Élet a halálban - EXO - KaiSoo fanfiction

Élet a halálban

Kyngsoo:

Azt mondják, két dolog biztos az életben: hogy megszületünk, és hogy meghalunk. De mi van azokkal az életekkel, amik nem is igazi életek? Miért van az, hogy egyesek fényűzésben töltik a mindennapjaikat, míg mások hozzájuk képest életnek sem nevezhetik azt, amit kaptak?

Kyungsoo pontosan ilyen ember volt. A szülei lemondtak róla a születése után, így árvaházba került. Soha semmilyen rokona nem látogatta meg ott, így nem tudta, mi az, hogy családi kötelék és igaz szeretet. Jégszívvel együtt létezett - mert még ha életnek nem is volt mondható, amiben részesült, létezésnek igen. Hisz ő is ugyanúgy táplálkozott, aludt, oxigént szívott be, mint a szerencsésebb sorstársai. De Kyungsoo nem volt boldog, sőt elképzelése sem volt róla, mit is takar a boldogság fogalma.

Egyszer, amikor nyolcéves volt, egy család örökbe akart fogadni egy gyermeket, és őt nézték ki először maguknak. El is beszélgettek vele, de amikor a kisfiú sorra nem olyan válaszokat adott, mint amilyeneket ők vártak, úgy döntöttek, nem Kyungsoo a megfelelő gyermek számukra. A legfontosabb kérdésük – mivel vallásos személyek voltak – az volt, hogy elég jó kisfiú volt-e eddig ahhoz, hogy a Mennybe jusson. Erre rávágta a gyermek: nem tudja, épp ezért igyekszik minél tovább élni, hogy késleltesse az esetleges Pokolba jutását. Még a többi válaszát el is nézték volna neki, de ezt képtelenek voltak, így helyette egy Jongin nevű fiút vittek magukkal. Kyungsoo sohasem tudta, miért nem őt választották, hisz minden kérdésre azt válaszolta, amit igaznak vélt, így nem hibáztatta magát. De akaratlanul is eljátszott olykor a gondolattal, hogy milyen élete lett volna, ha örökbe fogadják.

Sokszor próbálták ösztönözni az árvaházban, hogy használja ki az éles eszét, és tanuljon amennyit tud, de Kyungsoo csak a felszínét kapargatta a valódi képességeinek, ezért nem is vitte sokra. Harminc évesen segédmunkásként tengette a napjait. Nem volt családja, sőt sohasem volt párkapcsolata. Mivel nem tudott nyitni az emberek felé, így spórolt rá, hogy egy luxus kurtizánt fogadhasson fel egy éjszakára, akivel kipróbálja, milyen is a testi élvezet. Azonban ez is csalódásként érte; alig ért végett az aktus, Kyungsoo ki is dobta a nőt, majd a vécéjébe hányva tudatosította magában, hogy élete egyik legrosszabb élményén van túl. Fogalma sem volt róla, hogy a legfőbb probléma az volt, hogy homoszexuális volt, így rossz nemű személlyel próbálkozott. Viszont ez elég volt neki ahhoz, hogy feladja az életét. Nem folyamodott konkrét öngyilkossághoz, de még annyira sem élt, mint korábban, és ami a legjobban elszomorította, hogy képtelen volt elképzelni egy szebb életet magának.

Mígnem az egyik nap - szokásos figyelmetlenségének köszönhetőleg - Kyungsoot elcsapta egy autó, ami miatt rövid időre még a szíve is megállt. Ezekben a percekben pedig nem a sötétség ragadta el, hanem pont, hogy egy fénycsóva tárult a szeme elé, ami egyre nagyobb lett, mígnem egy gyönyörű férfi állt előtte angyal képében.

- Megismersz? – kérdezte tőle.

- Nem – vallotta be Kyungsoo.

- Jongin vagyok, az, akit helyetted fogadott örökbe a Kim család – emlékeztette.

- Ó, így már rémlik. De te mit keresel itt? Nem kéne a puccos életedet élned, amit biztosítottak neked?

- Meghaltunk a családommal egy autóbalesetben.

- És mi lett belőled, az őrangyalom? – próbálta összerakni a képet.

- Nem pontosan, viszont összeköttetésben vagyok veled. Aznap összeforrt a sorsunk, amikor engem választottak helyetted. Gondolom, fordított esetben, ha te haltál volna meg, és most az én szívem áll meg, akkor te jelensz meg angyal képében előttem.

- Aha! – bólogattam. – De mit akarsz tőlem?

- Választanod kell, Kyungsoo: élni vagy meghalni szeretnél?

- Tessék?

- Gyorsan dönts, mert ha nem, automatikusan felkelsz!

