Az enyém vagy - Markjin fanfiction - Bónusz rész

    

Szilveszteri bónusz rész

Hat évvel az epilógus után

Mark:

 Ambivalens érzések uralkodtak bennem: egyrészt majd szétszakadt a mellkasom a szüleim elvesztése miatti fájdalomtól; másrészt viszont mintha már nem éreztem volna semmit. Még csak a húszas éveim közepén jártam, és már belefáradtam az életembe. Gyermekkorom óta orvosok és a gyógyszereik hatása alatt éltem, ők kontrollálták a mindennapjaimat. Többé viszont már nem. Elegem volt. Egy ideje már nem hatottak az erősebb gyógyszerek sem, és mivel a szüleim nélkül nem volt többé kikért küzdenem, így elegem lett az egész Isten verte életemből. Úgyis már rég túlnépesedett a bolygónk, csak jót tettem volna azzal, ha a saját életemet önkezüleg elvettem volna, és nem mellesleg, így remélhetőleg a főorvosom életét is megkönnyíthettem volna: egy kolonccal kevesebb lett volna a nyakán. Egy biztos: én önszántamból nem mentem volna vissza a zárt osztályra, és féltem, bármikor akaratomon kívül beráncigálhattak oda, és ki sem engedtek volna, mivel már nem voltak olyan hozzátartozóim, akik gondoskodtak volna rólam, akik vállalták volna értem a felelősséget. Eljött az idő. Itt ültem a kedvenc folyópartomon, de már itt sem éreztem magam biztonságban, amióta egyszer, egy rohamom közben itt találtak rám. Már legalább egy órája vártam, hogy összeszedjem a lélekjelenlétemet, és megtegyem, amiért jöttem. Volt azonban egy olyan megérzésem, hogy nemsokára történni fog valami, ami miatt újra élni akarok majd. Reménykedve néztem a tó feletti hidat, hátha az egyik rajta áthajtó kocsi megáll, vagy netalántán történik valami, és szükség lenne a segítségemre; azonban, ha járt is arra autó, azonnal továbbhajtott, mintha ott se lettem volna, mintha nem számítottam volna. Ekkor jöttem rá, hogy én már tényleg nem számítottam senkinek, igazán senkit sem érdekelt, hogy éltem-e vagy a tó mélyén feküdtem halva. Ez a gondolat kellett ahhoz, hogy felálljak a nyirkos fűről, és záporozó könnyeim közepette vegyek egy mély levegőt, majd miután még egyszer felpillantottam a hídra, ahonnan továbbra sem jött az általam várt megváltás, beleugrottam a tó hideg vízébe, és minden élni akarásomat elnyomva, még véletlenül sem mozgattam egyik végtagomat se, helyette hagytam, hadd süllyedjek minél mélyebbre. Ekkor azonban a hangok elkezdtek velem üvölteni:
    - Mit tettél, Mark!? Ha meghalsz, ki menti meg Jinyoungot? Ki miatt lesz teljes az élete, ha nem leszel a párja?
    - Tessék!? – kérdeztem, amitől a maradék levegőm is odalett, és bár próbáltam ezután úszni felfelé, hiábavaló volt, ekkor minden elsötétült előttem.

- Mark, Mark, jól vagy!? – rázott fel Jinyoung az álmomból.
    - Ööö… – nem tudtam válaszolni, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, a víz, amiben úsztam, a saját izzadtságom volt, mivel megint Jinyoung balesetének a napját álmodtam újra, azzal a módosítással, hogy ő nem jelent meg azon a bizonyos hídon.
    - Mark, megint rossz álmod volt? Ismét vízbe fulladtál? – kérdezte, hiszen az utóbbi egy évben, ha a hangok és a félelmeim átvették az uralmat az elmém felett, az inkább az álmomban volt, nem ébrenlétemben. Ez volt a kisebbik rossz, de jónak semmiképpen sem mondtam volna.
    - Igen – feleltem gyenge hangon.
    - Jaj, Drágám! – ölelt magához, nem törődve azzal, hogy így ő is vizes lett tőlem. – Még jó, hogy ma indulunk a hegyekbe. Remélhetőleg az ottani nyugodt környezet, a madarak csicsergése és a jó kis hegyi levegő ismét helyre tesznek.
    - Én is ebben bízom.
    Mióta együtt voltunk, és Jinyoung rájött, hogy az ünnepi tűzijátékozások nagyon rosszat tettek az idegrendszeremnek, legalább szilveszterkor úgy rendeztük, hogy elvonuljunk a hegyekbe, ahol nem voltak durrogtatások. Ekkor, 2033. december. 30-án is ez volt az egyik legfőbb vágyam: pár nap nyugalom és béka a hegyekben, életem három legfontosabb személyével.
    - Apa, Apuci! – jött be Yeji a szobánkba sírva.
   - Még csak reggel hét óra van, de már sírsz, Kicsim? – kérdezte Jinyoung, aki fel is vette az ölébe a kilenc éves lányunkat.

   - Igen, apa, mert Hyunjin felkeltett. Biztos azt gondolta, hogy ha ő nem tudott aludni, akkor én se aludjak. Pedig sokáig fent akarok majd maradni a nyaralóban – felelte durcásan.
    - Semmi baj, Kincsem, beszélek vele – nyugtattam meg, miközben megpusziltam a homlokát.
   - Köszönöm, Apuci – mondta, majd belebújt Jinyoungba, és már előre tudtam, hogy nem fog két percbe telni, és mint egy kis angyal, úgy fog aludni az apja ölében.
    - Hyunjin! – kopogtam be a közös szobájukba.
   - Az úgy volt, Apuci, hogy véletlenül leejtettem ezt a vastag könyvet, mikor el akartam kezdeni olvasni, és Yeji ettől kelt fel – közben elemelt az éjjeli szekrényéről egy valóban vaskos kötetet. - Bár azt mondta, már a lámpám fénye is zavarta. Pedig direkt ki se szálltam az ágyból, nehogy felkeltsem.
    - Sejtettem, hogy valami ilyesmi történhetett.
   - Te mindig jobban megértesz, Apuci, mint apa. Neki tudom, hogy Yeji a kedvence – jelentette ki szomorúan.
    - Hyunjin, honnan szedsz te ilyen sületlenséget, hogy apád jobban szereti a testvéredet, mint Téged? – döbbentem meg, hisz Jinyoungnál odaadóbb apát a világon nem tudtam volna elképzelni. Sohasem vettem észre, hogy különbséget tett volna a két gyermekünk között. Bár az igaz, hogy Yeji rendre ráakaszkodott, és kihasználta a nagy szívét, de hasonló hatást ért volna el nála a fiúnk is, ha ő is így tesz.
   - Mindig őt ölelgeti, őt puszilja meg előbb, ha hazajön munkából, őt vigasztalja, ha összeveszünk Yejivel egymással – sorolta az észrevételeit.
    - Értem, de ezek azért vannak, mert a húgod tesz érte, hogy így legyenek. Ha te futnál oda hozzá előbb munka után, akkor téged puszilna meg korábban. Apukátok sohasem választana kedvencet közületek. Az pedig, hogy én jobban tudok azonosulni veled, azért van, mert én jobban hasonlítok rád, és azt is megértem, miért vagy bizonytalan, és miért nehéz elhinned, hogy az egész családod úgy szeret Téged, ahogy vagy. Beleértve a nagyszüleidet, a nagynénéidet és az unokatestvéreidet.
    - Biztos, Apuci? – kérdezte.
    - Hát persze. Na, gyere ide! – húztam oda az ölembe.
    Az ilyen beszélgetéseink mindig jó visszaigazolások voltak számomra, hogy tényleg hasznos volt, hogy egy szintén skizofrén, önbizalom hiányos apuka volt az egyik szülője Hyunjinnek. Más nem értette volna így meg. Bár a hangok az ő esetében nem voltak olyan vészesek, mint nálam; szerencsére enyhébb tünetei voltak kicsi korától kezdve, és igyekeztünk is tenni azért, hogy ez így maradjon. Rendszeresen vittük orvosi vizsgálatokra, és hogy ne érezze azt, hogy valami baj volna vele, a húgán is elvégeztettük mindig ugyanazokat a kivizsgálásokat, már csak amiatt is, mert ikrek voltak. Eddig egyetlen alkalommal sem lett egyiküknél sem olyan eredmény, hogy gyógyszeres kezelésre lett volna szükségük. Pszichológushoz ennek ellenére mindketten jártak – ugyanahhoz, de külön-külön. Ezt is igyekeztük normalizálni, és csak annyit mondtunk nekik, hogy olykor kellett, hogy egy idegennek is elmondják a problémáikat, mert ő elfogulatlanul tudott rájuk reagálni. Ami azonban némi gondot okozott nekünk, az az volt, hogy az iskolában csúfolták őket, amiért két apjuk volt. Ezeket Yeji nehezebben kezelte, főleg, hogy nem tudtuk mi sem, mi volt az eredeti szüleikkel. Emlékeztek egy-két dologra róluk, de arra nem, hogy miért hagyták el őket. Mi Jinyounggal Hyunjin skizofréniájára gondoltunk mint okra, de ezt még nem mondtuk el neki, ahogy magának a közös betegségünk diagnózisát sem. Minél tovább meg szerettem volna védeni a valóság fájdalmától, hiszen tapasztalatból tudtam, mit tett az, ha idő előtt lett szembesítve ezzel egy gyerek. Nála pedig tényleg a gyengébb tünetek nem is tették ezt olyan indokolttá.

