Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 6. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jinyoung türelmesen várta kint, míg elvégezték a szükséges orvosi vizsgálatok a szerelmén. Bár még mindig rettegett, hogy valami a visszájára fordulhat, és Jaebum ismét rosszul lesz, de közben végtelenül boldog is volt, amiért úgy tűnt, rendezni tudják a dolgaikat. Épphogy csak felébredt a fiú, de az a pár szó, amit mondott, bőven elég volt ahhoz, hogy Jinyoung újból reménykedjen. Amikor végre ismét beengedték hozzá, úgy vágtatott be az ajtón, mint akinek az élete múlt rajta: de végső soron az is múlt, mindkettőjüké.

- Most már ténylegesen tudunk beszélni? – kérdezte megszeppenve, mire Jaebum bólintott, majd felé nyújtotta a bal kezét. Jinyoung látta rajta, hogy ez az apró kis mozdulat is milyen megterhelő volt számára, így azonnal odasietett, és tenyereiket összekulcsolva ült le az ágy mellé.

- Azt mondtad, olvastad a leveleimet. Vagy az is csak az álmom része volt? – kérdezte elhaló hangon.

- Olvastam őket – bólintott a fiatalabb egy halovány mosoly kíséretében.

- Akkor majdnem mindent tudsz, csak az utolsó napokat nem – rakta össze a képet Jaebum, mire Jinyoung egy apró fejbiccentéssel erősítette meg ebben. – A végén már nem vettem arra se a fáradtságot, hogy kidobjam az üres üvegeket, volt ami el is volt törve, de nem érdekelt, csak az, hogy a tartalmuk bennem legyen. Mert mindig, amikor józan voltam, egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged, így élni sem akarok.

Nem törődve semmivel, felpattant Jinyoung, és úgy csókolta Jaebumot, hogy azzal bizonyítsa neki, hogy már igenis ott volt, hogy szeressék egymást. Érződött az idősebben, hogy az ajkait is alig bírta mozgatni az átmeneti kóma után, de az is, hogy minden egyes porcikájában libabőrözött, mert végre valóssá vált az, amiről már egy jó ideje csak álmodott.

- Lehet, furcsának fogod tartani, de az, hogy itt feküdjek, érte el nálam, hogy ismét visszakerüljek oda, ahonnan elindultunk, hogy ismét rájöjjek, azért nem vagyok képes megmondani, miért szeretlek, mert sohasem tudtam. Amióta megpillantottalak, valami mágnesszerűen vonzz hozzád. Sajnálom, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni, mit jelentesz nekem. Annyiszor próbálkoztam vele dalszövegírás során, de nem ment. Ennyire nem vagyok a szavak embere, és úgy látszik, a tettekké még annyira sem, mert hagytam, hogy elmenj. Elismerem, hogy mindez az én hibám – hadarta, de ekkor Jinyoung félbe szakította.

- Nem, én is ugyanúgy hibás vagyok. Kész tények elé állítottalak, és nem hagytam, hogy helyre hozd a dolgokat. Nem ezt érdemelted tizenegy év után. – Ismét csókolgatni kezdte, mert egyszerűen nem tudott betelni vele. Hiányolta az illatát, a bőrének puhaságát, amit a borostái sem tudtak elrontani. Mindent imádott Jaebumban. Bár ő el tudott volna kezdeni sorolni dolgokat, amiket kifejezetten csodált vele kapcsolatosan, de már megtanulta, hogy nem szabadott elvárnia ugyanezt a másiktól.

- Erre volt szükségem, még ha drasztikus is volt és ide juttatott – nézett körül a steril, hófehér szobában. – Ez minden, csak nem egy hotel lakosztálya – mosolygott, és szó szerint fájt az arcizmának, annyira elszokott már ettől.

- Hát nem.

- Jinyoung – lett ismét komoly az idősebb –, a kilencedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Ahhoz, hogy ismét rád találjak, előbb el kellett, hogy veszítselek.

- De ajánlom, hogy most már többé ne veszítsük el a másikat. Azt már tényleg nem élnénk túl – húzta védő ölelésébe, kicsit elemelve Jaebum fejét a párnájáról.

- Most újrakezdhetjük, és jelen pillanatban csak ennyire van szükségem.

- Nekem is – nyomta a fejét Jaebuméhoz, és hagyta, hogy a légzésük összhangba kerüljön.

- Nagy reményeim vannak feléd, azok után, amiket mondtál, míg kómában voltam – törte meg végül a csendet az idősebb.

- Ezzel én is így vagyok. Most már kíváncsi vagyok arra a bizonyos gyűrűre – vette fel a kesztyűt Jinyoung, hisz mindig vevőek voltak egymás kormalkodására.

- Ja, hogy a gyűrű! – tetetett ijedtséget Jaebum. – Eladtam az újabb altatókért és italokért.

- Ez nem volt jó vicc – távolodott el tőle a fiatalabb, és vissza is ült a székbe.

- Igazad van, bocsánat! – kérte a szerelme, hiszen tényleg nem akarta megbántani, csak olykor nem tudta helyén kezelni a furcsa humorát. – És mi lesz vele?

- Markra gondolsz? – esett le azonnal Jinyoungnak.

- Ki másra? Azt hittem, szereted, és hogy boldog vagy vele.

- Az voltam, mármint valamelyest – korrigált azonnal. –Tudod, ő tökéletes lenne mellém, elméletben, de gyakorlatban nem az. Mindig isteni kávékat csinál, én mégis, miközben ittam őket, a te túl erős és keserű kávéidra vágytam. Sokszor ágyba hozta a reggelit, de én inkább könyörögtem volna neked, hogy told ki a formás fenekedet megenni, amit csináltam. Mindig pontosan érkezett mindenhova, minden ígéretét betartotta, viszont én inkább vártam volna rád. Utáltam, hogy nem tudlak elfelejteni, kitörölni a szívemből, és ott teret adni Marknak. Nekem csak te kellesz, mert egyedül veled vagyok egész. Annyira kicseszettül szeretlek, Jaebum. Inkább veszekszek veled hatvan évesen is, minthogy Mark mellett üljek nyugodtan az unokáim mellett. Olykor igenis pusztító a kapcsolatunk, de ebben a távollétben jöttem rá, hogy nekem mégis ez kell: az a dinamika, ami néha felőröl, de a következő percben teljesebbé tesz, mint bármi más. Nekünk együtt kell lennünk; ez többé nem kérdés. Úgyhogy végre megkapod a válaszod, bárhogy sohasem tetted fel a kérdést: Hozzád megyek, Im Jaebum. Senki máshoz nem mennék. És pont leszarom, mennyi a vagyonunk, vagy hogy hol és mikor veszel el.

Aznap már sok könnyet ejtett Jinyoung, de a korábbiak mind a szomorúságát reprezentálták, viszont azok a könnyek, amik ekkor hagyták el a szemét, mintha feloldották volna az előtte hullottakat: ezek a végtelen boldogság és elégtétel jelképei voltak. De az ő könnyei közelébe sem érhettek annak, Jaebum hogyan kezdett el fékevesztetten zokogni. Túl sok volt mindez az önutálatban és reménytelenségben úszkáló lelkének. Még azt se fogta fel igazán, hogy ismét együtt lehetett élete szerelmével, az, hogy el is vehette, már egy olyan szint volt, amihez jó pár nap kellett, hogy ténylegesen tudatosuljon az agyában.

- Komolyan? – kérdezett rá végül, miközben párja erősen szorította a kezét.

- Komolyan bizony.

- Látod, mondtam én, hogy megérte ide jutnom – szipogta, majd felemelve az egyik kezét, jelezte a friss vőlegényéének, hogy meg akarta ölelni.

 Azt a kis erőt, ami volt a karjában, mind arra használta, hogy a lehetetlennél is közelebb húzza Jinyoungot, akinek a testhője nagyobb melegséget hozott Jaebum lelkébe, mint amiben az elmúlt hetekben összesen része volt. Jinyoung túl pulzáló tudott lenne, hiszen ontotta magából a szeretetet és törődést, míg Jaebum fagyosabb alkat volt, és nem tudta igazán kifejezni az érzéseit. De ez mindig is így volt rendjén, és ezt végre ők is megtanulták egy életre.

- Ígérem, jobban megbecsüllek. Bármit megteszek, amivel maradásra késztethetlek. Feladok mindent, csakhogy melletted legyek. Tényleg mindent, Jinyoung – nézett rá azokkal a kétségbeesett sötétbarna szemeivel.

- Nem kell, hogy feladj bármit is értem – próbálta megnyugtatni a fiatalabb.

- Dehogynem! – győzködte Jaebum.

- Tudod, mit, erre majd visszatérünk, ha hazatértél. Ahol úgy hiszem, nem kevés dolgom lesz takarítás terén – terelte ügyesen másfelé a témát.

- Akkor haza is költözöl? – Hirtelen reménység áradt abból a megviselt tekintetből.

- Még szép! Hogy nézne ki, ha továbbra is Markkal laknék? – kacagott fel Jinyoung, de rájött, nagyon nem volt tanácsos Markot említenie.

- Igen – csak ennyit reagált a szerelme.

- Ne aggódj miatta! Elég, ha én teszem. Csakis az én hibám, hogy elfogadtam az ajánlatát.

- Nem! – vágta rá magabiztosan Jaebum, akinek eszébe jutott, mit beszélt álmában az ottani Jinyounggal, hogy mindenért magát fogja okolni. – Nem csak a te hibád! Kihasználta, milyen sebezhető voltál, csakhogy megkaparintson.