- Én… Én nem is tudom – vallotta be az összezavarodott férfi.

- Akkor ez esetben, ég veled! – búcsúzott tőle az angyal, Kyungsoo pedig nemsokára egy mentőskocsiban ébredt, majd újra elsötétült előtte a világ, de tudta, hogy már késő a másik út mellett döntenie: visszahozták az életbe.

Képtelen volt megérteni, hogyan választhatta úgyis az életet, hogy nem lelte benne semmi örömét. Talán azért, mert ez egy jól ismert rossz volt, míg a halál csak az ismeretlenséget kínálta számára. De ott volt Jongin, ráadásul szebb volt, mint bárki, akit életében látott. Talán a Mennyország tette szebbé, és mivel Kyungsoo nem csinált soha semmi jót, így biztos, nem odakerült volna. Viszont kifejezetten rosszat sem cselekedett. Magát egy semleges személynek tartotta, épp ezért el tudott képzelni egy köztes világot a hozzá hasonlóaknak, ami a Mennyországot és a Poklot választotta el egymástól. Meg akarta tudni, de ahhoz, hogy megtudja, mindent fel kellett áldoznia.

Hetekkel a balesete után még mindig nem vette rá magát az öngyilkosságra. Várt valami jelre, valamire, ami segíti a végső lépést megtennie. De Kyungsoo soha, semmi igazán jót nem kapott az életében, viszont nem is tett érte, hogy kapjon. Így a végső elhatározásához az a felismerés kellett, hogy ráeszméljen: az emberek maguk írják a sorsukat, és ha már ezen a világon nem volt képes boldog életet biztosítani magának, majd egy másik helyen – bárhol is legyen az – újrakezdheti.

- Jongin! – ez volt az a szó, ami elhagyta az ajkát, amikor leugrott a társasház tetejéről, amiben lakott.

- Hát visszajöttél! – fogadta boldogan a gyönyörű angyal.

- Igen – felelte Kyungsoo, majd észrevett valami furcsát magán, méghozzá azt, hogy szárnya lett, és ugyanúgy, ahogy Jonginon, rajta is egy virágkoszorú volt.

- Én is… Én is angyal lettem? – kérdezett rá félénken.

- Igen – felelte vidáman a másik.

- Egyikünknek sem volt a leggördülékenyebb élete, de itt tehetünk azért, hogy segítsünk másokat jó útra terelni. Mit szólsz, vállalod velem ezt a feladatot? – nyújtotta neki oda a kezét.

- Veled bármit – felelte Kyungsoo, majd belecsúsztatta a kezét a másikéba, aki azonnal magához is rántotta, majd ajkát a kisebbikére tapasztotta.

- Hé, ilyet szabad a Mennyországban? Mármint mindketten férfiak vagyunk – jött zavarba Kyungsoo.

- Itt már nem számít az ember neme, csak a lelke, és neked sokkal szebb és tisztább lelked van, mint azt hinnéd. Gyere, nézz csak a tükörbe! – vitte arrébb. – Itt a külsőnk teljes mértékileg a belső szépségünk tükörképe. Ez vagy te igazából.

Kyungsoo megdöbbenve látta be, hogy Jonginnak igaza volt: sokkal szebb volt, mint valaha, sőt majdhogynem gyönyörű. Ő sohasem volt rossz ember, szimplán csak belefásult a szerencsétlen életébe, de végre ki tudott onnan törni, és egy új kezdetet nyitni. Az ő életének nem a lezárása volt a halál, hanem a kezdete.

A korábbi történetemet ezzel a párossal ITT találjátok.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A legszebb kilátás - EXO - KaiSoo fanfiction 2/2

A legszebb kilátás

2/2

Az első rész linkjét ITT találjátok.

Jongin:

- Szia! – nyitott nekem ajtót Mark. – Jinyoung nincs itthon, ha őt keresed.

- Szia! Igazából hozzád jöttem – vallottam be, majd anélkül, hogy felajánlotta volna, levetettem magamat a kanapéjukra. Mivel ez volt a párommal a második otthonunk, így nem szégyenlősködtem.

- Ajaj, valami baj van, igaz? – ült le mellém.

- Ezt meg miből gondolod?

- Jongin, ismerlek, csak akkor keresel meg külön, amikor valami olyat akarsz mondani, amit nem szeretnél, ha Jinyoung is hallana, mivel félsz, hogy visszajut Kyungsoo fülébe.

- A fenébe, túl jól ismersz – ráztam meg a fejem.

- Csak öt éve barátok vagyunk már, nem igaz? – kacagott egy jót, de amint alaposabban megnézte a gondterhelt arcomat, abbahagyta. – Jongin, mi bánt?