- Yeji, tegnap kaptam egy hívást az iskolátokból – kezdett bele Jinyoung a mondókájába, ami pontosan tudtam, hogy miről fog szólni.
    - Igen? – tettetett meglepettséget a lányunk.
   - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi miatt! – ráncolta a homlokát a szerelmem, miközben már a kocsiban ülve indultunk a hegyekbe.
    - Na, mégsem vagy apa szeme fénye? – motyogta az orra alatt Hyunjin, mire a testvére belerúgott.
    - Yeji! – szóltam most én rá. – Néha úgy érzem, mintha te lennél a fiúnk és Hyunjin a lányunk.
    - Nem tehetek róla, hogy ilyen kis anyámasszony katonája – grimaszolt Yeji.
    - Tudod, hogy nem így értettem. Te viselkedsz úgy, mintha két rossz fiú veszett volna el benned.
    - Tessék, Hyunjin, apa lehet, hogy engem szeret jobban, de apuci téged! – vágta rá durcásan.
   - Micsoda!? – lett ideges most már Jinyoung is. – Még hogy mi jobban szeretjük az egyikkőtöket a másiknál! Na, ezt most verjétek ki a fejetekből mindketten!
    - Oké, Apa – sütötte le a szemét a lányunk.
   - Visszatérve az iskolára, azt mondta az osztályfőnököd, hogy megríkattad az egyik osztálytársadat, Ryujint. Igaz ez, és ha igen, mi történt? – kérdezte a párom. Ezt nagyon szerettem a szülői módszereiben: sohasem ítélkezett előre, mindig hallani akarta a gyermekeink nézőpontját.
    - Annyiszor bántott engem azzal, hogy egy ilyen fiús lányt, mint én nem is csoda, hogy otthagyott az anyja, és hogy megérdemlem, hogy tök gáz módon két apával kell élnem – felelte, és a sértettség kihallatszott a hangjából.
   - Ez nagyon nem volt szép dolog tőle – jegyezte meg Jinyoung. – Te mit mondtál neki ezután?
   - Azt, hogy csak féltékeny, mert őt egy anya neveli, míg nekem két remek apukám is van, de nem kap tőlem egyet se. Nem tehetek róla, hogy az övé megszökött tőlük.
   - Kislányom, ez gonosz dolog volt tőled – vettem át én a szót. – Tudom, hogy ő is csúnya dolgot mondott neked, de az róla árulkodik, az, hogy te így válaszoltál, viszont már rólad fest kedvezőtlen képet. Mi nem ilyen gyerekeket nevelünk apátokkal.
   - Tudom, de utálom, ha azzal bántanak, hogy örökbefogadottak vagyunk, és hogy két apánk van – szorította szorosan magához az utazóplüssét.
    - Yeji, én itt vagyok neked! – fogta meg a kezét Hyunjin. Lehet, hogy nem voltunk hibátlan szülők, és a gyerekeink is olykor hibáztak, veszekedtek, de egy biztos, mind nagyon szerettük egymást, és ez volt számomra a legfontosabb.
    - Akkor legközelebb szólok neked, hogy verd meg, aki beszólt – vetette fel ezt az ötletet a lányunk.
    - Yeji! – szóltunk rá egyszerre Jinyounggal.
    - Csak vicceltem – mosolygott hamisan, de legalább már mosolygott.
    - Legközelebb mondd azt annak, aki azzal bánt, hogy két apátok van, hogy sajnálod, hogy így gondolja, de te igenis szerencsés vagy, amiért egy szerető családban élsz, míg sok árvát sohasem fogadnak örökbe; vagy ha igen, akkor sem biztos, hogy a testvérükkel együtt, ha van nekik – tanácsoltam.
    - Igazad van, Apuci, ez sokkal jobb válasz – látta be Yeji.

 Miután megérkeztünk a szálláshoz, azonnal elfogott a szokásos nyugalom. Minden évben ugyanazt a hegyi, jól felszerelt faházat béreltük ki. A környéken egy lélek sem volt, a házhoz pedig egy lekerített óriási birtok tartozott. Itt nap közben mindig jókat sétálgattunk, a gyerekek pedig hó csatáztak, ha éppen esett a hó, ha nem, akkor vagy bújócskáztak, vagy fogócskáztak a fák és bokrok között. Mind imádtunk itt lenni, de én a legjobban: nekem ez volt a nagybetűs nyaralás. Nem az, amikor más országok tengerpartjain pihentünk, hanem az, amikor elmenekültünk ide, a hegyekbe. Olyan atmoszférája volt a helynek, mely gyógyító hatással volt rám. Itt sohasem voltak rohamaim, még csak rémálmaim sem. Volt valami varázsa a helynek, ami mindig megtette a hatását rajtam.
   - Előbb pakoljunk ki, vagy sétáljunk? – kérdezte Jinyoung, mikor már az autóból vittük be a csomagjainkat.
    - Én a sétára szavazok. Elgémberedett az úton a lábam. Meg amúgy is, magunkhoz képest későn értünk ide, és nem akarom, hogy ránk sötétedjen közben – feleltem.
    - Igazad van, akkor sétával kezdünk – mondta a párom, mire a gyerekeink örömtáncot jártak. – Hékás, nehogy nekem előre lefárasszátok magatokat! – incselkedett velük a párom, hisz tudta, hogy szinte lefáraszthatatlanok voltak.
    - Lassan itt az ideje, hogy beiratkozzatok az akrobatika iskolámba, egyre biztosabb vagyok benne, hogy jól menne nektek – jegyeztem meg azt, amit már egy ideje pedzegettem, de Jinyoung mindig elvetette az ötletemet, mivel félt, hogy megsérülnének.
    - Én is kezdek most már efelé hajlani – lepett meg a válaszával.
    - Komolyan, Apa? – esett le a fiunk álla.
   - Igen. Lehet, hogy Mark nem a vér szerinti apátok, de hogy ebben rá hasonlítotok, az biztos.
   - A sors is azt akarta, hogy a ti gyerekeitek legyünk – jegyezte meg Yeji nagy bölcsen, aki látott nemrég egy filmet, amiben többször a sorsra hivatkoztak, és azóta rendre ő is ezzel hozakodott elő.
    - Minő igaz, Kicsim – hagyta rá Jinyoung. – Akkor mosdószünet, igyatok pár kortyot, majd induljon a túra!
   - De én éhes vagyok, Apa – fogta a hasát Hyujin.
  - Mondtam, hogy ebédelj otthon eleget indulás előtt – rázta a fejét a párom. – Na, jó, hoztam müzliszeletet, de csak egyet egyél, mert aztán nem akarsz majd vacsorázni.
   - Igaz – egyezett bele a fiunk, mivel tradíciónk volt, hogy ideérkezve közös rámen főzésbe kezdtünk.

