- Fili, hát itt vagy! – jött velem szembe a folyosón
Thorin bácsi, amikor visszatértem az otthonunkba.
- Szervusz, Bácsikám! – üdvözöltem vidáman, mivel az
elmúlt hetekben alig volt időnk beszélni, mindig csak futólag találkoztunk.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha ma együtt vacsorázna a
család: te, Kili, édesanyátok és én. Túl régen ültünk már így együtt össze, és
bevallom, hiányoztok – nézett rám kedvesen. Megmelengette a szívemet, amikor
ilyennek láttam: sugárzott belőle az a mérhetetlenül nagy szeretet, amit
irántunk érzett. – Persze, csak ha neked is jó.
- Még szép, Bácsikám! Nekem is hiányoznak a családi
esték, amikből régen olyan sok volt. Túl elfoglalttá váltunk az elmúlt másfél
évben, de nem hagyhatjuk, hogy a saját dolgaink közénk álljanak – feleltem.
- Így van, Fili! Örülök, hogy te is így látod. Akkor a
szokásos időben találkozzunk, hacsak nem felejtetted el, hogy az mikor is van –
húzta fel a szemöldökét.
- Ahhoz másfél év túlságosan is kevés idő, Bácsikám –
nevettem, bár közben elszomorítót a tény, hogy ilyen régen volt a legutóbbi
alkalom.
Majd végül egy-egy vállveregetés után mindketten
elindultunk a saját szobáink fel – ahova eredetileg is tartottunk. Én pedig
ezután kiélveztem a szokásos forró fürdőmet, ami olykor a napom legszebb része
volt; de ez nem az a nap volt: ekkor Nárint semmi nem tudta felülmúlni
számomra. Bár mi tagadás, a családi vacsora is rendkívül lázba hozott.
Régen az volt a szokásunk, hogy minden héten
ugyanakkor együtt étkeztünk, és ilyenkor valamennyiünk elmesélte, mi jót
csinált éppen, mibe vetette bele magát, vagy a mi esetünkbe Kilivel, hogy milyen
újdonságot tanultunk. Sokszor azzal dicsekedtünk, miféle új harci fortélyokat
sajátítottunk el. Bárhogy fiatalabb volt Kili nálam, mindig is próbálta tartani
velem a lépést: konkrétan nem bírta elviselni azt a tényt, ha valamiben le volt
maradva tőlem. Igaz, mindenki azzal nyugtatta ilyenkor, hogy kisebb és bőven volt
ideje utolérnie engem, de mindhiába. Én sokszor inkább a hosszabbik utat
választottam, ami során lehet, hogy lassabban, de biztosabban tanultam meg bizonyos
dolgokat, amit egy fiatal hercegnek tudnia kellett, főként harctudás terén.
Kili viszont mindenből elsőre remekelni akart, hogy a továbbiakban csak
tökéletesítenie kelljen a dolgokat, de ez még neki sem jött olykor össze, ami
nem kevés fejfájást és kudarcélményt okozott számára.
- Kili, ne állíts magad elé olyan magas lécet, amit
nem tudsz megugrani! – tanácsolta neki hétről-hétre édesanyánk, de Kili
mindig is más volt: túlbuzgó maximalista, az én nyugodt, higgadt
maximalizmusommal szemben.
- De én olyan akarok lenni, mint Fili. Olyan ügyes és
okos – panaszolta állandóan.
Thorin bácsi sokszor mondta neki, hogy egyikünk sem
lehet pontosan ugyanolyan jó valamiben, de éppen ez volt a jó az egészben.
Kili azonban ezt úgy értelmezte, hogy sohasem lehet olyan jó semmiben sem, mint
én, ami nem is baj, mivel úgysem belőle lesz király egy napon. Sokszor rászántam
magam, hogy megkérem a bácsikánkat, hogy magyarázza el az öcsémnek hogy
egyáltalán nem így gondolta, de Kili rendre könyörgött, hogy ne szóljak egy
szót se erről, mert megalázónak tartaná. Cserébe viszont arra kértem, hogy
akkor higgye el nekem, hogy teljesen félreértelmezte Thorin bácsi szavait. Amire
végül annyit felelt: „Rendben, hiszek neked.” De nagyon jól tudtam, hogy
hazudott.
Egyik család sem volt tökéletes, még Durin
leszármazottjai sem, a közhiedelemmel ellentétben. Nem egy törp kérdezgetett a
kovácssegédkezésem alatt is olyanokat tőlem, hogy milyen volt abban a gyönyörű
házban felnőnöm egy ilyen tökéletes családban; vagy azt, hogy voltak valaha
igazi problémáink azon kívül, hogy megtervezzük Erebor visszafoglalását? Ezek
után pedig sokszor jöttek a vádaskodások, hogy miért is nem tettünk még semmit
a dolog előremozdítása érdekében?
