Rózsakert - JinSon fanfiction

Rózsakert

A történetet a következő dal ihlette:

Jackson:

- Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret – ismételtem ezt a két mondatot, miközben a földre hajítottam a rózsaszirmokat, de ahogy minden egyes alkalommal, úgy most sem voltam képes kivárni a végét, így félúton abbahagytam a mormolást. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, ha a kedvenc virágom is azt üzeni, hogy ez egy reménytelen szerelem volt. Pedig legbelül tudtam jól, hogy az.

Itt volt ez a gyönyörű rózsakert, a legfontosabb örökségem a halott nagymamámtól. Az ő emlékei és jó tanácsai tükröződtek vissza minden egyes virágsziromból, hiszen folyton a kertjébe hozott ki sétálgatni. A testvérem soha nem rajongott a virágokért, se a hosszú sétákért, amiket itt tettünk meg mamával. Ő helyette inkább papával szeretett barkácsolgatni. Most, hogy magunkra maradtunk, nem meglepően ő a műhelyben töltötte a szabadidejének döntőtöbbségét, míg én a rózsakertben.

Egy időben újra és újra az a kérdés járt a fejemben: mi értelme volt egy kertnek teli rózsákkal, ha nem volt kinek adnom belőle, mert nem volt, aki szerelemmel szeretett volna. Pedig én piszkosul szerettem valakit, amivel az illető is tisztában volt, de hidegen hagyta a dolog. Egyszer azonban megmakacsoltam magam, és azóta azért is elhalmoztam őt a rózsáimmal: mindig az fogadta a konyhaasztalon, és olykor az ágyát is teleszórtam az általam letépkedett szirmokkal, hogy némi romantikát csempésszek a mindennapjaiba. De ő nem volt minderre vevő, sőt kifejezetten utálta, hogy így próbálkoztam nála. Pedig mindig vörös rózsát vittem neki, ami a szerelem, a szenvedély és a romantika jelképe volt, és igencsak intenzíven tudott hatni az érzékekre. De ő mindezt igyekezett teljesen kizárni. A verseimet sokszor anélkül dobta tűzre, hogy elolvasott volna akárcsak egy szót is belőlük. Holott a nagymamám két fontos dolgot tanított nekem: a rózsáknál és a verseknél nincs mi jobban kifejezhetné egy szerelmes férfi érzéseit. Túl nyálassá nevelt, de valahogy nem bántam, mert egy kis darabkáját a lelkemben örökre megőriztem, és elhatároztam, amíg élek, ez a rózsakert virágozni fog, és egyre terebélyesebb lesz.

 A rózsaszín rózsabokrot átnézve, itt is kiszúrtam egy hervadó virágot, amit szintén letörtem, hogy a szirmait tépkedve tovább gondolkodjak. A rózsaszín rózsa a hamvasságot, a finom romantikát és a lassan kibontakozó szerelmet jelképezte, épp ezért vittem neki belőle egy csokorral az első randinkra, amit örömmel fogadott el, hisz nem tudta, hogy milyen szándékkal adtam.

A narancssárga rózsák közül nem volt egy kóka sem, mintha érezte volna a bokor, hogy ez számomra a legkedvesebb, mivel mamával ez volt a közös virágunk. Ez a rózsafajta az energiát és életörömet képviselte. Akinek ilyet adott valaki, azzal azt fejezte ki, hogy az illető új dolgok kipróbálására, változásokra készteti. Mamám azt mondta, én ilyen voltam az életében. Csak azt nem vette soha észre, hogy míg én tüzet szítottam a lelkében, addig ő engem egy melankolikus, versfüggő, rózsamániássá tett, ami tudtommal nem volt a legnépszerűbb, még a hozzám hasonló meleg férfiak körében sem. Nem, mintha olyan erőteljesen kerestem volna párt magam mellé, hisz tudtam, hogy Jinyoung kell nekem, csakhogy ő nem viszonozta az érzéseimet.

Akarata ellenére a gyilkosommá vált: minden nap újabb és újabb darabot tört le a szívemből. Úgy hámozta le a rétegeket róla, ahogy én tettem azt a rózsáimmal. Talán ezért is szerettem annyira a szirmokat tépkedni, mert azt a gyötrődést reprezentálta, amit nap mint nap átéltem Jinyoung miatt. A reménytelenség tengerében ringatóztam: egy elhagyatott csónakban ültem, hegyekkel körülvéve, amik elzártak a külvilágtól, és amiken túl nem láttam. De tudtam, én vettem magam körül velük, nem a szerelmem.

Minden áldott nap láttam őt: ott volt folyton mellettem, mégis egyedül éreztem magam. Újra és újra rátaláltam általa a szerelemre, de el is veszítettem azt. Ráadásul mindezt mosollyal az arcán tette, mert azt hitte, ezzel kevésbé bánt meg. Szeretett, de nem úgy, ahogy én őt. A mosolyával pedig azt próbálta folyton elérni, hogy elhiggyem, az a helyes és jó, amit ő ajánl számomra. Tudtam, tovább kellene lépnem, el kéne hagynom a kertet, és felmásznom a lelkemet körülvevő hegyekre, hogy lássam, mit rejt a túloldal. De valami mindig visszahúzott a rózsáimhoz és velük együtt hozzá is.

