Miért írok már olyan keveset?

    Kedves Olvasóim!

    Úgy éreztem, itt az ideje egy kis életjelet adni magamról. Ahhoz képest, egykor mennyire ontottam magamból a történeteket – főként 2017 és 2021 között –, az utóbbi időben nagyon megcsappant az ihletforrásom. Az elmúlt másfél évben mindösszesen három one shotot sikerült írnom. Sokszor érzem magamban a késztetést, hogy össze kéne hozni valamit, de bevallom, nincs ihletem, és erőltetni meg nem akarom a dolgot (abból sok jó úgysem sülne ki). Ami érzések, fájdalmak, mondanivalók bennem voltak korábban, azokat nagyjából mind kiadtam magamból a már kész történeteimben. Ha a one/two shotokat és a fiatalkori regénypróbálkozásaimat nem számítjuk bele, akkor is tizenegy hosszú befejezett történetem van. Nem maradt egy sem, amit félkészen hagytam volna (még ha szegény Oda... megírása 5,5 évnél is többet időt ölelt fel). Néha, amikor az időm engedi, egy-egy írásomat újraolvasom, kicsit csiszolgatom, komolyabb módosítások nélkül. A napokban például rávettem magam, hogy sok-sok év után újraolvassam a legelső és egyben leghosszabb fanfictionömet, a Piton és a lányt. Azért is szeretem korábbi írásaimat visszaolvasni, mert általuk visszarepülök azokba az időkbe, amikor írtam őket. Most is úgy éreztem, mintha kicsit újra 15-18 éves lennék, és érdekes volt felnőtten végigkövetnem, hogyan fejlődtem annak idején a történet írása során. Bár mi tagadás, nehéz volt megállnom, hogy ne írjam túlságosan át, de ha nagyon belenyúltam volna, akkor ez a fici nem lenne többé a lenyomata a tinédzserkori énemnek. Amit viszont fontosnak láttam, hogy a betűtípust megváltoztassam, így most már egységesebb lett a blogra feltöltött történeteimnek az összképe. Ha az időm és a kedvem is úgy hozza, akkor majd egy újabb történetemet is átolvasom még idén, hogy legalább ilyen szinten aktívan foglalkozzam a bloggal, és az írást se engedjem teljesen el.
    Egyébként részben az egyetemi teendőim azok, amik miatt még inkább nem ülök le írni. Hiszen már harmadjára kapok alapképzéses kurzust mint oktató, aminek nagyon örülök, de elég sok energiámat elveszi az órákra való felkészülés. Emellett pedig a saját kutatásom is nagyon időigényes. Persze imádok a választott témámmal foglalkozni, és jól is haladok vele (a PhD-képzés második évének a végén lévő komplex vizsgára már sikerült egy 102 oldalas bemutató szöveget írnom), de részben ez az, ami a kreatív íráshoz is szükséges ihletemet elveszi. Most viszont tényleg a disszertációm az, ami a legfontosabb, és hogy minél több helyen adjak elő, és egyre több publikálásom legyen. Mindezek ellenére nem szeretném bezárni a blogot, hiszen bármikor kedvem támadhat egy új történethez – még ha nem is hosszúhoz –, amit szívesen megosztanék veletek; valamint a régi írásaim miatt is fenn akarom tartani, hiszen napi szinten vannak itt olvasok. Rendszeresen szoktam figyelni, hogy melyik nap melyik történetemet/történeteimet olvassa végig valaki, és bevallom, szörnyen jól esik, amikor évekkel ezelőtt befejezett írásaimhoz is még mindig van, aki idetéved. Persze az még jobb lenne, ha kommenteket is hagyna egy-két személy maga után, de már a megnyitások is mutatják számomra, hogy érdemes volt minden eddigi ficimet befejeznem.
    Tehát annyit tudok ígérni a blog jövőjét tekintve, hogy letörölni egy történetemet sem fogom, és idővel talán egy-két újabb írással is jelentkezem. Köszönöm mindenkinek, aki itt van még mindig velem, valamint a közel 230ezer oldalmegnyitást is. Ez egy hihetetlenül magas szám, még úgy is, hogy 2011. december 31. óta üzemel a blog.

A kép forrása: https://wallpapersafari.com/w/AcG4PV