 

 

- Mark! – szólított meg Jinyoung, mikor már útnak indultunk. - Igaz, nem csak tegnap volt rossz álmod, hanem az azelőtti éjjel is?
    - Megeshet – vettem egy mély levegőt, majd úgy figyeltem a nem messze futó lányunkat, mintha bármelyik percben szem elől veszíthettük volna őt.
   - Megint Yejiről álmodtál? Arról, hogy valaki elrabolta és fogva tartotta? – látott át rajtam a szerelmem.
   - Igen. Hyujin pedig ott zokogott az ölemben, mert úgy érezte, nem tudna a testvére nélkül élni – meséltem.
    - Ismét felszínre tört a bűntudatod, amiért több mint tizenhat éve elraboltál? – kérdezte, miközben a vállamra tette a kezét.
    - Tudod, hogy sohasem fogom tudni teljesen megbocsájtani magamnak, még úgysem, hogy egy ilyen gyönyörű családot eredményezett a tettem. Egyszerűen belém égett az, hogyan néztél rám az első fogvatartott napjaidban. Amikor az erdőben elestél, és rád találtam, akkor olyan szemekkel tekintettél rám, mintha a világ legijesztőbb személye lettem volna. Míg fogva tartottalak, próbáltam ezt elnyomni magamban, és csak utána a kórházban tört felszínre, amit Te is jól tudsz. Nemrég viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán ezért is maradt meg bennem poszttraumás stresszként mindez, és ezért sem tudom több mint másfél évtized után sem teljesen elengedni, mert egy ideig elfojtottam. Az pedig, hogy közben szülők lettünk, és egyre nagyobbak a gyermekeink, csak rontják a helyzetet, hiszen rettegek, hogy bármikor elrabolhatják őket is. Inkább mindennap ott vagyok fél órával hamarabb értük az iskolában, és az iskolaajtóban várom, hogy kijöjjenek, nehogy valaki kézen fogja őket, és elvigye.
    - Mark… – a szavamba akart vágni Jinyoung, de én folytattam.
    - Tudom, hogy meg van nekik tanítva, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, és hogy ha valaki erőszakkal kényszerítené őket valamire, akkor torkuk szakadtából kell sikítaniuk, de sohasem lehet kellően elővigyázatos az ember – közben megálltam és a kezembe temettem az arcomat. Jinyoung tudta, hogy ilyenkor azt szerettem, ha engedte, hogy magamtól nyugodjak meg, így megállt mellettem, és megvárta, míg letettem a kezemet és hagytam, hogy a nyirkos decemberi levegő megcsapja az arcomat. Ez mindig felélénkített. – Tényleg hihetetlen, hogy egy ilyen selejt miatt lemondtál a karrieredről – jegyeztem meg, de mivel közben elmosolyodtam, tudta, hogy csak vicceltem.
    - Hát az még milyen hihetetlen, hogy mennyivel boldogabb vagyok, amióta csak dalszerző és producer vagyok – felelte, majd megfogva egymás kezét, gyors tempóra kapcsolva igyekeztünk beérni a gyerekeinket.
    Ekkor felelevenítettem magamban azt, hogy miután az elrablását követően visszatért Jinyoung mint énekes, a sajtó és néhány mániákus fan elkezdték jobban figyelni minden lépését, több kép nyilvánosságra is került kettőnkről, bármennyire elővigyázatosak voltunk, így már aktív idolként sejthető volt, hogy egy férfival kötötte össze az életét. Miután pedig visszavonult és örökbe fogadtuk a gyermekeinket, még inkább egyértelmű lett, hogy mi négyen egy család voltunk. Ekkor viszont már mint producer és dalszerző nem volt annyira a köztudatban, így nem kezdtek el minket zaklatni. Persze, azért úton-útfélen a fejünkhöz vágták az évek alatt, hogy rossz buzik voltunk, és hogy beteges, hogy kaptunk két gyereket, de ezek eltörpültek a szép visszajelzések és a támogatások mellett, amiket a közvetlen környezetünktől és nem egyszer random emberektől is kaptunk. Még a hangokat sem voltak képesek ezek a negatív visszajelzések feléleszteni bennem, hiszen tudtam, hogy mi négyen összetartoztunk, és sajnáltam azokat, akik ezt nem így látták.
    - Egyébként nem baj az, ha túl elővigyázatos vagy – folytatta Jinyoung. - Ha az téged megnyugtat, akkor legyél ott mindig ideje korán a gyerekekért. A lényeg az, hogy biztonságban tud őket, mind a valóságban, mind az álmaidban.
    - Igyekszem, Jinyoung – bólintottam egy halovány mosoly kíséretében.
    - Ennél többet tudod, hogy soha nem is kértem tőled – lehelt gyenge csókot az ajkamra.
   - Egyébként, ha már többször felmerült milyen régen raboltalak el, meg kell, hogy jegyezzem, jól választottam, hiszen negyven évesen is rohadt jó pasi vagy – kacagtam jóízűen, de minden egyes szavam igaz volt.
    - Azért engem is sok női kollégám irigyel a jóképű párom és a két gyönyörű gyerekünk miatt, úgyhogy én se panaszkodom. Ha már gyerekek: Yeji! – kezdett ordítani Jinyoung. - Ha még egyszer belenyomod a hóba a testvéredet, nem kapsz ráment estére!
    - Bocsi, Apa – felelte, miközben világi ártatlan mosolyt villantott.
   - Megöl ez a lány, tudja, hogyan vegyen le a lábamról – bazsalygott a szerelmem.
    - Érti a dolgát, az hét szentség – ismertem el.

 Miután megvolt a családi rámen főzésünk, amit meg is ettünk azt az utolsó falatig, jöhetett egy másik szilveszteri tradíciónk, a forró csoki főzés. Ilyenkor mindig két szekcióra bomlottunk: Jinyoung és Yeji édes tejcsokiból csinálták a magukét, míg mi Hyujinnal 80%-os kakaótartalmú étcsokoládéból. A fiam is szerette a keserédes dolgokat, akárcsak én, így ez is egy közös tulajdonságunk volt. Ilyenkor mindig megnéztünk egy olyan filmet, amit vagy mind szerettünk, vagy mind kíváncsiak voltunk rá, majd fürdés és fogmosás után lefektettük a kicsiket, és mi is fáradtan ágyba dőltünk.
    Másnap a fák lombjai között átszűrődő napfényre ébredtünk. Lett volna sötétellő, de imádtunk így kelni, volt benne valami organikus. Miután reggelit készítettünk, társasjátékoztunk, majd egy gyors ebéd elkészítése és elfogyasztása után ismét sétálgattunk, de ilyenkor már a birtok területét elhagyva. Nagyon szép kilátás volt az egyik dombról, mi pedig minden évben felmásztunk a tetejére, és készítettünk egy családi képet. Direkt vettünk egy fotóalbumot, amiben csak ezek a képek voltak egymás mellett, így látva, hogyan nőttek évről-évre a gyerekek. Mire visszaértünk az erdei házhoz, már kezdett is sötétedni. A gyerekek még a karácsonynál is nagyobb izgatottsággal várták a szilveszter estét, és előre rettegtek, hogy a kimerültségtől majd elalszanak és nem tudják megvárni az éjfélt, de amennyi energiájuk volt, végül mindig fennmaradtak. Miután megettük az ebéd maradékát, ismét filmeztünk, ám ekkor mindig azt néztük, amit az akart, aki a délelőtti játékmaratón alatt a legtöbbször nyert, ez pedig idén Hyujin volt, aki egy rénszarvasról szóló mesét választott. Utána Jinyoung régi albumjaira táncolgattak a kifáraszthatatlan gyerekeink, majd ebben az eldugott kis házban utolért minket az éjfél, és mindennemű tűzijáték nélkül – hiszen be is volt a környéken tiltva –, békességben ünnepeltük azt, hogy már 2034 volt, majd lefektettük a gyerekeket, és szokásunkhoz híven betakarózva kiültünk a teraszra kémlelni a csillagos eget, ami a hegyekben, a szabad ég alatt sokkal jobban látszott, mint a városban.
    - Hihetetlen: a 2010-es évek végén ismerkedtünk meg, és már a 30-as évek közepén járunk – jegyezte meg Jinyoung. - Oda az ifjúságunk, de örülök neki, boldogabb és magabiztosabb vagyok, mint fiatalon.
    - Azt hittem, pont tegnap beszéltük meg, hogy negyven és negyvenegy éves korunk ellenére nagyon is fiatalosak vagyunk – mondtam.
   - Fiatalosak, de nem fiatalok.
  - Igaz! – ekkor koccintottunk a szőlőlevünkkel, hiszen miattam nem ittunk alkoholt, nem mintha Jinyoungot annyira vonzotta volna az ivászat.
   - Mit szólsz, Mark, kezdjük az újévet egy kis intim tornával? – kacérkodott velem.
  - Na, és ma milyen felállásban szeretnéd csinálni? – kérdeztem, hiszen az első pár évünk után felajánlottam neki, hogy ne mindig ő legyen a passzív fél, hanem hangulatunktól függően cserélgessük a szerepeket.
   - Eldöntöm, mire felérünk a szobánkba – mondta, majd felhúzott a székről, és elindultunk kézen fogva  befelé.
    - Még hogy a negyvenesek már nem fiatalok… – motyogtam az orrom alatt.

