Fütyülnél nekem? - ChaeSoo [K-pop fanfiction kihívás]

Fütyülnél nekem?

A történet Buli Vivien K-pop kihívására készült. A kihívásról ITT olvashattok bővebben, de a lényeg röviden annyi, hogy a kedvenc k-pop klipem alapján kellett egy rövid fanfictiont írnom, ami az én esetemben a BlackPink Whistle-je.

A világűrben lebegek, és a hajam végre korlátok nélkül szállhat a szélben, mert nincs ki összekötné, lefogná, ahogy már engem sem tud semmi sem ott tartani a Földön. Itt egy árva csillagot sem érdekel, hogy leszbikus vagyok, és az se, hogy beleszerettem a legjobb barátnőmbe. Nem is akarok többé teher lenni senkinek, legfőképpen saját magamnak nem. Elernyedt testem végre eggyé válhat lelkem fáradtságával. Túl régóta cipelem már ezt a titkot, ami felemésztette a korábbi életvidám, felszabadult Chaeyoungot. Csak nyomokban tartalmazom azt, aki azelőtt voltam, hogy rájöttem, a nőkhöz vonzódom. Az a Chaeyoung meghalt, az új, titkolózó és félénk lányt, akivé váltam, pedig zsigerből utálom.

A lebegésem azonban hirtelen véget ér, és megállapodok az összezsugorodott Földön, amire ráülve megpillantalak titeket, ahogy a Föld újabb apró másain csücsültök, és várjátok a válaszomat, hogy miért is tettem ezt. De képtelen vagyok bármit is mondani, így inkább belehuppanok az oly ismerős, ám mégis ismeretlen bolygóba, hogy még egyszer utoljára végigjárjam a legkedvesebb emlékeimet.

Először téged látlak meg Lisa, ahogy grafitizel, ami az egyik legkedvesebb szenvedélyed volt, és hallom a fejemben az állandó monológodat, hogy ez igenis művészet, nem rongálás. Ezután mind együtt játszunk a régimódi playstationötökkel, amit a húszas éveinkre se tudtunk megunni. Majd ott vagy a kék foteledben, amit a szörnyen gazdag apukádtól kaptál szülinapodra, aki pénzen kívül mással sohasem tudott neked szolgálni. De a mosodát sem hagyhatjuk ki, ahol megismerted BamBamet, akinél hozzád illőbb srác nem létezik a világon. Tudom, hogy ő vigyáz majd rád, és hogy mindig szeretni fog. Miattad nem aggódom egy cseppet sem, de magamat utálom, amiért a saját döntésemből nem láthatlak többet. Bárhova is kerüljek, mindig is szeretni foglak, és te leszel a legimádnivalóbb fogadott húgom, akivel a vitáink feldobták a napjaimat.

Most jössz te, drága Jenniem, ahogy átveszed a rózsaszín kazettát, amire felvettük kicsiként a kedvenc meséinket a tévéből, hogy újra és újra visszanézzük őket. Majd egy kissé rozoga házban vagy, az első kolis szobánkban, amiben úgy szerettem veled élni. Nálad persze a lovaglás az, amit nem hagyhatunk még ki, hisz Csillag volt a mindened. Annyira örülök, hogy a lovad által Jongin az életed része lett, mert ő nem csak Csillagra, hanem a te szívedre is mindennél jobban fog vigyázni, és begyógyítja majd azt a sebet, amit a halálom hagy hátra.

Végül jössz te, Jisoo, drága szerelmem. Először azt látom, ahogy Lisaval fekszetek egymás előtt a földön, ami előhozza belőlem a régi féltékenykedésemet, ami akkor még nem tudtam, miért volt. De a következő jelent már egy kellemesebb emlékemet idézi, amikor egy szobalány szettet vettél fel halloweenra, és én akkor már képtelen voltam magam előtt tagadni, milyen mély vágyat érzek irántad: azóta nem csak a barátod és a lelki társad akarok lenni, hanem a szeretőd is. Most viszont a lebegő, olvasó éned van előttem, az a hercegnő, akinek mindig is láttalak, és akit mindenkinél jobban szerettem, már azelőtt is, hogy a barátságom irántad átváltott volna szerelemmé.

Majd elkezdünk fütyülni, és ne is hagyjuk abba: kérlek, fütyüljünk, mint egy hajtóbomba, mert mindig, mikor feltűntél, valami felrobbant bennem. Annyira gyönyörű voltál, hogy még álmomban is mindig téged láttalak: a szívem majd kiugrott már attól is, ha csak felidéztem magamban a mosolyodat. Legszívesebben folyton veled lettem volna. Ki akartalak sajátítani magamnak, ami helytelen volt. Annyi fiú akart megkapni, de én csak neked tartogattam magam: csak miattad öltöztem a legcsinosabban és hordtam a kelleténél rövidebb szoknyákat. Nem vágyok másra, csakhogy még egyszer a fülembe fütyülj. Nem kérek mást, csakhogy fütyülj: fütyüld el, mennyit jelentettem neked, és mennyire fogok hiányozni. Nélküled minden gondolatom unalmas volt, míg melletted melegebb volt, mint egy lakatlan szigeten, és békésebb volt a lelkem, mint bármikor máskor. Amikor veled voltam, minden tökéletes volt, de amint elváltunk, bűnösnek éreztem magam, már csak a létezésem miatt is. De végre sakk-matt: megnyertem a játékot, ott és akkor ért véget, ahogy én akartam, még ha nem is úgy, ahogy arra vágytam. Nem tudtam volna végignézni, ahogy más elvesz tőlem, így előre feladtam.

