Kompromisszum - Changlix fanfiction - 1. fejezet

 

Nem tették semmissé

      
A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

 

Seo Changbin az utolsó előtti gimnáziumi évének a végén, az egyik nap hazafelé tartva az iskolából a telefonját nyomogatta. Ennek következtében megbotlott az út padkájában, amitől kibicsaklott a bokája. A szüleinek azonnal telefonált, akik rohantak vele a sürgősségire, ahol kezelték is őt. Így viszont ki kellett hagynia azt a családi összejövetelt, amire mind hivatalosak voltak a nagynénjéékhez. A szülei és a húga egyöntetűen vissza akarták mondani a meghívást, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el nyugodtan nélküle, mondván: egy pár órát ellesz egyedül is. Changbin sohasem tudta volna elfelejteni az édesanyja arcát, ahogy szülői melegséggel még az ajtóban állva is visszakérdezett, hogy biztos ne maradjon legalább ő. Bárcsak önzőbb lett volna Changbin és mindőjüket marasztalta volna; vagy csak egyszerűen lakatott tett volna a szájára, amikor unszolta őket, hogy menjenek! Ám ő nem így tett, mert nem akarta, hogy a húga és a szülei is feláldozzák a szórakozásukat a ballépése miatt.
    Jó tett helyébe jót várj – tartja a mondás. Ez azonban nem feltétlenül esik egybe az igazsággal. Mert ez esetben a fiú önzetlensége a családja életébe került. Ha aznap egyikük sem szállt volna be késő délután az autóba, nem ment volna nekik egy kamionsofőr, mindhármukat halálra gázolva. Changbin rengeteget eljátszott utána azzal a gondolattal, hogy bárcsak ő is velük halt volna. A figyelmetlensége következtében élt még, míg a családja irányába mutatott nagylelkűsége miatt nem menekültek meg a szerettei is a halál csapdájától.
     Changbin mindezek után az anyai nagyszülei felügyelete alá került, akik az egyetlen egyenesági rokonai voltak. Mivel azonban valamennyiük lelke szilánkosra tört a tragédia miatt, együttélés helyett inkább csak túlélésre játszottak. Csendben, robotszerűen teltek a napjaik: ugyanakkor ettek; ugyanazokat a kérdéseket tették fel egymásnak, amikre ugyanazokat a válaszokat kapták. Csak néha történt egy-két apróság, ami kiszakította őket a monotonitás tengeréből, amiben majd megfulladtak. Egyikük sem sírt; csak a baleset napján és a családi temetésen. Az elfojtott könnyeik súlya pedig napról-napra nőtt, és ők egyre nehezebben cipelték ezt a terhet.
    Changbin idővel az alkoholba menekült, amit ha észre is vettek a nagyszülei, sohasem tették szóvá. Általában este, a szobája fájdalmas csöndjében és sötétjében iszogatott, többnyire whiskey-t, hiába tudta, hogy milyen lesz tőle. Az volt az édesapja kedvenc itala, így jócskán hagyott hátra bontatlan és megbontott üvegeket is. Olykor, mikor Changbin jobban felütött a garatra, ahogy az acél poharát a remegő ajkához emelte, rendre megkérdezte magától: hogyan fajulhatott így el az éjszakája? De aztán a whiskey-t húzóra megitta, majd újabb és újabb pohárral. Egyes estéken egy teljes üveg is lement a torkán, aminek az aljához érve igazán megütötte az alkohol. Feléledt tőle az elméje, és a szakadék a mélybe rántotta. A szíve elképesztően gyorsan vert, és még inkább kikristályosodott számára az, hogy mire vágyott: meghalni és újra a családjával lenni.