- Valami baj van a kapcsolatunkban Kyungsooval – hagyta el a vallomás a számat. Eddig még senkinek sem mertem róla beszélni, de már legalább egy hónapja éreztem, hogy nincs minden rendben köztünk.

- Tudom.

- Tudod? – lepődtem meg.

- Pontosabban azt tudom, hogy te feszengsz, és úgy lesed Kyungsoo minden egyes mozdulatát, mintha attól félnél, ez az utolsó nap, amit mellette tölthetsz.

- Ilyen nyilvánvaló vagyok?

- Csak annak, aki ennyire ismer, mint én.

- Meg te amúgy is kiváló megfigyelő vagy, ezt azért tegyük hozzá.

- Ebben van valami. De mi a baj?

- Félek, hogy az új főnöke közénk fog állni.

- Az, aki fél éve vette át a cég vezetését?

- Igen. Emlékszel, hogy már egy hónap után kirúgta a helyettesét, és Kyungsoonak adta át a helyét?

- Aminek ő nagyon örült, és úgy tűnt, te is – mondta.

- Annyira boldog volt, hogy engem is feltöltött a boldogságával. De ő nem veszi észre, vagy csak nem akarja, hogy hétről-hétre egyre jobban kiszipolyozza Joonmyun. Állandóan túlóráztatja, és mikor otthon van, akkor is hívogatja – meséltem szomorúan.

- Mi is látjuk rajta Jinyounggal, hogy kimerült, de a párom állítja, hogy megvan az oka annak, hogy ennyit dolgozik. De mindig, mikor tovább faggatnám erről, eltereli a témát. Viszont bízom Jinyoungban, és abban, hogy tudja, mi a jó a legjobb barátjának. Lehet, vele olyasmit is megosztott, amit veled nem.

- Kösz… Miért is osztana meg velem fontos dolgokat? – pattantam fel sértődötten, majd le-fel mászkáltam a helyiségben.

- Nem úgy értettem.

- Tudom, Mark. De attól még van benne igazság. Érzem, hogy valamit eltitkol előlem. Ráadásul az is hidegen hagyja, hogy a főnöke odáig van érte, és nem csak a munkájáért.

- Úgy érted, bejön neki mint pasi?

- Igen. A múltkori céges bulijukon szembesültem vele, amikor néhány pohár ital után legszívesebben felfalta volna a szemével Joonmyun. Tuti, vonzzák a pasik, és az sem véletlen, hogy pont azután nevezte ki Kyungsoot helyettesének, hogy megtudta, meleg – magyaráztam.

- De tisztában van vele, hogy ott vagy neki te.

- Ez nem fogja őt megállítani. Te nem láttad azon a bulin. Úgy nézett a szerelmemre, mint egy oroszlán a prédájára. Ha egy ujjal is hozzáért volna akkor, nem érdekelt volna semmilyen állás, én ott ahol van nekiesek. – Már a visszaemlékezéstől is felment a vérnyomásom, amit Mark is kiszúrt.

- Hozok neked egy pohár vizet – szaladt a konyhába.

- Köszönöm! – vettem el, amint visszatért vele. – Ez jól esett.

- Sejtettem. És most mit fogsz tenni?

- Ma szeretné, ha elmennénk a kedvenc kávézónkba, tudod, ahonnan anno kiszúrt táncolni. – Erre csak bólogatott válasz gyanánt. – Azt mondta, hogy semmi pénzért le ne merjem mondani. Szerinted szakítani fog velem?

- Biztos, hogy nem. Te már az ördögöt fested a falra. Talán csak úgy érzi, hogy rátok férne egy kis romantikázás.

- És mi van, ha épp azért visz oda, ahol elkezdődött a kapcsolatunk, mert ugyanott szeretné lezárni?

- Kyungsoo nem kegyetlen, amit te tudsz a legjobban. Biztos, remek estétek lesz. Talán ő is érzi, hogy van egy kis baj köztetek, ezért szeretné, ha kiengednétek a gőzt.

- Na jó, kezdesz meggyőzni. – Valóban egyre lassabb volt a szívverésem, és a hideg víz miatt pedig a felhevült testem is egyre normálisabb hőmérsékletet produkált.

- Ennek örülök.

- Akkor nem is zavarlak tovább. Még úgyis van elintézni valóm az esti randim előtt – indultam a kijárat felé.

- Rendben. De, Jongin, szeretném, ha tudnád, hogy nem csak, akkor kereshetsz meg, amikor problémád van. Kitalálhatnánk néha kettesben is programokat, hisz Jinyoung és Kyungsoo is szoktak külön mászkálni.

