Piton és a lány 2. rész - 7. fejezet

Második rész
    7. fejezet

  Perselus-nak aznap nem is járt már más a fejében, mint Alice, és hogy érte túl kell élnie a rá váró dolgokat. Mégis borzalmas érzés volt belépnie az ajtón… felmennie a csigalépcsőn. Valamennyi lépés olyan volt, mintha kést döftek volna a gyomrába. Minden egyes mozdulattal közelebb került ahhoz, hogy ismét romba döntse a lelkivilágát, ami így is gyenge talpakon állt.
    Gyorsan felmérte a helyzetet, a mellvéd tövében Dumbledore roskadt, valamint ott volt még négy halálfaló és Malfoy.
    - Van egy kis gond, Piton – szólt Amycus, miközben az igazgatóra szegezte a pálcáját. – Úgy tűnik, a gyerek nem képes…
    De ekkor Dumbledore szólította meg.
    - Perselus. – Borzalmas volt látnia, ahogy szinte rimánkodott a nagy Albus Dumbledore, minden idők egyik leghatalmasabb mágusa.
    Piton nem szólt semmit, csak elindult előre. Malfoy-t durván félrelökte, a három halálfaló pedig szó nélkül hátralépett. Majd az igazgatóra nézett, és tudta, hogy az arcán undornak és gyűlöletnek kell tükröződnie sajnálat helyett.
    - Perselus…kérem… - Piton felemelte a pálcáját és Dumbledore-ra szegezte azt.
    - Szeretlek, Alice! – gondolta, majd kimondta a végzetes szavakat. - Avada Kedavra! – És érezte, ahogy Lily halála után még egyszer kettétört a szíve. – Miért pont én? És miért pont Dumbledoret? – üvöltött a fejében, miközben majd szétszakadt a lelke, de kívülről semmi sem látszott rajta.
 

Közben a pálca hegyéből kitörő zöld fénycsóva a mellkasa közepén találta el Dumbledore-t. Az ősz varázsló egy pillanatig mintha lebegett volna, majd lassan zuhanni kezdett akár egy hatalmas rongybaba, és eltűnt a mellvéd mögött a mélyben.
    - El innen, gyorsan! – mondta mihelyst feleszmélt, majd a gallérján át ragadta meg Malfoy-t.
    Útközben a társai számtalan griffendéles diákkal vették fel a harcot, akik útjukat akarták állni. Még Lupin és Minerva is pálcát ragadott. Ő próbálta kerülni a harcolni akarókat, mert nem szeretett volna még egy életnek véget vetni, de még csak meg sem sebesíteni valakit. Azonban Hagrid kunyhójánál maga Harry Potter támadt rá.
    - Stupor! – Szerencsére Perselus kikerülte az ártást.
    - Fuss, Draco! – kiáltotta a fiúnak, majd megfordult és szembenézett a támadójával.
    - Cruc… - De mielőtt Harry végigmondhatta volna, ő egy villámgyors ártással a földre küldte.
    - Piroinitio! – irányította a varázslatot Hagrid háza felé.

- Odabent van Agyar, Te gazember! – bömbölte a háztájőr.
    - Crucio! – kiáltotta Harry, de Piton ezúttal is kivédte a varázst, és gúnyosan elmosolyodott.
    - Ne próbálkozz főbenjáró átokkal, Potter! – kiáltotta, mivel hatalmas volt a tűz ropogása. Ráadásul Hagrid és a bent ragadt Agyar is igen hangosak voltak. – Nem vagy hozzá se elég bátor, se…
    - Incarcer… - ordította Harry, de ennek a kivédése sem okozott gondot az ellenfelének.
    - Támadjon! – dühöngött Harry. – Támadjon, Maga gyáva…
    - Én vagyok gyáva, Potter? – lett mérhetetlenül ideges Piton. – Apád csak akkor, mert rám támadni, ha négyen voltak egy ellen! Őt minek neveznéd, mi? – Elege lett már abból, hogy ez a szánalmas kölyök azt hitte, hogy az apja a világ legjobb embere volt, miközben ő semmi jót nem látott benne.
    - Stup… - próbálkozott újra Harry.
    - Mindent kivédek, amíg meg nem tanulod csukva tartani a szádat és az agyadat! – kiáltotta, mert tényleg megtanulhatta volna már ezt a leckét Potter, amit ő másfél éve próbált a fejébe verni. – Menjünk innen! – mondta a nem messze álló halálfalónak. – El kell tűnnünk, mielőtt ideérnek a minisztérium…
    - Obstruc… - Az egyik halálfaló kezdte el kínozni Harryt, még mielőtt befejezhette volna.
    - Ne! – mennydörögte Piton, és egy pillanatra tényleg megijedt. – Elfelejtetted, mi a parancs? Potter a Sötét Nagyúré - nem bánthatjuk! Gyerünk innen!
    - Sectum…
    - Ez nem lehet… Ez nem történhet meg… - gondolta teljesen kikelve magából Perselus.
    - Azt már nem, Potter! – ordította, majd hátrarepítette egy ártással a fiút. - A saját varázslataimat mered ellenem használni, Potter? Én találtam fel ezeket. – Tudta, hogy eljött az igazság ideje, legalább ennek az igazságnak. - Én a Félvér herceg! És te rám szórnád őket, ahogy a mocskos apád tette? Hát nem fogod… nem fogod!

