Eljátszom azt a társast - YugBam × JinGyeom fanfiction

 A történetet a következő dal ihlette:

    Kedves BamBam!

Annyiszor jöttél azzal, hogy nem tudom megfelelően kifejezni magamat, mert a sok költői képemben és a körülményes megfogalmazásomban elvész a lényeg. Hát tudod, mit? Most azért sem fogom vissza magam, és igenis kapsz tőlem egy jó kis feladatot: bogarászd ki, mi is a lényeg egy Yugyeom-féle körülményes e-mailből! Ennyi úgy hiszem, jár nekem a kapcsolatunk végéhez érve.

Úgy fáj a talpam, mert a föld csupa szilánk, amin miattad kell járnom. Próbálok lábujjhegyen egyensúlyozni, hogy minél kevésbé sértsem meg a lábamat, de talán pont, hogy ezzel okozom a legnagyobb bajt magamnak. Bele kéne állnom a fájdalomba – igazán megélnem azt, hogy végre kitörjön mélyről az a személy, aki megmaradt belőlem ennyi szenvedés után. Az a sok majdnem csók, elejtett bók, amit kaptam tőled, mind rosszabbá tették a helyzetemet, mintha rám se néztél volna. Te hagytál remélni, és ez volt a legnagyobb kegyetlenség, amit ellenem tehettél. Épp ezért csak az, ki eltörött, figyel majd ránk, mert egyedül az látja át, milyen játékot játszottunk. De nem okolhatlak csak téged, hiszen én vagyok az, aki nem adtam fel, hanem mindig újra a kezembe vettem a dobókockát azzal az elhatározással: hogy még egy körre maradok. De ezen körök egyre hosszabbak lettek, a kockát pedig egyre nehézkesebben kaptam fel, és még nehezebben dobtam ismét el. Egyre messzebbre kerültél tőlem, de én mindig arra léptem, amerre te mentél. Ez egy Ki nevet a végén? meccs volt, amiben a te első bábud már célba ért, amikor az enyém még épphogy csak a starthoz állt. Ordítottam, hogy fájsz: fáj az, hogy bármi lesz, nem érted.

 

Tudtam jól, hogy kevés vagyok hozzánk. Segíthettél volna, Bambam, de te passzoltál: inkább kimaradtál több körből, csakhogy addig is megpihenj azon hajsza közepén, amit az én üldözésem okozott. Régen azt mondtad, ott leszel a bajban, de aztán megismertél és elbújtál. Jó pár évvel fiatalabb vagyok tőled, emiatt tapasztalatlanabb is: kevésbé művelt, világlátott és felszabadult; de esküszöm neked, Bambam, én mindent megtettem, hogy a nyomodba érjek. Mást se csináltam, csak loholtam utánad: próbáltam minden regényt elolvasni, ami nagy hatással volt rád; naprakész lenni a kedvenc sorozataidból; legalább ímmel-ámmal követni az aktuális divatot, hogy ne nézzek ki totális lúzernek melletted, a legjólöltözöttebb ember mellett, akit ismerek.

 Sokan jól tudjuk, milyen, ha kint kopog a múltunkat reprezentáló személy, és mi mindig ajtót nyitunk annak az illetőnek, aki már nem szeret úgy minket, mint régen. Viszont én már abban sem vagyok biztos, hogy valaha szerettél-e szerelemmel. Sohasem mondtad ki, de azt éreztetted velem, hogy odáig vagy értem, míg egyszer csak már nem. Kezdtél eltávolodni tőlem, de közben nem eléggé, hiszen azóta is sokszor hívsz. Őszintén nem tudom, mire véljem mindezt. 
   Jó érzés, ha meghallgatnak a barátaim, olyanok, akik bizonyos formában szeretnek, de valamiért még az ő társaságukban fürödve is egyedül érzem magam, mégsem annyira, mint amikor ténylegesen a magány és az önutálat az egyedüli vendégeim az otthonomban. Mert üresség költözött a lelkembe, amióta elmentél. Nemrég rájöttem, itt az idő, hogy új játékba kezdjek: eljátszom azt a társast, hogy nem találok társat. Végre realizáltam, hogy nem akarok szüntelen csalódni, és elhasználtan indulni egy új kapcsolat felé. Mindig kellettél, Bambam; kár, hogy nem voltál – legalább is nem úgy, ahogy szükségem volt rád.

Pedig lehettem volna a társad, de már nem akarok az lenni. Jött valaki új az életembe. Jinyoungnak hívják. Nem azt mondom, hogy bármiben is jobb nálad, de ő az, aki végre hajlandó egyszerre indulni velem a startról, és akin azt látom, hogy ha kell, fogja majd a kezemet, és húz magával, amikor megrekedek, és nem hagyja, hogy szenvedve kullogjak mögötte. Rá van szükségem, és ahhoz, hogy ez egy ténylegesen működő dolog legyen, muszáj, hogy végleg megszakítsam veled a kapcsolatot.

Kérlek, többé semmilyen formában ne keress! Lehet, hogy ez most túlságosan hirtelennek tűnik, de másként nem tudom lezárni a múltunkat, csak ha végérvényesen pontot teszek a történetünk végére. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy csak csupa jót kívánod neked, Bambam. Remélem, te is megtalálod a saját Jinyoungodat.

Yugyeom

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Szeretlek, te ütődött - JinGyeom fanfiction

Freud úgy vélte – és más pszichoanalitikusok és nyelvészek is osztják a véleményét –, hogy az elszólások olykor többet árulkodnak rólunk, mint a megfontolt megnyilvánulásaink. Hiszen azok más elvetésekkel együtt a tudattalanról és rejtett lelki folyamatokról adnak tanúbizonyságot. Ezzel egyet lehet érteni, vagy akár teljes sületlenségnek tartani. Jinyoungnak viszont eszébe sem jutott volna ilyesmin gondolkodnia, amikor akarata ellenére szólta el a legféltettebb titkát.

- Elég lesz! Hidd el, hogy a Crash and Burn koreográfiája már tökéletes. Imádni fogják a többiek, amint megmutatod nekik is. Bár bele fogunk pusztulni, míg kigyakoroljuk, de meg fogja érni a befektetett munkát. – Kezet nyújtott a fiatalabbnak, hogy felhúzza a földről, de Yugyeom helyette inkább lerántotta magához.

- Hé, ezt most miért kellett? – duzzogott Jinyoung, miközben teátrálisan megragadta a lábát, amivel földet ért. – Biztos, kificamodott a bokám. De sebaj, ha a promotálásunk során minden nap meghívsz ebédelni, akkor megbocsájtok – incselkedett, de nem az ingyen étel vonzotta, hanem a másik társasága miatt szerette volna, ha Yugyeom naivan belemegy mindebbe.

- Jinyoung, nehogy azt hidd, hogy ennyire jó színész vagy – ráncolta a homlokát a fiatalabb, és izgatottan várta, miként fog az idősebb reagálni a szavaira. Imádta az ilyen kis macska-egér harcaikat. Bár az utóbbi időben kevesebb példa volt rájuk – mivel egyre jobban megértették a másikat –, de olykor kifejezetten hiányoztak neki, így direkt kiprovokálta őket.

- Most megfizetsz! – vetette rá magát Jinyoung, és vadul csiklandozni kezdte a másikat, aki mindent megtett, hogy lehámozza magáról az idősebbet; de hiába, a kacagása miatt tehetetlen volt.

- Jinyoung, elég! – könyörgött, mikor már a könnye is kifolyt nevetés közben.

- Megkegyelmezek neked, ha bevallod, hogy jó színésznek tartasz – kapott ultimátumot Yugyeom.

