Fütyülnél nekem? - ChaeSoo [K-pop fanfiction kihívás]

Fütyülnél nekem?

A történet Buli Vivien K-pop kihívására készült. A kihívásról ITT olvashattok bővebben, de a lényeg röviden annyi, hogy a kedvenc k-pop klipem alapján kellett egy rövid fanfictiont írnom, ami az én esetemben a BlackPink Whistle-je.

A világűrben lebegek, és a hajam végre korlátok nélkül szállhat a szélben, mert nincs ki összekötné, lefogná, ahogy már engem sem tud semmi sem ott tartani a Földön. Itt egy árva csillagot sem érdekel, hogy leszbikus vagyok, és az se, hogy beleszerettem a legjobb barátnőmbe. Nem is akarok többé teher lenni senkinek, legfőképpen saját magamnak nem. Elernyedt testem végre eggyé válhat lelkem fáradtságával. Túl régóta cipelem már ezt a titkot, ami felemésztette a korábbi életvidám, felszabadult Chaeyoungot. Csak nyomokban tartalmazom azt, aki azelőtt voltam, hogy rájöttem, a nőkhöz vonzódom. Az a Chaeyoung meghalt, az új, titkolózó és félénk lányt, akivé váltam, pedig zsigerből utálom.

A lebegésem azonban hirtelen véget ér, és megállapodok az összezsugorodott Földön, amire ráülve megpillantalak titeket, ahogy a Föld újabb apró másain csücsültök, és várjátok a válaszomat, hogy miért is tettem ezt. De képtelen vagyok bármit is mondani, így inkább belehuppanok az oly ismerős, ám mégis ismeretlen bolygóba, hogy még egyszer utoljára végigjárjam a legkedvesebb emlékeimet.

Először téged látlak meg Lisa, ahogy grafitizel, ami az egyik legkedvesebb szenvedélyed volt, és hallom a fejemben az állandó monológodat, hogy ez igenis művészet, nem rongálás. Ezután mind együtt játszunk a régimódi playstationötökkel, amit a húszas éveinkre se tudtunk megunni. Majd ott vagy a kék foteledben, amit a szörnyen gazdag apukádtól kaptál szülinapodra, aki pénzen kívül mással sohasem tudott neked szolgálni. De a mosodát sem hagyhatjuk ki, ahol megismerted BamBamet, akinél hozzád illőbb srác nem létezik a világon. Tudom, hogy ő vigyáz majd rád, és hogy mindig szeretni fog. Miattad nem aggódom egy cseppet sem, de magamat utálom, amiért a saját döntésemből nem láthatlak többet. Bárhova is kerüljek, mindig is szeretni foglak, és te leszel a legimádnivalóbb fogadott húgom, akivel a vitáink feldobták a napjaimat.

Most jössz te, drága Jenniem, ahogy átveszed a rózsaszín kazettát, amire felvettük kicsiként a kedvenc meséinket a tévéből, hogy újra és újra visszanézzük őket. Majd egy kissé rozoga házban vagy, az első kolis szobánkban, amiben úgy szerettem veled élni. Nálad persze a lovaglás az, amit nem hagyhatunk még ki, hisz Csillag volt a mindened. Annyira örülök, hogy a lovad által Jongin az életed része lett, mert ő nem csak Csillagra, hanem a te szívedre is mindennél jobban fog vigyázni, és begyógyítja majd azt a sebet, amit a halálom hagy hátra.

Végül jössz te, Jisoo, drága szerelmem. Először azt látom, ahogy Lisaval fekszetek egymás előtt a földön, ami előhozza belőlem a régi féltékenykedésemet, ami akkor még nem tudtam, miért volt. De a következő jelent már egy kellemesebb emlékemet idézi, amikor egy szobalány szettet vettél fel halloweenra, és én akkor már képtelen voltam magam előtt tagadni, milyen mély vágyat érzek irántad: azóta nem csak a barátod és a lelki társad akarok lenni, hanem a szeretőd is. Most viszont a lebegő, olvasó éned van előttem, az a hercegnő, akinek mindig is láttalak, és akit mindenkinél jobban szerettem, már azelőtt is, hogy a barátságom irántad átváltott volna szerelemmé.