Innentől kezdve így létezett: nappal monotonon, szinte semmit sem észlelve igazán abból, ami körülvette őt, míg éjjel túl hevesen, mindenből duplát látva. Rendre lepergett előtte az élete, és utálta, amiért a balesete megmentette a haláltól. Néha levegőt is alig kapott ettől a gondolattól. A szobájában felsínylő árnyékok váltak az ő menedék-valóságává. Azok voltak a vigaszai, mert ugyanúgy csak vánszorogtak, mint ő az életében. Egy nap viszont észbe kapott, és rájött, hogyha nem fejezi be ezt a pusztító életmódot, tényleg nem lesz messze az ő temetése sem, ami viszont minden bizonnyal a nagyszülei halálát is elhozta volna.
    Még időben keresett magának egy magán pszichiátert, aki beutalta egy remek pszichiátriára a nyár fennmaradó idejére, és antidepresszánst is írt fel neki. Mindezek segítségével Changbin végül sikeresen összeszedte magát a végzős évének kezdetére. Nem volt boldog, nem volt teljes, de hajtotta az, hogy a szüleinek megígérte, hogy megvalósítja az álmát és bekerül valamelyik neves egyetem építészmérnöki szakára. A tanulásba menekült. Néha még a barátaival is összefutott, de minél több találkát mondott le, minél kevesebb üzenetükre válaszolt, úgy távolodott el tőlük szépen fokozatosan. Így a ballagásuk napján már tudta: többé nem látják egymást.
    Azonban akármilyen jó átlaggal is végzett, és könnyen bekerült az egyetemre, a sikeres felvételijének kiértesítése után, mintha kipukkadt volna a lufi. Elérte azt, ami célként ott lebegett előtte, hogy mindennap ki tudjon kelni az ágyból, és ivás helyett valami hasznossal terelje el a gondolatait a lelkében lévő fájdalomról. Ahogy viszont ezen túl volt, megengedte magának azt, amit eddig elfojtott: gyászolt. Végre teljesen megélte a veszteségét és a depresszióját, amik egyik napról a másikra magával ragadták őt, és nem volt az az antidepresszáns és pszichiáter, aki segíthetett volna neki átvészelni ezeket. A gyógyszerek csak tompítani tudták a szenvedését, de megszüntetni nem, a szakorvosi szavak pedig akármilyen tűpontosan is diagnosztizálták mindazt, ami benne tombolt, nem tették semmissé azokat.
    Ezek következtében úgy kezdte az egyetemet, mint egy félzombi. A tájékoztatónapján is elaludt, és az eligazítás legvégére ért csak oda. El is könyvelte magában, hogy azért a tíz percért kár volt odamotoroznia, mert így csak leégette magát a többiek előtt, akik felé egyáltalán nem akart nyitni. Nem állt szándékában új embereket beengedni a világába, mert akkor el kellett volna árasztania őket a benne lappangó fájdalommal, amit nem akart. Arra viszont nem volt képes, hogy általuk élettel telibbé váljon. Pedig néha elkapta egy-egy beszélgetésüket, és az első hetek után elkönyvelte, hogy többen is kedvelték volna azt a Changbint, aki a családjával halt azon a tragikus nyári napon. Ezt az új fiút viszont nem kívánta senki barátjának. Ő is alig bírta elviselni magát. Miért akart volna bárki önként jelentkezni erre a feladatra?
    A nagyszülei néha azért rákérdeztek, voltak-e barátai, amire rávágta, hogy nem, és egy idő után nem is volt hajlandó beszélni a témáról. Az pedig kifejezetten kínosan érintette, amikor a lányokról érdeklődtek tőle. Szerencséjére ezt letudta azzal, hogy alig volt a szakukon egy-két lány. Nem akart belemenni abba, hogy se nő, se férfi nem vonzotta szexuálisan. Soha nem voltak ilyesfajta vágyai. Egyáltalán nem érzett szexuális ingert magában. Egyszer-kétszer kipróbálta a maszturbációt, de elkönyvelte, hogy az sok hűhó volt a semmiért, így nem fárasztotta ezzel a kezét. Helyette végzős gimisként kemény edzésbe kezdett. Igaz, a visszatérő depressziója miatt már csak heti négyszer járt kondizni, olyankor viszont igencsak megizzasztotta magát, és semmi ingere és ereje nem volt arra, hogy még magához nyúljon ezek után.