- Hát persze, hogy annak tartalak, csak én jól ismerlek, így nem tudsz átvágni – vallott színt, így meg is szabadult barátja súlyától és kezének csiklandozásától.

- Úgy szeretlek, te ütődött – csúszott ki Jinyoung száján ez az elszólás, amit remélt, a másik nem hallott; azonban nem volt ilyen szerencséje.

- Mit mondtál? – Ekkor Yugyeom kerekedett felül az idősebben, és szorította a padlóhoz.

- Azt, hogy ki nem állhatlak – hazudta, és várta, hogy a fiatalabb lemásszon róla, azonban Yugyeom nem mozdult, helyette bőszen tanulmányozta a barátja arcvonásait.

- Azt mondtad, szeretsz? – vetette rá tekintetét. Ha Jinyoung nem lett volna teljesen zavarban, és nem átkozta volna magát, amiért elszólta a titkát, amit már jó pár éve ügyesen őrzött, talán rájött volna, hogy a fiatalabbnak azért voltak úgy kitágulva a pupillái, mert nagyon is tetszett neki az, aki alatta feküdt.

- Dehogyis! Kinyírlak, Yugyeom, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz! – Erőteljesen próbálta lehámozni magáról a tőle magasabb fiút, de az combjaival összefogta és a földhöz ragasztotta az idősebb lábait.

- Én is szeretlek – jött tőle is a vallomás.

- Mit mondtál? Hogy szeretsz? – Fordult a kocka: ekkor Jinyoung nézett rá kitágult pupillákkal, a szívének dobogása pedig úgy felgyorsult, hogy félt, a mellkasát kiszakítva tör utat magának, hogy végre megkaparinthassa az, akinek titkon rég neki adta.

- Semmit, és kinyírlak, ha még egyszer ilyen marhaságot állítasz – ismételte szarkasztikusan az idősebb szavait.

- Te most csak szívod a véremet? – lett egyre idegesebb a hollóhajú fiú, amit Yugyeom is jól sejtett, hiszen összeért mellkasuk miatt érezte, miként gyorsult fel a szívverése, akárcsak az övé.

- Talán. Miért, tetszik?

- Te tetszel. – Ez már nem elszólás volt, hanem őszinte, tudatos vallomás. Végtére is, ebben a helyzetben nem volt mit tenni, mint tiszta vizet önteni a pohárba.

- És mióta?

- Amióta megszépültél.

- Tessék? – ráncolta a homlokát értetlenül Yugyeom.

- Akarom mondani, amióta férfiasabb és szexibb lettél, és már nem vagy olyan idegesítő – rántott a vállán Jinyoung, mintha nem olyan dolgot mondott volna, ami átírhatta a hosszú időkre visszamenő munkakapcsolatukat és barátságukat.

- Mint ne mondjak, neked is jót tett az évek múlása – látta be a fiatalabb, hogy a másik is csak sármosabb és érettebb lett az évek során, ami meg is nehezítette számára, hogy elfojtsa a saját érzéseit.

- Tudom – kacsintott Jinyoung. – Ezért élénkül valami a nadrágodban?

- A fenébe! – Ez volt Yugyeom végszava, így végre tényleg felszabadította az idősebbet testének súlya alól, és fel is pattant a földről. – Igazad van, eleget gyakoroltam mára. Holnap megmutatom a csapatnak a koreot. – Már indult is volna el, amikor az idősebb megragadta a kezét.

- Egyébként jól esett, hogy én láthattam először. Sajnálom, hogy ezen most nem együtt dolgoztunk, de nincs rám szükséged, remek koreográfus vagy egy magad is. – Ekkor egy óvatos puszit hintett a fiatalabb arcára, akinek viszont ennyi nem volt elég, és magához rántva az alacsonyabb fiút, forró csókban forrt vele össze.

Kezeikkel bebarangolták a másik hátának minden egyes pontját, miközben nyelveikkel küzdöttek a dominanciáért; viszont nem sikerült egyiküknek sem nyerni, ezért is fulladtak ki igencsak hamar, és voltak kénytelenek megszakítani a csókot.

- Fúj, tiszta izzadt vagy! – jegyezte meg az idősebb, megtörve a kínos csendet, ami az elválásuk után állt be.

- Azt hittem, szexinek tartasz. Na, de elég mára a beszédből, mert a fáradtságtól már azt se tudjuk, miket hordunk itt össze. Lehet, holnapra megbánod, amiket az előbb mondtál.

- Soha! – jelentette ki ellenvetést nem tűrően.

Megragadva a magasabb fiú kezét, Jinyoung boldogan hagyta el a tánctermet, és ezt a boldogságot átragasztotta a fiatalabbra is, aki félt elhinni, hogy az a szikra, ami mindig is ott volt közöttük, végre esélyt kapott, hogy lángra lobbanjon.

Ki tudja, talán Freudnak igaza volt, és nem ártana, ha jobban figyelnénk az elszólásainkra, mert akár saját magunk számára is tudnak újat mondani, vagy olyan dolgokat hoznak felszínre, amiket jobb nem elfojtanunk.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Szerelemittas tekintet - JinGyeom fanfiction

Yugyeom:

Tudom jól, és természetesen te is tisztában vagy vele, hogy ami köztünk van, valószínűleg nem tart majd örökké. Te egy olyan személy vagy, aki szeret új dolgokat kipróbálni, minél több mindent megtapasztalni, így egy napon majd engem is le akarsz cserélni valaki újra. Bár már így is sokkal több lett abból, mint aminek indult ez az egész: egy könnyed kis nyári kalandnak. De mégis, legalább egy perc erejéig játszunk el azzal a gondolattal, hogy halálunkig együtt maradunk és hatvan évesen is ugyanígy fogunk feküdni apukád teherautójának a hátuljában, a semmi közepén, ugyanezzel a szerelemittas tekintettel, mely mindkettőnk szeméből sugárzik.

Alapjáraton nagy a fantáziám, de te mindezt képes vagy majdhogynem a végtelenségig fokozni: kiragadsz a realitás talajáról, és felemelve úgy pörgetsz, hogy már azt se tudom, hol vagyok, és hogy ki vagyok egyáltalán. De olykor elfog a félelem, hogy egy ilyen vad légi táncot szörnyen fájdalmas zuhanás fog majd követni, ha egy napon úgy döntesz, hogy rám untál. De mégse tudlak nem szeretni – még semmiképp sem –, és bevállalok minden esetleges jövőbeni fájdalmat azért a végtelen boldogságért, amiben éppen részem van miattad.

Sok történetnek – köztük a szerelmes történeteknek is – csak a végére koncentrálnak az emberek. Mit számít, milyen remek volt sokáig, ha időközben véget ért? Márpedig számít, Jinyoung! Mi az, hogy számít; talán csak ez a lényeg. Nincs annál jobb, mint amikor elkezdődik valami új, izgalmas, szép dolog; és te vagy a legszebb dolog, ami eddigi életem során velem történt. Nem hagyom, hogy bármilyen negatív jövőkép belerondítson ebbe. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy nem tudom, miként lesz vége a történetünknek; mert amíg ez így marad, addig ott az esélye annak, hogy rácáfolva a fiatalkorunkra és a kíváncsi természetedre, hatvan év múlva is itt fekszünk majd, mert a szerelmünk jelene tényleg a halálunkig kitart.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Hol marad a happy end? - JinGyeom fanfiction

Hol marad a happy end?

Kereken egy éve, hogy megismertem őt. Amint beültem az első egyetemi előadásomra, szó szerint Jinyoung volt az legelső személy, akit kiszúrtam. Egyszerűen megbabonázott, ahogy mellettem ülve folyamatosan a telt ajkait rágcsálta, és idegesen járt a lába. Nem nagyon volt olyan szó, amit ne jegyzetelt volna le, ellenben velem, aki egy betűt sem írtam le, mert annyira zavarban voltam miatta.