 VÉGE

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

 Ui.: A bónusz rész megszületésének részleteiről ITT olvashattok, ha esetleg érdekel Titeket. 

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 7. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

   - Jisoo! – vetette nővére karjaiba magát Jinyoung, miután a lány zokszó nélkül odasietett Mark házához.

- Úgy hiszem, lesz mit mesélned – jegyezte meg, amint beljebb ment. – Sejtettem én, hogy bárhogy nem voltam sokat itthon mostanság, jobb lett volna, ha hozzám költözöl.

- Mint sokszor, most is igazad volt – látta be utólag Jinyoung, hogy Jisoo lett volna a jobb döntés, de akkor úgy érezte, Mark állandó társasága segíteni fogja őt. Ami így is lett volna, ha nem vall neki szerelmet a fiú.

- Hallgatlak! – ült le a kanapéra keresztbe tett lábbal a lány, mert mindenre kíváncsi volt, ami a bátyjával történt, amióta előző héten telefonon beszéltek. Jinyoung pedig töviről-hegyire elmondta az összes lényeges részletet, ami eszébe jutott. – Minden jó, ha a vége jó – vonta le a következtetést Jisoo. – De azért megszenvedtetek ti ezért a jó végért. Ráadásul nem is lett mindenki számára pozitív az egymásra találásotok – ráncolta a szemöldökét.

- Egytől-tízig mennyire voltam önző, amiért ezt tettem Markkal? – kérdezte félve Jinyoung, hiszen tudta, hogy a testvére mindig az igazat mondta, még ha az fájt is az illetőnek.

- Mindkettőtök részéről ugyanúgy önzőség volt belemenni ebbe a kapcsolatba, viszont a kétségbeesés vezérelt titeket, úgyhogy egyaránt hibásak vagytok.

- Értem – zárta le ezzel a témát.

Ezután a húga a saját útjának élménybeszámolójával próbálta a borongós hangulatot kicsit feloldani, miközben pakoltak. Ezzel egy órára el is tudta feledtetni a bátyjával, hogy nemsokára egy igencsak kellemetlen beszélgetésben lesz majd része.

Mark pontban akkor érkezett, mint minden hétköznap. Kezdetben vidáman lépett be, és üdvözölte szerelme nővérét. De igen hamar észlelte a kínos légkört, így azonnal rákérdezett, mi baj volt.

- Jisoo, megtennéd, hogy kint vársz a kocsiban? – nézett a húgára Jinyoung, aki egy bólintás után magukra is hagyta őket.

- Mi folyik itt, Jinyoung? – kérdezte félve Mark. – És hol vannak a cuccaid? – Jó pár dolga látható helyen volt a fiúnak, így nem csoda, hogy hamar szemet szúrt neki azok hiánya.

- Jisoo kocsijában – felelte a fiatalabb a földet bámulva.

- Elhagysz? Pont a tegnap este után? – döbbent le Mark, majd kénytelen volt leülni, mert a lábai azonnali remegésbe kezdtek, a pulzusa pedig az egekbe szökött.

- Sajnálom, de visszamegyek Jaebumhoz – mondta ki végül a kulcsmondatot, és közben a saját szíve aznap már sokadjára darabjaira tört, ahogy végignézte, Mark miként ült megsemmisülve, maga elé meredve.

- Ettől féltem, azóta, hogy elkezdtünk járni. Igazából tudtam, hogy ez lesz, és hogy sok veszíteni valóm van, ha megpróbáljuk, mégsem bírtam megállni – motyogta az orra alatt, de szerencsére Jinyoung már megszokta ezt a beszédstílusát, így minden szót kristálytisztán hallott.

- Most utálsz, igaz? – rettegett, hogy Jaebum visszaszerzése egyenesen arányos volt azzal, hogy Marktól végső búcsút kellett vennie.

- Dehogyis! – rázta meg a fejét az idősebb, ezzel bátorságot adva Jinyoungnak, hogy mellé üljön. – Tudom, hogy szeretni akartál, de nem ment. Éreztem, hogy a tegnap este vízválasztó lesz. Végül is az volt, csak nem úgy, ahogy azt szerettem volna – magyarázta, és a hangja egyszerre volt szomorú és beletörődő, mint aki már tényleg számított minderre. – Tudod, mikor jöttem rá, hogy kevés esély van arra, hogy megkapjam a szívedet?

- Fogalmam sincs – vallotta be a másik.

- Egy hete épp filmet néztünk, és téged kirázott a hideg. Magamhoz húztalak, de ettől csak még inkább remegtél. Attól féltem, kezdesz lebetegedni, hiszen meleg volt a házban.

- Most már emlékszem – jutott Jinyoung eszébe az az este.

- Elnyomtam magamban a valós okot, de tudat alatt sejtettem, mi volt az, hiszen azt álmodtam aznap éjjel, hogy ugyanúgy tévéztünk, és te azt súgtad a fülembe, hogy fázol a fénytől, így lekapcsoltam mindent, hogy a sötétséggel öltöztesselek. Majd hirtelen egy buszból integettél, én pedig vontatottan, de visszaintettem neked. Azonban nem vettem jegyet, bárhogy szerettem volna, mert a lábam képtelen volt mozdulni. Majd a busz elment, én pedig ott maradtam a könnyeimet törölgetve, de az emberek nem törődtek velem; senki az ég világon. A jegyárus bezárt, kihalt körülöttem a tér, és tudtam, már nincs esélyem arra, hogy utánad menjek. Még ha nem is busszal, hanem a húgod kocsijával, de úgy látszik, tényleg elhagysz, én pedig itt maradok egyedül. – Mark sohasem sírt mások előtt, ekkor sem tette. Helyette hagyta, hadd gyűljön fel benne a sok érzelem, amit majd kiad magából, amint ténylegesen egyedül marad. Jinyoung ismerte már jól, így tudta, hogy az élettelen hangja nem az érzéketlenségéről tanúskodott, hanem arról, mennyire küzdött, hogy magába fojtsa mindazt, amit szíve szerint rázúdított volna. De Mark annál sokkal jobb szívű volt, minthogy leálljon veszekedni Jinyounggal. – Fogalmam sincs, merre tovább, és persze, nem igaz, hogy nincsen semmi baj, úgyhogy ilyesmit még csak ne is mondj! De talán kicsit jobb lesz holnap. – Ez az egy reménye volt a fiúnak: a holnap.

- Igen, biztos, hogy jobb lesz holnap – ennyit sikerült mondania a fiatalabbnak.

- Legalább most már végérvényesen feladhatja a szívem a reménykedést. Te nem lehetsz az enyém. Így tekintsünk erre az egy hónapra úgy, mint egy kis kitérőre: Mi lett volna, ha… Rendben? – Végre ránézett a másikra, de továbbra is palástolta, amennyire csak tudta, milyen megtört volt éppen.

- Rendben. Viszont úgy érzem, van itt még egy „de”.

- De lehetne, hogy pár hétig semmilyen formában nem keressük egymást? Muszáj, hogy valahogy kitöröljelek a szívemből, és amíg nem jutok előrébb ebben, nem lenne tanácsos találkoznunk – magyarázta, amit teljesen logikusnak tartott Jinyoung.

- Megértem. Viszont mondhatok még valamit, mielőtt elmegyek? – Erre Mark csak bólintott. – Nem mertem soha rákérdezni, de ugye tudod, hogy Jackson szerelmes beléd?

- Tessék? – Mark pókerarca lekerült, és a színtiszta döbbenet ült ki a vonásaira.