- Akkor öljön meg! – zihálta Potter. – Öljön meg, ahogy őt is megölte, Maga nyomorult gyáva…
    - Ne merj gyávának nevezni! – Hisz semmit nem tudott róla, vagy a helyzetéről. – Ne merészelj! – Még egyet suhintott felé a pálcájával, mely eredményeként összeesett a fiú, majd Piton dehopponált.
    
    Aznap este Alice képtelen lett volna aludni, hisz tisztában volt vele, hogy ekkor fog minden megváltozni. Elmondhatatlanul félt és izgult amiatt, hogy végre megtudhatja, mi az, amibe szinte már belebetegedett Piton. Órákon át várt, ami az őrületbe kergette. De egyszer csak nagy fényre lett figyelmes, és a Sötét jegyet pillantotta meg az égen.
    - Ez nem lehet… Ez nem lehet igaz! – mondta kétségbeesve, a mellkasába pedig belenyilallt egy éles fájdalom ijedtében, miközben mindene erős remegésbe kezdett. – Ehhez nem lehet semmi köze. Ez nem lehetséges. Nem, és kész! – Az utolsó mondatott olyan hangosan mondta, hogy az egyik szobatársa fel is kelt rá.
    - Miért ordibálsz az éjszaka közepén? – ült fel Alfreda Adlard.
    Feleletként Alice kimutatott az ablakon, mire a szobatársa felállt és lassan odasétált mellé.
  - Merlinre! Ez a vég, igaz? – Közben meredten bámult kifelé. – Vagy behódolunk, vagy mind meghalunk?
    - Én sohasem hódolnék be – jelentette ki Alice.
    - Én sem – jelentette ki komolyan a másik lány, és egy pillanatra megfogta a kezét. – De nem is fogok itt ülni tétlenül. Inkább harcolok! Mert biztos nem önmagától került fel az a jegy az égre – mutatott ki az ablakon. – Úgyhogy szerintem nem lesz nehéz találni pár halálfalót a folyosón. Te jössz? – nézett rá, miközben felvette a talárját.
    - Még szép! – lelkesedett fel Ali. Minden jobb opciónak tűnt, mint ott ülni, és várni, mi lesz.
    - Szégyellem, hogy abba a házba járok, amibe egykor ők is – jelentette ki Alfreda, miközben átrohantak a Mardekár klubhelyiségén.
    - Hát még én! – nézett előre szúrósan Alice. Amint kinyitották az ajtót nagy csetepaté fogadta őket. Az első, amit kiszúrtak egy vörös hajú fiú volt, akinek épp a nyakát harapta valaki.
    - Hagyja abba! – ordított rá Alice, mire a nagydarab vérfarkas felállt és kiderült, hogy Greyback volt az.
    - Mit mondtál? – közeledett feléjük, de amikor meglátta a Mardekár ház címerét a talárjukon, csak nevetett egyet. – Inkább legyetek hűek a házatokhoz, és harcoljatok a mi oldalunkon!
    Mire feleszmélt a két lány, addigra már ott sem volt a férfi. Alice azonban az ekkor hirtelen felbukkant Perselus-ra és Draco-ra lett figyelmes, és gyorsan elkezdte követni őket. Bár ez igen nehéz volt, ennyi átok és rontás között, de nagyon óvatos volt és figyelt mindegyikre. Útközben Harry Potter csapódott be elé, aki ugyanúgy őket követte, így elég volt őt szemmel tartania. Egy idő után a kastélyból is kiértek, és Hagrid háza felé vették az irányt. Már nem volt messze Harry-től, amikor hirtelen felbukott egy fatörzsben, és elkezdett lefelé gurulni a dombról egyenesen az erdő felé. Nagyon megzúzódott a lába, ezért szinte mozdulni sem tudott. Próbálta legalább szemmel követni az eseményeket, de annyira fájt mindene, és oly mértékben rettegett, hogy egyszerűen nem tudta visszatartani a sírást. Azonban lassan képes volt felülni, az agya pedig annyit legalább felfogott, hogy Piton és Harry párbajoztak, és hogy Harry állt vesztésre, aki valami miatt nagyon mérges volt a férfira. Végül erőt véve magán Alice, nem törődve a lábából eredő fájdalommal, erősen koncentrálva képes volt meghallani, miről is beszéltek.
    - Sectum…
    - Azt már nem, Potter! – ordította Piton. - A saját varázslataimat mered ellenem használni, Potter? Én találtam fel ezeket. És te rám szórnád őket, ahogy a mocskos apád tette? Hát nem fogod… nem fogod!
    - Akkor öljön meg! – zihálta Harry. – Öljön meg, ahogy őt is megölte, maga nyomorult gyáva…
    - Kit ölt meg Perselus? Merlinre! Nem…senkit… Biztosan csak hallucinálok – futották át ezek a fejében.
    - Ne merj gyávának nevezni! Ne merészelj! – Még egyet suhintott Piton Harry felé a pálcájával, majd dehopponált.
    Alice nem bírt tovább küzdeni a hatalmas fájdalommal, és magával a tudattal, hogy a pótapja talán megölt valakit. Ekkor érezte, hogy elhomályosul minden, és az utolsó erősugarai is elhagyják…
  