Hetekig nem kommunikáltam vele, bárhogy egy szakra jártunk. Még szerencse, hogy ott volt Jaebum és Jackson, akik azonnal nyitottak felém, így nem maradtam barátok nélkül, valamint Jinyoungról is elterelték a gondolataimat. Bár idővel egy-egy közös program erejéig Jinyoung is csatlakozott hozzánk, majd ő is a csapatunk része lett, én viszont a jelenlétében nem voltam önmagam: megfagytam, köpni-nyelni sem tudtam, és hülyeségeket hadováltam össze-vissza. Előtte soha senki nem volt rám ilyen hatással, így tanácstalan voltam azzal kapcsolatosan, mit tegyek, hogy kiszeressek belőle. Ez Jaebumnak is feltűnt, aki bevallotta, hogy átérzi a helyzetemet, mivel őt is magába bolondította Jinyoung. Ekkor egy új szintre lépett a barátságunk: végre találtam valakit, aki hozzám hasonlóan biszexuális volt, ráadásul a nők jobban vonzották, csak a feminimebb férfiak keltették fel az érdeklődését, ahogy az enyémet is. Persze azt is azonnal tisztáztuk – a félreértéseket megelőzve – hogy nem jöttünk be úgy egymásnak. Jacksonnak csak hónapokra rá vallottuk be, hogy két oldalra játszunk, de ahogy arra számítani lehetett, semmi baja nem volt ezzel.

Minden szépen folyt a saját kis medrében, amíg valaki fel nem forgatta a világomat. Jinyoung az egyik kocsmázós, beszélgetős esténkre elhozta a húgát. Elsőre csak az volt szembetűnő, hogy Jisoo gyönyörű volt és szörnyen hasonlított a testvérére, de ahogy elkezdtem beszélgetni vele, a személyiségük kapcsán is tapasztaltam egyezéseket. A lány érezte rajtam, hogy nagyon megkedveltem, így először csak Facebookon jelölt be, majd elhívott randizni. Mindez nagyon jól is elsülhetett volna, csakhogy én nem tudtam másként tekinteni rá, mint a bátyja pótlékaként. Ezt egy szörnyen undorító viselkedésnek tartottam a részemről, főleg azután, hogy elkezdtünk hivatalosan is járni. Ráadásul ezzel saját magamat is kínoztam: ott volt valaki, aki kívül-belül emlékeztetett a nagy szerelmemre, de közben mégsem ő volt az.

Olykor elfelejtettem, hogy Park Jinyoung létezik, és egy olyan egyszerűbb világba képzeltem magamat, ahol Jisoo és én boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. De mindig, mikor náluk voltam, vagy az egyetemen összefutottam Jinyounggal, egyetlen egy pillantás elég volt, hogy emlékeztessen rá: a húga mindig csak félmegoldás lesz. Az összes tettem közül az volt a legundorítóbb, amikor úgy vettem el Jisoo szüzességét, hogy közben azt képzeltem, hogy a bátyját teszem magamévá. Szegény lány azt hitte, elrontott valamit, amiért szótlanul, könnyeimet elmorzsolva feküdtem mellette az aktus után. Pedig igazán remek szeretőnek bizonyult, csak volt egy hibája: nem Park Jinyoungnak hívták. Innentől kezdve szépen, fokozatosan kezdtünk elhidegülni, mígnem eljutottam oda, hogy bevallottam neki mindent. Ahogy arra számítottam, egy szép nagy pofont kaptam Jisootól, és közölte, hogy soha többet nem akar látni, de előtte még tartozok egy magyarázattal a testvérének is.

- Megöllek! – tördelte előttem a kezét Jinyoung, miután a húga mesélt neki a szakításunkról. – Úgy tudom, számomra is van valami mondanivalód. Bökd ki, mi az, mielőtt laposra verlek!

- Lehetne, hogy leüljünk nyugodtan a kanapétokra? – mosolyogtam félénken.

- Ülj csak, élvezd ki az utolsó perceket, mielőtt szétrúgom a seggedet! – köpte a szavakat, de azért leült ő is mellém.

- Jinyoung, nagyon nem fog tetszeni, amit mondani akarok. Azt is megértem, ha tényleg megversz, hiszen megérdemelném – sóhajtottam egy mélyet, miközben legszívesebben én vertem volna szarrá saját magamat.

- Yugyeom, nyögd ki végre, mit tettél a kishúgommal! Emlékszel, hogy mit mondtam, amikor elkezdtetek járni? – Nagyon gyorsan vette a levegőt, és a száját is összeszorította, amitől annyira kívánatos volt, hogy legszívesebben ledöntöttem volna a kanapéra, de ettől a gondolattól még inkább egy utolsó féregnek éreztem magamat. Ennek ellenére hittem benne, hogy egy alternatív univerzumban épp kéz a kézben sétáltunk, és az esti randinkat tervezgettük: de ez továbbra is az a világ volt, ahol egyoldalúan szerettem őt.

- Azt, hogy ha megbántom Jisoot, akkor kicsinálsz – emlékeztem vissza, és mindebben az volt a leggázabb, hogy már akkor tudtam, hogy egy nap eljutunk majd ehhez a beszélgetéshez. De amondó voltam, hogy így legalább megtapasztalhatom, milyen a Park család egyik tagjával járni, még ha nem is a számomra legmegfelelőbbel.

- Igen. Hat hónapja fűzted, és még le is feküdt veled – szűkültek össze a szemei. – Mindent elmond nekem, úgyhogy ne lepődje meg, hogy ezt is tudom. Csak arra kellett, hogy megfektesd és bemocskold őt? – egyre idegesebb és hangosabb lett, amitől az én pulzusom is az egekbe szállt.

- Jinyoung, kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam!

- Jó, hallgatlak! – tette keresztbe a kezét.

Mielőtt oda lett volna a hirtelen jött bátorságom, elhadartam neki az iránta való érzéseimet, és azt, milyen undorító módon próbáltam a húgával helyettesíteni. A hallottaktól Jinyoung arca olyan döbbentté vált, amilyennek előtte még sohasem láttam. Azt hittem, nem is reagál rá semmit, de végül – némi torokköszörülés után – csak szóra nyitotta a gyönyörű ajkait.

- Én ezt nem is sejtettem – mondta végül. – Tudod, mi ebben az egészben a legszörnyűbb? Hogy a húgom az árnyékomban nőtt fel: én mindenben remekeltem, míg ő csak közepes volt. Annyira boldoggá tette, hogy összejöttetek: hogy van egy okos, jó fej, szexi srác, akinek pont ő kell. Megbíztam benned, Yugyeom, és abban, hogy megbecsülöd. Erre tessék, szegény lány ismét azt kapta, amit tizennyolc éve folyamatosan: hogy csak a helyettesítőmnek teszi meg – temette a kezeibe az arcát.

- Tudom, hogy így érez veled kapcsolatosan, hisz fél évig jártunk, ismerem – suttogtam, mert hangosabban már meg se mertem szólalni.

- Csak ő nem ismer téged igazán – vette el a kezét, és a meggyötört arca a szavainál is jobban elárulta, mennyire utálta magát, amiért általában mindenben felülmúlta a húgát.

- Jisoo egy gyönyörű, egyedülálló lány, és egy nap majd megtalálja azt, aki úgy bánik vele, ahogy megérdemli. Sajnálom, hogy nem én voltam az a személy – tettem hozzá őszintén, hisz mit nem adtam volna azért, ha úgy tudom szeretni, ahogy Jinyoungot.

