagyok itt? – ugrott be, hogy erről még semmit sem tudtam, bár tulajdonképpen másról sem, Mark viszont nem úgy nézett ki, mint aki szívesen felelt volna a kérdéseimre. – Válaszolj!

- Nem, nem gondoltam ezekre az eshetőségekre, mivel pontosan jól tudom, hogy mi a bajod, így nem viszlek sehova. Nagyjából egy nap telt el, amióta ideértünk. Kábé hat órával az elájulásod után keltél fel először, amikor megitattalak, és utána, ha jól látom – nézett a fali órára – még tizennyolc órát aludtál.

- És te végig ott ültél mellettem?

- Igen, hiszen fogtad a kezemet. Szükséged volt rám, Jinyoung, és tudod, én nem hagytalak cserben, ahogy azt te tetted velem az elmúlt két hétben – szúrt tőrt a szívembe.

- Tudom, hogy haragszol emiatt, de attól még továbbra sincs semmi fogalmam arról, mi a fészkes fenéért vagyok itt, és mi a bajom. – Egyre idegesebb lettem amiatt, hogy terelte az egyenes válaszadást.

- Megmondtam: megmentelek az állandó körforgásból, hiszen kiszipolyoznak téged. Muszáj egy kis szünetet kapnod. Mivel magadtól nem láttad ezt be, így kénytelen voltam lépni helyetted, mindkettőnk érdekében – felelte könnyedén, sokkal könnyedebben, mint amennyire egy ilyen falsúlyos helyzetben az elvárható lett volna.

- Szóval szerinted a kimerültségtől ájultam el?

- Nem, azt én okoztam.

- A kávé... – suttogtam, miközben kitisztult előttem a kép, azonban a sejtésem reméltem, hogy nem fog valósággá válni.

- Tessék?

- Mark, javíts ki, ha tévedek – és remélem, hogy tévedek –, de te bedrogoztál és elraboltál engem? – Életemben nem vágytam még ennyire arra, hogy valaki az „n”, „e” és „m” betűket egymás után kimondja, mint ebben a helyzetben. Azonban Mark sokat sejtető arckifejezése már előre elárulta, hogy számomra nem tetsző választ fogok kapni.

- Igen. – És mosolygott, sőt sugárzott, ahogy ezt mondta, mintha legalább azt közölte volna velem, hogy nyertem a lottón. Hogy volt képes így rávágni azt, hogy igen? És hogy volt képes erre az egészre?

- De hát miért? – csak ennyit tudtam kipréselni magamból.

- Így volt fair, nem gondolod? – rántott egyet a vállán, amivel még jobban felhúzott.

- Mit tettem én ellened, amiért ezt érdemlem? – néztem rá kétségbeesve, miközben feltápászkodtam a kanapéról, hogy ne tudjon lenézni rám, mivel így is alávetett helyzetben voltam, amit szörnyen gyűlöltem.

- Elraboltad a szívemet, és most én raboltalak el téged. Fair play, nem igaz? Most már az enyém vagy – harapott a szájába, ami az utolsó csepp volt a pohárban, így elé léptem, és a pulcsiját megragadva húztam közelebb magamhoz, ami láthatólag tetszett neki, ezért azonnal el is engedtem. Mindent akartam, csak őt nem boldoggá tenni.

- Micsoda? Mark, ez valami rossz vicc akar lenni, vagy mi? – sziszegtem az összeszorított fogaim között.

- Nincs semmilyen viccről szó. Most már itt élsz velem. Remélem, szereted a fehéret, mert az egész ház ilyenre van festve. A szüleim mániája volt ez a szín – indult a konyhába, majd a hűtőbe nyúlva vett ki egy kancsó narancslevet, és a konyhaszekrényből kivarázsolt két poharat is hozzá. – Kérsz?

Bármennyire is dühös voltam rá, és akárhány kérdésem is volt számára, mint azt megtudtam tőle, egy teljes napja semmi étel és ital nem került a szervezetembe azon az egy pohár vízen kívül, amit kábán nyomott belém, így bólintottam. Úgy húztam le a narancslevet, mintha valamilyen isteni nedű lett volna, ami neki is feltűnt, így azonnal újra töltötte a poharamat. A második adagnál sem szégyenlősködtem, viszont továbbra is rosszul voltam, így muszáj voltam a konyhapult egyik székére leülni.

- Jól vagy? – jött közelebb hozzám aggódva, miközben a vállamra tette a kezét.

- Még van képed megkérdezni? És ne merj hozzám érni! – löktem arrébb a karját. – Egy ujjal se!

- Ezzel megnehezíted majd az együttélésünket – jegyezte meg tárgyilagosan.

- Az együttélésünket!? Neked teljesen elment az eszed!? – fakadtam ki dühösen, és legszívesebben a fejéhez vágtam volna a poharamat.

- Mi van, ha sohasem volt, vagy legalábbis épp eszem nem? – kémlelte az arcomat, kíváncsian várva, erre vajon mit reagálok.

- Mark, könyörgöm, engedj haza! Ha még most elengedsz, ígérem, soha senkinek nem szólok erről egy szót sem – igyekeztem nyugalmat varázsolni az hangomba, annak ellenére, hogy természetesen nem gondoltam komolyan, amit mondtam.

- Nem! Te most már az enyém vagy! – kiabálta, és tényleg úgy nézett rám, mintha a tulajdona lettem volna. - De ez tudom, hogy nem tarthat öröké.

- Akkor tehát idővel elengedsz? – gyúltak fel bennem a remény szikrái.

- El – felelte a korábbinál sokkal halkabban.

- És mikor?

- Azt még nem tudom.