- Mindig is az volt, ez nem kérdés, pedig én nem sokat találkoztam vele. Már csak azért sem, mert egyértelműen nem kedvel, de így már tudom, miért: az a fiú, aki a mindene, belém szerelmes, míg én más párja vagyok. Nem csoda, hogy sokszor alig bírta rávenni magát, hogy akár pár szót is váltson velem. De most már legalább ennek is tudom az okát. – Az elmúlt hetekben sok mindennel és mindenkivel törődött Jinyoung, de Jacksonnal pont nem, így csak ekkor tudatosult benne mindez.

- Ez hihetetlen! – kezdett el hisztérikusan nevetni Mark. – Komolyan beleestem ugyanabba a hibába, mint te: nem vettem észre azt, aki a szemem előtt volt?

- Úgy látszik.

- Ráadásul mindig áradoztam neki rólad, és egyedül Jacksonnak vallottam be, hogy azért nem volt egy lánynak sem igazán esélye nálam, mert téged szeretlek, pasikkal meg még annyira sem próbálkoztam, hiszen mindenkiben téged kerestelek volna. Szegény Jackie! – A felismerés szó szerint arcon csapta Markot, aki elsüllyedt volna szégyenében, ha nem éppen az szembesítette volna mindezzel, aki ugyanígy járt vele.

- Lehet, hiba volt ezt elmondanom neked, mert csak még jobban összezavartalak, de azt akartam, hogy tudd, szörnyen szerethető személy vagy, és szerencsés lesz az, aki egyszer a párjának tudhat. Ha pedig Jackson az, annak csak örülök. – Jinyoung a bűntudatának és a Mark iránt érzet tiszta, baráti szeretetének köszönhetően bármit megtett volna, csakhogy párt találjon a fiúnak; valakit, aki méltán szerette és megbecsülte.

- Ha ő is az, nem akarok máris fejest ugrani a dologba, hiszen akkor lehet, hasonlóan járnék, mint te. Tényleg kell egy kis idő, hogy lezárjam az irántad érzett szerelmemet. Meg amúgy is, most egy viszonylag komoly kapcsolata van egy thai sráccal, akinek képtelen voltam megjegyezni a rendes nevét, de Jackson amúgy is csak BamBamnek becézi. Nem leszek semmi jó elrontója, úgyhogy, ha működik a dolog, én nem állok közéjük. Meg amúgy is, Jackie nem igazán az esetem – tette még hozzá. – Túl domináns lenne mellém. Én olyan férfit képzelnék magam mellé, aki kicsit feminimebb – tért ki erre is, amit persze jól tudott Jinyoung, de ettől még nem akarta máris annyiban hagyni a dolgot.

- Jaj, ne légy már ilyen szűklátókörű! Imádod Jacksont, még ha nem is úgy. És valljuk be, bárhogy férfiasabb külsőleg, mindketten tudjuk, ha összejönnétek, ő lenne a nő a kapcsolatotokban – hívta fel erre a figyelmét.

- Ez mondjuk igaz. De most tényleg nem szeretnék erre gondolni; a szívem azt már nem bírná elviselni.

-    Ezt megértem. – Nem akarta erőltetni a témát Jinyoung. – És akkor barátokként válunk el? – kérdezte félve. Rettegett Mark válaszától, bár sejtette, hogy igent mond majd, hiszen nem tudtak meglenni egymás nélkül, még ha másként is akartak egymás élete része lenni.

- Ez nem kérdés. Csak kérlek, ne keress, amíg én magamtól nem megyek hozzád! Megtudod ezt tenni nekem?

- Hát persze.

Jinyoung mellkasa úgy fájt, mintha egy mázsás súlyt raktak volna rá. Mark túl érzékeny és jó lelkű pasi lett volna mellé. Pont azok a dolgok, amik miatt remek legjobb barátok voltak, tették lehetetlenné azt, hogy valaha is többet érezzen iránta. Azokat a finomságokat, amik Mark megnyilvánulásaiban ott voltak, mindig csodálta Jinyoung, de ha tényleg egy pár lettek volna, hosszú távon felemésztette volna őt, hogy folyton attól retteg: vajon hogy és miként bántja meg a másikat, anélkül, hogy észrevenné? Mert ezeket a megbántásokat Mark természetesen sohasem mondta volna el neki. Valaki olyanra volt szüksége az idősebb fiúnak, aki értett a nyelvén, és se akarva, se akaratlanul nem használta ki az érzékenységét és elnéző természetét, hanem nagy becsben tartotta.

- Menj, ne várjon rád Jisoo! – mutatott az ajtó felé Mark.

- Rendben. De annyira nem akarlak itt hagyni, mert tudom, hogy amint kilépek, zokogva omlassz össze – vallotta be a földet bámuló Jinyoung.

- Ez tény, viszont így kicsit megkönnyebbülök. Te is sokat sírtál mostanában, most én jövök – próbált viccelődni az idősebb, de nem volt hatásos.

- Csak ezt ne! Ne bagatellizáljuk el, hogy én tettem ezt veled! – nézett komolyan a másik szemébe a fiatalabb.

- Rendben, nem fogom. Utálni foglak ezentúl – csak nem hagyta annyiban a szarkasztikus hangnemet.

- Ez lenne a normális, ha nem lenne nagyobb szíved, mint ez a ház – mutatott körbe, majd rájött, hogy hiányozni fog neki a hely, ami menedékül szolgált számára, amikor nem volt hova mennie. De egyértelmű volt, hogy még a háznál is jobban fogja majd hiányolni a legjobb barátját.  Viszont tudta, hogy ekkor tényleg az volt a legjobb, ha bizonytalan időre magára hagyja. Meg amúgy is, Jaebum se örült volna, ha ketté oszlik a figyelme. Most arra volt szükség, hogy minden erejét a szerelmére fordítsa. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 6. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung türelmesen várta kint, míg elvégezték a szükséges orvosi vizsgálatok a szerelmén. Bár még mindig rettegett, hogy valami a visszájára fordulhat, és Jaebum ismét rosszul lesz, de közben végtelenül boldog is volt, amiért úgy tűnt, rendezni tudják a dolgaikat. Épphogy csak felébredt a fiú, de az a pár szó, amit mondott, bőven elég volt ahhoz, hogy Jinyoung újból reménykedjen. Amikor végre ismét beengedték hozzá, úgy vágtatott be az ajtón, mint akinek az élete múlt rajta: de végső soron az is múlt, mindkettőjüké.

- Most már ténylegesen tudunk beszélni? – kérdezte megszeppenve, mire Jaebum bólintott, majd felé nyújtotta a bal kezét. Jinyoung látta rajta, hogy ez az apró kis mozdulat is milyen megterhelő volt számára, így azonnal odasietett, és tenyereiket összekulcsolva ült le az ágy mellé.

- Azt mondtad, olvastad a leveleimet. Vagy az is csak az álmom része volt? – kérdezte elhaló hangon.

- Olvastam őket – bólintott a fiatalabb egy halovány mosoly kíséretében.

- Akkor majdnem mindent tudsz, csak az utolsó napokat nem – rakta össze a képet Jaebum, mire Jinyoung egy apró fejbiccentéssel erősítette meg ebben. – A végén már nem vettem arra se a fáradtságot, hogy kidobjam az üres üvegeket, volt ami el is volt törve, de nem érdekelt, csak az, hogy a tartalmuk bennem legyen. Mert mindig, amikor józan voltam, egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged, így élni sem akarok.

Nem törődve semmivel, felpattant Jinyoung, és úgy csókolta Jaebumot, hogy azzal bizonyítsa neki, hogy már igenis ott volt, hogy szeressék egymást. Érződött az idősebben, hogy az ajkait is alig bírta mozgatni az átmeneti kóma után, de az is, hogy minden egyes porcikájában libabőrözött, mert végre valóssá vált az, amiről már egy jó ideje csak álmodott.

- Lehet, furcsának fogod tartani, de az, hogy itt feküdjek, érte el nálam, hogy ismét visszakerüljek oda, ahonnan elindultunk, hogy ismét rájöjjek, azért nem vagyok képes megmondani, miért szeretlek, mert sohasem tudtam. Amióta megpillantottalak, valami mágnesszerűen vonzz hozzád. Sajnálom, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni, mit jelentesz nekem. Annyiszor próbálkoztam vele dalszövegírás során, de nem ment. Ennyire nem vagyok a szavak embere, és úgy látszik, a tettekké még annyira sem, mert hagytam, hogy elmenj. Elismerem, hogy mindez az én hibám – hadarta, de ekkor Jinyoung félbe szakította.

