Oda... - 13. fejezet – Egy vers a múltban

    - Igaz, megtaláltad a versemet? - törte meg azt a csendet Nárin, ami percekkel korábban állt be.
    - Öhm, tessék? – ért hideg zuhanyként a kijelentése, és majdnem meg is botlottam egy faágban, amit nem vettem észre közben.
    - Tudom, hogy ott hagytam el, ahol rám ijesztettél. És nem hiszem, hogy olyan gyenge szemed lenne, hogy ne vetted volna észre – magyarázta, és láthatólag nem volt egyáltalán ideges emiatt.
    - Hát igen, megtaláltam – csak ennyit mondtam végül.
    - És? – láthatólag kíváncsi volt, aminek megörültem, hiszen mérges is lehetett volna, amiért megtartottam a verset, és nem juttattam vissza hozzá. – Hogy tetszett?
    - Imádom – vágtam rá.
    - Tényleg? – mosolygott megkönnyebbülve.
    - Hát persze! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az imádom nem is elég jó kifejezés rá. Kívülről tudom, annyira sokszor olvastam el – meséltem nagy vidáman.
    - Ez igazán hízelgő, pedig nem éreztem valami jónak, amikor papírra vettem. Azóta pedig bevallom, el is felejtettem, mit írtam – vallotta be félénken, miközben mindenhova nézett, csak rám nem.
    - Kitalálom, pont akkor fejezted be, amikor megzavartalak, így fel sem fogtad, mit írtál, és nem tudtad újraolvasni sem, mivel nálam volt a papír – vázoltam fel az elképzelésemet.
    - Pontosan így történt – felelte, és látszott, hogy zavarban volt.
    - Sajnálom. De nem kell tovább várnod, szívesen elmondom neked most rögtön – ajánlottam fel.
    - Ó, Fili, nem biztos, hogy én ezt akarom! – teljesen elpirult, miközben megálltunk. Próbált is elfordulni, hogy ne tűnjön fel, de már késő volt.
    Megköszörültem a torkomat, majd minden versmondói tehetségemet bevetve, szépen, lassan, valamennyi betűt tisztán formálva, előadtam neki a saját versét.

Rád várok

Hajam a nap,
Szemem az ég,
S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat

Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik.
Hogy ki vagy, nem tudom,
De itt állok, és csak rád várok

 Úgy belefeledkeztem a sorokba, hogy csak utólag vettem észre, hogy Nárin meghatódott, és épp azon volt, hogy letöröljön egy kósza könnycseppet, ami akarata ellenére csordult ki.
    - Sajnálom. Biztosan nem ilyen érzelgősnek gondoltál a korábbi ismeretségünk alapján – rázta meg a fejét.
    - Nárin – fogtam meg az arcát, majd mélyen a szemébe néztem –, nem kell szégyellned a könnyeidet. Előttem semmiképp sem.
    - Köszönöm, Fili! – Gyorsan el is kapta a tekintetét, én pedig tudtam, hogy hátrébb kell lépnem: még nem ismertük ahhoz eléggé egymást, hogy hosszasan fogjam az arcát.
    - Nincs mit megköszönnöd.
    - Az az igazság, hogy rendkívül sokat jelentenek számomra a verseim. Még ha nem is remek alkotások, velük igyekszem kifejezni a lelkem rezdüléseit, és amikor elregélem őket magamnak, azok a rezdülések, érzések, amiket megfogalmaztam bennük, egytől-egyig visszatérnek hozzám – magyarázta szinte suttogva. – És az, hogy előadtad nekem az egyiket, ráadásul azt, amelyiket időm sem volt megjegyezni, igazán megérintett. – Majd tovább indult, és elkezdte a fákat kémlelni, de nem tudta előlem elrejteni, mennyire zavarba jött. Éreztem, hogy sokkal több volt ebben a versírásban, mint amit ekkor elmondott nekem, de abban nem voltam biztos, hogy máris kiderül-e számomra, mennyivel több. Viszont kihasználva a témát, én is be akartam vezetni kicsit a kusza lelkivilágomba.