- Mark, el kell mondanod, meddig akarsz itt tartani. – Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítsak. Reménykedtem benne, hogy egy-két hét után rám un. Képtelen voltam elképzelni, hogy egy hónapnál is tovább tartson a házában, anélkül, hogy a terhére ne lennék.

- Amíg élek.

- Vagyis örökre – próbáltam feldolgozni a szavait, de képtelen voltam elfogadni, amit mondott. Ez csak egy rossz álom kellett, hogy legyen, amiből nemsokára egy kórházi ágyban ébredek fel, ahova tényleg csak szimpla kimerültség és a balesetem utóhatása miatt kerültem. Így kellett volna lennie, de a valóság más volt.

- Nem ezt mondtam – felelte némi éllel a hangjában, amivel megrémített.

- De a kettő ugyanazt jelenti – jegyeztem meg suttogva.

- Nem, az én esetemben nem – komorult el az arca.

- Ezt meg, hogy érted? Csak nem haldokolsz? – bármennyire is utálni akartam, mégis némi aggodalom költözött a szívembe erre az eshetőségre gondolva.

- Nem, de nem fogok már sokáig élni – kaptam ezt a zavaros választ.

- Össze-vissza beszélsz, egymásnak ellentmondó dolgokat állítasz – hívtam fel erre a figyelmét.

- Akkor most mondok valamit, ami tiszta és egyenes lesz: itt maradsz, Park Jinyoung, amíg meg nem tudsz szeretni. Amint az enyém leszel testileg és lelkileg is, felszabadítalak és elmehetsz – simította meg közben gyengéden az arcomat, ami arra késztetett, hogy felpattanjak a székről és minél távolabb kerüljek tőle.

- Te teljesen elme roggyant vagy. Te jóságos ég! És én még szentnek hittelek, aki kockáztatva a saját életét, megmentette az enyémet – ráztam a fejemet hitetlenül.

- Még ha szent nem is vagyok, de a második része igaz. Így nem gondolod, hogy legalább annyit megérdemlek, hogy kapok tőled egy esélyt, hogy megpróbálj megszeretni? – volt képe ezt kérdezni.

- És én annyit nem érdemlek, hogy szabad akaratomból döntsek az itt maradásomról?

- Nem, mert magadtól nem maradnál. – Ezt jól látta.

- De miért nem volt elég, ami kezdett kialakulni közöttünk? Én szívesen megismertelek volna jobban. Komolyan a barátod akartam lenni – ezt teljesen őszintén mondtam, amit valószínűleg leolvasott az arcomról, de ahelyett, hogy kedvesebb lett volna, csak ingerültebbé vált.

- Az nem igazi barát, aki nem veszi fel a telefont a másiknak, és az üzeneteire is csak hébe-hóba válaszol – szinte köpte a szavakat, én pedig hátrálni kezdtem, ahogy közelített felém.

- Mit vártál tőlem? Egy hét lemaradást kellett bepótolnom. Idol vagyok, Mark, az én életem szörnyen túlzsúfolt – védekeztem.

- Hát most ettől mentesítelek. Megkapsz tőlem mindent, amire szükséged van: ételt, italt, könyveket, filmeket, jó zenét, nyugalmat, és ami a legfontosabb: szeretetet.

- Nyugalmat és szeretetet? Pfffúúú. Eléggé hitetlenül hangzik ez a szó annak a szájából, aki elrabolt.

- Jinyoung…

- Ne Jinyoungoz nekem, légy szíves!

- Akkor, hogy szólítsalak: lelkem, drágám, bébi, angyalom?

- Sehogy.

- Rendben, kedves Sehogy.

- Reménytelen vagy – temettem a kezeimbe az arcomat.

- Csak mert te is – kacagott.

- Maradjunk a Jinyoungnál! – mondtam végül.

- Okés, de ne lepődj meg, ha olykor máshogy szólítalak. Az Anyalom nagyon tetszik, és ráadásul illik is hozzád.

- Remek, most már angyal is lettem. Én mondom, kitűnő hetek elé nézünk – tettem hozzá szarkasztikusan.

- Ez a jó hozzáállás.

- Te csak ne viccelődj nekem! – emeltem rá a mutatóujjamat.

- Nem viccből mondtam. Tényleg szeretném, ha kitűnőek lennének az itt töltött napjaid. – Nem érdekelt, hogy komolyan mondta-e, semmi sem érdekelt, amit nyújtani tudott nekem. Csak egy valamire vágytam, amit viszont megtagadott tőlem: szabadságra.

- De pontosan hány napról lenne szó? Vagy hétről, hónapról? – tereltem ismét ide vissza a témát.

- Az csak rajtad múlik; pontosabban azon, hogyan viselkedsz.

- Akkor legalább azt mond meg, miket vársz tőlem! – szerettem volna tisztában lenni a játékszabályokkal.

- Nem, mert akkor eljátszanád őket, hogy minél hamarabb távozhass.

- Túlságosan a fejembe látsz – sóhajtottam.

- Idővel lehet, megkedvelsz majd – dugta a nadrágzsebébe a kezeit.

- Szerinted tudnék gyűlöleten kívül mást is érezni az iránt, aki elrabolt és elzárt a világtól? – horkantottam fel.

- Ne feledd, hogy nélkülem gyűlöletet sem érezhetnél, mert már nem is élnél!

   Ekkor majdhogynem ugyanúgy ledermedtem, mint amikor még a drog hatása alatt voltam. Mark szavai a szívembe martak. Igaza volt: csakis miatta éltem még. Ha ő nincs, olyan életben sem reménykedhettem volna, mint amilyet biztosítani tudott nekem.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)