- Nem, én is ugyanúgy hibás vagyok. Kész tények elé állítottalak, és nem hagytam, hogy helyre hozd a dolgokat. Nem ezt érdemelted tizenegy év után. – Ismét csókolgatni kezdte, mert egyszerűen nem tudott betelni vele. Hiányolta az illatát, a bőrének puhaságát, amit a borostái sem tudtak elrontani. Mindent imádott Jaebumban. Bár ő el tudott volna kezdeni sorolni dolgokat, amiket kifejezetten csodált vele kapcsolatosan, de már megtanulta, hogy nem szabadott elvárnia ugyanezt a másiktól.

- Erre volt szükségem, még ha drasztikus is volt és ide juttatott – nézett körül a steril, hófehér szobában. – Ez minden, csak nem egy hotel lakosztálya – mosolygott, és szó szerint fájt az arcizmának, annyira elszokott már ettől.

- Hát nem.

- Jinyoung – lett ismét komoly az idősebb –, a kilencedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Ahhoz, hogy ismét rád találjak, előbb el kellett, hogy veszítselek.

- De ajánlom, hogy most már többé ne veszítsük el a másikat. Azt már tényleg nem élnénk túl – húzta védő ölelésébe, kicsit elemelve Jaebum fejét a párnájáról.

- Most újrakezdhetjük, és jelen pillanatban csak ennyire van szükségem.

- Nekem is – nyomta a fejét Jaebuméhoz, és hagyta, hogy a légzésük összhangba kerüljön.

- Nagy reményeim vannak feléd, azok után, amiket mondtál, míg kómában voltam – törte meg végül a csendet az idősebb.

- Ezzel én is így vagyok. Most már kíváncsi vagyok arra a bizonyos gyűrűre – vette fel a kesztyűt Jinyoung, hisz mindig vevőek voltak egymás kormalkodására.

- Ja, hogy a gyűrű! – tetetett ijedtséget Jaebum. – Eladtam az újabb altatókért és italokért.

- Ez nem volt jó vicc – távolodott el tőle a fiatalabb, és vissza is ült a székbe.

- Igazad van, bocsánat! – kérte a szerelme, hiszen tényleg nem akarta megbántani, csak olykor nem tudta helyén kezelni a furcsa humorát. – És mi lesz vele?

- Markra gondolsz? – esett le azonnal Jinyoungnak.

- Ki másra? Azt hittem, szereted, és hogy boldog vagy vele.

- Az voltam, mármint valamelyest – korrigált azonnal. –Tudod, ő tökéletes lenne mellém, elméletben, de gyakorlatban nem az. Mindig isteni kávékat csinál, én mégis, miközben ittam őket, a te túl erős és keserű kávéidra vágytam. Sokszor ágyba hozta a reggelit, de én inkább könyörögtem volna neked, hogy told ki a formás fenekedet megenni, amit csináltam. Mindig pontosan érkezett mindenhova, minden ígéretét betartotta, viszont én inkább vártam volna rád. Utáltam, hogy nem tudlak elfelejteni, kitörölni a szívemből, és ott teret adni Marknak. Nekem csak te kellesz, mert egyedül veled vagyok egész. Annyira kicseszettül szeretlek, Jaebum. Inkább veszekszek veled hatvan évesen is, minthogy Mark mellett üljek nyugodtan az unokáim mellett. Olykor igenis pusztító a kapcsolatunk, de ebben a távollétben jöttem rá, hogy nekem mégis ez kell: az a dinamika, ami néha felőröl, de a következő percben teljesebbé tesz, mint bármi más. Nekünk együtt kell lennünk; ez többé nem kérdés. Úgyhogy végre megkapod a válaszod, bárhogy sohasem tetted fel a kérdést: Hozzád megyek, Im Jaebum. Senki máshoz nem mennék. És pont leszarom, mennyi a vagyonunk, vagy hogy hol és mikor veszel el.

Aznap már sok könnyet ejtett Jinyoung, de a korábbiak mind a szomorúságát reprezentálták, viszont azok a könnyek, amik ekkor hagyták el a szemét, mintha feloldották volna az előtte hullottakat: ezek a végtelen boldogság és elégtétel jelképei voltak. De az ő könnyei közelébe sem érhettek annak, Jaebum hogyan kezdett el fékevesztetten zokogni. Túl sok volt mindez az önutálatban és reménytelenségben úszkáló lelkének. Még azt se fogta fel igazán, hogy ismét együtt lehetett élete szerelmével, az, hogy el is vehette, már egy olyan szint volt, amihez jó pár nap kellett, hogy ténylegesen tudatosuljon az agyában.

- Komolyan? – kérdezett rá végül, miközben párja erősen szorította a kezét.

- Komolyan bizony.

- Látod, mondtam én, hogy megérte ide jutnom – szipogta, majd felemelve az egyik kezét, jelezte a friss vőlegényéének, hogy meg akarta ölelni.

 Azt a kis erőt, ami volt a karjában, mind arra használta, hogy a lehetetlennél is közelebb húzza Jinyoungot, akinek a testhője nagyobb melegséget hozott Jaebum lelkébe, mint amiben az elmúlt hetekben összesen része volt. Jinyoung túl pulzáló tudott lenne, hiszen ontotta magából a szeretetet és törődést, míg Jaebum fagyosabb alkat volt, és nem tudta igazán kifejezni az érzéseit. De ez mindig is így volt rendjén, és ezt végre ők is megtanulták egy életre.

- Ígérem, jobban megbecsüllek. Bármit megteszek, amivel maradásra késztethetlek. Feladok mindent, csakhogy melletted legyek. Tényleg mindent, Jinyoung – nézett rá azokkal a kétségbeesett sötétbarna szemeivel.

- Nem kell, hogy feladj bármit is értem – próbálta megnyugtatni a fiatalabb.

- Dehogynem! – győzködte Jaebum.

- Tudod, mit, erre majd visszatérünk, ha hazatértél. Ahol úgy hiszem, nem kevés dolgom lesz takarítás terén – terelte ügyesen másfelé a témát.

- Akkor haza is költözöl? – Hirtelen reménység áradt abból a megviselt tekintetből.

- Még szép! Hogy nézne ki, ha továbbra is Markkal laknék? – kacagott fel Jinyoung, de rájött, nagyon nem volt tanácsos Markot említenie.

- Igen – csak ennyit reagált a szerelme.

- Ne aggódj miatta! Elég, ha én teszem. Csakis az én hibám, hogy elfogadtam az ajánlatát.

- Nem! – vágta rá magabiztosan Jaebum, akinek eszébe jutott, mit beszélt álmában az ottani Jinyounggal, hogy mindenért magát fogja okolni. – Nem csak a te hibád! Kihasználta, milyen sebezhető voltál, csakhogy megkaparintson.

- Ne mondj ilyet! Segített, és elfogadta volna, ha visszautasítom – próbálta védeni a volt – és reményei szerint jövőbeni – legjobb barátját a fiatalabb.

- Még azt kellett volna, hogy nem fogadja el! – fújtatott Jaebum, és a rajta lévő gépek közül az egyik jelezte, mennyire megugrott a pulzusszáma.

- Drágám, kérlek, nyugodj meg! Engedjük el azt, ami megtörtént, hiszen már változtatni úgysem tudunk rajta! És mire kijössz innen, én addigra hazaköltözök, és minden olyan lesz, mintha egy hosszú rémálom lett volna.

- Számomra az is volt – suttogta, hiszen ő ténylegesen egy torz álomvilágban élte az elmúlt időszakot, melyben az ördög fogta a fegyvertárat, de azt az ő angyala kivette a kezéből, és végre itt volt az idő, hogy felébredjen, és visszacsöppenjen a valóságba, ami most már nagyobb boldogságot ígért számára. Mintha a Föld ismét forgásba kezdett volna, és remélte, már nem is áll meg, míg mindketten élnek.

Jinyoung még egy darabig ott maradt, majd Jaebum ismét fáradni kezdett, így a párja kénytelen volt magára hagyni. Kilépve a kórteremből, az Im szülőkbe botlott, akik reménykedve néztek rá.

- Csak nem? – kérdezte a nő.

- Ugyan még nincs rajtam gyűrű, de jó hírem van: Jaebum és én össze fogunk házasodni. – Nem teketóriázott Jinyoung, azonnal közölte velük a friss fejleményt: egyrészt, mert nagyon boldog volt; másrészt, mert el akarta kerülni a kínosnak ígérkező üdvözlést.