- Hát még én, hogy sajnálom. Kedvellek, Yugyeom, és örültem volna, ha komolyra fordul köztetek a dolog. Tényleg semmit sem sejtettem abból, mit érzel irántam – hirtelen zavarba jött, mert most már csak róla és rólam volt szó.

- Jól titkoltam. Na, de hol marad a verésem? – mutattam az arcomra, hogy oda kérem a pofont.

- Képtelen lennélek megütni, hisz jól tudod. Meg amúgy is, tisztában vagyok vele, milyen, amikor olyan valakibe vagy belezúgva, aki ott van előtted minden nap, és te képtelen vagy bármit is tenni az ügy érdekében. Csak az én esetemben az illető heteró – jött a nem várt vallomás tőle, én pedig rögtön azon kezdtem el agyalni, ki lehet az, akiről beszélt. – Sajnálom, hogy nem téged szeretlek, mindannyiunk helyzetét megkönnyítette volna.

- Az biztos. Ha egy romantikus filmben lennénk, most jöttél volna rá, hogy igazából te is végig szerelmes voltál belém, és egy vad csókban forrnánk össze, majd azon agyalnánk, milyen új barátot találjunk a húgodnak – aznap először nevettem el magam, ahogy ezt ecseteltem.

- Csakhogy ez nem egy romantikus film, hanem a kicseszett élet.

- De akkor hol marad a happy end? – tettem fel ezt a gyermeteg kérdést.

- Még várat magára, viszont az biztos, hogy nem mi vagyunk egymásnak a happy end. De legalább annyit mondj meg, Jaebum egy éjszakát se vállalna be velem? Mármint én nem tudnék egy lánnyal összejönni, hisz tudjátok, hogy csak a pasik érdekelnek, de talán ő lazábban kezeli mindezt. – Valószínűleg olyan tágra nyitottam a szemeimet meglepődésem közepette, hogy Jinyoung azt hitte, lehetetlen dologra gondolt, így zavartan legyintett a kezével. – Tudod, mit, inkább ne is válaszolj! És ha lehet, erről egy szót se szólj Jaebumnak!

- Jinyoung, félreértesz! De még mennyire, hogy félreértesz! – kacagtam, hisz még ha az én happy endem tényleg váratott is magára, az övé talán már itt volt az ajtóban. – Oké, az egy dolog, hogy tudtuk, hogy meleg vagy, de te sohasem adtad a jelét annak, hogy bárki is érdekelne az egyetemről, meg úgy ámblokk. De hogy pont Jaebum?

- Miért ne Jaebum? Azt pedig furcsállom, hogy senkinek se tűnt fel, mennyire odáig vagyok érte. Az elején csak miatta csatlakoztam a csapatotokhoz, hogy jobban megismerjem. De annyira odáig van a nőkért, hogy hamar feladtam a dolgot – magyarázta.

- Nem szidhatsz meg, hogy nem vettem észre, hisz neked se tűnt fel, én kit szeretik igazából – ráncoltam a homlokomat.

- Jogos – látta be.

- De azért reagáltam ilyen furán, hogy őt szereted, mivel Jaebum is beléd van zúgva.

- Ja, persze, a nőfaló Jaebumnak bejövök! – horkantott fel. – Viccnek is rossz, és most amúgy is szar a kedvem.

- Viccnek lehet, hogy rossz, de ez a „kicseszett valóság”, hogy téged idézzelek.

- Akkor lenne nála esélyem? – kezdte végre elhinni, amit mondok.

- Még szép.

- Yugyeom, ha nem tetted volna azt a húgommal, amit, most megölelnélek, de így maradjunk a kézfogásnál – nyújtotta felém a kezét.

- Rendben, és, Jinyoung, legalább te légy boldog! – kértem, belenyugodva a sorsomba, hogy rám épp nem várt más, csak a bűntudatom, azért, amit a húgával tettem, és az a kellemetlen helyzet, hogy a legjobb barátom összejön a szerelmemmel.

Alig vártam, hogy találkozhassak Jisooval, aki a szakításunk után pár hónappal Amerikába költözött, hogy beindítsa a modell karrierjét. Épp a Cosmopolitan címlapján virítót, ami nem volt meglepő attól, akinek a párja egy világhírű fotós lett. Jisoo egyszerűen kivirágzott az új életétől: ott és amellett élt, ahol kellett, és közölte velem, hogy én voltam az első igazi nagy pofonja az élettől, de legalább aranyos pofon voltam. Azonban, ami számomra a legfontosabb volt, azt mondta, hogy megbocsájtott, így két évvel a szakításunk után végre megnyugodhatott a lelkem. Abba már úgyis beletörődtem, hogy Jinyoung Jaebum párja lett, és most már a fiatalabbik Park lány miatt sem fájt a szívem, még ha magamnak továbbra sem tudtam megbocsájtani mindazért, amit tettem.

Jisoo a vártnál hamarabb rohant el, így egyedül siettem a kasszához, hogy fizessek, amikor egy tőlem jócskán alacsonyabb srác nekem jött, és rám borította a kávéját.

- Istenem, szörnyen sajnálom! – szabadkozott, de én csak nevettem.

- Semmi baj, előfordul az ilyen – legyintettem a kezemmel, a fiú azonban idegesen próbálta egy szalvétával felitatni az italt a felsőmön.

- De akkor is, velem túl sokat történnek ilyen bakik. Esküszöm, vissza kéne mennem Thaiföldre, otthon nem voltam ilyen gáz.

- Ó, új vagy még Koreában?

- Nem, három éve élek itt – nevetett, én pedig életemben nem hallottam az övéhez hasonló vad kacagást, ami azonnal a szívembe mart, de jó értelemben. – Figyelj, nem hívhatlak meg kárpótlásul egy kávéra, meg sütire?

- De, miért is ne? – mentem bele.

- Egyébként Kunpimook Bhuwakul vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Én pedig Kim Yugyeom – fogtam meg az aprócska kézfejet, és ha akartam volna se tudom eloltani a remény szikráját, ami ekkor felgyulladt a szívemben, hogy talán ő lesz a happy endem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ne hagyj itt, Yugyeom! - JinGyeom fanfiction

Ne hagyj itt, Yugyeom!

Jinyoung csak nézte a pakoló fiút, és képtelen volt elfogadni, hogy tényleg vége: nincs több sorozatozás, popcorn dobálás, civakodás. Öt éven át élt együtt Yugyeommal, de a barátja nem akart tovább tanulni az egyetemen, míg Jinyoung kicsi kora óta arra vágyott, hogy Dr.-al kezdődjön a neve. A korábbi tanéveket csak bemelegítésként fogta fel, arra az időszakra, amikor doktorandusz hallgató lesz. De jött valaki, aki még fontosabb lett számára, mint ez a titulus. Évek kellettek, hogy bevallja saját magának: beleszeretett Yugyeomba. Az elején, amikor egy szobába kerültek, nem rajongott érte, sőt még kissé unszimpatizált is vele. Yugyeom megállás nélkül táncolgatott a ház különböző pontjaiban – Jinyoung úgy érezte, mintha le sem lehetne lőni a másikat, amit nehezen szokott meg, hiszen számára a tanuláshoz nyugalomra és csöndre volt szükség. Egy idő után betelt nála a pohár, és jól megmondta a magáét, hogy vagy féken tartja a táncos lábait, vagy kereshet magának új lakótársat, mert ő nem hajlandó tovább így élni vele. A fiatalabbik ettől persze jól megijedt, mivel ellenben Jinyounggal, ő azonnal megkedvelte az idősebb fiút.