Remélem, azért nem úgy fogok eltűnni a földszínéről, mint a szél, ami volt is, meg nem is. De igazából én nem is akarok eltűnni… Most jöttem rá, ezeket a jeleneteket látva, hogy mit dobtam el magamtól, hogy miket és kiket veszítettem el, pedig a családomra még csak most kerül sor: ott ülök a kedvenc bringámon az apától kapott baseball sapkámbam, és próbálok megtanulni biciklizni. És már megint a füttyszó, de most apától jön, aki büszke rám, amiért sikerült az első kanyaromat bevennem. Majd a kocsimban ülök életem első önálló vezetésén anyával. Hirtelen pedig már kívül csücsülök a kocsi tetején, és te itt vagy mellettem, Jisoo, te, aki előre tudtad, hogy kapásból átmegyek a vizsgákon, és nem lesz gond a vezetéssel.

Most pedig együtt kocsikázunk mind a négyen, hiszen imádtunk random helyekre utazgatni együtt. És persze jön a kerek asztalunk, ami mellett mindig jobbnál-jobb beszélgetéseink voltak. Nem akarom, hogy megüresedjen a helyem, se azt, hogy Jonginnak az összetört szívedet kelljen befoltoznia, Jennie, és hogy BamBamnek minden vidámságát be kelljen vetnie, hogy újra mosolyogj, Lisa. Ráadásul te egyedül maradsz, Jisoo, hisz neked én voltam a mindened, és ki tudja, talán több is lehettem volna, ha valaha is lépek, ahelyett, hogy megölöm magam. De tudom a választ: nem vagy leszbikus. Sohasem hatott meg a meztelen testem, akárhányszor láttad. Nem vonzódsz úgy hozzám, és ez a közönyöd tett a sírba, mert nem tudtam elviselni, hogy úgy nem akarsz. De ez az út, amit választottam, még rosszabb. Most már tudom: hibáztam, és csak várom, hogy végérvényesen elsötétüljön minden, és a fütyülés örökre elhallgasson. De pont, hogy pulzálni kezdenek a színek, a dallam pedig, amit hallok, egyre élesebbé és hangosabbá válik. A szívem most először, mintha dobogna: ráadásul szörnyen gyorsan. Talán… talán még élek!

Lassan szoktatom a pupillámat a szoba fényéhez, majd egy erőteljes mozdulattal kifeszítem a szememet és körülnézek: egy kórházban fekszem, és nincs mellettem senki. De aztán elkezd valami gép jelezni, és másodperceken belül beront egy nővér, aki orvosért kiállt.

- Kisasszony, hát felkelt! – láthatólag megkönnyebbül a férfi, míg én a hirtelen beálló szédülésem miatt alig tudok rá figyelni.

- Igen – felelem rekedten, és ekkor jövök rá, hogy a torkom annyira száraz és úgy fáj, mintha egy hete nem ittam volna folyadékot.

- Tudja, mi történt magával?

- Igen – újra csak ennyit felelek, miközben szégyenkezve bámulom a plafont, amit úgy érzékelek, mintha forogna.

- Kérem, mondja ki!

- Túladagoltam magam, mert meg akartam halni. – Ahogy elhagyják az ajkamat a szavak, a szememet úgy árasztják el a sós könnyek, amik szinte marják az arcomat.

- Igen. Ha a barátnője nem töri magára az ajtót, sikerült is volna a terve. Tájékoztatom, hogy a családja beleegyezett, hogy befektessük a pszichiátriai osztályunkra, hogy lelkileg felépüljön. Mindannyiukat meglepte. Nem is sejtik, mi vezette erre a döntésre. De most nem kell ezt elmondania nekem. Pihenjen! Azonban az a lány, aki megmentette, azóta sem mozdult a szobája mellől, úgyhogy, ha képes fogadni, akkor beengedném. Ha nem, azt is megértem, és visszajön, ha olyan állapotban lesz – mondja mindezt tárgyilagosan, amitől úgy érzem magam, mint egy újrahasznosított baba, akit bár kidobtak a kukába, valaki megtalálta, és könyörgött, hogy foltozzák be neki.

- Tudom fogadni – biztosítom erről, és legbelül reménykedem benne, hogy Jisoo az, aki vár, aki kérte, hogy befoltozzanak.

- Rendben.

Pár másodperc múlva a reményem valóságképében sétál be hozzám a szerelmem, hogy a kelleténél erőteljesebben szorítson magához, és egy vad zokogás kíséretében elpanaszolja: nem érti, hogyan tehettem ezt, és hogy ő többé nem hagy magamra, az biztos. Ha kell, befekszik mellém a pszichiátriára, csakhogy mindig figyelhessen. Ezért is imádom őt, mert akkora szíve van, mint három embernek együtt. Sohasem lehettem elég jó neki.

- Sajnálom, Jisoo. És nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy megmentettél – suttogom, de ez sokkal inkább szégyenem miatt van, nem pedig a fájó torkomtól.

- De nem is adsz semmilyen magyarázatot? – néz rám értetlenül. Jól ismerem ezt a nézését, ahogy az arcának minden egyes rezdülését, így tudom, nincs hova menekülnöm: színt vallok neki.

- Te vagy a magyarázat.

- Micsoda? – lepődik meg, én pedig gyorsan, de azért kielégítően megválaszolom a kérdését.

- Te őrült, dilinyós, önző nő, miért nem kérdeztél szimplán rá, hogy tudnálak-e úgy szeretni? Egy mondattal elintézhetted volna, de te helyette meg akartad ölni magad! – emeli fel a hangját, és én ilyen dühösnek még nem láttam korábban, ami egyszerre rémiszt meg, de közben – bármilyen furcsa – jól is esik, hogy ezt váltottam ki belőle.

- Sajnálom, de tudtam magamtól is, hogy úgy nem érdekellek, és abban sem voltam biztos, hogy a szüleim elfogadnának így – vallom be.

- Hát persze, hogy elfogadnak. És megpróbáljuk, Chaeyoung! Lehet, tudlak úgyis szeretni.

- Biztos, hogy heteró vagy.

- Az életben semmi sem biztos, csak a halál, de én teszek róla, hogy nálad az se legyen az – továbbra is elszánt és kétségbeesett, és utálom magam, amiért elértem ezt nála.

- Ji… - de mielőtt kimondhatnám a nevét, az ajkát az enyémre tapasztja.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezem meglepődve, miután elválik tőlem.

- Itt a lehetőség, bizonyítsd be, mennyire szeretsz. Csókolj úgy, mintha ez lenne életed utolsó csókja! És ez nem kérés, hanem parancs! – néz rám eltökélten.

- Rendben – megyek bele, majd – bár fáj mindenem, és nyelni is alig birok a kiszáradt torkommal – úgy falom Jisoo ajkát, mintha valóban az életem múlna rajta; ami nincs is messze az igazságtól. Annyira vágytam már rá, egek, szörnyen, és nem okoz csalódást, sőt. Lehet, hogy az is fokozza az élményt, hogy nemrég még úgy volt, soha semmilyen interakcióban nem lesz részem vele, vagy bárki mással, de igazából enélkül is éteri élményként élném meg az én porcelán babám ajkainak érintését.

- Hűha! – csak ennyit mond.                                            

- Valld be, nem tetszett!

- De tetszett – szögezi le, és úgy látom, nem hazudik.

- Biztos? – ráncolom a homlokom.

- Tényleg.

- Nem akarom, hogy azért járj velem, mert félsz, hogy megismétlem a korábbit.

- Nem azért fogok, hanem mert meg szeretném próbálni. Akarlak úgyis szeretni, hátha menni fog – simítja meg a hajamat, én pedig hiszek neki, hiszen jelen pillanatban nincs másom, csak a hitem és ő.

- Jisoo, fütyülnél nekem? Tudod, hogy imádom, ha fütyülsz! – kérem meg, miközben magamhoz ölelem.

- Ezer örömmel.

Hold up

Don't say anything

Just whistle to my heart

That sound makes

my heart flutter boom, boom

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Élet a halálban - EXO - KaiSoo fanfiction

Élet a halálban

Kyngsoo:

Azt mondják, két dolog biztos az életben: hogy megszületünk, és hogy meghalunk. De mi van azokkal az életekkel, amik nem is igazi életek? Miért van az, hogy egyesek fényűzésben töltik a mindennapjaikat, míg mások hozzájuk képest életnek sem nevezhetik azt, amit kaptak?

Kyungsoo pontosan ilyen ember volt. A szülei lemondtak róla a születése után, így árvaházba került. Soha semmilyen rokona nem látogatta meg ott, így nem tudta, mi az, hogy családi kötelék és igaz szeretet. Jégszívvel együtt létezett - mert még ha életnek nem is volt mondható, amiben részesült, létezésnek igen. Hisz ő is ugyanúgy táplálkozott, aludt, oxigént szívott be, mint a szerencsésebb sorstársai. De Kyungsoo nem volt boldog, sőt elképzelése sem volt róla, mit is takar a boldogság fogalma.

Egyszer, amikor nyolcéves volt, egy család örökbe akart fogadni egy gyermeket, és őt nézték ki először maguknak. El is beszélgettek vele, de amikor a kisfiú sorra nem olyan válaszokat adott, mint amilyeneket ők vártak, úgy döntöttek, nem Kyungsoo a megfelelő gyermek számukra. A legfontosabb kérdésük – mivel vallásos személyek voltak – az volt, hogy elég jó kisfiú volt-e eddig ahhoz, hogy a Mennybe jusson. Erre rávágta a gyermek: nem tudja, épp ezért igyekszik minél tovább élni, hogy késleltesse az esetleges Pokolba jutását. Még a többi válaszát el is nézték volna neki, de ezt képtelenek voltak, így helyette egy Jongin nevű fiút vittek magukkal. Kyungsoo sohasem tudta, miért nem őt választották, hisz minden kérdésre azt válaszolta, amit igaznak vélt, így nem hibáztatta magát. De akaratlanul is eljátszott olykor a gondolattal, hogy milyen élete lett volna, ha örökbe fogadják.

Sokszor próbálták ösztönözni az árvaházban, hogy használja ki az éles eszét, és tanuljon amennyit tud, de Kyungsoo csak a felszínét kapargatta a valódi képességeinek, ezért nem is vitte sokra. Harminc évesen segédmunkásként tengette a napjait. Nem volt családja, sőt sohasem volt párkapcsolata. Mivel nem tudott nyitni az emberek felé, így spórolt rá, hogy egy luxus kurtizánt fogadhasson fel egy éjszakára, akivel kipróbálja, milyen is a testi élvezet. Azonban ez is csalódásként érte; alig ért végett az aktus, Kyungsoo ki is dobta a nőt, majd a vécéjébe hányva tudatosította magában, hogy élete egyik legrosszabb élményén van túl. Fogalma sem volt róla, hogy a legfőbb probléma az volt, hogy homoszexuális volt, így rossz nemű személlyel próbálkozott. Viszont ez elég volt neki ahhoz, hogy feladja az életét. Nem folyamodott konkrét öngyilkossághoz, de még annyira sem élt, mint korábban, és ami a legjobban elszomorította, hogy képtelen volt elképzelni egy szebb életet magának.

Mígnem az egyik nap - szokásos figyelmetlenségének köszönhetőleg - Kyungsoot elcsapta egy autó, ami miatt rövid időre még a szíve is megállt. Ezekben a percekben pedig nem a sötétség ragadta el, hanem pont, hogy egy fénycsóva tárult a szeme elé, ami egyre nagyobb lett, mígnem egy gyönyörű férfi állt előtte angyal képében.

- Megismersz? – kérdezte tőle.

- Nem – vallotta be Kyungsoo.

- Jongin vagyok, az, akit helyetted fogadott örökbe a Kim család – emlékeztette.

- Ó, így már rémlik. De te mit keresel itt? Nem kéne a puccos életedet élned, amit biztosítottak neked?

- Meghaltunk a családommal egy autóbalesetben.

- És mi lett belőled, az őrangyalom? – próbálta összerakni a képet.

- Nem pontosan, viszont összeköttetésben vagyok veled. Aznap összeforrt a sorsunk, amikor engem választottak helyetted. Gondolom, fordított esetben, ha te haltál volna meg, és most az én szívem áll meg, akkor te jelensz meg angyal képében előttem.

- Aha! – bólogattam. – De mit akarsz tőlem?

- Választanod kell, Kyungsoo: élni vagy meghalni szeretnél?

- Tessék?

- Gyorsan dönts, mert ha nem, automatikusan felkelsz!

- Én… Én nem is tudom – vallotta be az összezavarodott férfi.

- Akkor ez esetben, ég veled! – búcsúzott tőle az angyal, Kyungsoo pedig nemsokára egy mentőskocsiban ébredt, majd újra elsötétült előtte a világ, de tudta, hogy már késő a másik út mellett döntenie: visszahozták az életbe.

Képtelen volt megérteni, hogyan választhatta úgyis az életet, hogy nem lelte benne semmi örömét. Talán azért, mert ez egy jól ismert rossz volt, míg a halál csak az ismeretlenséget kínálta számára. De ott volt Jongin, ráadásul szebb volt, mint bárki, akit életében látott. Talán a Mennyország tette szebbé, és mivel Kyungsoo nem csinált soha semmi jót, így biztos, nem odakerült volna. Viszont kifejezetten rosszat sem cselekedett. Magát egy semleges személynek tartotta, épp ezért el tudott képzelni egy köztes világot a hozzá hasonlóaknak, ami a Mennyországot és a Poklot választotta el egymástól. Meg akarta tudni, de ahhoz, hogy megtudja, mindent fel kellett áldoznia.

Hetekkel a balesete után még mindig nem vette rá magát az öngyilkosságra. Várt valami jelre, valamire, ami segíti a végső lépést megtennie. De Kyungsoo soha, semmi igazán jót nem kapott az életében, viszont nem is tett érte, hogy kapjon. Így a végső elhatározásához az a felismerés kellett, hogy ráeszméljen: az emberek maguk írják a sorsukat, és ha már ezen a világon nem volt képes boldog életet biztosítani magának, majd egy másik helyen – bárhol is legyen az – újrakezdheti.

- Jongin! – ez volt az a szó, ami elhagyta az ajkát, amikor leugrott a társasház tetejéről, amiben lakott.

- Hát visszajöttél! – fogadta boldogan a gyönyörű angyal.

- Igen – felelte Kyungsoo, majd észrevett valami furcsát magán, méghozzá azt, hogy szárnya lett, és ugyanúgy, ahogy Jonginon, rajta is egy virágkoszorú volt.

- Én is… Én is angyal lettem? – kérdezett rá félénken.

- Igen – felelte vidáman a másik.

- Egyikünknek sem volt a leggördülékenyebb élete, de itt tehetünk azért, hogy segítsünk másokat jó útra terelni. Mit szólsz, vállalod velem ezt a feladatot? – nyújtotta neki oda a kezét.

- Veled bármit – felelte Kyungsoo, majd belecsúsztatta a kezét a másikéba, aki azonnal magához is rántotta, majd ajkát a kisebbikére tapasztotta.

- Hé, ilyet szabad a Mennyországban? Mármint mindketten férfiak vagyunk – jött zavarba Kyungsoo.

- Itt már nem számít az ember neme, csak a lelke, és neked sokkal szebb és tisztább lelked van, mint azt hinnéd. Gyere, nézz csak a tükörbe! – vitte arrébb. – Itt a külsőnk teljes mértékileg a belső szépségünk tükörképe. Ez vagy te igazából.

Kyungsoo megdöbbenve látta be, hogy Jonginnak igaza volt: sokkal szebb volt, mint valaha, sőt majdhogynem gyönyörű. Ő sohasem volt rossz ember, szimplán csak belefásult a szerencsétlen életébe, de végre ki tudott onnan törni, és egy új kezdetet nyitni. Az ő életének nem a lezárása volt a halál, hanem a kezdete.

A korábbi történetemet ezzel a párossal ITT találjátok.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Családi idill - EXO - SuChen fanfiction

Családi idill

Junmyeon:

Semmi átlagon felüli nem volt ebben a napban, de csak azért, mert voltam olyan szerencsés, hogy átlagosnak mondhattam egy reggelt, amikor az a személy mellett kelhettem, akit a legszebbnek tartottam az egész világon; persze a gyermekeinkkel együtt.

Hallgatni a mély szuszogását – ami ugyan nem volt horkolás, de közelített hozzá –, maga volt a megnyugtató zene a füleimnek. Érezni az illatát, amit ezerből is felismertem volna, minden parfümnél kellemesebb volt.

Épp közelebb akartam húzódni hozzá, amikor, mintha ezt megérezte volna, felém fordult, így teret engedve nekem, hogy jobban élvezzem a kilátásomat. A hullámos, dús haja elfedte a tökéletes homlokát, de én így imádtam. Annyiszor könyörgött, hadd vágassa rövidebbre, mivel ő így nem szereti; de én és a gyerekek is rajongtunk a hajkoronájáért, úgyhogy miattunk mindig hosszabbra növesztette, mint ahogy az számára komfortos lett volna. Így járt az, aki három akaratos személlyel élt együtt.

- Apa, Chanyeol már megint belém harapott – tört be sírva a szobánkba Lalisa.

- Shhh, kicsim, ezt kint beszéljük meg, apukátok hadd aludjon.

- Chanyeol, gyere ide te is, és meséljétek el nekem, mi történt! – hívtam oda a fiúnkat.

- Azt mondta, hogy sohasem fogok tudni olyan jól táncolni, mint ő, ezért nem fogok első sorban állni a tánccsoportban. Meg, hogy túl magas vagyok, így mindenkit kitakarnék – mesélte megbántottan Chan, miközben összekulcsolta a kezét, és még csak véletlenül se volt hajlandó a húgára nézni.

- Lalisa, neked mi hozzáfűzni valód van ehhez?

- Az, hogy… Ez az igazság, apa. Azt tanítjátok nekünk, hogy mindig az igazat mondjuk, és én most is csak rátok hallgattam. – Annyira okos lány volt; mindig tudta, hogyan húzza ki magát a bajból, amiért büszke voltam rá, de most ennek nem adhattam hangot, hanem igenis le kellett dorgálnom őt.

- Kincsem, a testvéred igenis ügyes táncos, nem beszélve arról, mennyit fejlődött az elmúlt évek alatt. Úgyhogy kérlek, ne mondj ilyet!

- Köszi, apa – ölelt magához a fiam.

- Nincs mit, ha te ezentúl nem harapdálod a húgodat, mert azt sem nézem ám jó szemmel. Nem ez a megoldás.

- Tudom, de nem tehetek róla, ez csak úgy jön.

- Próbálj meg tenni ellene! Te pedig előbb gondolkodj, Lisa, mielőtt olyat mondasz, amivel megbántasz valakit! Egy kis kedvesség nem fájna ám a bátyáddal szemben.

- Jól van, megígérem, hogy kedvesebb leszek vele.

- Kivel leszel kedvesebb? – lépett ki a kócos hajú, álmos szemű párom a szobánkból. Csak nem sikerült a mentőakcióm, hogy gyorsan kihoztam Lalisat a szobánkból.

- Mindenkivel, igaz, kicsim? – néztem a lányunkra.

- Igen, apa.

- Na, de sipirc öltözni! Addig én elkezdek reggelit csinálni nektek.

- Jó reggelt, drágám! – csókolt meg.

- Neked is, és bocsi, hogy fel lettél keltve.

- Semmi baj. Ilyen az apukák élete.

- És még el sem érték a kamaszkort. Mi lesz majd akkor?

- Előre félek – vallotta be.

- Én is. Na, de tényleg csinálok nekik reggelit.

- Segítek – ajánlotta fel. – Úgy gyorsabb lesz.

- Hé, Jongdae, mit csinálsz? – kérdeztem, miután az arcomra kent az ujjával némi vajat.

- Semmit.

- Kész vagytok? – futott ki Lalisa, ezzel is jelezve, hogy ő gyorsabb, mint a bátyja.

- Máris, kincsem – feleltem, miközben sietni kezdtem.

- Mi van az arcodon, apu?

- Nézd csak! – mutatott a háta mögé a férjem, mire a lányunk megfordult, és ez idő alatt Jongdae lenyalta az arcomról a vajat. – Már nincs is semmi apu arcán – kacagott, viszont a lányunk ezt láthatólag nem tartotta olyan viccesnek.

- Még mindig nem jó a humorérzéked, de azért szeretlek – lépett oda hozzá, hogy magához ölelje. Lalisa már csak ilyen volt, felvágták a nyelvét, de imádott minket, ahogy a bátyját is, még ha ezt jól is titkolta.

- Ma ki visz minket suliba? – kérdezte Chanyeol, miután ő is csatlakozott hozzánk.

- Együtt – vágta rá a párom.

- Király.

- De kirakhatunk titeket távolabb az iskolától, ha gondoljátok – ajánlottam fel, hisz nemrég Lisa megvert egy lányt, amiért az cikizte a szülei miatt.