A kertem átnézésének a végére tartogattam a sárga rózsabokrot, mivel utáltam a jelentését, hisz az agyam egyik elrejtett zugában tudtam, hogy igazából ez a mi rózsánk Jinyounggal: a barátság és plátói szerelem szimbóluma. Én nem ezt akartam tőle, hanem a vörösséget, az izzó tüzet és a szenvedélyt. Csak az iránta érzett szerelmem volt az, ami a verseknél is jobban fel tudta szítani a lelkemet. Akárhányszor zokogtam és könyörögtem neki, hogy haldoklom mellette, és ha teljesen elhagy, meg is halok, ő csak megpuszilta a homlokomat és magához húzott, pedig tudta, ez nekem nem volt elég, és soha nem is lesz az!

Mindig motyogtam a rózsáimnak, és olykor azt kívántam, bárcsak képesek lettek volna beszélni! Bárcsak elmondhatták volna, szerintük miért alakult ki bennem ez a furcsa kötődés és vonzalom! Miért nem volt elég az, amit kaphattam tőle? Miért vágytam egy idő után többre? A vágyam pedig miért alakult át kényszeres ragaszkodássá? Én tettem ilyen beteggé ezt a dolgot, nem ő. Undorodtam magamtól, de közben mégsem tudtam végső soron elítélni az érzéseimet, mert Jinyoung számomra maga volt a két lábon járó tökéletesség. 
   Ez az egész értelmetlen volt: egy ördögi keréken ültem, amit egyre gyorsabban hajtottam, és így egyre inkább féltem attól, hogy leugorjak róla. Pedig minél későbbre tartogattam az ugrást, annál nagyobb zuhanás várt rám. Az igazság olykor fájt, és jelen esetben össze is kellett törnöm miatta a szívemet. Eddig Jinyoung tette azt, de most itt volt az idő, hogy én tegyem meg saját magammal.

   A múltban ragadtam, a gyermekkorom kertjében, amiben olykor együtt játszottunk Jinyounggal, amikor épp nem papával barkácsolt, és én is el tudtam szakadni mamától. Néha ő is meghallgatott egy-egy verset, amit mama elszavalt, és olykor én is segítettem ezt-azt megbütykölni. Nyitni akartunk egymás világára, csak én átléptem egy határt: ő lett az egész univerzumom. Jinyoung volt az egyedüli élő rokonom, azok után, hogy a szüleink meghaltak autóbalesetben, majd mamáékat is elvitte a végelgyengülés. Annyira erősen ragaszkodtam a múltamhoz, hogy egy beteg szerelembe taszítottam magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna így éreznem a saját, vérszerinti testvérem iránt, de mégis hagytam, hogy ez a bűnös szenvedély átvegye az uralmat felettem. Mindig azt hoztam fel a bátyámnak: az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Erre azonnal rávágta, hogy persze, de nem úgy, ahogy azt én szeretném. Az elmúlt egy évben tönkretettem Jinyoungot: lefogyott, paranoiás lett és kirázta a hideg minden egyes érintésemtől, főleg azok után, hogy egyszer az éjszaka közepén rámásztam, hogy elhalmozzam a csókjaimmal, ugyanúgy ahogy azt a rózsáimmal tettem. A testvérem undorodott tőlem, és ezt én értem el nála. Jinyoung heteró volt, ami még inkább rátett egy lapáttal arra, hogy az öccse beleszeretett. Néha mamát kezdtem el hibáztatni, hogy ilyen furcsává nevelt, de tudtam, csakis én voltam a saras mindezért.

- Tessék! – adtam a kezébe egy szál virágot.

- Fehér rózsa – húzta fel a szemöldökét Jinyoung. – Ilyet sohasem szoktál adni.

- A fehér rózsa többek között az újrakezdés és lemondás jelképe – magyaráztam neki, miközben nem tudtam gátat szabni a szemeimet ellepő könnyáradatnak.

- Akkor rávetted végre magad? – kérdezte reménykedve, és olyan jó volt mosolyogni látni. Ilyen volt az igazi Jinyoung, az, akit nem tett tönkre az öccse.

- Igen, befekszek a pszichiátriára. Változtatni akarok magamon. Újra az szeretnék lenni, akit tiszta szívedből szeretni tudtál, és aki nem tekintett másként rád, mint a világ legjobb bátyjára. - Jinyoung nem tudott megszólalni, helyette szokásos ölelésébe zárt, de ez most más volt: erősebb és boldogabb.

Nem kellett többé a rózsakert, se a ház, amiben éltünk. Mindent újra kellett kezdenünk, a nulláról. Másként tudtam, nem fog menni.

Really gotta move on

Been stuck in the past for too long

So I gotta let loose,

never mention you again in a new song

A történetet utólag átírtam heteró novellává is. Akit érdekel az a verzió, az IDE kattintva megtalálja.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)