    - Szebb reggelt! – köszöntötte Luna, amikor kinyitotta a szemét.
    - Hol vagyok? Mi történt? Piton… Harry … harcoltak… Valaki meghalt, igaz? – próbálta értelmezni az emlékképeit.
    - A Gyengélkedőn vagy, mivel nagyon megzúzódott a lábad. Valószínűleg pár napig nem igazán tudsz majd felkelni. – Közben szomorúan nézett a két ággyal arrébb álló nőre. - Madam Pomfrey-t megviselték a történtek, és nem igazán hozza a legjobb formáját.
    - De mi történt? Kérlek, térj a lényegre! – már szinte sírt.
    - Piton megölte Dumbledore-t – mondta ki tárgyilagosan Luna.
    - Nem, az nem lehet! – jelentette ki Ali, aki százszázalékosan biztos is volt az igazában. – Tévedsz!
    - Alice, így történt. Az igazgató meghalt, és Piton volt a tettes. Harry látta, ezért is harcolt utána vele. De sajnos sikerült elmenekülnie.
    - Ne mondd ezt! Kérlek, ne! – Ekkor nem csak sírásba, hanem konkrét zokogásba kezdett – Ez nem lehet igaz. Így nincs semmi remény.
    - Dehogy nincs remény. Hisz amíg mi hiszünk egymásban, és van kiért küzdenünk, addig nem adhatjuk fel! Bár az igaz, hogy elvesztettünk egy nagyon fontos szövetségest, talán kettőt is, de ez még egyáltalán nem ad okot arra, hogy mindent feladjunk és a küzdelmeink semmisé váljanak – győzködte Luna, mert nem tudta, hogy a barátnője egyáltalán nem így értette. – Ne sírj, Alice! Kérlek, ne sírj!
    Nagy erőt kellet vennie magán a mardekáros lánynak, de végül visszatartott mindent, amit legszívesebben a világra zúdított volna.
    - De pontosan mi történt Veled? – nézett rá furcsán Luna. – Hogy kerültél egyáltalán Hagrid kunyhójához?
    - Egy halálfaló üldözött. Még a kastélyból is ki kellett rohannom. De a Hagrid házához vezető dombnál elestem, és utána már csak annyira emlékszem, hogy gurulok lefelé, majd elsötétült minden – mondta a némi igazsággal megfűszerezett hazugságot.
    - Értem. Az nem lehetett valami kellemes – állapította meg a barátnője. - Még szerencse, hogy ott hagyott a halálfaló, és nem ölt meg.
    - Igen, szerencse – próbált mosolyt erőltetni az arcára. – És veled milyen események történtek?
    - Hermionéék megkértek, hogy járőrőzek velük, és miután Ron elvitte a Tekergők térképét én Hermionéval Piton szobája előtt álltam. Már majdnem éjfél volt, amikor egyszer csak lerohant a pincébe Flitwick professzor, azt kiabálva, hogy halálfalók vannak a kastélyban. Szerintem fel se fogta, hogy mi ott voltunk. Egyenesen berohant Pitonhoz és hívta, hogy menjen fel segíteni. Rögtön ezután puffanást hallottunk, mire a Piton professzor kirohant. Meglátott minket, majd azt mondta, hogy Flitwick professzor elájult, és arra kért, hogy vigyázzunk rá, amíg ő felmegy harcolni. Pedig mint utólag megtudtuk, ő szórt rá kábító átkot. – Látszott, hogy Luna is össze volt zavarodva.
    - Ez nem lehet igaz – mondta Alice.
    - Akkor ne hidd el! – vágta rá a barátnője. - Most biztosan három táborra fog oszlani a varázsvilág, és főként az iskolánk. Valakik meg lesznek róla győződve, hogy Piton professzor áruló, és végig a halálfalók oldalán állt, míg olyanok is lesznek, akik nem tudják majd eldönteni, mi is az igazság, a harmadik csoport pedig hinni fog abban, hogy van magyarázat a történtekre. Gondolom, Te a harmadik csoportba tartozol.
    - És Te melyikbe? – volt kíváncsi Alice.
    - Azok közé, akik nem tudják eldönteni, mi is lehet az igazság.
    - De inkább… - nem kellett befejeznie.
    - De inkább hiszek abban, hogy a professzor ártatlan, és ez is csak része a Nagy Tervnek.
    - A Nagy Tervnek? – húzta össze a szemöldökét Ali.
    - Aminek örülhetünk, hogy nem vagyunk a részesei – tette hozzá Luna.
    - Ebben ne legyél olyan biztos, pont Te, aki Harry Potteréknek vagy a barátja! – jegyezte meg Ali. - Te sohasem tudhatod, mikor kell besegítened. Hisz múltkor is ott voltál a Mágiaügyi Minisztériumban, amikor a Jóslat összetört.
    - Ez igaz, de akkor sem szeretnék a része lenni, mert az sok jóhoz nem vezethet. De ha ezzel segíthetem Harryéket, téged, és más jó embereket, akkor örömmel teszem, amit kell – mosolygott végre Luna.
    - Én is – mondta a kevésbé pozitív Alice, hisz tudta, hogy a Pitonhoz fűződő szoros kapcsolata a harcot tekintve őt is fontosabbá tette a legtöbb diáknál.
    - Lassan mennem kell, mert még egy falatot sem ettem tegnap dél óta, és az azért nem most volt. Bár lehet, hogy illetlenség jókat falatozni a történtek után, de tudom, hogy az igazgatóúr nem bánná. – Tért vissza a szokásos pozitívum hozzáállása.
    - Ebben biztos vagyok Luna, ebben legalább… – jegyezte meg Ali szomorúan.