- De ugye, nem csak azért, mert megsajnáltad? – ez a férfiban ötlött fel.

- Nem. Szeretem őt, és hiba volt a szakításunk – felelte komolyan a fiú.

- Ez esetben, örülök, hogy végre hivatalosan is a családunk tagja leszel – ölelte meg a nő. – Kérlek, ne hagyd el többet! Nélküled majdnem meghalt – súgta a fülébe, ezzel újabb bűntudat hullámot bocsájtva Jinyoung amúgy is megviselt lelkére.

- Nem fogom, soha – ígérte halkan, de teljes elhatározással. – Már ha akarna, se tudna tőlem megszabadulni.

 - Még hogyha akarna! – fújtatott a férfi. – Nem mondom, hogy tökéletes a fiam, de egy biztos, még ha nem is tudatosan, de ő már azon a napon örök hűséget fogadott magában neked, ahogy belementél az első randitokba.

- Ugyanolyan ragaszkodó típus, mint az apja – folytatta a nő, miközben megragadta a fiú kezét. – Lehet, hogy nem képes szavakkal és olykor még tettekkel sem kifejezni, mit érez, de mi a szülei vagyunk, tudjuk, hogy nincs a világon olyan személy, akit akár fele ennyire is tudna szeretni. Fájó szívvel mondom ki, de ha lesznek gyerekeitek, még őket sem fogja annyira szeretni, mint téged. Mint az bebizonyosodott, Jaebum már miattad él és tesz meg mindent, amit csak tud. Nem mondom, hogy a legtanácsosabb egy emberbe fektetni az összes hitét és boldogságát, de ha már így alakult, örülök, hogy te vagy az a személy. Lehet, hogy nem mondtam elégszer én sem az elmúlt évek alatt, de szeretlek, Jinyoung, és hálát adok az égnek, amiért viszont tudod szeretni a fiamat.

Szinte hihetetlen volt, hogy még működőképes volt Jinyoung könnycsatornája, hiszen annyit sírt aznap, mint az előző egy hónapban összesen. Már nem is tudta elkülöníteni egymástól a fájdalmat és a boldogságot, mert azok egyszerre árasztották el a mellkasát. Annyira szerette őt az Im család, és Jinyoung is őket, ez a Napnál is világosabb volt, csak az nem, hogyan volt képes korábban lemondani erről. Hogyan hihette, hogy boldog lehetett nélkülük? Tizenévesen abban reménykedett, harmincéves korára benő a feje lágya, és csak meggondolt, racionális döntéseket fog hozni. Fejben éppen az akkori énjét kacagta ki, hiszen az ember kortól függetlenül képes volt irracionálisabbnál-irracionálisabb lépéseket megtenni. Csalódott magában, amiért ezeket a dolgokat előidézte, de nem ragadhatott le ennél a csalódottságnál. A legfőbb gyógyszer az lehetett az önutálatára, ha hagyta, hogy az Im család mindhárom tagja ugyanúgy szeresse, mint eddig, ha nem jobban; hiszen ők is ekkor realizálták igazán, hogy már nem tudták elképzelni az életüket Park Jinyoung nélkül.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 2. fejezet (16+)

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

   Jinyoung bármennyire is hitte, hogy helyes döntést hozott aznap a parkban, három héten át szüntelenül várta, hogy szerelme ismét felbukkanjon, és kérje: kezdjék újra. Lehet, nemet mondott volna, de maga a tény, hogy Jaebum küzd érte, akkor a mindenséget jelentette volna számára. Az idősebb sokszor nem tartotta be azt, amire kérte, és pont ekkor, amikor örült volna Jinyoung, ha engedetlen, tényleg nem kereste őt. Olyan volt, mintha egyik napról a másikra kiragadták volna őket egymás életéből. Még fel se hívták a másikat, de egy-egy üzenetet sem ejtettek. Lehet, csak így lehetett tovább lépniük igazán, mégis túl hirtelen történt ez a fiú számára.

Azóta minden másnap kiment a parkba, pont ahhoz a padhoz, ahol szakítottak, ugyanabban az órában, hátha Jaebum is véletlen, vagy éppen direkt arra jár. De ő végül nem jött, egyetlen egyszer sem. Már nem volt közös útjuk ezután. Pedig, ahogy nézte a sétáló embereket Jinyoung, kísértették a Jaebummal való közös emlékeik. Némán bámulta a sétányt, amin várta, hogy megjelenjen a szerelme. Ha kellett, szélben és esőben is ott ült vagy éppen állt, csak jöjjön érte a másik. Sokszor a volt párja által írt zenéket hallgatta, de a fájó szívét az is csak tovább sajdította: olyan volt, mintha Jaebum minden szomorú, szerelmes dala értük sírt volna.

Míg egy hideg nap után, az ősz utcán, egy régi, közös képükhöz suttogta Jinyoung: „Hol vagy már?” De senki nem állt elé, csak a távolság, ami folyamatosan nőtt és nőtt közöttük. Túl kicsinek tűnt a város, mégis túl zajosnak. Nem volt, aki hozzászólt volna: legalább is nem úgy, ahogy azt ő akarta, és olyan se, aki meghallgatta. Egyedül a húga, Jisoo és Mark voltak, akiknél érző fülekre leltek a kétségbeesett szavai. Jinyoung még a szakítása előtt sokáig gondolkodott rajta, melyikükhöz költözzön, de végül a legjobb barátja mellett döntött, hiszen ő sokkal nagyobb lakásban élt. Persze beszállt a lakbérbe és a házimunkából is kivette a részét cserébe. Mark pedig láthatólag nagyon örült, amiért ott volt, és mindent megtett, hogy ismét mosolyt csaljon az arcára.

- Jinyoungie – kezdte félénken, de nem volt képes továbbra is hallgatni –, lehet, nem kéne többet a parkba menned. Úgyis tudod, hogy nem jön el.

- Tudom, de a szívem nem adja fel. Nem bírom egyedül. Csak te vagy, akire igazán támaszkodhatok – vallotta be, hiszen a szüleitől olyan messze lakott, hogy csak évente párszor látták egymást, a húga pedig éppen elutazott egy hosszú üzleti útra.

- Hát nem érted? Ez a lényeg. – Közben felemelte Jinyoung arcát, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Micsoda?

- Én itt vagyok neked, és ha hagynád, úgyis szeretnélek. – Annyira rég várt már rá Mark, hogy ezt kimondja, és a szavak olyan felszabadító mámorként hagyták el az ajkát, amire nem is számított. Mintha évek óta most először tudott volna könnyedén lélegezni Jinyoung társaságában, még úgyis, hogy a szíve szörnyen hevesen vert.

- Mark, arra gondolsz, hogy te és én? – ült fel a fiatalabb, mert eddig úgy feküdtek az ágyban, hogy a barátját ölelte. Erre korábban is volt példa, hiszen meg sem fordult Jinyoung fejében, hogy Mark számára ez valaha is mást jelentett volna, mint szimpla baráti gesztus. Bár azért arra mindig ügyelt, hogy a párja közelében ilyesmi ne történjen, hiszen Jaebum már attól is kikészült, ha valaki bármilyen formában megérintette őt. Ezt Jinyoung mindig is túlzásnak tartotta, de közben tagadhatatlanul jól esett neki, hogy ennyire ragaszkodott hozzá a szerelme, és ahhoz, hogy az érintéseiben főként csak ő részesüljön.

- Igen.

- De hát mióta érzel többet irántam? – kérdezte zavarodottan, miközben a pulzusa az egekben volt, az arca pedig fal fehérré vált.

- Mióta is vagyunk barátok?

- Mark, kérlek, ne mondd, hogy már nyolc éve szerelmes vagy belém, mert az szörnyen fájna. Így is sok megpróbáltatáson megy éppen keresztül a szívem. – A másik szemébe sem tudott nézni, annyira szégyellte azt, hogy ennyire vak volt. Úgy látszott, nemcsak Jaebum nem vett észre egyértelmű dolgokat, hanem ő is. De ez is csak azt bizonyította, őket mennyire egymásnak teremtették.