 

- Nekem is vannak olyan érzéseim, amik igazán mélyről fakadnak. Sokszor nem is tudom, pontosan milyen emóciók ezek, de amikor rám törnek, olyan, mintha megszűnne körülöttem a világ, és csak ezek az érzések uralnák a tetteimet. – Nárin ekkor erős méregetésbe kezdett. Láttam rajta, hogy nem értette, pontosan mire is céloztam, amitől én is kezdtem zavarba jönni, épp ezért rögtön folytattam. – Van, amikor úgy fog el a szomorúság, hogy elképzelésem sincs, mi bánt. Van, hogy a világ legboldogabb törpjének érzem magam, de nem lennék képes megragadni azt, minek örülök. Valamint olyan is van, hogy a melankólia jeleit tapasztalom magamon – itt megálltam egy kicsit. - Én sajnos nem tudok verseket írni. Biztosan könnyebb lenne nekem is, ha szövegsorokhoz tudnám kötni ezeket az érzéseket, de szerencsétlenségemre nincs ilyesmihez affinitásom.
    - Hm… Érdekes, amit mondasz. Talán könnyebb így, hogy verseket írok, talán nem… – ráncolta a szemöldökét. - Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el ezt érthetően, Fili. Igazából soha, senkinek sem meséltem azokról a furcsa érzésekről, amik sokszor magukkal ragadnak, ezért is igyekeztem a verseim által kiírni magamból őket. – Nem nézett rám, hanem maga elé meredt, mint aki még mindig azon vívódott, hogy kitárulkozzon-e nekem vagy sem.
    - Én semmit sem erőltetek, Nárin, de nem is fogok elmenekülni a problémáid elől, ha méltónak tartasz arra, hogy megoszd őket velem. – Meredtem rá komolyan, de a hangomba próbáltam némi kedvességet is csempészni.
    - Én is így gondolom, ezért kivételt teszek veled kapcsolatban, és megpróbálok megnyílni előtted, úgy, ahogy még talán magam előtt se mertem soha – határozta el ezt, míg én továbbra is a szemébe néztem, és közben óvatosan saját kezem szorításába kulcsoltam az egyik tenyerét. 