A következő heteket csendben és megszeppenve töltötte Yugyeom, amivel pont az ellenkezőjét érte el Jinyoungnál, aki egy idő után maga kért bocsánatot a kirohanásáért, és majdhogynem könyörgött, hogy ismét lábak csattogásának a tengerében éljenek. A hétköznapjaival már összeforrt a kisebbik hangoskodása, és amint a másik elnémult, az ő lelke többet akart, így még inkább megismerték egymást, és rájöttek, mennyi közös volt bennük.

Filmek terén teljesen egyezett az ízlésük, így majdnem minden tanulással teli napot közös filmezéssel zártak. Csak kivételes alkalmakkor mondtak le erről, mint egy nehezebb zh, egy elutazás, esetleg egy betegség miatt. De Yugyeom mozgás imádatában nem tudott osztozni: rendszeresen járt edzeni, de ő azt a testéért és egészségéért tette, még véletlenül sem élvezetből; nem úgy, mint Yugyeom a táncolást. A fiatalabbik fiú már kicsi kora óta versenyszerűen táncolt, és azért nem maradt végül ő is pszichológia Phd-n, mert kapott egy kiváló tánctanári álláslehetőséget, ahol gyerekekkel és tinédzserekkel is dolgozhatott egyaránt.

Jinyoung, bár kiváló színész volt – nem véletlenül volt oszlopos tagja az egyetem színi társulatának –, mégsem tudta a másik előtt leplezni, mennyire szíven ütötte annak a hirtelen távozása az egyetemről. Yugyeom már be is iratkozott, amikor úgy döntött, otthagy csapot-papot. Ráadásul pont akkor, amikor Jinyoung végre rászánta magát, hogy úgy kezdi az új szemesztert, hogy színt vall: elmondja a másiknak, hogy már lassan két éve rájött, többet érez iránta, mint barátság. Yugyeom köztudottan biszexuális volt, így volt rá esély, hogy viszonozza a barátja gyengéd érzelmeit, de ennek ellenére is félt Jinyoung, hogy mindent tönkre tehet a vallomása. Akkor még nem is sejtette, hogy száznyolcvan fokos fordulatot fog venni Yugyeom élete.

- Biztos, hogy nem maradhatsz a kollégiumban? – kérdezte reményt vesztve Jinyoung.

- Nem, hisz tudod, hogy csak egyetemi hallgatók élhetnek itt.

- Jó, persze, de biztos, van az az összeg, amivel megoldhatnánk.

- Biztos, de én szeretnék új életet kezdeni. Ha itt maradnék, az arra emlékeztetne, mi lehetett volna, és én inkább azzal akarok foglalkozni, hogy mi vár rám azon az úton, amit választottam – mondta a fiatalabbik, miközben megragadta a barátja kezét, amit szorosan összekulcsolt a sajátjával.

- Ne hagyj itt, Yugyeom! – csak kimondta azt, amit eddig próbált magába fojtani.

- Sajnálom, de így kell tennem, azt pedig nem kérhetem, hogy gyere velem. Túl messze költözök, mindennap sokat kellene buszoznod – tette hozzá, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. – De azért jó csapat voltunk, nem igaz? – érintette össze a homlokukat. Ez Yugyeom és Jinyoung esetében nem volt szokatlan: ennyi év után megvoltak a saját kis rituáléik, de most, ahogy az egyre vakítóbban sütő Nap sugarai ellepték a szobát, és majdhogynem megvakították őket, volt valami plusz fájdalom mindebben.

- A legjobb csapat! Yugyeom, én nem akarok mást magam mellé – felelte őszintén a könnyeivel küszködő Jinyoung.

- Nem ezt mondod majd, ha már végre szerelmes leszel. Még mindig kíváncsian várom, milyen lány rabolja el a szívedet, ha már ilyen régóta kalitkába zártad. – Yugyeomnak fogalma sem volt róla, mennyire betaláltak a szavai a másiknál, de Jinyoungot ismét elárulták a mimikái. – Mindig ezt csinálod, amikor szóba hozom a témát.

- Ez van – rántott egyet a vállán. – Én nem vagyok olyan nőcsábász, mint te – jegyezte meg cinikusan, mivel Yugyeomnak az elmúlt években hat barátnője is volt, és Jinyoung egyiket jobban utálta, mint a másikat. Kezdetben azt hitte, csak azért, mert zavarta, hogy kevesebb ideje jutott rá miattuk, de az egyik lány kapcsán – akivel nagyon is komolyra fordultak a dolgai Yugyeomnak – megvilágosult a saját féltékenységéről. Jinyoung korábban is sejtette, hogy ő is biszexuális volt, de igazán csak ekkor jött rá, hogy beleszeretett a legjobb barátjába, a jobbik felébe, akivel öröm volt nap mint nap együtt ébrednie és feküdnie.

- Alkalmanként fiúkkal is kikezdtem azért, csakhogy formában tartsam magam az erősebbik nem terén – kacsintott Yugyeom, hogy oldja a feszültséget, de miután Jinyoung kihúzta a kezét a tenyerének szorításából, rájött, hogy mellé fogott. - Haver, most már tényleg nem tudom, mi bajod van. Ennyire megvisel, hogy elmegyek? – ráncolta a homlokát. – Mármint tisztában voltam vele, hogy kedvelsz, de hogy így ragaszkodsz hozzám, azt nem sejtettem.

- Csak mert nem tudom annyira kifejezni az érzéseimet, mint te, attól még igenis fontos vagy nekem; kicseszettül fontos, Yugyeom! Bele fogok dögleni abba, hogy itt hagysz! – fakadt ki, ami nála ritka alkalmak egyike volt, és az is, hogy kevésbé válogassa meg a szavait, de amikor elért erre a pontra, akkor tudta a fiatalabb, hogy hagyni kell, hadd nyugodjon le magától.

- Sajnálom, nem úgy értettem.

- Dehogynem, pontosan úgy értetted. Tudod, mit, menj szépen el, már most azonnal, és hagyj itt a nyomorommal! Mert gondolom, ahogy ráuntál az eddigi életedre, egyúttal belőlem se kérsz már! – egyre hangosabban beszélt, az erei pedig egyre inkább kitüremkedtek. A barátja tényleg nem látta még ennyire dühösnek.

- Jinyoung…

- Menj! – mutatott az ajtó felé, amin pár másodperc múlva leszegett fejjel kibaktatott a másik.

Yugyeom lassan lépdelt lefele a kollégium lépcsőjén. Nem azért, mert ki akarta élvezni, hogy még itt sétálgathat, mielőtt elfoglalja az új otthonát, hanem mert reménykedett benne, hogy Jinyoung utána fog rohanni. De bármilyen lassan is haladt, a másik nem adott semmi jelet magáról, így végül leült a ház előtt egy padra, és hosszasan várt. Közben próbálta a gondolatait rendszerezni, hátha megérti, mit és hogyan rontott el, aminek ez lett az eredménye. Azt hitte, ahogy ő támogatta a doktorandusz álmait Jinyoungnak, az idősebbik majd a tánctanári ajánlatát fogja a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadni. De – mint oly sokszor korábban – Yugyeom nem azt kapta tőle, mint amire számított.

- Reménykedtem benne, hogy itt talállak – lépett ki hirtelen Jinyoung a kollégium bejárati ajtaján nagyjából negyed órával később.

- Hiszen ismersz – vont vállat Yugyeom. – Csak néha úgy érzem, én nem ismerlek téged – vallotta be szomorúan.

- Jól megy az érzéseim elrejtése; nem is tudod, mennyire – hajtotta le a fejét Jinyoung.