Olykor nagyon is fájt, hogy azt hitték, mi éltük a
tökéletes kis életünket, és arra lusták voltunk, hogy bármit is tegyünk az
otthonunk visszafoglalásáért. Bele sem gondoltak, hogy nem lehetett ezt olyan
könnyen véghez vinni: a megfelelő időben kellett elindulnunk az útra, a megfelelő
útitársakkal. Ha már korábban odarontottunk volna, valószínűleg több kárt
okoztunk volna, mint nyereséget. Arról a munkáról nem is beszélve, amit
édesanyám és a bácsikám abba fektettek, hogy az Ered Luinben lévő életünket
fenn tudjuk tartani. De afelett is közszeretettel átsiklottak sokan, hogy
távolról sem volt tökéletes egy csonka családban felnőni, ahol se egy nagyszülő
nem volt, se egy apuka. Természetesen Thorin bácsi mindent megtett, amit csak
tudott, hogy jó apapótlékká váljon számunkra, és az édesanyánk is a lehető
legtöbb szeretettel, és ha kellett, szülői szigorral nevelt fel minket, így
sohasem panaszkodtam. Abban azonban nem volt igaza senkinek sem, hogy a mi
életünk tökéletes volt: akárcsak a többi törp-családnak, nekünk is megvoltak a
bajaink, a veszteségeink, természetesen a saját kis szokásainkkal és örömeinkkel
együtt. A szeretet mindenkit átsegített a legnehezebb napokon – ez az egész
népünkre igaz volt, csak sokan nem látták, hogy mi is hozzájuk hasonlóan éltünk.
Olyan sokáig agyaltam ezeken a dolgokon, hogy már csak
arra eszméltem fel, hogy teljesen elhűlt a vizem, így tudtam, ha nem kezdek el
rögtön készülődni, akkor biztos, hogy el fogok késni, amit semmiképp sem
szerettem volna. Újra kellett élesztenünk ezt a hagyományt, és egy késés nem
tett volna jót neki. Épp ezért sietve kaptam magamra a kedvenc ruhadarabjaim, és
gyorsan meg is fésülködtem, hogy a megjelenésemmel se okozzak csalódást
senkinek sem. Majd rohantam, ahogy csak tudtam, de így is már mindenki, még
Kili is jelen volt, mire odaértem.
- Hát te is megérkeztél, Bátyám! – mosolygott vidáman
az öcsém.
- Meg bizony! Sajnálom, de túlságosan elmerültem a
forró fürdőmben és a saját gondolataimban – vallottam be, miközben csatlakoztam
az asztalhoz.
- Akkor ne is várjunk tovább, jó étvágyat mindenkinek!
– mondta az édesanyám, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ilyen estéken mindenkit
megvárjunk, és még Kili se kezdjen el enni, bármilyen éhes is legyen.
Valószínűleg az érkezésem ekkor is azért volt annyira örvendetes neki, mert már
farkas éhes volt.
- Jó étvágyat! – mondtam a bácsikámmal és az öcsémmel
majdnem teljes szinkronban.
Egyszerre volt de-javu- és hiányérzetem. Túlságosan rég
volt ilyen este, azok után pedig, amit Nárin mondott az erdőben, tudtam, hogy
visszább kell fognom a sok kovácskodást, és helyette többet foglalkoznom a családommal.
De Nárin miatt is szerettem volna, ha terjedelmesebb szabadidőt engedek meg
magamnak, viszont nem akartam teljesen ott hagyni Dofirt sem – még legalább is
semmiképp sem.
Miután mindannyian jól laktunk – még az öcsém is, aki
ekkor is kétszer annyit evett, mint én és a bácsikánk, és háromszor annyit,
mint édesanyánk –, belekezdtünk a mesélésbe. Először Thorin bácsi mondta el,
hogy kis nézeteltérésbe ütközött a szomszéd törp lakta várossal, akik nem
akartak belemenni, hogy némi változtatást vezessen be a közös
cserekereskedelmünkbe. Épp aznap ért haza az útról, mivel addig maradt ott,
amíg el nem érte, amit akart. Őt követte édesanyám beszámolója, akinek egy
földművessel gyűlt meg a baja, hiszen a bácsikám távollétében mindig az ő
kezébe kerültek a helyi ügyek intézése.
- Szóval, nem használta már évek óta a birtoka felét,
de amikor megkérte a szomszédja, hogy hadd művelje ő, nem ment bele, még úgysem,
hogy megígérte, hogy odaadja a termésének a felét – rázta a fejét mesélés
közben, de ezzel egyidejűleg vidáman mosolygott is.
- Hogyan oldottad meg? – kérdezte Kili, biztosra véve,
hogy ez a kis incidens nem fogott ki az édesanyánkon.
- Miből gondolod, hogy megoldottam? – csipkelődött.
- Mert mindig mindent megoldasz, akárcsak Thorin bácsi
– nézett felváltra rájuk.