- Ne mondj ilyet! Segített, és elfogadta volna, ha visszautasítom – próbálta védeni a volt – és reményei szerint jövőbeni – legjobb barátját a fiatalabb.

- Még azt kellett volna, hogy nem fogadja el! – fújtatott Jaebum, és a rajta lévő gépek közül az egyik jelezte, mennyire megugrott a pulzusszáma.

- Drágám, kérlek, nyugodj meg! Engedjük el azt, ami megtörtént, hiszen már változtatni úgysem tudunk rajta! És mire kijössz innen, én addigra hazaköltözök, és minden olyan lesz, mintha egy hosszú rémálom lett volna.

- Számomra az is volt – suttogta, hiszen ő ténylegesen egy torz álomvilágban élte az elmúlt időszakot, melyben az ördög fogta a fegyvertárat, de azt az ő angyala kivette a kezéből, és végre itt volt az idő, hogy felébredjen, és visszacsöppenjen a valóságba, ami most már nagyobb boldogságot ígért számára. Mintha a Föld ismét forgásba kezdett volna, és remélte, már nem is áll meg, míg mindketten élnek.

Jinyoung még egy darabig ott maradt, majd Jaebum ismét fáradni kezdett, így a párja kénytelen volt magára hagyni. Kilépve a kórteremből, az Im szülőkbe botlott, akik reménykedve néztek rá.

- Csak nem? – kérdezte a nő.

- Ugyan még nincs rajtam gyűrű, de jó hírem van: Jaebum és én össze fogunk házasodni. – Nem teketóriázott Jinyoung, azonnal közölte velük a friss fejleményt: egyrészt, mert nagyon boldog volt; másrészt, mert el akarta kerülni a kínosnak ígérkező üdvözlést.

- De ugye, nem csak azért, mert megsajnáltad? – ez a férfiban ötlött fel.

- Nem. Szeretem őt, és hiba volt a szakításunk – felelte komolyan a fiú.

- Ez esetben, örülök, hogy végre hivatalosan is a családunk tagja leszel – ölelte meg a nő. – Kérlek, ne hagyd el többet! Nélküled majdnem meghalt – súgta a fülébe, ezzel újabb bűntudat hullámot bocsájtva Jinyoung amúgy is megviselt lelkére.

- Nem fogom, soha – ígérte halkan, de teljes elhatározással. – Már ha akarna, se tudna tőlem megszabadulni.

 - Még hogyha akarna! – fújtatott a férfi. – Nem mondom, hogy tökéletes a fiam, de egy biztos, még ha nem is tudatosan, de ő már azon a napon örök hűséget fogadott magában neked, ahogy belementél az első randitokba.

- Ugyanolyan ragaszkodó típus, mint az apja – folytatta a nő, miközben megragadta a fiú kezét. – Lehet, hogy nem képes szavakkal és olykor még tettekkel sem kifejezni, mit érez, de mi a szülei vagyunk, tudjuk, hogy nincs a világon olyan személy, akit akár fele ennyire is tudna szeretni. Fájó szívvel mondom ki, de ha lesznek gyerekeitek, még őket sem fogja annyira szeretni, mint téged. Mint az bebizonyosodott, Jaebum már miattad él és tesz meg mindent, amit csak tud. Nem mondom, hogy a legtanácsosabb egy emberbe fektetni az összes hitét és boldogságát, de ha már így alakult, örülök, hogy te vagy az a személy. Lehet, hogy nem mondtam elégszer én sem az elmúlt évek alatt, de szeretlek, Jinyoung, és hálát adok az égnek, amiért viszont tudod szeretni a fiamat.

Szinte hihetetlen volt, hogy még működőképes volt Jinyoung könnycsatornája, hiszen annyit sírt aznap, mint az előző egy hónapban összesen. Már nem is tudta elkülöníteni egymástól a fájdalmat és a boldogságot, mert azok egyszerre árasztották el a mellkasát. Annyira szerette őt az Im család, és Jinyoung is őket, ez a Napnál is világosabb volt, csak az nem, hogyan volt képes korábban lemondani erről. Hogyan hihette, hogy boldog lehetett nélkülük? Tizenévesen abban reménykedett, harmincéves korára benő a feje lágya, és csak meggondolt, racionális döntéseket fog hozni. Fejben éppen az akkori énjét kacagta ki, hiszen az ember kortól függetlenül képes volt irracionálisabbnál-irracionálisabb lépéseket megtenni. Csalódott magában, amiért ezeket a dolgokat előidézte, de nem ragadhatott le ennél a csalódottságnál. A legfőbb gyógyszer az lehetett az önutálatára, ha hagyta, hogy az Im család mindhárom tagja ugyanúgy szeresse, mint eddig, ha nem jobban; hiszen ők is ekkor realizálták igazán, hogy már nem tudták elképzelni az életüket Park Jinyoung nélkül.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)