Oda... - 11. fejezet ~ Múltban feltárt különcségek

Az idő, mintha felgyorsult volna: észre se vettem, hogy már két hete jártam segédkezni Dofirnak. Minden nap, reggeli után már a házánál voltam, és jócskán ebédidő utánig dolgoztunk. Bár azt hitte, hogy a segítségem miatt egyre korábban végzünk majd, de onnantól kezdve, hogy hírét vette, én is beálltam hozzá kovácsnak, számos új megbízója lett, így aztán még inkább munkával telivé váltak a műhelyében töltött óráink. Emellett sokan jöttek oda beszélgetni hozzám, amire korábban is volt már példa, de most mégis mindenki meg volt illetődve. Az egyik törp-ifjú kijelentette, hogy sohasem hitte volna, hogy egyszer izzadtan, kétkezi munkát végezve fog látni, és hogy ezáltal még inkább nőttem a szemében. De sok más ehhez hasonló kijelentéssel találkoztam ebben a két hétben, amiket igyekeztem kellő udvariassággal fogadni, de közben nem akartam fellengző se lenni. Közöltem mindnyájukkal, hogy én is ugyanolyan törp voltam, mint ők, csak éppen kicsit nagyobb teher nyomta a vállamat, de ettől még nem éreztem magam felsőbbrendűnek. Tudatni akartam a néppel, hogy nem kellett távolságtartónak lenniük velem. Bár igaz, hogy a törp-lányok társaságától sokszor megriadtam a múltban, de már más voltam, sőt egyre inkább kezdem azt érezni, hogy egy bizonyos lány közeledésének nagyon is örültem volna. Nárint azonban nem láttam azóta, amióta kihallgattam a testvérével való beszélgetését. Pedig mindig kerestem a szememmel, amikor épp nem a szobámban voltam, viszont a szemeim nem találták azt a gyönyörű kék szempárt.

Érdekes, hogy míg egy éven át szinte el sem hagytam a szobámat, addig az elmúlt hetekben pont, hogy alig töltöttem ott némi időt. Amint Dofirral befejeztem az aznapi munkát, gyorsan megebédeltem, majd vagy vettem egy forró fürdőt és beszélgettem Kilivel mindenféléről, vagy pedig együtt harcoltunk.
    - Fili! – kezdte az aznapi ebédelésünk közben, mivel igyekezett a falánkságát csökkenteni, és megvárni mindig az ebédeléssel, amiért nagyon is büszke volt magára.
    - Mondd csak, Öcsém!
    - Elhatároztam magam – jelentette ki kifejezetten komoly hangtónussal. – El szeretném én is olvasni azt a végtelenül hosszú könyvet a népünk múltjáról, amibe te egy teljes éven át belefeledkeztél. – Ezzel ismét meglepett. Bár tudtam, hogy komolyan elszánta magát a fejlődésre, de ilyen hamar még nem számítottam arra, hogy beleveti magát a népünk múltjába.
    - Ó, ennek örülök – feleltem kedvesen rámosolyogva. – Amint megebédeltünk, oda is adom, rendben?  – Nem akartam húzni az időt, már csak azért sem, mert a természetéből fakadóan, féltem, még a végén meggondolja magát.
    - Rendben.
    - Egyébként nem baj, ha ma tisztálkodás után sétálgatnék egyedül kicsit . Úgy érzem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Annyira lekötött mostanság a munka és az edzés, hogy már hiányoznak a magányos elmélkedéseim – vallottam be félénken, mert nem akartam megbántani, viszont őszintén szükségem volt egy kis csendre és magányra, hogy a lelkem némi nyugalomra leljen. – Lehet, hogy emiatt különcnek hiszel, mint régebben, de nem tudom megtagadni azt, aki vagyok. Én igenis szeretek egyedül gondolkodni és közben csatangolni a természetben.
    - Rég nem tartom ezt furcsának, sőt úgy vélem, pont ezért vagy te a legalkalmasabb személy, hogy átvedd a trónt Thorin bácsikánktól. A különcséged tesz igazán megfelelővé erre a feladatra. – Nyugalmat és kedvességet árasztott a mosolya és a tekintete; nem éreztem semmilyen túlzást vagy hazugságot a szavaiban.
    - Kili! Kili! – ráztam meg a fejem szintén mosolyogva. – Miért tudsz te folyton meglepni?
    - Mert ez az én különcségem. Kiismerhetetlen vagyok, még a saját bátyám számára is. De ez jól van így – nyugtatott meg. –Én nem bánom, hogy különc vagyok. És lehet akárhány barátom, igazán csak te látsz át a mosolyom mögött, te érted leginkább, hogy van mély oldalam is. Mármint Thorin bácsi és édesanyánk is igyekeznek megérteni engem, akárcsak Fárin, de te jársz a legközelebb az igazsághoz. – Biztosra vettem, hogy fogalma sem volt róla, mennyit jelentettek számomra az ilyen jellegű megnyilvánulásai.
    - Egy nap igenis teljesen meg foglak érteni. Annál mindenképp jobban, mint amennyire jelen pillanatban érteni véllek – tettem hozzá, hiszen életünknek pont egy olyan szakaszában voltunk, amikor szinte nap mint nap meglepett valamivel. Amit lehet az eredményezett, hogy egy éven keresztül elhanyagoltam őt, és így nem igazán követtem a jellemének fejlődését. – Ígérem, Öcsém!
    - Legyen úgy! – emelte a poharát, majd ivott két nagy kortyot.