 De nem ért végett ezzel aznap Alice látogatóinak a száma.
    - Szia! – jött be Alfreda az ajtón nagyjából fél órával Luna után. – Hogy vagy?
    - Mondjuk úgy, hogy ilyen rossz állapotba még nem voltam. De ami késik, nem múlik, nem igaz? – mosolyodott el haloványan.
    - De igaz. Sajnálom, igazán sajnálom! – megbánó szemekkel nézett rá Alfri.
    - De mit? – nem értette.
    - Azt, hogy annak ellenére, hogy én hívtalak ki harcolni, az első két perc után szem elől vesztettelek. Tényleg ne haragudj! De megláttam egy másodéves lányt, és azonnal a segítségére siettem.
    - Alfreda! – mondta félig nevetve. – Én egyáltalán nem haragszom. – Sőt, még örült is annak, hogy magára hagyta a lány, hiszen így tudta követni Perselus-ékat.
    - De hogy történt mindez veled?– Mutatott az összetört testére, Ali pedig ugyanazt mondta neki is, mint Luna-nak.
    - Ha láttam volna, azt a halálfalót, biztosan nem hagylak cserben… - folytatta Alfri a mentegetőzést.
    - Akkor viszont annak a kislánynak nem tudtál volna segíteni, és lehet, hogy neki nem lett volna ilyen szerencséje, mint nekem.
    - Én ezt azért nem mondanám szerencsének, de az igaz, hogy sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog – látta be.
    - De nem sült, úgyhogy ne aggódjunk tovább ezen, kérlek! Én már annak is örülök, hogy élek, és hogy se neked, se Lunának nem esett semmi baja – mondta ősszintén.
    - Luna a legjobb barátnőd, igaz? – kérdezte Alfreda, aki már korábban kiszúrta, hogy sokat voltak együtt.
    - Igen, de igazság szerint ő az egyetlen barátom. – Volt valami ebben a lányba, ami miatt nem félt bevallani neki Ali ezt a titkát.
    - Talán már nem sokáig – fogta meg Alfreda mosolyogva a kezét.
    Hogy az ő személyében egy új barátra tett-e szert Alice, még nem tudta. Hogy az édesanyja mit fog szólni a vele történtekhez, azt sem. És hogy mi lesz jövőre az iskolával, a varázsvilággal és a muglikkal, azt végképp nem. Egy valamiben azonban biztos volt: ő volt az, aki a legjobban hitt Perselus Pitonban, és ő is fog, bármi történjék!