- Mondd, miért jöttél utánam, ha továbbra is csak rébuszokban beszélsz? – most a kisebbik lett ideges, hisz nem erre várt ennyit.

- Mert fenn hagytál valamit. Gyere, itt van az ajtó előtt!

Yugyeom ismét belépve az épületbe, nem látott semmit, így tágra nyílt szemekkel nézett a másikra.

- Mégis mit hagytam fent?

- Hát ezt!

A fiatalabbik alig tudta felfogni, mi történt éppen: Jinyoung ajkát az övének nyomva húzta le magához a tőle nem kevéssel magasabb Yugyeomot. De nem csak egy gyenge pusziról volt szó, hiszen két évnyi elfojtott vágya és a másik elköltözése miatti dühe volt benne. Már levegőt is alig kapott, amikor végül megkegyelmezett, és elvált Yugyeomtól.

- Tudtam, hogy jól csókolsz, de hogy ennyire, azt azért nem – jegyezte meg, miközben csábítóan végighúzta a hüvelykujját az ajkán.

- Én… Én nem is…

- Nem sejtetted – segítette ki az akadozó barátját.

- Nem, hisz egyszer berúgtál, Jinyoung: valami rémes házibuli volt, és alig tudtalak hazavinni, és akkor bevallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, mire te szabályosan kinevettél, és utána sohasem hoztad szóba – mesélte a zaklatott fiú.

- De hát én erre nem emlékszem. Ez mikor történt? – döbbent le Jinyoung.

- Három éve.

- Ó, akkor még tényleg nem voltam szerelmes beléd: legalábbis nem realizáltam. Viszont, ha nem vagyok csontrészeg, akkor tuti, hogy nem nevetlek ki. Én őszintén mondom, hogy semmire sem emlékszem ebből. De te… Te is szeretsz akkor? – Reménykedett, jobban, mint eddig valaha.

- Ahogy összeköltöztünk, beléd zúgtam, aztán ez a fellángolás átváltott mély szerelemmé, minél jobban megismertelek. De te úgy tűnt, nem vonzódsz hozzám, meg úgy senkihez, így azt hittem, hogy a tanuláson túl nem látsz, ezért elengedtem a dolgot – tette hevesen dobogó szívére a jobb tenyerét, hátha sikerül kicsit lenyugodnia. Pár perce még nagyon nem számított ilyen végkifejletre.

- Ja, és a barátnőidbe temetkeztél – horkantott fel Jinyoung, miközben keresztbe tette a kezét.

- Mit tehettem volna? Egy pasi sem tudott megfogni, mivel mindet kapásból hozzád hasonlítottam, így azonnal érdemtelenné váltak számomra. A nőknél legalább nem volt ott a szememben a nyilvánvaló összemérés. De egyiküket sem tudtam igazán szeretni; nem úgy, ahogy téged szeretlek, te lüke, dilinyós, érzelmi analfabéta, aki lehet, sohasem mondod el mindezt, ha nem költözök el.

- Valld be, megkönnyebbültél korábban, hogy elmész, mert így nem kell velem élned tovább! – rakta össze a képet Jinyoung, amit Yugyeom egy fejbólintással igazolt. – Egyébként, már tényleg el akartam mondani, csakhogy tudd.

- Próbálom elhinni, viszont nekem ezt még meg kell emésztenem. Képtelen vagyok csak így elfogadni, hogy ennyi év után végre tényleg megkaphatlak, ráadásul pont akkor, amikor elköltözök. Tudod te, hány összebújástól és egész éjszakás szextől fosztottál meg minket, csak mert gyáva voltál? – Belegondolnia is fájt mindebbe, hát még Jinyoungnak, de ő egyszerűen ilyen lassú volt mindenben.

- Nem, fogalmam sincs, de az biztos, hogy be akarom pótolni őket. Mindegy, hova költözöl, megyek veled, még ha a napjaim felét buszon is kell töltenem az egyetem miatt. – Fogta a kezei közé Yugyeom arcán. – Nem hagyom, hogy még egy nő megkapjon magának, se senki más. Bocsájts meg, hogy ennyi időbe tellett.

- Meg fogok bocsájtani, hisz ismersz. Viszont tényleg nagyon sok felejthetetlen éjszakával kell majd kiengesztelned, csak szólok. – Kacagott Yugyeom, hiszen alig várta, hogy behajtsa Jinyoungon mindezt.

- Ebben nem kételkedtem. Most viszont beszélgessünk végre tisztán és nyíltan. – Ragadta meg a fiatalabb kezét, hogy visszamenjenek abba a kollégiumi kis házba, ami oly sok éven át volt a közös otthonuk színtere.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Tudom a titkod - Got7 fanfiction

Tudom a titkod

Jinyoung:

Egy szörnyen fárasztó nap után semmi másra nem vágytam jobban, minthogy végre egy meleg fürdő után összeessek az ágyamban. A banda többi tagja előreengedett a tusolásnál, ami nagyon jól esett. Valószínűleg látták rajtam, hogy teljesen ki voltam merülve. Azonban elkövettem egy hibát, ahelyett, hogy rögtön álomra hajtottam volna a fejemet, megnéztem az e-mail címemet, amit már két napja nem tettem, és ekkor láttam, hogy előző éjjel levelem érkezett. Az illető Anonymus néven futott, ami mondhatom, minden volt, csak kreatív nem, de biztos, egy tinédzser lány megtudta a titkos fiókomat, és a szokásos kedves, de olykor már irritáló szeretetáradatát akarta rám zúdítani, amit egyre jobban megszoktam abban a négy évben, ami eltelt a debütálásunk óta. Viszont megnyitva a levelet, egyáltalán nem az fogadott, mint amire számítottam:

Szia, Jinyoung! Sajnálom, hogy nincs gerincem eléd állni, és a szemedbe mondani mindazt, amit itt le akarok írni, de muszáj valahogy tudatnom veled, mert megfulladok a titkolózástól. Tudom a titkod, ráadásul ugyanabban a cipőben járunk…

- Micsoda?! – ültem fel az ágyamban. A pulzusom azonnal az egekbe szökött, és azt hittem, kivetem magam az ablakon. Hirtelen eltűnt a korábbi fáradtságom, és mintha egy hatalmas nagy gumó nőtt volna a gyomromban, miközben a szívem már rég kiugrott és a messzeségben járt.

Először is: KI A FENE VAGY TE? Másodszor pedig: milyen titokról beszélsz?

- Csak nem? – suttogtam, de erre még csak gondolni sem mertem, mert abból nagy galiba kerekedhetett volna.

Nem akarom a nevemet megmondani, legyen annyi elég, hogy a csapattagod vagyok. A titkod pedig, ami egyezik az enyémmel, az, hogy meleg vagy.

- Jaj, ne! – fúrtam bele a fejemet a párnámba. – Nem, nem, nem!

- Jinyoung, jól vagy? – hallottam Mark hangját az ajtóm előtt.

- Persze, minden rendben, csak belerúgtam az ágyam szélébe – hazudtam gyorsan.

- Okés, de szólj nyugodtan, ha bármiben segíteni kell, vagy ha beszélni szeretnél valamiről! Csak mert mostanában eléggé zárkózott vagy, és nem tudom, hogy ez a fáradtság miatt van, vagy mert eltitkolsz előlem valamit.

- Jól vagyok, Mark, hidd el, csak teljesen kimerültem – feleltem.

- Rendben, akkor jó éjt.

- Neked is.

Majd hallgattam, miként távolodnak a léptei. Talán ő volt az? Hiszen túl nagy véletlen lett volna, hogy pont most kérdezzen rá, hogy titkolózok-e előtte. Lehet, hogy valóban ő volt, és azért állt a szobám ajtajánál, mert kíváncsi volt, hogyan reagálok, így hallgatózott.