Majd elkezdünk fütyülni, és ne is hagyjuk abba: kérlek, fütyüljünk, mint egy hajtóbomba, mert mindig, mikor feltűntél, valami felrobbant bennem. Annyira gyönyörű voltál, hogy még álmomban is mindig téged láttalak: a szívem majd kiugrott már attól is, ha csak felidéztem magamban a mosolyodat. Legszívesebben folyton veled lettem volna. Ki akartalak sajátítani magamnak, ami helytelen volt. Annyi fiú akart megkapni, de én csak neked tartogattam magam: csak miattad öltöztem a legcsinosabban és hordtam a kelleténél rövidebb szoknyákat. Nem vágyok másra, csakhogy még egyszer a fülembe fütyülj. Nem kérek mást, csakhogy fütyülj: fütyüld el, mennyit jelentettem neked, és mennyire fogok hiányozni. Nélküled minden gondolatom unalmas volt, míg melletted melegebb volt, mint egy lakatlan szigeten, és békésebb volt a lelkem, mint bármikor máskor. Amikor veled voltam, minden tökéletes volt, de amint elváltunk, bűnösnek éreztem magam, már csak a létezésem miatt is. De végre sakk-matt: megnyertem a játékot, ott és akkor ért véget, ahogy én akartam, még ha nem is úgy, ahogy arra vágytam. Nem tudtam volna végignézni, ahogy más elvesz tőlem, így előre feladtam.

Remélem, azért nem úgy fogok eltűnni a földszínéről, mint a szél, ami volt is, meg nem is. De igazából én nem is akarok eltűnni… Most jöttem rá, ezeket a jeleneteket látva, hogy mit dobtam el magamtól, hogy miket és kiket veszítettem el, pedig a családomra még csak most kerül sor: ott ülök a kedvenc bringámon az apától kapott baseball sapkámbam, és próbálok megtanulni biciklizni. És már megint a füttyszó, de most apától jön, aki büszke rám, amiért sikerült az első kanyaromat bevennem. Majd a kocsimban ülök életem első önálló vezetésén anyával. Hirtelen pedig már kívül csücsülök a kocsi tetején, és te itt vagy mellettem, Jisoo, te, aki előre tudtad, hogy kapásból átmegyek a vizsgákon, és nem lesz gond a vezetéssel.

Most pedig együtt kocsikázunk mind a négyen, hiszen imádtunk random helyekre utazgatni együtt. És persze jön a kerek asztalunk, ami mellett mindig jobbnál-jobb beszélgetéseink voltak. Nem akarom, hogy megüresedjen a helyem, se azt, hogy Jonginnak az összetört szívedet kelljen befoltoznia, Jennie, és hogy BamBamnek minden vidámságát be kelljen vetnie, hogy újra mosolyogj, Lisa. Ráadásul te egyedül maradsz, Jisoo, hisz neked én voltam a mindened, és ki tudja, talán több is lehettem volna, ha valaha is lépek, ahelyett, hogy megölöm magam. De tudom a választ: nem vagy leszbikus. Sohasem hatott meg a meztelen testem, akárhányszor láttad. Nem vonzódsz úgy hozzám, és ez a közönyöd tett a sírba, mert nem tudtam elviselni, hogy úgy nem akarsz. De ez az út, amit választottam, még rosszabb. Most már tudom: hibáztam, és csak várom, hogy végérvényesen elsötétüljön minden, és a fütyülés örökre elhallgasson. De pont, hogy pulzálni kezdenek a színek, a dallam pedig, amit hallok, egyre élesebbé és hangosabbá válik. A szívem most először, mintha dobogna: ráadásul szörnyen gyorsan. Talán… talán még élek!

Lassan szoktatom a pupillámat a szoba fényéhez, majd egy erőteljes mozdulattal kifeszítem a szememet és körülnézek: egy kórházban fekszem, és nincs mellettem senki. De aztán elkezd valami gép jelezni, és másodperceken belül beront egy nővér, aki orvosért kiállt.

- Kisasszony, hát felkelt! – láthatólag megkönnyebbül a férfi, míg én a hirtelen beálló szédülésem miatt alig tudok rá figyelni.

- Igen – felelem rekedten, és ekkor jövök rá, hogy a torkom annyira száraz és úgy fáj, mintha egy hete nem ittam volna folyadékot.

- Tudja, mi történt magával?

- Igen – újra csak ennyit felelek, miközben szégyenkezve bámulom a plafont, amit úgy érzékelek, mintha forogna.

- Kérem, mondja ki!

- Túladagoltam magam, mert meg akartam halni. – Ahogy elhagyják az ajkamat a szavak, a szememet úgy árasztják el a sós könnyek, amik szinte marják az arcomat.

- Igen. Ha a barátnője nem töri magára az ajtót, sikerült is volna a terve. Tájékoztatom, hogy a családja beleegyezett, hogy befektessük a pszichiátriai osztályunkra, hogy lelkileg felépüljön. Mindannyiukat meglepte. Nem is sejtik, mi vezette erre a döntésre. De most nem kell ezt elmondania nekem. Pihenjen! Azonban az a lány, aki megmentette, azóta sem mozdult a szobája mellől, úgyhogy, ha képes fogadni, akkor beengedném. Ha nem, azt is megértem, és visszajön, ha olyan állapotban lesz – mondja mindezt tárgyilagosan, amitől úgy érzem magam, mint egy újrahasznosított baba, akit bár kidobtak a kukába, valaki megtalálta, és könyörgött, hogy foltozzák be neki.

- Tudom fogadni – biztosítom erről, és legbelül reménykedem benne, hogy Jisoo az, aki vár, aki kérte, hogy befoltozzanak.

- Rendben.

Pár másodperc múlva a reményem valóságképében sétál be hozzám a szerelmem, hogy a kelleténél erőteljesebben szorítson magához, és egy vad zokogás kíséretében elpanaszolja: nem érti, hogyan tehettem ezt, és hogy ő többé nem hagy magamra, az biztos. Ha kell, befekszik mellém a pszichiátriára, csakhogy mindig figyelhessen. Ezért is imádom őt, mert akkora szíve van, mint három embernek együtt. Sohasem lehettem elég jó neki.

- Sajnálom, Jisoo. És nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy megmentettél – suttogom, de ez sokkal inkább szégyenem miatt van, nem pedig a fájó torkomtól.

- De nem is adsz semmilyen magyarázatot? – néz rám értetlenül. Jól ismerem ezt a nézését, ahogy az arcának minden egyes rezdülését, így tudom, nincs hova menekülnöm: színt vallok neki.

- Te vagy a magyarázat.

- Micsoda? – lepődik meg, én pedig gyorsan, de azért kielégítően megválaszolom a kérdését.

- Te őrült, dilinyós, önző nő, miért nem kérdeztél szimplán rá, hogy tudnálak-e úgy szeretni? Egy mondattal elintézhetted volna, de te helyette meg akartad ölni magad! – emeli fel a hangját, és én ilyen dühösnek még nem láttam korábban, ami egyszerre rémiszt meg, de közben – bármilyen furcsa – jól is esik, hogy ezt váltottam ki belőle.

- Sajnálom, de tudtam magamtól is, hogy úgy nem érdekellek, és abban sem voltam biztos, hogy a szüleim elfogadnának így – vallom be.

- Hát persze, hogy elfogadnak. És megpróbáljuk, Chaeyoung! Lehet, tudlak úgyis szeretni.

- Biztos, hogy heteró vagy.

- Az életben semmi sem biztos, csak a halál, de én teszek róla, hogy nálad az se legyen az – továbbra is elszánt és kétségbeesett, és utálom magam, amiért elértem ezt nála.

- Ji… - de mielőtt kimondhatnám a nevét, az ajkát az enyémre tapasztja.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezem meglepődve, miután elválik tőlem.

- Itt a lehetőség, bizonyítsd be, mennyire szeretsz. Csókolj úgy, mintha ez lenne életed utolsó csókja! És ez nem kérés, hanem parancs! – néz rám eltökélten.

- Rendben – megyek bele, majd – bár fáj mindenem, és nyelni is alig birok a kiszáradt torkommal – úgy falom Jisoo ajkát, mintha valóban az életem múlna rajta; ami nincs is messze az igazságtól. Annyira vágytam már rá, egek, szörnyen, és nem okoz csalódást, sőt. Lehet, hogy az is fokozza az élményt, hogy nemrég még úgy volt, soha semmilyen interakcióban nem lesz részem vele, vagy bárki mással, de igazából enélkül is éteri élményként élném meg az én porcelán babám ajkainak érintését.

- Hűha! – csak ennyit mond.                                            

- Valld be, nem tetszett!

- De tetszett – szögezi le, és úgy látom, nem hazudik.

- Biztos? – ráncolom a homlokom.

- Tényleg.

- Nem akarom, hogy azért járj velem, mert félsz, hogy megismétlem a korábbit.

- Nem azért fogok, hanem mert meg szeretném próbálni. Akarlak úgyis szeretni, hátha menni fog – simítja meg a hajamat, én pedig hiszek neki, hiszen jelen pillanatban nincs másom, csak a hitem és ő.

- Jisoo, fütyülnél nekem? Tudod, hogy imádom, ha fütyülsz! – kérem meg, miközben magamhoz ölelem.

- Ezer örömmel.

Hold up

Don't say anything

Just whistle to my heart

That sound makes

my heart flutter boom, boom

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)