- Mióta édesanyám meghalt, rengeteget sírtam, egy hónapon keresztül nem éreztem szinte mást, csak fájdalmat és kínt. Majd ezt felváltotta az üresség, az életkedv teljes hiánya. Nem akartam enni, vagy kimenni a friss levegőre, az sem érdekelt, ha ellep a kosz. Csak a sötétséget láttam magam körül, és nem vonzott már semmi sem ebben a világban. – A tekintete arról tanúskodott, hogy teljes egészében felelevenítette ezeket az érzéseket és emlékeket magában. – Az édesapám és a bátyám pedig ebbe kezdtek belebetegedni. Bárhogy próbálkoztak, sehogy sem tudtak megvigasztalni, boldogságot csempészni a sötét, komor elmémbe, és hogy őszinte legyek, nem is akartam, hogy így tegyenek. Féltem, ha egy kicsit is boldog leszek, akkor azzal elárulom édesanyámat, aki nélkül már nem lesz soha ugyanolyan az életem.
    - Mi volt az, ami ismét reményt adott? – kérdeztem rá óvatosan, hiszen már egyértelműen nem volt ennyire mélyen benne a gyászban.
    - Édesapám elesett és eléggé beütötte a fejét, jócskán vérzett is neki. A vér látványa, és az, hogy eszméletlenül cipeli be az öcsém és az egyik barátja, nagyon megijesztett, és rájöttem, hogy igenis van kikért élnem. Bár az édesanyám már nincs közöttünk, de itt van nekem az öcsém és az édesapám, valamint arra is rájöttem, hogy anyánk sem ilyen életet szánt nekem. Egy teljes éjszakát végigzokogtam apám ágya mellett, majd ő és Fárin együtt vigasztaltak meg. Ezután napokon át esedeztem a bocsánatukért, bárhogy azonnal megkaptam azt, és idővel rájöttem, hogy nem is az ő bocsánatukra, hanem a sajátomra kellett több időt várnom. – Ekkor fájdalmasan elmosolyodott. – De végül helyreállt a rend – már amennyire ez lehetséges volt. El kellett fogadnom, hogy ez nem ugyanaz a rend, mint ami előtte volt, hiszen az már örökre elveszett. Viszont még mindig maradt egy, igaz, hogy kisebb, de nem kevésbé összetartó, szerető családom. – Közben egyre erősebben fogtam a kezét, amitől egy pillanatra fájdalmas arcot vágott, így enyhítettem a fogáson. – Újra vágytam a nap melegére a bőrömön. Ismét kémlelni akartam a kék eget és a változatos felhőket. Újból sétálni szerettem volna a gyönyörű zöld mezőkön, és bejárni még vagy százszor ezt az erdőt. Sőt idővel ez átment kalandvágyba, és azóta szeretnék minél messzebb jutni, minél távolabbi helyeket is felfedezni, mert azóta mindent kétszer olyan szépnek látok, mint előtte – vallotta be, és csak úgy ragyogott az őszinteségtől, és az ebből fakadó felszabadultságától. Azonban éreztem, hogy itt még nem ért véget a története; még valamit nem mondott el. – De mindezek mellett, édesanyám elvesztése óta, bárhogy sikerült talpra állnom, és újra értékelnem a dolgokat, állandóan felszínre törnek bennem bizonyos érzések…
    - Milyen érzések, Nárin? – Nagyon kíváncsi voltam, de attól még igyekeztem egyáltalán nem követelőzőnek tűnni.
     - Düh, félelem és fájdalom – mikor épp melyik kerül előtérbe. De olykor egyiket sem érzem, ilyenkor olyan, mintha megszabadulnék tőlük, viszont utána mégis újra eluralkodnak rajtam, sokszor pont akkor, amikor a legkevésbé számítok rájuk. – Éreztem, hogy ez volt az a rész, aminek a kimondása a legnagyobb nehézséget okozta számára, így próbáltam továbbra is finoman kiszedni belőle a dolgokat.
    - Dühöt?
    - Dühöt édesanyám elvesztése miatt, hogy nem tehettem semmit, hiszen már halott volt, amikor rátaláltak, én pedig csak az élettelen testét láthattam viszont. – Ekkor könnyekkel teltek meg a szemei, de azok fátyolán keresztül is valóban látszott a tekintetében az a düh, ami még ennyi év után is ott tombolt benne.
    - Én megértem, hogy így érzel – mondtam, majd hagytam neki egy kis időt, hogy akkor folytassa, amikor akarja.
    - Félelmet, amiatt, hogy nem fognak összejönni az álmaim: nem látok majd világot, és nem lesz részem semmilyen nagyobb kalandban – folytatta, miután összeszedte magát. – A szomorúság pedig mindennek a tetőzése. Természetesen még mindig mérthetetlenül komor vagyok édesanyám halála miatt. Az is elszomorít, hogy ezért nem élhet a családom teljes életet, mert rengeteg mindentől fél azóta Fárin és az apánk. Amit megértek, hiszen én voltam az, aki a legdrasztikusabban reagált a veszteségünkre. – Valami azt súgta, hogy ekkor fejezte be a mondanivalóját. Mi tagadás, jócskán adott megemészteni valót, de abban már ekkor is biztos voltam, hogy valami végtelenül vonzott ebben a lányban. Hogy hogyan, és milyen módon, azt még nem tudtam eldönteni, de egyfajta ösztönös szeretet lett úrrá rajtam a közelében.
    - Köszönöm, hogy elmondtad mindezt. Megtiszteltél vele, Nárin – mosolyogtam rá, és továbbra sem engedtem el a kezét.
    - Nem tartasz ezek miatt furcsának, vagy netalántán őrültnek? – kérdezte félve.
    - Hogyan tarthatnálak őrültnek? Egyszerűen megviselt mindaz, ami történt veled. De felálltál a földről, és idővel igenis leküzdöd azokat a negatív érzéseket magadban, efelől biztos vagyok – feleltem őszintén. – És amúgy is, ne feledd, hogy egy olyan személlyel beszélsz, aki bezárkózott a szobájába egy teljes évre egyetlen egy könyvvel. Pont, hogy neked kellene őrültnek vagy furcsának tartanod engem.
    - Én, téged? Soha. – Egyszerre volt őszinte és gyönyörű a tekintete, ezzel téve fel a pontot az az napunkra.
    - Soha… – Ez a szó ismétlődött a fejemben, miután visszakísértem Nárint az otthonába. – Soha…

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)