- Ez jó ötlet – nyújtottam neki a kezemet, amit erőteljesen megrázott, majd már ott sem voltam nála.

Bármilyen jó is volt Mark meggyőző képessége, akaratlanul is volt bennem egyfajta félsz az estét illetőleg. Egy órával zárás előtt értünk a kávézóba, ami máris azt sejtette, hogy nem akart sok időt ott tölteni a párom, ez pedig ismét a legrosszabb következtetésekhez terelte vissza az elmémet. De mindezek ellenére is remek esténk volt. Én meséltem, milyen táncos gyakorlatokat tanítottam aznap a gyermekcsoportomnak, ő pedig arról a házról beszélt, aminek a tervrajzán már két hónapja dolgozott, és végre úgy érezte, hogy tökéletes. Ez megnyugtatott, mivel minden befejezett tervrajza után elmentünk valahova ünnepelni, tehát rögtön ismét pozitív magyarázatot adtam az esténknek.

- Mondd, hogy itt van a tánctermed kulcsa? – jött a nem várt kérdés tőle, miután elhagytuk a kávézót. – Otthon nem találtam, így reméltem, hogy nálad van.

- Igen, itt van. De miért?

- Menjünk be!

- Csak nem nosztalgiázni akarsz?

- De, pontosan – bólintott mosolyogva, mert tudta, hogy ezzel a mosollyal nálam bármit elérhetett. Szörnyű egy alak volt! De én így szerettem, és reméltem, az ő szerelme is töretlen maradt az elmúlt években.

- Te készülsz valamire – jegyeztem meg, miután belépve a terembe, azonnal a magnóhoz rohant.

- Megeshet. Kérlek, helyezd magad kényelembe! – intett az egyik székre, miután ő levette az öltönyét, a nyakkendőjét és a cipőjét is.

- Előre félek – jegyeztem meg, de közben úgy tettem, ahogy kért.

- Kim Jongin, ez neked szól – mondta, majd elindította a zenét, méghozzá a kedvenc dalomat, Ed Sheerantől a Happier-t, amitől ezen a napon már sokadjára megijedtem, hisz ez a dal arról szólt, hogy az énekes nem tudta túltenni magát a korábbi párján.

De az ijedelmemet rögtön leváltotta az ámulat, hogy Kyungsoo milyen jó táncos. Azt nem mondom, hogy profi szinten csinálta, viszont egy amatőrhöz képest remekül mozgott. Korábban is táncolgattunk már otthon, így tudtam, hogy nem kétballábas, de ez más volt, ez egy begyakorolt koreo volt, amit nem tudtam, hogy maga készített-e, vagy szimplán valahonnan letanulta. De mindegy is volt, csak az számított, hogy nekem táncolt.

- Jo-ongin… - lihegve jött oda hozzám, miután befejezte, én pedig már álltam volna is fel, de ő visszanyomott a székre, majd az öltönyéhez rohant, és kivett belőle valamit. – Én drága, egyetlen Jonginom.

- Kyungsoo, te meg mire készülsz?

- Shhh! – némított el. – Egy kicsit engedd, hogy én beszéljek!

- Rendben.

- Drága szerelmem – amint ezt kimondta, már csak azt vettem észre, ahogy előttem térdelt, eloszlatva minden maradék kételyemet azzal kapcsolatosan, hogy miért is jöttünk ma ide. – Ezzel az ötödik évfordulónkig szerettem volna várni, de a minap hallottam, hogy jövőhéten bezár a kávézónk, és nem tudtam elképzelni, hogy ne odavigyelek el a nagy kérdés előtt, így előrébb hoztam a dolgot. Meg amúgy is, még mindig nem tudtuk eldönteni, mikor van a hivatalos évfordulónk dátuma.

- Kitartok amellett, hogy akkor, amikor először randiztunk.

- Jó, legyen, akkor, hisz érted bármit megtennék. Bár számomra, akkor kezdődött el minden, amikor először megpillantottalak. Akkor még próbáltam Jinyoung és Mark előtt titkolni, hisz magam elől is titkoltam, hogy azonnal odáig lettem érted. Emlékszel, hogy milyen kérdésed volt, mielőtt hagytad, hogy elmenjek, miután először odajöttél hozzám?

- Valami olyasmit, hogy mint építész mi a legfőbb vágyad – emlékeztem vissza rá.

- Pontosan, és azóta meg is mutattam neked azt a tervrajzot, amit álmaim otthonaként képzeltem el.

- Igen. Remek ház lesz egyszer.

- És talán nem is olyan soká.

- Tessék? – Ez már sok volt nekem. Nem elég, hogy épp a kezemet készült megkérni, de már a közös otthonunkat is behozta a képbe.