- Márpedig de. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni az árvaház önkéntes programjában, azonnal megtetszettél, és ahogy jobban megismertelek, beléd is szerettem. És mennyi esély volt rá, hogy vonzódj a férfiakhoz? Összvissz tíz százalék, mégis bejött, erre boldog párkapcsolatban éltél három éve! – horkant fel fájdalomittasan az idősebb.

- Istenem! – rázta a fejét Jinyoung. Lehetetlennek érezte, hogy ennél is jobban utálhassa magát. Jaebum egy évig mérgezte a viselkedésével a szívét, míg ő nyolc éven át tette azt Markkal. Tény, hogy nem volt tisztában vele, de a párja se azzal, hogy ő boldogtalan volt mellette. Mintha egy hideg zuhany alá állították volna, úgy remegett és libabőrös lett minden porcikájában. Legszívesebben felképelte volna saját magát, nem is egyszer: egyrészt, hogy felocsúdjon a meglepettségéből, másrészt, mert úgy érezte, megérdemelte volna.

- Tudod te, hányszor képzeltem magam Jaebum helyébe? Mennyire utáltam, amiért lemaradt rengeteg fontos dolgodról? Erre most itt a lehetőség, hogy átvegyem a helyét, és nem tudok tovább várni: három hete nézem, ahogy sírsz utána. Nem akarom, hogy több könnycseppet hullajts miatta. Hagyd, hogy megvigasztaljalak, és hogy olyan párod legyek, akit megérdemelsz! Kérlek, adj egy esélyt! – könyörgő és egyben szerelemittas tekintete némaságra ítélte Jinyoungot.

A fiatalabb ekkor jött rá, hogy Mark mindig is így nézett rá, csak ő nem akarta meglátni azt a szikrát, ami miatta költözött az idősebb szemébe. Nem tudta azt hazudni neki, hogy viszont szerette így, de ezt Mark nagyon is jól tudta. Azonban nemet sem akart neki mondani, hisz így is annyi éven át epekedett utána. Meg akarta vele próbálni. Ki más lett volna tisztában vele, mire volt a leginkább szüksége, mint az, aki nyolc éven át ott volt mellette, jóban és rosszban egyaránt? Ha volt valaki, akiért megérte a gyógyulásra váró szívét egy újabb bevetésre küldenie, az Mark Tuan volt.

- Lehetne, hogy lassan haladjunk? Még szokatnom kell magam ahhoz, hogy több leszel nekem, mint barát – mondta végül, a hangjában viszont nem volt semmi lelkesedés, csak bizonytalanság és félelem.

- Hát persze. Az a lényeg, hogy megpróbáljuk. Hisz úgyse leszünk fiatalabbak. Már harminc is elmúltam, és te is mindjárt annyi leszel. Nem akarok többé várni – jelentette ki őszintén Mark. Tisztában volt vele, hogy esélytelen volt, hogy hipp-hopp beleszeret a másik, mégsem tudott ellenállni a felkínálkozó lehetőségnek. Attól félt, addig halasztgatná a dolgot, hogy egy nap azzal jönne haza Jinyoung, hogy új férfi van a láthatáron, amit már tényleg nem bírt volna tolerálni Mark.

- És az a sok lány az elmúlt évek alatt? – erre még ki akart térni a fiatalabb.

- Szerettem őket, de nem annyira, mint téged. Ezért is ért hamar véget mindegyikükkel a viszonyom: mert hozzád egyikük sem ért fel. – Ezzel a mondattal végképp megpecsételődött a sorsuk. Jinyoung azután, hogy ráeszmélt, hány kapcsolatát tette tönkre Marknak, azáltal, hogy nem ő volt, akit párjának mondhatott az idősebb, végképp vezekelni akart a bűnéért. Pedig nem volt kétsége afelől, hogy ha egy kapcsolat azért alakult ki, mert az egyik fél kárpótolni akarta a másikat, az nem indult jó alapokkal. De ha Markot sem tudta szeretni, attól félt, mást még annyira sem lett volna képes.

Jinyoung valóban képtelen volt egykönnyen szerelembe esni a legjobb barátjával, de szeretni akarta, és már ez is valami volt. Megváltoztatta a számát, és a közösségi portálokon is mindenhonnan törölte a volt párját, hogy megtisztítsa a környezetét tőle. Már nem csak azért fájt a szíve, mert Jaebumra várt, hanem azért is, mert rá akart erőltetni egy olyan szerelmet, ami egyszerűen nem akart lángra gyúlni benne. Azt hitte, talán, ha lefekszik Markkal, akkor attól jobb lesz: akkor végre legalább a vágy feléled benne az idősebb iránt.

Mark majd kicsattant örömében, ahogy végre birtokba vehette a fiatalabb testét. Nyolc évnyi vágyakozás után bebarangolhatta minden egyes apró részét, megkeresve az érzékeny pontjait. Tett azért is, hogy nyomokat hagyjon maga után: ahol csak tudta, megszívta Jinyoung bőrét, olyan helyeken is, amit más is láthatott. Csakhogy mindenki tudja, a fiú már az övé volt. Olyan óvatos volt, amennyire csak lehetett: szépen felkészítette Jinyoungot a behatolásra, és amikor egyre beljebb csúszott benne, akkor is a lehető legfinomabban tette mindazt. Nem is sejtve, hogy ezzel mellé lőtt, mivel Jinyoung Jaebum vad érintéseire, és olykor kifejezetten kínzó, gyors tempójára vágyott volna inkább. A kapcsolatuk elején volt, hogy el is sírta magát egy-egy aktus végén, annyira fájt neki, de Jaebum megtanulta valamelyest kontrollálni magát, Jinyoung pedig idővel egyre jobban megszerette a vad szeretkezéseiket. Korábban el se tudta képzelni, hogy mással is ilyen helyzetbe kerüljön, ekkor pedig egyre biztosabbá vált számára, hogy talán jobb lett volna, ha ez így is marad. Jaebum ismerte a testét, minden érzékeny pontját, és tudta, mi kellett ahhoz, hogy a lehető legnagyobb orgazmusokat okozza Jinyoungnak. Míg Marknak még a szájával is rá kellett segítenie arra, hogy egyáltalán erekciója legyen a fiatalabbnak, akinek nem volt kétsége afelől, hogy Mark kiváló szerető volt, csakhogy nem az, akinek őt kellett szeretnie és ilyen helyzetben kényeztetnie. Mark gyengéd simogatásai helyett Jaebum vad markolásaira vágyott inkább. Az is csoda volt, hogy egyáltalán el tudott élvezni, még ha nem is olyan nagy vehemenciával reagált a teste a fiú nemesebbik felének mozgására, mint ahogy korábbi párja esetében tette.

- Ez volt életem legjobb szeretkezése – mondta Mark, majd miután megpuszilta Jinyoung homlokát, szinte azonnal álomba is szenderült a kimerültségtől.

- Nekem viszont nem – suttogta a fiatalabb, majd kiosont a mosdóba.

Letusolt, hogy a hideg víz enyhítse az égő bőrét. És ahogy végezve meglátta a tükörben Mark szerelemnyomaival ellepett testét, az volt a végső pont nála: ekkor jött rá, mekkora hibát követett el, amiért két hete belement ebbe a kapcsolatba. Ő nem akarta Mark nyomait a bőrén, az illatát az orrában, a szerelmes szavait a fülében. Neki a legjobb barátjára lett volna szüksége ebben a helyzetben, erre ügyesen elveszítette őt egy működésképtelen kapcsolat miatt. Félt, ezek után Mark nem akar majd visszakerülni a barát zónába, és helyette egy életre megutálja. De még ha rá is szánta volna magát, Jinyoungnak nem lett volna szíve tovább kínoznia maga mellett.

Ahogy a testét bámulta, a vad zokogás úrrá lett rajta, és a földre ülve, lábait átkarolva sírta ki magából mindazt, amit eddig elfojtott. A hideg csempe ugyan hűtötte felhevült testét, de a lelkére nem talált gyógyírt. Sokkal boldogtalanabb volt, amióta elhagyta Jaebumot, így egyre inkább úgy érezte, nem kellett volna szakítania vele. Az idő nemhogy begyógyította volna a lelkében okozott sebeket, hanem napról-napra egyre nyomorultabbá vált, amióta külön váltak az útjaik, és fogalma sem volt róla, hogy Jaebum még nála is jobban szenvedett

UI.: ISTEN ÉLTESSE A DRÁGA UB-MET! 💕💚😍😌

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)