    - Tessék! – adtam a kezébe a kért könyvet a szobámban, mikor már ott voltunk.
    - Szent szakáll! – rántotta le a kezét. – Ez aztán tényleg tartalmas, és még kézi fegyverként is lehetne használni, már aki elbírja – nevetett, majd imitálásként a magasba emelte a könyvet.
    - Ne riasszon el a vastagsága! Durin leszármazottja vagy te is, így biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan nagy lelkesedéssel fogod majd olvasni – veregettem meg a vállát.
    - Remélem, tényleg igazad van. Magam számára is csalódás lenne, ha a népünk múltjának története nem kötne le – jelentette ki, miközben elszántságtól csillogott a szeme.
    - Biztosan le fog – zártam le ezzel a beszélgetést.
    - Akkor nem is zavarok, tisztálkodj, és utána sétálgass nagy merengések közepette! Én elleszek – emelte fel a kötetet a magasba, majd magamra is hagyott.

Legalább fél órán keresztül pihentem a forró fürdőben. Legszívesebben ki sem szálltam volna belőle. Az izmaim elernyedtek, és majdnem el is aludtam. De végül erőt vettem magamon és kievickéltem a dézsából. Ami igencsak jó döntésnek bizonyult, mivel, amint kinéztem az ablakon, nem mást láttam sétálni az erdő felé, mint Nárint. Így azonnal megtörölköztem és fel is kapkodtam magamra a ruháimat, majd rohanva indultam arra, ahol pár perccel előtte láttam. Már jócskán bent voltam az erdőben, a szívem pedig majd ki akart ugrani, amikor végre ráleltem.
    - Nárin! – kiáltottam utána. – Kérlek, ne menekülj!
    Megállt, de nem nézett hátra. A kézfejeit ökölbe szorította, és láthatólag remegett is, így tudtam, hogy nagyon óvatosan kell beszélnem vele, hogy még véletlenül se tartson erőszakosnak.
    - Ne félj tőlem! – kérleltem. Borzasztó volt maga a gondolat, hogy ennyire ijesztő lehettem számára. – Nem akarlak bántani, vagy bármi olyasmire kényszeríteni, amit te nem szeretnél.
    - Tudom – felelte, majd szépen lassan megfordult, kifújva ezzel a levegőt, a kezeit pedig fokozatosan felszabadította a szorításomból. – Jól tudom, Fili.
    - Akkor meg miért menekülsz tőlem? – furdalt a kíváncsiság. Bár tudtam a kis "vallomásomról", de ez tényleg annyira súlyos hiba lett volna a szemében, hogy szó szerint meneküljön előlem?
    -  Mert úgy gondoltam, kínos lenne a találkozás.
    - Szerintem meg pont, hogy a passzivitásoddal tetted igazán kínossá ezt az egészet – hívtam fel rá a figyelmét. – Nárin, el sem tudtam képzelni, hogy mit is tehettem vagy mondhattam azon az estén. Rettegtem attól, hogy valami őrültséget csináltam. Te pedig nemhogy nem közölted velem, hanem látványosan kerülni kezdtél, és még most is azt tennéd, ha végre nem találtalak volna meg.
    - Úgy voltam vele, hogy trónörökösként bármikor megtudakolhatod, hol is lakom, és majd rákérdezel – magyarázta, és végre a szemembe nézett.
    - Valóban olyasvalakinek tartasz, aki közli veled, hogy te vagy a leggyönyörűbb törp-lány, akit egy napon szívesen elvenne, és utána felkeres az otthonodban és kényszerít, hogy tényleg így tegyél. Hát ilyennek látsz engem!? – kérdeztem kétségbeesve, mert ha tényleg így vélekedett rólam, még a barátság is esélytelennek tűnt közöttünk.
    - Nem, hát ez az! – végre úgy éreztem, hogy megtörik nála az a bizonyos jég. – Annyira felsőbbrendű voltál mindig is a szememben, akit más nem is érdekel, csak a harcolni tanulás, és hogy egy nap király legyen. Amitől én…
    - Úgy gondoltad, hogy nagyképű vagyok, akit igazán senki és semmi nem érdekel? – lettem egyre zaklatottabb.
    - Nem, tudtam jól, hogy az elszántságod abban gyökerezik, hogy mennyire fontos számodra a népünk.