- Nem, apa, erre semmi szükség – lett azonnal mérges a lányunk. – Akkor ők nyernének… Mi nem szégyellünk titeket, igaz, Chan?

- Hát persze, hogy nem – mosolygott a fiúnk is. – Nekünk vannak a legklasszabb szüleink Lisaval, amire büszkék vagyunk. Amúgy is, apa, te sokkal szebb vagy, mint a legtöbb anyuka a suliban – jegyezte meg rám nézve, hiszen nyílt titok volt, hogy én töltöttem be az anyuka szerepét a családban.

- Ez igazán megnyugtató, Chanyeol. Máris több önbizalmam lett – kacagtam.

- Rám számíthatsz – nevetett ő is.

- Ez egyben azt is jelenti, hogy kitűnő ízlésem van – húzta ki magát Jongdae.

- Jaj, apa, hogy ebből is magadat hozod ki jól. Hihetetlen vagy – ráncolta a homlokát Lisa.

Mi már csak ilyenek voltunk. Lehetett a négyesünket furcsának nevezni, az átlagostól eltérőnek, de ez minket nem zavart, sőt büszkén vállaltuk, hogy a másságunk tett egy összetartó és boldog családdá. Nem volt nap, hogy az első és az utolsó gondolatom ne az lett volna,  milyen hálás vagyok, hogy ezzel a három csodás emberrel élhettem az életemet.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A legszebb kilátás - EXO - KaiSoo fanfiction 2/2

A legszebb kilátás

2/2

Az első rész linkjét ITT találjátok.

Jongin:

- Szia! – nyitott nekem ajtót Mark. – Jinyoung nincs itthon, ha őt keresed.

- Szia! Igazából hozzád jöttem – vallottam be, majd anélkül, hogy felajánlotta volna, levetettem magamat a kanapéjukra. Mivel ez volt a párommal a második otthonunk, így nem szégyenlősködtem.

- Ajaj, valami baj van, igaz? – ült le mellém.

- Ezt meg miből gondolod?

- Jongin, ismerlek, csak akkor keresel meg külön, amikor valami olyat akarsz mondani, amit nem szeretnél, ha Jinyoung is hallana, mivel félsz, hogy visszajut Kyungsoo fülébe.

- A fenébe, túl jól ismersz – ráztam meg a fejem.

- Csak öt éve barátok vagyunk már, nem igaz? – kacagott egy jót, de amint alaposabban megnézte a gondterhelt arcomat, abbahagyta. – Jongin, mi bánt?

- Valami baj van a kapcsolatunkban Kyungsooval – hagyta el a vallomás a számat. Eddig még senkinek sem mertem róla beszélni, de már legalább egy hónapja éreztem, hogy nincs minden rendben köztünk.

- Tudom.

- Tudod? – lepődtem meg.

- Pontosabban azt tudom, hogy te feszengsz, és úgy lesed Kyungsoo minden egyes mozdulatát, mintha attól félnél, ez az utolsó nap, amit mellette tölthetsz.

- Ilyen nyilvánvaló vagyok?

- Csak annak, aki ennyire ismer, mint én.

- Meg te amúgy is kiváló megfigyelő vagy, ezt azért tegyük hozzá.

- Ebben van valami. De mi a baj?

- Félek, hogy az új főnöke közénk fog állni.

- Az, aki fél éve vette át a cég vezetését?

- Igen. Emlékszel, hogy már egy hónap után kirúgta a helyettesét, és Kyungsoonak adta át a helyét?

- Aminek ő nagyon örült, és úgy tűnt, te is – mondta.

- Annyira boldog volt, hogy engem is feltöltött a boldogságával. De ő nem veszi észre, vagy csak nem akarja, hogy hétről-hétre egyre jobban kiszipolyozza Joonmyun. Állandóan túlóráztatja, és mikor otthon van, akkor is hívogatja – meséltem szomorúan.

- Mi is látjuk rajta Jinyounggal, hogy kimerült, de a párom állítja, hogy megvan az oka annak, hogy ennyit dolgozik. De mindig, mikor tovább faggatnám erről, eltereli a témát. Viszont bízom Jinyoungban, és abban, hogy tudja, mi a jó a legjobb barátjának. Lehet, vele olyasmit is megosztott, amit veled nem.

- Kösz… Miért is osztana meg velem fontos dolgokat? – pattantam fel sértődötten, majd le-fel mászkáltam a helyiségben.

- Nem úgy értettem.

- Tudom, Mark. De attól még van benne igazság. Érzem, hogy valamit eltitkol előlem. Ráadásul az is hidegen hagyja, hogy a főnöke odáig van érte, és nem csak a munkájáért.

- Úgy érted, bejön neki mint pasi?

- Igen. A múltkori céges bulijukon szembesültem vele, amikor néhány pohár ital után legszívesebben felfalta volna a szemével Joonmyun. Tuti, vonzzák a pasik, és az sem véletlen, hogy pont azután nevezte ki Kyungsoot helyettesének, hogy megtudta, meleg – magyaráztam.

- De tisztában van vele, hogy ott vagy neki te.

- Ez nem fogja őt megállítani. Te nem láttad azon a bulin. Úgy nézett a szerelmemre, mint egy oroszlán a prédájára. Ha egy ujjal is hozzáért volna akkor, nem érdekelt volna semmilyen állás, én ott ahol van nekiesek. – Már a visszaemlékezéstől is felment a vérnyomásom, amit Mark is kiszúrt.

- Hozok neked egy pohár vizet – szaladt a konyhába.

- Köszönöm! – vettem el, amint visszatért vele. – Ez jól esett.

- Sejtettem. És most mit fogsz tenni?

- Ma szeretné, ha elmennénk a kedvenc kávézónkba, tudod, ahonnan anno kiszúrt táncolni. – Erre csak bólogatott válasz gyanánt. – Azt mondta, hogy semmi pénzért le ne merjem mondani. Szerinted szakítani fog velem?

- Biztos, hogy nem. Te már az ördögöt fested a falra. Talán csak úgy érzi, hogy rátok férne egy kis romantikázás.

- És mi van, ha épp azért visz oda, ahol elkezdődött a kapcsolatunk, mert ugyanott szeretné lezárni?

- Kyungsoo nem kegyetlen, amit te tudsz a legjobban. Biztos, remek estétek lesz. Talán ő is érzi, hogy van egy kis baj köztetek, ezért szeretné, ha kiengednétek a gőzt.

- Na jó, kezdesz meggyőzni. – Valóban egyre lassabb volt a szívverésem, és a hideg víz miatt pedig a felhevült testem is egyre normálisabb hőmérsékletet produkált.

- Ennek örülök.

- Akkor nem is zavarlak tovább. Még úgyis van elintézni valóm az esti randim előtt – indultam a kijárat felé.

- Rendben. De, Jongin, szeretném, ha tudnád, hogy nem csak, akkor kereshetsz meg, amikor problémád van. Kitalálhatnánk néha kettesben is programokat, hisz Jinyoung és Kyungsoo is szoktak külön mászkálni.

- Ez jó ötlet – nyújtottam neki a kezemet, amit erőteljesen megrázott, majd már ott sem voltam nála.

Bármilyen jó is volt Mark meggyőző képessége, akaratlanul is volt bennem egyfajta félsz az estét illetőleg. Egy órával zárás előtt értünk a kávézóba, ami máris azt sejtette, hogy nem akart sok időt ott tölteni a párom, ez pedig ismét a legrosszabb következtetésekhez terelte vissza az elmémet. De mindezek ellenére is remek esténk volt. Én meséltem, milyen táncos gyakorlatokat tanítottam aznap a gyermekcsoportomnak, ő pedig arról a házról beszélt, aminek a tervrajzán már két hónapja dolgozott, és végre úgy érezte, hogy tökéletes. Ez megnyugtatott, mivel minden befejezett tervrajza után elmentünk valahova ünnepelni, tehát rögtön ismét pozitív magyarázatot adtam az esténknek.

- Mondd, hogy itt van a tánctermed kulcsa? – jött a nem várt kérdés tőle, miután elhagytuk a kávézót. – Otthon nem találtam, így reméltem, hogy nálad van.

- Igen, itt van. De miért?

- Menjünk be!

- Csak nem nosztalgiázni akarsz?

- De, pontosan – bólintott mosolyogva, mert tudta, hogy ezzel a mosollyal nálam bármit elérhetett. Szörnyű egy alak volt! De én így szerettem, és reméltem, az ő szerelme is töretlen maradt az elmúlt években.

- Te készülsz valamire – jegyeztem meg, miután belépve a terembe, azonnal a magnóhoz rohant.

- Megeshet. Kérlek, helyezd magad kényelembe! – intett az egyik székre, miután ő levette az öltönyét, a nyakkendőjét és a cipőjét is.

- Előre félek – jegyeztem meg, de közben úgy tettem, ahogy kért.

- Kim Jongin, ez neked szól – mondta, majd elindította a zenét, méghozzá a kedvenc dalomat, Ed Sheerantől a Happier-t, amitől ezen a napon már sokadjára megijedtem, hisz ez a dal arról szólt, hogy az énekes nem tudta túltenni magát a korábbi párján.

De az ijedelmemet rögtön leváltotta az ámulat, hogy Kyungsoo milyen jó táncos. Azt nem mondom, hogy profi szinten csinálta, viszont egy amatőrhöz képest remekül mozgott. Korábban is táncolgattunk már otthon, így tudtam, hogy nem kétballábas, de ez más volt, ez egy begyakorolt koreo volt, amit nem tudtam, hogy maga készített-e, vagy szimplán valahonnan letanulta. De mindegy is volt, csak az számított, hogy nekem táncolt.

- Jo-ongin… - lihegve jött oda hozzám, miután befejezte, én pedig már álltam volna is fel, de ő visszanyomott a székre, majd az öltönyéhez rohant, és kivett belőle valamit. – Én drága, egyetlen Jonginom.

- Kyungsoo, te meg mire készülsz?

- Shhh! – némított el. – Egy kicsit engedd, hogy én beszéljek!

- Rendben.

- Drága szerelmem – amint ezt kimondta, már csak azt vettem észre, ahogy előttem térdelt, eloszlatva minden maradék kételyemet azzal kapcsolatosan, hogy miért is jöttünk ma ide. – Ezzel az ötödik évfordulónkig szerettem volna várni, de a minap hallottam, hogy jövőhéten bezár a kávézónk, és nem tudtam elképzelni, hogy ne odavigyelek el a nagy kérdés előtt, így előrébb hoztam a dolgot. Meg amúgy is, még mindig nem tudtuk eldönteni, mikor van a hivatalos évfordulónk dátuma.