Teltek-múltak a napjai, mígnem egyszer arra lett figyelmes, hogy mintha valaki a nyomában lett volna. Rendre látott egy sapkás, szájmaszkos vékony teremtést, aki sokszor követte az utcán, és egy idő után még a konditeremben is feltűnt, ahova járt. Changbin egy ideig azt hitte, mindez csak a véletlen műve volt, és hogy a traumája miatt már paranoiássá is vált. Arra fogta, hogy biztos az idegen is a környéken élt, és hogy épphogy csak elkezdte a súlyzós edzését, azért nem csinált szinte semmit a konditeremben. De – még ha csak fél szemmel figyelte is – feltűnt neki, hogy a fiú nem erősödött, és továbbra is csak az egykilós súlyzókat emelgette, és mintha őt nézte volna. Legalábbis akárhányszor rávetette futólag a tekintetét, a vékony fiú mindig bámulta őt. Majd az egyik eset kijózanító volt számára, hogy márpedig nagyon is miatta járt oda, amikor is észrevette, ahogy páran a konditeremben kacagtak a srácon, mire ő is ránézett, és akkor feltűnt neki az, amitől majdnem elejtette a kezében lévő tíz kilós súlyzókat: az idegen egy – a csöpp méretéhez képest igencsak nagy – merevedéssel bámulta őt. A depressziós fiú az élete ezen szakaszában örült, hogy képes volt létezést mímelni, nem akart senkinek sem tetszeni, nemhogy egy mániákusnak, aki folyton a nyomában volt.
    Azonban még ekkor is túl naiv volt, hiszen azt hitte, az idegen majd megtántorodik, látva, hogy ő is kiszúrta a jelenetet, de tévedett. A szájmaszkos személy ezután még gátlástalanabbul nézte őt. Már az sem tudta kizökkenteni, hogy a többiek hogyan nevették ki és mutogattak rá. Úgy tűnt, mintha nem tudta volna elfordítani róla a tekintetét. Ettől pedig szabályosan rettegni kezdett Changbin. Valahol ironikus volt, hogy ő, az egyre fittebb, izmosabb férfi, félve nézte a törékeny személyt.
    Egy idő után pedig úgy érezte, mintha ismerős lett volna neki a srác mozgása, az aurája, de nem tudta, honnan. Ami nem volt meglepő, hisz a nagyszülein kívül semelyik környezetében lévő emberre nem fordított különös figyelmet. Mígnem egy nap rá nem jött, honnan rémlett neki: a mozdulatait és az alkatát felismerte az egyik évfolyamtársában, Felixben. Amikor az egyetem folyosóján tudatosította magában, hogy az angyali külsejű fiú, aki az egyik legközkedveltebb csoporttársa volt, a szabadidejében az ő nyomában járt, a döbbenetétől és a zavarodottságától majdnem elájult.
    - Jól vagy? – kérdezte tőle Chan, aki a legfigyelmesebb fiú volt a csoporttársai közül. Ez még úgyis feltűnt Changbinnek, hogy egy szót sem váltott vele, eddig legalábbis.
    - Igen… Persze, csak megszédültem – mondta a féligazságot, miközben a halántékához kapott.
    - Gyere, ülj le! – vezette oda a fiú az egyik folyosón lévő asztalhoz és padhoz.
   - Beteg vagy? Nem ittál eleget? Vagy más a gond? – kérdezte aggódva Chan, amivel még ebben a kaotikus helyzetben is képes volt megmelengetni Changbin szívét. Valaki nem nézett át rajta, nem volt a zaklatója, egyszerűen csak odament hozzá, amikor látta a rosszullétét. Az ilyen apró gesztusok tudták sokszor a legjobban megmutatni azt, ki milyen ember volt. Chan pedig ekkor bizonyította, hogy gondoskodó lélek volt. Bárcsak több életkedve lett volna Changbinnek, és már korábban nyitott volna felé barátilag!
    - Nem, más a gond – nem akart hazudni neki, nem bírt. Ahogy annak a színlelés sem ment már neki, hogy érdektelenül állt mindenhez. Egyszerűen belefáradt abba, hogy szürke egérként, némán létezett. – Most szembesültem valamivel, ami arcon csapott, és tanácstalan vagyok, mit is kellene tennem.
    - Ó! Sajnálom. Tudok valamiben segíteni Neked? – tette a vállára a kezét Chan, miközben leguggolt mellé, és ahogy ránézett, abból a tekintetből semmi más nem tükröződött, csak tiszta kedvesség, amitől majdnem könnybe lábadt Changbin szeme. Olyan rég nem tapasztalt már egy ilyen hétköznapian szívfacsaró dolgot.
    - Nem hiszem, de jól esik, hogy megkérdezted – felelte végül.
   - Értem. Ne haragudj, de most rohannom kell, viszont, ha ideadod a telefonodat, bepötyögöm a számomat, és hívj nyugodtan, ha bármit megbeszélnél velem. Legyen az egyetemmel kapcsolatos vagy magánjellegű, én szívesen meghallgatom – mosolygott rá, miközben odanyújtotta a kezét, Changbin lelkén pedig hirtelen kezdett repedezni az a védőburok, amit köré épített.
    - Rendben – adta oda a készüléket, majd szabályosan fájt neki, hogy a másik fiúnak máris ott kellett hagynia őt. De tudta, élni fog az ajánlatával. Nem aznap, viszont nem fogja elengedni ezt a lehetőséget, hogy valakihez újra kapcsolódjon.
    Majd ismét szúródni kezdett a mellkasa, ahogy megpillantotta az őt ledermedve bámuló Felixet, de azonnal elkapta a szemét, mert továbbra is képtelen volt felfogni, hogy az a csöpp, angyali külsejű fiú zaklatókat megszégyenítően a nyomában volt szinte mindennap, és aki ekkor is úgy bámult rá, mintha egyszerre falta volna fel a tekintetével, és közben mérhetetlenül aggódott volna érte.

     (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)