Te is Got7 tag vagy? És honnan veszel te olyasmit, hogy meleg vagyok.

Igen, az vagyok, és onnan, hogy látom rajtad, Jinyoung: az elkapott tekintetekből, egy-egy mozdulatodból. Egyszerűen csak tudom, és kész. Ráadásul, szerintem tetszik neked az egyik tag közölünk. Én támogatnám mindezt közöttetek, de úgy hiszem, ő nem meleg.

Na jó, egyre jobban összezavarsz. Te csak úgy kiszúrtad, hogy meleg vagyok, és azt is, hogy bejön az egyik tag nekem? Pfúú… Hagyjuk, szerintem felejtsük el ezt az egészet, drága csapattagom, már ha tényleg az vagy.

Igenis az vagyok. Egyrészt, honnan tudnám a privát e-mail címedet? Másrészt pedig, pontosan nyolc perce mentél be a szobádba, majd eléggé nagy zajt csaptál közvetlenül az egyik e-mailem után… És nehogy nekem kitaláld, hogy jós vagyok, mert menten a falnak rohanok.

- Ó, a picsába! – ezt már halkan mondtam, de attól még legszívesebben a földhöz vágtam volna a mobilomat. Szörnyen nehéz volt az elmúlt évek alatt magamba fojtanom a titkomat, ráadásul hat baromi helyes srác vett körül, akiket egytől-egyig imádtam, mint embereket. És valóban volt valaki, akihez jobban húzott a szívem, de nem mondtam volna, hogy szerelmes voltam belé. Viszont ez a csapattag, ő tudta, ő látta, hogy kiről van szó, és úgy gondolta, az illető nem meleg, és én is így véltem, ezért sem éltem bele soha magam, hogy ez több is lehet ennél. Elzártam a szívemet egy kis dobozba, és vártam, hátha valaki megtalálja a kulcsot hozzá.

Nem találok én ki semmit sem. Elhiszem, hogy Got7 tag vagy. De miért nem mersz elém állni? Mindőtöket szeretem (NEM ÚGY!), ezért tudhatnád, hogy nem harapom le a fejedet. Ráadásul, ha te is meleg vagy, akkor tök jól meg tudnánk ezt az egész fennálló helyzetet beszélni. Hisz mi „testvérek” vagyunk.

- Cirip-cirip – suttogtam, mert hosszas percek teltek el anélkül, hogy válaszolt volna. Már majdnem bealudtam a telefonom monitorját bámulva, amikor megkaptam az értesítőt az új e-mailről.

Hát ez a baj, Jinyoung, hogy mi testvérek vagyunk, de én a kezdetek óta másként tekintek rád… Én… Hagyjuk!

Még hogy hagyjuk! Most már szépen le fogod írni, mire gondoltál. Addig nem fekszem le, amíg nem kapok kielégítő választ, és tudod, hogy megteszem, fennmaradok, bármilyen fáradt is vagyok.

Már, akkor ki akart ugrani a szívem, amikor az első e-mailt megkaptam tőle, de most ez egy magasabb fokra hágott. Tudnom kellett, hogy valóban azt fogja-e írni, amit sejtek, és titkon még remélek is. Hisz bármelyikükről volt szó, egyfajta erős kötődést és szeretetet mindőjük iránt éreztem, így benne volt a pakliban, hogy egy újabb szintre emeljem azt.

Jinyoung, szerelmes vagyok beléd, nagyjából attól a perctől kezdve, hogy megláttalak, beléd bolondultam. Sőt, tovább is fokozom, miattad jöttem rá, hogy meleg vagyok. Ezt viszont személyesen sohasem mertem volna elmondani neked. Remélem, nem utálsz, és nem tartasz a világ leggázabb srácának. Persze, nem tudod, hogy a hat barátod közül melyik vagyok, és talán ez jobb is, ha így marad.

- Egek, hát tényleg szeret! – szorítottam a szívemhez a telefont. Valóban fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az, de komolyan, bármelyiküket el tudtam volna képzelni páromul. Mind helyesek voltak, kívül-belül egyaránt. De ez nagyon durván megbonyolította volna a helyzetünket, így lefagytam, hirtelen, mit is válaszolhatnék neki.

Bárcsak el mernéd mondani, ki vagy! Félsz tőlem? Vagy attól, hogy nem kellenél nekem?

Igen, félek. Szerintem az utolsó tag lennék, akire gondolnál.

Youngjae, te vagy az?

Öhm… Erre most gőzöm sincs, hogy mit írjak. Ha tényleg ő vagyok, máris lebuktatom magam, ha pedig nem, eggyel kevesebb ember marad, akire tippelhetsz, ami közelebb hozna hozzám, amit bevallom, nem szeretnék.

Pedig nem szabadna félned tőlem. De, ha még azonnal nem is, egy kis idő múlva érzel rá esélyt, hogy felfedd magad előttem?

Igen, érzek. Viszont még nem ma este.

Rendben, de tudd, bármelyikük is vagy, nagyon szeretlek. Szép álmokat!

Neked is, Jinyoung!

Magamat is meglepve, perceken belül álomba zuhantam. Másnap reggel pedig furcsa érzéssel a gyomromban keltem. Mikor kiléptem a szobám ajtaján, valamiért azt hittem, hogy majd az egyikük feltűnően fog bámulni, vagy szendén elmosolyodik, de semmi ilyesmire nem volt példa. A szokásosan zajlottak a dolgok, mígnem BamBam rákérdezett, hogy aludtam, amire azt feleltem, hogy remekül.

- Akkor jó, rád fért egy jó kiadós pihenés. Figyeltelek, és mostanában eléggé fáradt voltál – tette hozzá, amitől azonnal ismét görcsbe állt a gyomrom. Azt mondta, hogy figyelt, ez pedig lehetett egy utalás tőle, hogy ő volt az én lovagom.

- Valóban figyeltél? – húztam össze a szemöldökömet, mire Jaebum furcsán nézett rám, de hát nem lehetett ő, hiszen pont Jaebum volt az, akihez másként viszonyultam, mint a többiekhez, és akire azt mondta a hódolóm, hogy szerinte heteró.

- Néha meglepődök rajtad, BamBam – mondta Jaebum.

- Jó vagy rossz értelemben?

- Jó, ami számomra rossz – felelte. – Mármint, olyan dolgokat szúrsz ki, amiket elsőnek nekem kéne, mint a csapat vezetőjeként.

- Bocsi, túl jó vagyok – lendített egyet a vállán Bamie, én pedig úgy éreztem, hogy mindkettőjüket kihúzhatom a listáról.

- Ki kér kávét? – kérdezte Yugyeom.

- Én – feleltem, mire felajánlotta, hogy megcsinálja nekem, ami szokatlanul kedves gesztus volt tőle, hisz köztudott volt, hogy mi mindig civakodtunk, de persze legbelül imádtuk egymást. Most is megvolt mindennek a böjtje, hiszen direkt sót tett a kávémba, ami miatt nem győztem rá vizet inni, és el is kezdtem kergetni a konyhában.

- Hé, hagyjátok abba! – kérte Jaebum, mire megálltunk.

Hát igen, egy újabb személy, akit kihúzhattam a listámról, hiszen Yugyeommal olyanok voltunk, mint két rossz gyerek; lehetetlen volt, hogy többet érezzen irántam. Viszont Jackson, Mark és Youngjae még ott voltak, ráadásul mind gyanúsak is voltak. Youngjae azért, mivel az volt az egyik e-mailben, hogy a hódolom lenne a valóságban az utolsó csapattag, akire tippelek, és nekem kapásból ő jutott akkor eszembe, de magam sem tudtam, miért. Mark azért, mert nagyon ragaszkodott hozzám, talán a legjobban felém húzott a szíve a bandából, ráadásul az az ajtós jelenet is előző nap eléggé felé hajtotta a vizet. Viszont ott volt Jackson is, a legjobb barátom, aki többet ölelgetett, mint a többi hat személy együttvéve.

Sürgősen a végére akartam járni ennek a dolognak, mielőtt belekattantam a találgatásba, azonban ez nem ment ilyen könnyen. Egy héten át levelezgettem ezzel az illetővel, aki elmondta, mennyire szerette, ahogy táncolta,, és hogy az énekhangom volt az, amit elképzelt, mikor nem tudott aludni éjjel. Ez egyszerre hozott zavarba, és közben pedig még inkább idegessé tett, hogy nem tudtam, a három fiú közül melyikük volt ő. Az is fura volt így, hogy hol az egyiküket, hol a másikukat képzeltem a helyébe.

- Mi az, pajtás? – nyitott be Jackson a szobámba, mire eltettem a telefonomat, de az épp akkor, mikor leraktam az ágyam szélére, jelezte az új e-mailt. Tehát Jackson is lekerült a listámról, hisz előttem állva nem lehetett ő, főleg, hogy mindkét kezét láttam.

Egy részem meg is könnyebbült, hisz, ha ő lett volna az, akkor elveszítem a legjobb barátomat. Persze részben megmaradt volna, de amilyen önző voltam, szerettem volna, ha a legjobb barátom és a szerelmem két különböző személy.

- Jackson, el kell mondanom neked valamit – használtam ki a hirtelen jött bátorságomat.

- Nekem bármit elmondhatsz – biztatott.

- Meleg vagyok – hagyták el az ajkamat ezek a súlyos szavak, miközben a szememet összeszorítottam, mert féltem, milyen arcreakciót látok majd tőle.

- Ó, az király! Legalább nem veszünk majd össze a csajokon – mondta könnyed hangsúllyal, amitől egy vad kacaj tört ki belőlem, ami idővel hisztérikus nevetéssé vált.

- Imádlak – öleltem magamhoz, mert csak ő lehetett az, aki ilyen lazán reagálta le a coming outomat, épp ezért azt is el mertem neki mondani, milyen e-mailezgetést folytattam az egyik taggal.

- Jaj, Jinyoung! – rázta a fejét. – Tény és való, hogy nem tudtam, hogy meleg vagy, és másról se sejtettem soha a csapatban, de ne mondd már nekem, hogy nem jöttél még rá, hogy közölünk ki rajong érted a legjobban.

- Hááát, izé, nem – jöttem zavarba.

- Márpedig egyértelmű, de én azért sem fogom neked elmondani – állt fel az ágyamról, de mielőtt kilépett volna a szobámból, még utána szóltam.

- De, akkor annyit mondj el, hogy Mark vagy Youngjae? Mert ők a fő gyanúsítottjaim.

- Egek ura! – most ő kacagott, de nem tudtam, hogy azért, mert közel járok, vagy mert olyan messze, és mivel mást nem mondott, így ő sem segített közelebb az igazsághoz.

Igyekeztem átvenni a fejemben minden apró részletet, amit sikerült felidéznem az együtt töltött évekből, de nem tudtam volna megmondani, ki rajongott értem a legjobban. Elsőre Jacksont mondtam volna, de ő maga erősítette meg, hogy nem ő volt az. Így csakis Mark maradhatott, mivel ő mutatta a legtöbb gyengédséget az irányomba.

- Ez az! Mark… Ki más? – mosolyogtam, de mégsem volt igazi az örömöm, legalább is nem felhőtlen. Talán tévedtem, amikor azt hittem, hogy mindegy, melyikük lesz az, hiszen mindőjüket szerettem. Megeshet, hogy egyes kapcsolatok nem tudnak szintet lépni, és hogy Mark és én barátokból nem tudunk átmenni szerelmespárrá. Márpedig ő volt, ebben már nem kételkedtem. Viszont tisztázni akartam vele a helyzetet minél hamarabb, így kimentem az előszobába, ahol Mark és Youngjae voltak, ráadásul mindkettőjük kezében ott volt a telefonjuk.

Ezért a következőt írtam sms-ben neki: „Tudom, ki vagy.”

Azonban nem Mark telefonjából jött az üzenethang, hanem valakinek a zsebéből, én pedig azonnal odarohantam a kabáthoz, amiről hirtelen, idegességemben meg sem tudtam volna mondani, melyiküké volt, de a mobil pontosan jól tudtam, hogy kihez tartozott.

- Hé, mit keres nálad a telefonom? – hallottam a hangját mögülem.

- Igazad volt, tényleg rád gondoltam legkevésbé. Sajnálom – fordultam felé, mire a szomorú, megtört arcát láttam, ami a szívembe mart.

- Mondtam – suttogta, majd kitépve a kezemből a mobilját, kirohant a lakásból.

- Yugyeom, állj meg! – ordítottam utána. – Kérlek, legalább lassíts! – Már az épület előtt állt, mire visszahúztam.

- Kérlek, hadd rohanjak el a maradék méltóságommal!

- Nem, nem hagyom, hogy elmenj! – ragadtam két kezem közé az arcát, amit magam felé fordítottam. – Nem hagyom, én kis ellenpólusom – nevettem fel.

- Mondtam, hogy az utolsó lennék, akire tippelsz a bandából. Hát nem igazam lett? – teltek meg könnyel a szemei.

- De igazad volt, viszont azt kívánom, bárcsak ne lett volna így! – vallottam be.

- Tudom, hogy csak egy taknyosnak tartasz, aki mindig szívja a véred, de én így mutattam ki azt, hogy számomra többet jelentesz, mint a többiek. Igen, most mondhatnád, hogy az ovisok csinálják ezt, de miattad úgy érzem magam, mint egy elveszett óvodás, aki csak barangol az erdőben.

- Hát akkor most már együtt barangolunk – mondtam kedvesen, hogy megnyugtassam.

- Nem akarom, hogy csak azért legyél velem, mert nincs más, és mert mint testvéredet szeretsz.

- Őszintén, amíg elő nem vettem a telefonodat, el sem tudtam volna képzelni, hogy te vagy az, de igazán csak most nyert értelmet minden. Hát persze, hogy mindig is te voltál: te, az egyedüli személy, aki miatt képes voltam én is napi szinten visszamenni ovis szintre, és kergetőzni, meg civakodni. Mert melletted úgy érzem, mintha megállna az idő, és nem kellene érett idolokként viselkednünk, hanem két kisgyerek lehetünk, akik szimplán élvezik egymás társaságát, és imádják a másikat cukkolni. Mert én tényleg imádlak téged cukkolni, sőt imádlak téged, úgy ahogy vagy, én nagyra nőtt, gyönyörű és tehetséges óvodásom.

- De… - Viszont mielőtt bármilyen ellenérvet hozott volna fel, ajkamat az övére tapasztva mély csókban forrtam össze vele. Aznap úgy keltem fel, hogy elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy én és Yugyeom... Márpedig ez volt a valóság, nem én és Mark vagy én és Jackson. Ezen a napon igenis megtanultam, hogy olykor pont ott találhattunk rá a boldogságra, ahol nem is kerestük volna, mert olyan nyilvánvaló volt, hogy attól az illetőtől nagy szeretetet és gondoskodást kaptunk, hogy eszünkbe se jutott a miérteken gondolkodni. És én most tényleg nem gondolkodtam ezeken, se azon, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet, csak három szó járt a fejemben: én és Yugyeom…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)