- Kitartok amellett, hogy akkor, amikor először randiztunk.

- Jó, legyen, akkor, hisz érted bármit megtennék. Bár számomra, akkor kezdődött el minden, amikor először megpillantottalak. Akkor még próbáltam Jinyoung és Mark előtt titkolni, hisz magam elől is titkoltam, hogy azonnal odáig lettem érted. Emlékszel, hogy milyen kérdésed volt, mielőtt hagytad, hogy elmenjek, miután először odajöttél hozzám?

- Valami olyasmit, hogy mint építész mi a legfőbb vágyad – emlékeztem vissza rá.

- Pontosan, és azóta meg is mutattam neked azt a tervrajzot, amit álmaim otthonaként képzeltem el.

- Igen. Remek ház lesz egyszer.

- És talán nem is olyan soká.

- Tessék? – Ez már sok volt nekem. Nem elég, hogy épp a kezemet készült megkérni, de már a közös otthonunkat is behozta a képbe.

- Nem véletlen, hogy annyit dolgozok mostanában, Jongin. A főnököm odáig van értem, ami tudom, neked is feltűnt a múltkori bulin. – Erre csak bólintottam. – Ezért minden jobb munkát nekem ad, én pedig mindig túlórázok, hogy legyen elegendő pénzünk minél előbb elkezdeni építeni a közös házunkat. A legjobb szakembereimet már rá is állítottam a dologra. De mielőtt bármit elkezdenénk, előbb tudnom kell, hogy tényleg mellettem szeretnéd-e leélni az életedet. Úgyhogy itt az igazság pillanata… Kim Jongin, leszel a hitvesem? – Az a csillogás a szemében, amikor rám tekintett, mindennél drágább volt számomra; még ha előtte nem is lettem volna biztos benne, ez a tekintet segített volna, hogy tudjam, mit feleljek.

- Talán, ha kicsit jobban táncolsz – viccelődtem, miközben könnybe lábadt a szemem, és alig láttam őt, bárhogy ott volt az orrom előtt.

- Jól van na! Nemhogy azt értékelnéd, hogy még ilyesmire is gondoltam. Te mikor fogsz nekem tervrajzot készíteni? – vette a poénomat.

- Bármikor, ha egy rajztudás terén tíz éves szintjén állótól kérsz tervrajzot.

- Az biztos, hogy nem te tanítod majd a gyermekeinket rajzolni – nevetett, de közben láttam, hogy tiszta ideg, mikor felelek már.

- Majd én megtanítom őket táncolni, te pedig rajzolni. Hisz remek páros vagyunk mi ketten, igaz? Annyira kiegészítjük egymást, hogy Mark és Jinyoung is elbújhatnak mögöttünk, pedig ők sem rossz párosítás. Hiszem, Kyungsoo, hogy nem véletlenül tértél be abba a kávézóba öt évvel ezelőtt. Ott volt a helyed. Meg kellett, hogy pillants, nekem pedig összeszednem a bátorságomat, hogy odamenjek hozzátok. Az első randink óta – mert számomra igenis ott lett tiszta a kép – tudom, hogy melletted akarom leélni az életemet. A nagy kérdés nálunk nem is kérdés. Hát persze, hogy hozzád megyek – álltam fel, és őt is magammal húztam a földről. Majd felkaptam az apró testét, és egy csókban forrtunk össze, mert mi összetartoztunk.

- De azért ugye még nem nézted ki a helyszínt, hova építkezzünk? – kérdeztem néhány perc múlva.

- Hááááttt.

- Kyungsoo, tudod, hogy nem szeretem, ha nélkülem döntesz.

- Tudom, ezért sem hoztam meg egyedül a végső döntést, csak leszűkítettem öt helyszínre.

- Ezt még el tudom fogadni, hisz csak te vagy az építész, ezekhez hangyányit jobban értesz.

- Csak hangyányit, mi? – lehelt forró csókot az ajkamra. – Valld be, én sokkal többet konyítok a táncoláshoz, mint te az építészethez!

- Csak azért, mert egy csomót gyakoroltál erre a táncra. Tényleg, mikor és hol próbáltál? – ugrott be.

- Párszor elloptam a kulcsodat, és idejöttem kora reggel munka előtt.

- Hát ezért nem voltál ott sok reggel mellettem. Azt hittem, akkor is munkába rohantál – állt össze a kép.

- Nem, idejöttem.

- Bármennyire imádtam a táncolásodat, többet ne csinálj ilyet. Ha táncolni szeretnél, akkor tudok egy nagyon jó tanárt, aki ingyen és bérmentve vállalná az oktatásodat – kacsintottam.

- Hm… bérmentve.

- Na jó, azt a részt visszaszívom. Egyébként, azok után, hogy ki tudja, hányszor használtad a tudtom nélkül a termemet, ki kéne engesztelned – néztem rá úgy, mint mindig, amikor szeretkezni akartam vele.

- Itt és most? – ráncolta a homlokát, miközben körbenézett.

- Miért is ne, hisz vannak szivacsaim. – És már gomboltam is kifele az ingemet, amit azonnal lekaptam magamról.

- A fenébe, hogy ilyen piszok szexi barátom van – rázta a fejét, miközben a szájába harapott.

- Már vőlegényed.

- Igaz, már vőlegényem. És teszek érte, hogy ne akarj soha mást magad mellé. Úgyhogy hozd azokat a szivacsokat!

- Ezer örömmel.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)