- Nem véletlen, hogy annyit dolgozok mostanában, Jongin. A főnököm odáig van értem, ami tudom, neked is feltűnt a múltkori bulin. – Erre csak bólintottam. – Ezért minden jobb munkát nekem ad, én pedig mindig túlórázok, hogy legyen elegendő pénzünk minél előbb elkezdeni építeni a közös házunkat. A legjobb szakembereimet már rá is állítottam a dologra. De mielőtt bármit elkezdenénk, előbb tudnom kell, hogy tényleg mellettem szeretnéd-e leélni az életedet. Úgyhogy itt az igazság pillanata… Kim Jongin, leszel a hitvesem? – Az a csillogás a szemében, amikor rám tekintett, mindennél drágább volt számomra; még ha előtte nem is lettem volna biztos benne, ez a tekintet segített volna, hogy tudjam, mit feleljek.

- Talán, ha kicsit jobban táncolsz – viccelődtem, miközben könnybe lábadt a szemem, és alig láttam őt, bárhogy ott volt az orrom előtt.

- Jól van na! Nemhogy azt értékelnéd, hogy még ilyesmire is gondoltam. Te mikor fogsz nekem tervrajzot készíteni? – vette a poénomat.

- Bármikor, ha egy rajztudás terén tíz éves szintjén állótól kérsz tervrajzot.

- Az biztos, hogy nem te tanítod majd a gyermekeinket rajzolni – nevetett, de közben láttam, hogy tiszta ideg, mikor felelek már.

- Majd én megtanítom őket táncolni, te pedig rajzolni. Hisz remek páros vagyunk mi ketten, igaz? Annyira kiegészítjük egymást, hogy Mark és Jinyoung is elbújhatnak mögöttünk, pedig ők sem rossz párosítás. Hiszem, Kyungsoo, hogy nem véletlenül tértél be abba a kávézóba öt évvel ezelőtt. Ott volt a helyed. Meg kellett, hogy pillants, nekem pedig összeszednem a bátorságomat, hogy odamenjek hozzátok. Az első randink óta – mert számomra igenis ott lett tiszta a kép – tudom, hogy melletted akarom leélni az életemet. A nagy kérdés nálunk nem is kérdés. Hát persze, hogy hozzád megyek – álltam fel, és őt is magammal húztam a földről. Majd felkaptam az apró testét, és egy csókban forrtunk össze, mert mi összetartoztunk.

- De azért ugye még nem nézted ki a helyszínt, hova építkezzünk? – kérdeztem néhány perc múlva.

- Hááááttt.

- Kyungsoo, tudod, hogy nem szeretem, ha nélkülem döntesz.

- Tudom, ezért sem hoztam meg egyedül a végső döntést, csak leszűkítettem öt helyszínre.

- Ezt még el tudom fogadni, hisz csak te vagy az építész, ezekhez hangyányit jobban értesz.

- Csak hangyányit, mi? – lehelt forró csókot az ajkamra. – Valld be, én sokkal többet konyítok a táncoláshoz, mint te az építészethez!

- Csak azért, mert egy csomót gyakoroltál erre a táncra. Tényleg, mikor és hol próbáltál? – ugrott be.

- Párszor elloptam a kulcsodat, és idejöttem kora reggel munka előtt.

- Hát ezért nem voltál ott sok reggel mellettem. Azt hittem, akkor is munkába rohantál – állt össze a kép.

- Nem, idejöttem.

- Bármennyire imádtam a táncolásodat, többet ne csinálj ilyet. Ha táncolni szeretnél, akkor tudok egy nagyon jó tanárt, aki ingyen és bérmentve vállalná az oktatásodat – kacsintottam.

- Hm… bérmentve.

- Na jó, azt a részt visszaszívom. Egyébként, azok után, hogy ki tudja, hányszor használtad a tudtom nélkül a termemet, ki kéne engesztelned – néztem rá úgy, mint mindig, amikor szeretkezni akartam vele.

- Itt és most? – ráncolta a homlokát, miközben körbenézett.

- Miért is ne, hisz vannak szivacsaim. – És már gomboltam is kifele az ingemet, amit azonnal lekaptam magamról.

- A fenébe, hogy ilyen piszok szexi barátom van – rázta a fejét, miközben a szájába harapott.

- Már vőlegényed.

- Igaz, már vőlegényem. És teszek érte, hogy ne akarj soha mást magad mellé. Úgyhogy hozd azokat a szivacsokat!

- Ezer örömmel.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

A legszebb kilátás - EXO - Kaisoo fanfiction 1/2

A legszebb kilátás
1/2

Kyungsoo:

Minden hétköznapom ugyanolyan volt: hat órakor keltem, elkészítettem a szokásos reggelimet, majd az öltönyömbe bújva elindultam az irodámba. Imádtam az építészetet, ez volt a legfőbb szenvedélyem, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam, amiért az állandó tanulás miatt kimaradtam minden társas programból. Ugyan mindig voltak barátaim, de hosszútávon egy sem tartott ki mellettem. Hála az égnek, hogy beregisztráltam két éve egy társkereső programba. Nem, mintha találtam volna párt magamnak, de egy őszinte, igaz barátot igen, aki minden rigolyámmal együtt elfogadott.

A munkám volt az életem, de édesanyám kérésére próbálkoztam párkereséssel, így egyfajta tessék-lássék próbálkozás gyanánt jött a társkeresős ötletem. Itt egyből egy Park Jinyoung nevű fiúval párosítottak össze, akivel rá is szántam magam egy randira. Bár szinte rögtön érezhető volt, hogy nincs közöttünk kémia – legalábbis szexuális értelemben nem –, de volt valami benne, ami miatt nem tudtam elengedni; így remek barátok lettünk. Viszont Jinyoung azóta is próbált rávenni, hogy ismét legyek aktív a társkeresőn, mivel ő is ott talált rá a szerelmére, Markra. De én nem tudtam rászánni magam, így azt hoztam folyton fel, hogy a személyében sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, ezért elégedett vagyok.

Viszont hazugság lenne azt állítani, hogy teljesen boldog voltam. Igenis hiányzott egy társ az életemből, akivel megoszthattam az ágyamat, akinek elmesélhettem a napjaimat, és akinek én is ugyanúgy részese voltam az életének, ahogy ő az enyémnek. Mindegy volt, hogy nőről vagy férfiról volt szó, mivel ugyanúgy vonzott mindkét nem, csakis a személyisége számított az illetőnek; de persze a külseje sem volt elhanyagolandó tényező. Azonban egy olyan személlyel sem találkoztam, aki hosszabb távon felkeltette volna az érdeklődésemet, kivéve őt, a „táncoló gépet”, ahogy elneveztem magamban.

Épp nyílt egy új kávézó az egyik plázában, amit rögtön ki is próbáltam, mivel egy köpésre volt a munkahelyemtől. Azonnal megtetszett, főleg, hogy az üvegablakaiból jól láttam a nyüzsgő utat, majd azt is kiszúrtam, hogy egy táncteremre is rálátást nyújt, ahol egy nagyjából korombeli fiú táncolgatott, méghozzá nem is akárhogyan. Rendkívül magával ragadtak a mozdulatai; mintha minden egyes porcikája gumiból lett volna, úgy táncolt a zenére, amit ugyan nem hallottam, de mégis éreztem annak a pulzálását, szimplán attól, hogy őt néztem. Fogalmam sem volt, mennyi ideig bámulhattam, mert már csak azt vettem észre, hogy a kávém jéghideg, nekem pedig vissza kell mennem dolgozni, mivel tíz perc múlva értekezletem volt. De nem tudtam kellően figyelni a főnökeim szavára, mert folyton az ismeretlen fiú légies és lágy mozdulatait idéztem fel az elmém egyik rejtett zugában.

Másnap visszatértem pontban ugyanakkor, ő pedig ismét lelkesen táncolgatott. Elképzelésem sem volt, mi a titka, hiszen sohasem rajongtam a táncért, de ő egyszerűen megbabonázott. A kiforrott táncstílusa és a gyönyörű arca – amit kiváló szemeimnek köszönhetően még messziről is elég alaposan láttam –, mintha egy másik univerzumba kalauzoltak volna. Amint megpillantottam ezután minden egyes nap, újból és újból kiragadott a hétköznapi életem gondjai közül, és vele szárnyaltam lágy tavaszi szellők szárnyán. Ő vezetett, én pedig csak hagytam, hadd ragadjon magával.

Minden a lehető legjobban ment két héten át; én mindig ugyanakkor jelentem meg, ő pedig folyton ott volt. Ezek a negyedórák voltak a napjaim fénypontjai, amik kiszínezték a monotonitástól fakó hétköznapjaimat. De egyszer kiszúrta, ahogy bámulom, én pedig, amilyen béna voltam, ijedtemben leköptem magam a számban lévő kávéval, és azonnal elrohantam.

- Gratulálok, Kyungsoo! Ezt jól elintézted magadnak – suttogtam cinikusan.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy amiért észrevett, többé a kávézó felé se mész? – kérdezte este Jinyoung, amikor átjöttek hozzám Markkal.

- Dehogynem, pontosan így gondoltam – feleltem makacsul.

- Mark, kérlek, beszélj a fejével! Rám nem hallgat – nézett a párjára Jinyoung.

- Én? Hisz te vagy a legjobb barátja. Ha te nem tudsz rá hatni, akkor nekem esélyem sincs.

- Köszi.

- Fiúk, nyugi! Én jól megvagyok egyedül. Feldobta az elmúlt két hetemet ez a táncos fiú, amiért hálás vagyok. De ennyi volt az egész. A mi történetünk ezzel véget is ért – akartam lezárni a dolgot, de Jinyoung nem így gondolta.

- Rendben, akkor majd holnap én megyek a kávézóba, amikor te szoktál, és jól megnézem magamnak. Ha kell, akkor meg is keresem a tánctermében, mert nem hagyom, hogy az egyedüli személyt, aki felkeltette az érdeklődésedet, amióta ismerlek, csak úgy hagyd elveszni.

- Nem, nem és nem! – pattantam fel a helyemről. – Ehhez nincs jogod.

- Hidd el, utólag megköszönöd majd.

- Dehogy köszönöm meg. Még csak szóba sem állnék veled ezek után – hazudtam, amit persze nem hitt el, hisz jól tudta, milyen sokat jelentett nekem.

- Nyugi, akkor csak megnézem! Viszont, ha eljössz velem, akkor te magad is megbizonyosodhatsz afelől, hogy nem csinálok butaságot – mosolygott hamisan, amin a párja jót kacagott, én viszont csak megráztam a fejemet, hisz jól ismertem már az ilyen húzásait.

- Rendben, elkísérlek – adtam be a derekamat.

- Jesszusom, te remegsz! – jegyezte meg, amikor már a pénztárnál állva vártuk, hogy leadhassuk a rendelésünket.

- Jól vagyok – hazudtam.

- Hát persze. Na, gyere, mutasd, melyik asztaltól látszik a legjobban!

- Innen – ültem le a kedvenc helyemre.

- Ó, már látom is – szúrta ki a „táncoló gépemet”. – Azta! Ez a srác tényleg tud, ez nem kérdés. Bár ez egyértelmű volt. Hisz másként, hogy babonázott volna meg? Valljuk be, téged nagyon nehéz lenyűgözni.

- Válogatós vagyok, ennyi.

- Épp ezért teszünk azért, hogy ez a fiú ugyanúgy felfigyeljen rád, ahogy te rá. Nézd csak, idenéz! – Mire észbe kaptam, a barátom már nagyban integetett neki, ami az én szememben felért egy teljes katasztrófával. – Látod, visszaintett – jegyezte meg önelégülten.

- De az arca… Nem láttad, milyen volt?

- Nem. Tudod, hogy nekem nincs olyan jó szemem, mint neked.

- Mintha csalódott lett volna – mondtam, amitől pedig én is csalódottá váltam.

- Csak rémeket látsz.

- Nem, tényleg az volt. Úgyhogy ezen a ponton kell elengedni a dolgot. Látod, már el is tűnt – jegyeztem meg, mert visszafordulva a táncterem felé, nem láttam ott senkit sem.

- Hogy te a munkádon kívül mindig mindent azonnal feladsz! Azért még a kávénkat igyuk meg – vágta rá durcásan.

- Rendben.

- Sziasztok! – hallottam a hátam mögül egy kellemes hangot pár perc múlva, majd felnézve egy igen magas, jóképű fiúval találtam szembe magam. – Nem baj, ha leülök hozzátok?

- Nem, gyere csak! – lett lelkes Jinyoung. – Hozok neked egy kávét; csak mondd meg, milyet kérsz.

- Tejes kávét, ha lehet.

- Máris. – Mire észbe kaptam, már kettesben ültem azzal a fiúval, akit két hete rendszeresen bámultam, és legszívesebben, ahogy előző nap, most is elrohantam volna.

- Nem is tudom, mit mondjak – kezdtem bele. – Sajnálom. Ígérem, nem jövök ide többet. Vagy, ha mégis, akkor sem foglak figyelni. Szörnyen kínos ez az egész. Remélem, hogy azért távoltartási végzést, vagy ilyesmit, nem fogsz kérni.

- Jesszusom, te meg miket hordasz itt össze? – nevetett fennhangon, ami nem tudtam, hogy jó vagy rossz nekem. – Táncos vagyok, örülök neki, ha az embereknek felkeltem a táncolásommal az érdeklődését. Már rég észrevettem, hogy figyelsz, csak nem akartam a tudtodra adni, mert nagyon imponált, hogy valaki minden nap képes engem bámulni. De aztán tegnap nem tudtam tovább türtőztetni magam, és rád néztem. Amit pedig utána leműveltél… Hát, nem éppen arra számítottam.

- Akkor nem vagy mérges rám? – próbáltam értelmezni, amit mondott.

- Dehogyis. Épphogy meg akartam köszönni a leglelkesebb közönségemnek, amiért kitartóan figyelt – nyújtotta oda a kezét, amit ugyan sután, de megráztam.

- Remek, ezek szerint nincs harag – esett le egy nagy kő a szívemről.

- Miért lenne harag? – csatlakozott Jinyoung is közénk.

- A barátod kicsit túlgondolt egyes dolgokat – felelte helyettem a fiú.

- Kyungsoo már csak ilyen.

- Erről jut eszembe bemutatkozni. Kim Jongin vagyok – nyújtotta ismét a kezét, amit a korábbinál erőteljesebben ragadtam meg.

- Do Kyungsoo.

- Én pedig Park Jinyoung.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket. Mennyivel tartozom a kávéért?

- Semmivel, a vendégem vagy. Aki napi szinten mosolyt tud csalni a barátom arcára, annak bármit.

- Jinyoung! – rúgtam belé az asztal alatt, amin Jongin jót derült.

- Szóval mosolyt csaltam napi szinten az arcodra – fordult felém.

- Kicsit, és csak néha – hazudtam, majd belekortyoltam a maradék kávémba.

- Viszont nekem mennem kell – pattant fel Jinyoung. – A párom, Mark vár.

- Menj csak! – szólt a táncos fiú, én pedig egy „utállak” tekintettel búcsúztam el a barátomtól.

- Szóval te nem úgy vagy a barátja. Ez megnyugtató – konstatálta.

- Az?

- Számomra igen – felelte könnyedén, én pedig az eddiginél is jobban elpirultam. – Még a végén valaki szarrá verne, mert folyton engem bámul a pasija. Kár lenne a szép arcomért. Plusz fellépésem is lesz a hétvégén, amire egyébként szívesen várlak.

- Talán ráérek. Majd megnézem a naptáramban. – Egek, ilyen béna szöveg is csak az én számból jöhetett ki, amikor ő teljesen laza volt.

- Ez igazán megtisztelő. Te valamilyen menő üzletember vagy egyébként? – mutatott az öltönyömre.

- Építész.

- Az remekül hangzik. Akkor, mielőtt menned kell – mert tudom, hogy ilyenkor már el szoktál rohanni –, mondd el kérlek, mi a legfőbb vágyad, mint építész! – nézett rám kíváncsian.

- Ez aztán a kérés.

- Örülök, hogy tetszik. Akkor kapok rá egy választ? – nem adta fel.

- A diplomamunkám során csináltam egy tervrajzot egy családi lakásról, amibe egyszerűen beleszerettem. Annyira beleadtam a szívemet és a lelkemet a készítésébe, hogy amikor a végére értem, rájöttem, hogy én álmaim otthonát alkottam meg. Így elhatároztam, hogy ha megtalálom életem párját, akkor majd megépíttetem ezt a házat nekünk, és itt élhetünk a két gyermekünkkel és a kutyánkkal.

- Te aztán igazán szenvedélyes vagy a munkád terén, akárcsak én, ha táncolásról van szó. Szerencsés lány lesz, akinek megépítteted ezt a házat – jegyezte meg fájdalmasan, de közben láthatólag kíváncsi is volt, mit reagálok erre; mintha tesztelt volna.

- Nem biztos, hogy lány lesz az illető, az pedig végképp nem, hogy szerencsés. Szörnyű alak vagyok – most először én kacagtam, és ő nézett rám elpirulva.

- Ó, akkor nekem is lenne esélyem.

- Ha egy elcseszett, munkamániás, antiszociális építészt szeretnél párodul, aki még azt is megszabná, milyen házban élj vele, hány gyereketek és kutyátok legyen, akkor igen – feleltem, és úgy sejtettem, ezzel el fogom ijeszteni.

- Jobb jövőkép, mint bármelyik, amit a korábbi párjaim kínáltak – mondta, amivel meglepett. – Na, de nem tartalak fel tovább. Menj csak újabb csodás házakat tervezni! De mindenképp meg kell beszélnünk egy randit. Persze csak, ha te pedig megelégedsz egy táncfüggő, csokizabáló pasival, akinek az kell, hogy irányítsák az életét, mivel olyan szinten művészlélek, hogy amint kilép a táncteremből, úgy érzi, el van veszve a világban.

- Ez sem hangzik olyan rosszul – mérlegeltem a szavait. – Főleg, ha ilyen helyes az illető.

- Akkor holnap, a megszokott idődben, itt? – kérdezte bizakodóan.

- A világért sem hagynám ki, Jongin.

A történet második részét ITT találjátok.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)