- Most már egyáltalán nem értem, hogy mi is a bajod velem – vallottam be őszintén, mivel nemhogy kezdett volna kitisztulni a kép előttem, hanem egyre inkább ködös lett minden.
    - Az, hogy mindig is féltékeny voltam rád – mondta ki végre a kulcsmondatot.
    - Féltékeny? – Próbáltam végigvenni, hogy miért is lehet a felsoroltak miatt féltékeny rám egy törp-lány, de nem jutottam sokra.
    - Igen, mivel én más vagyok, mint a többi nő – sóhajtott egyet. – Engem vonz a harc és a kaland.
    - Ó, tényleg! Hiszen hallottalak, amikor a testvéreddel beszélgettél két hete - csúszott ki a számon, de végtére is, itt volt az idő, hogy mindennemű titkolózással felhagyjunk.
    - Micsoda? – nyíltak nagyra a szemei. - És nem is mondtál erről semmit?
    - Én szerettem volna, csakhogy nem találtalak. A feltevéseddel ellentétben pedig eszembe sem jutott, hogy az otthonodban zaklassalak. Egyébként ekkor tudtam meg, hogy mi is történt.
    - Értem. Azt hittem, hogy közben eszedbe jutott, vagy…
    - Vagy mi?
    - Vagy, hogy csak színlelted, hogy nem emlékszel rá, mert megbántad, amit mondtál – épp közbe akartam vágni, de ő azonnal folytatta. – Hogy őszinte legyek, ezeket csak azért vetettem fel magamban, hogy ne is gondoljak bele, hogy valóban komolyan gondoltad, amit mondtál, csak kellett az ital ahhoz, hogy tényleg bevalld mindezt nekem – nézett lefelé, miközben én nem tudtam ellenállni a kísértésnek és közelebb léptem hozzá, majd felemeltem az arcát, hogy a szemembe nézzen.
    - Az igazság az, hogy tényleg te vagy a legszebb törp-lány, akit valaha láttam, amire akkor este csak tudat alatt jöttem rá, ezért is az alkohol hatására mondtam el mindezt neked, és utána szépen el is felejtettem – néztem a kékségbe bele, és szerencsére meg sem próbálta ismét elkapni a tekintetét Nárin, hanem nyíltan meredt rám. – Sajnálom, hogy megrémisztettelek, és hogy úgy érezted, menekülnöd kell tőlem.
    - Én sajnálom, hogy feleslegesen féltem és menekültem – mondta, miközben egyre szaggatottabban vette a levegőt, és titkon reméltem, hogy mindez az én közelségem miatt volt. – Nem tudom, mi ütött belém, Fili. Én nem szoktam félni senkitől és semmitől, de a gyomromban lévő idegesség mindig megjelenik, amint eszembe jutsz – nyílt meg végre teljesen. – Ami nem tetszik... Vagyis nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ilyen nem szokott velem előfordulni. - Látszott rajta, mennyire érthetetlenül állt a dolog előtt.
    - Hidd el, velem sem fordult elő, hogy olyanokat mondjak egy lánynak, mint amiket neked mondtam, és egyáltalán, hogy érdeklődjek valaki iránt ilyen formában – ráztam meg a fejemet, és kezdtem egyre inkább zavarban lenni.
    - Úgy látszik, nem is különbözünk annyira – mosolygott rám.
    - Igen, úgy látszik.
    - Kössünk egyezséget! – ajánlottam fel.
    - Hadd halljam!
    - Ezentúl nem fogunk menekülni egymás elől, és részegen kijelenteni zavarba ejtő dolgokat – hangzott el a rögtönzött ajánlatom.
    - Eddig tetszik - engedett meg magának egy halovány mosolyt, amit szörnyen értékeltem.
    - És próbáljuk megismerni egymást: lassan, nyugodtan. Végtére is, nem sietünk sehova – folytattam.
    - Ez kifejezetten jól hangzik – állapította meg némi bólogatás közepette. – Tényleg meg kéne mindezt próbálnunk, úgyhogy megegyeztünk – nyújtotta felém a kezét, amit gyengéden megfogtam, és közben kedvesen rámosolyogtam, amit ő viszonzott, ráadásul az előbbinél nagyobb és szikrázóbb volt a mosolya.
    - Akkor nem is tartalak fel tovább, menj csak amerre indultál! – mondtam, mielőtt még észre vette volna, hogy elpirultam miatta: mármint úgy tippeltem, amiatt éreztem úgy, mintha lángra lobbant volna az arcom. Ilyesmit általában edzés vagy kovácsolás közben tapasztaltam, viszont a pulzusom is jócskán megnövekedett Nárin társaságában, így az arcpírt is neki tudtam be.
    - Rendben. Szervusz, Fili! – köszönt el tőlem.
    - Szervusz, Nárin!

 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)