- Igaza van – erősítettem meg az öcsém szavait, nem,
mintha ezt ne tudták volna ő maguk is.
- Közöltem, hogy a túlzott büszkeség nem vezet semmi
jóhoz, így ne legyen se a más, se a saját java ellen, és menjen bele – mesélte
végül édesanyánk.
- Szép húzás, Húgom! – ivott az egészségére a bátyja.
- Köszönöm!
- És veled mi újság, Kili? – nézett rá érdeklődően a bácsikánk.
- Tényleg, kérdezni is akartam, hogy jól láttam a minap,
hogy azt a könyvet szorongattad, amit tavaly Filinek adtam oda? – kérdezte bizakodóan.
- Igen, azt – húzta ki magát büszkén az öcsém. – Beletelt
jó pár napba, mire végigrágtam magam rajta, de kétségtelenül megérte: máris
sokkal inkább Durinnak érzem magam. Annyira jó végre tisztában lennem azzal,
honnan is származunk, mi a népünk múltja. Sok minden volt a kötetből, amit te
magad is meséltél nekünk kicsiként, de azok is igazán csak úgy nyerték el az
értelmüket, hogy az előzményüket is olvashattam. Olyan… – sóhajtott egy nagyot,
miközben kereste a megfelelő kifejezést. - Olyan mintha kicsit önmagamat is
jobban megismertem volna. Tudom, butaságnak hangzik – legyintett egyet a kezével,
majd belekortyolt a borába.
- Egyáltalán nem hangzik annak, Kisfiam – biztosította
efelől az édesanyánk.
- Nem ám, Kili! – mosolygott rá a bácsikánk. – Nagyon
is büszke vagyok rá, hogy ezeket mondod, mert jómagam is így éreztem, amikor
először olvastam el ezt a könyvet.
Végre Kili első kézből megtapasztalhatta, hogy a
bácsikánk igen is nagyra tartotta őt, és rá is büszke volt. Én pedig rendkívül
boldog voltam emiatt, hiszen nálam jobban senki sem tudta, mennyit is
jelentettek Kilinek ezek a szavak.
- Köszönöm, Bácsikám! – vigyorgott, és láthatólag kicsit
zavarba is jött.
- Te jössz, Fili! – nézett rám édesanyánk kíváncsi
tekintettel. – Alig látlak mostanában. Bár tudom, hogy kovácskodsz, de nem
fejtetted még ki igazán, hogy mi is ösztönzött rá.
- Ó! – ráncoltam a szemöldökömet, hiszen valóban nem
avattam még be őket ebbe, és keresve se találhattam volna jobb alkalmat
minderre. – Igazából, úgy éreztem, hogy ez is egy olyan képesség, amit el
szeretnék sajátítani. Bevallom, nem terveztem, hogy ennyi ideig fogok Dofirnak
segédkezni, de jó barátok lettünk az elmúlt hetek alatt, és a műhelye is sokkal
jobban megy, mint előtte bármikor – meséltem.
- Azt nem csodálom: igazán jó munkaerő vagy, Fili –
jelentette ki Thorin bácsi.
- De nem hiszem, hogy ez az egyetlen oka – mosolygott
sokat sejtetően édesanyám.
- Hanem? – nézett rá értetlenül a bácsikánk.
- Férfiak! – rázta a fejét anyánk, mint aki belefáradt
a tudatlanságunkba. – Tisztában vagyok vele, hogy mindenki elfogult a saját
gyermekeivel, de elfogultság nélkül is jól tudom, hogy két
rendkívül jóképű fiút hoztam a világra, akikbe valószínűleg nem egy törp-lány
van belezúgva.
Thorin bácsi ekkor elég érdekes grimaszt vágott:
valószínűleg nagyon nem erre a válaszra számított, és próbálta feldolgozni a
hallottakat.
- Ha te mondod, Húgom… – hagyta rá végül.
- Én ám! Na és, Fili, van már valaki, akire szemet
vetettél? – fordult ismét kíváncsian felém édesanyánk.
- Öhm… Hát… Én… – tudtam, hogy ezzel a bizonytalanságommal
akaratlanul is elárultam a válaszomat. - Lehetne, hogy ezt inkább majd a legközelebbi
alkalommal vitassuk meg? Talán addigra már több mindent tudok mondani nektek? –
kértem őket. Nem kívántam azt hazudni, hogy nem volt ilyen személy, viszont még
nem voltam rá készen, hogy az egész családom előtt nyíltan beszéljek a bimbózó kapcsolatomról,
ami még nem is volt biztos, hogy idővel tényleg romantikus irányba megy el.
- Persze, ahogy gondolod – ment bele anyánk, és a
többiek sem faggattak tovább.
Az est további része is nagyon kellemesen telt: ismét
volt némi múltidézés, jókat kacagtunk pár gyermekkori történetünkön. Észre se vettük,
olyan gyorsan repült az idő; de abban megegyeztünk, hogy egy hét múlva
megismételjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése