Piton és a lány 2. rész - 6. fejezet

Második rész
    6. fejezet

Másnap a Reggeli Prófétában több aggodalomra okot adó dologról is írtak. Egyrészt arról, hogy Mundungus Fletchert letartóztatták és az Azkabanba küldték, mivel inferusnak adta ki magát egy betörési kísérlet során. Valamint beszámoltak arról is, hogy eltűnt egy Octavias Borsh nevű ember. De ami mindközül a legrosszabb volt, letartóztattak egy kilencéves gyermeket, aki kis híján végzett a nagyszüleivel. Azt feltételezték, hogy az Imperius-átok hatása alatt állt…
    - Megint elkéstél, Potter - szólt hűvösen Piton, és nem hitte el, hogy még mindig nem tanulta meg, hogy legalább az ő órájára pontosan járjon. – Tíz pont a Griffendéltől – folytatta kicsivel később. - Mielőtt elkezdjük a munkát, kérem a dementorokról szóló dolgozatokat! – Hanyagul intett a pálcájával, mire huszonöt pergamentekercs a levegőbe emelkedett, hogy aztán egy csinos kupacban a tanári asztalon landoljon. – A Ti érdeketekben remélem, hogy ezek színvonalasabbak az Imperius-átok kivédéséről szóló firkálmányotoknál… - És persze a saját érdekében is remélte, mert nem bírt volna megint annyi borzadványt elolvasni. Egyetlen elfogadható volt közöttük, a Grangeré, de ezt persze nem tette hozzá.
    - Most pedig nyissátok ki a könyveket a… Mit akarsz Finnigan? – nézett gorombán a kezét nyújtó fiúra.
    - Azt szeretném kérdezni, tanár úr, hogyan lehet megkülönböztetni az inferust a kísérlettől. Merthogy írtak valamit a Prófétában egy inferusról…
    Nem hitte el, hogy ez a semmire való kölyök, aki máshoz sem értett, csak a robbantgatáshoz, beleütötte az orrát ezekbe a dolgokba.
    - Nem írtak.
    - De hát többen is mondták…
    - Ha elolvastad volna a kérdéses cikket, Finnigan, tudnád, hogy az az úgynevezett inferus egy Mundungus Fletcher nevű koszos vén tolvaj volt. – Rögtön észrevette, ahogy Harry Mundungusról súgott valamit a barátai fülébe, amivel persze felidegesítette őt a fiú. - De úgy látom, Potternek bőven van hozzáfűznivalója a témához – mutatott rá. – Kérdezzük meg Pottert, hogy ő minek alapján különböztet meg egy inferust egy kísértettől!
    - Öhm… hát… - szólalt meg tétován Harry – a kísértetek átlátszóak…
    - Zseniális! – vágott közbe Perselus. – Nem hiába jársz immár hatodik éve varázslóképző iskolába, Potter. A kísértetek átlátszóak… - Inkább nem is folytatta ezt a sületlenséget.
    Harry azonban nyelt egyet, majd hozzátette:
    - Igen, a kísértetek átlátszóak, az inferusok viszont, ha jól tudom, hullák. Vagyis tömör a testük…
    - Ennyit egy ötéves gyermek is tud. – Mármint ő már tudta ennyi idősen is. – Az inferus olyan holttest, amit egy sötét varázsló bűbája mozgat. Az inferus nem él, csupán bábfigura módjára végrehajtja irányítója parancsát. A kísértet ellenben – s ezzel, remélem, nem mondok újat – az eltávozott lélek evilágon hátrahagyott lenyomata… és természetes, mint azt Potter igen bölcsen közölte velünk, át-lát-szó… - szótagolta az utolsó szót, hogy ezzel is kifejezze lenézését.
    - Amit Harry mondott az igen is hasznos, ha meg akarjuk különböztetni őket! – állt ki a barátja mellett Ron.
    - Most már ez a Weasley is beleszól! – gondolta magában Perselus.
    - Ha összefutok valamelyikükkel egy sötét sikátorban, előbb jut eszembe megnézni, tömör-e vagy átlátszó, mint megkérdezni tőle, hogy: bocs, maga egy eltávozott lélek evilági lenyomata? – folytatta cinikusan.
    - Komolyan kimert engem oktatni? – dühöngött fejben Piton, és közben egy mély sóhajtással próbálta meg nyugtatni az idegeit.
    - Újabb tíz pont a Griffendéltől. Nem is vártam különb okfejtést egy Ronald Weasleytől, akinek olyan tömör a teste, hogy egy centimétert se képes hopponálni.
    Erre Harry már nyitotta is volna a száját, de Hermione megmarkolta a kezét, és valamit odasúgott neki, mire Piton arcán önelégült mosoly jelent meg.
    - Nyissátok ki a könyveteket a kétszáztizenharmadik oldalon, és olvassátok el az első két bekezdést a Cruciatus átokról.
    - Borzalmas, amik történnek. Először az a kilencéves fiú, most pedig meghalt a Montgomery ikrek öccse, mivel az anyjuk nem akart együttműködni a halálfalókkal, akik ezért ráküldtek egy vérfarkast – fakadt ki Luna nagy habitussal.
    - Olvastam róluk, de alig akartam elhinni. Borzalmas belegondolnom, hogy anyával is történhet valami ilyesmi – rázta a fejét tehetetlenül Alice. - És azt lehet sejteni, melyik vérfarkas volt?
    - Fenrir Greybackra tippelnek, aki Lupin professzort is megharapta – felelte Luna.
- Ó, szegény! Én nagyon szerettem Lupin professzort mint tanárt. Elsőben egyszerűen megimádtatta velem a Sötét varázslatok kivédését, pedig már előtte is szerettem – gondolt vissza boldogan az első SVK tanárjára. De utána a másik kettő is akaratlanul az eszébe jutott. - Azután jött az ijesztő és kegyetlen „Áll Mordon”, majd a „belegázolok mindenkibe és megszégyenítek, akit csak tudok, de azért varázsolni nem engedek senkit” Umbridge.
    - Most viszont Piton professzor tanítja, aki szerintem eléggé jó tanár, csak a stílusával vannak némi problémák, de én már azt is megszoktam – legyintett vidáman Luna.
    - Igen, én is. – Szokásához híven nem volt bő szavú Alice, ha Perselusról volt szó. De akárhányszor a barátnője kinyilvánította, hogy nem táplált negatív érzéseket a férfi iránt, mindig legszívesebben megölelte volna őt.
    - Én félek – mondta hirtelen Luna, olyan szomorúsággal a hangjában, amire egyáltalán nem számított Alice.
    - De mitől?
    – Borzalmas volt anyát elveszíteni, és nem bírnám ugyanezt végigcsinálni apával is – felelte. - Az már túl sok lenne, még nekem is. De hisz, te is pontosan tudod, miről beszélek, hisz ugyanabban a cipőben járunk. Te is megélted már a poklok-poklát, amit egy szülő elvesztése okozhat. Ez egyszerűen borzalmas, ez az… Ez az egész – magyarázta kétségbeesett arccal. - Én mindenek meg szoktam látni a jó oldalát, akárcsak apa. Sokszor nevetünk azon, hogy ez a mi egyedi varázsképességünk. De látni a saját szülődet meghalni… - elködösödtek a szemei. – Ebben már nekem sem sikerül. Bár hiszem, hogy jobb helyre került, és hogy én is csatlakozom majd hozzá, ha eljön az ideje. De… - megbicsaklott a hangja. – De mégsincs itt velem, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
    Alice átkarolta a pityergő lányt, majd leültek a legközelebb lévő padra. Szinte üres volt a folyosó, mivel sokaknak még órájuk volt.
    - Sajnálom, Alice – szedte össze magát pár perc múlva. – Tudom, hogy mindenki csak a vidám oldalamat látja, mivel az vagyok igazán én. De…
    - De ez is a részed – segítette ki a barátnője. – Attól még, mert hiányzik az édesanyád, és szeretnéd sokszor, hogyha ott lenne neked, nem válsz depresszióssá. Sőt, szerintem ettől válsz igazán azzá, aki vagy.
    - Ezt, hogy érted? – törölte meg a szemét Luna.
    - Úgy, hogy nem azért vagy Te a legvidámabb, és legoptimistább személy, mert nem érdekel, ha Lüke Lunának hívnak, vagy, hogy kirekesztenek – magyarázta Ali. – Hanem azért, mert egy ilyen trauma után, képes vagy boldog lenni, és vidámságot hozni mindenkinek az életébe, aki egy kicsit is megismer – mosolygott rá.

- Te aztán tudod, hogyan tegyél helyre valakit, Alice – ölelte át Luna. – Köszönöm – súgta a fülébe.
    - Én is köszönök mindent, Luna. És amúgy is, ha már magamat nem tudom egy könnyen helyretenni, legalább másokat hadd sikerüljön – nevetett.
- Egyébként, Te hogyan tetted túl magad apukád halálán? – terelte vissza a témát a hollóhátas lány.
- Igazából még nem tettem teljesen túl magam – vallotta be Ali, majd visszagondolt az édesapjára. Arra, ahogy vidám mosollyal ébreszti, minden reggel, majd a közös játékaikra, és ahogy varázslatokat tanít neki. Ettől rögtön elkezdett könnyezni. – De sokat segített az, hogy nem láttam szenvedni, és úgy maradt meg a fejemben, mint a legvidámabb apuka a világon.
- Valamint azért is, mert Perselus hasonló szerepet tölt most be az életemben, még ha teljesen más személyiség is. – Ezt azonban természetesen nem mondta ki hangosan.
    - Értem – zárta le ennyivel Luna.
Majd Alice észrevette a távolból közeledő Hagridot, akin látszott, hogy szintén pityergett.
    - Nézd csak! – biccentett az óriás felé. - Hagrid tanár úr, minden rendben? – állt fel, mikor a közelükbe érkezett a férfi.
    - Nem… igen… vagyis nem! – Sírta el újra magát.
    - Történt valami rossz dolog? - érdeklődött tovább Alice.
    - Meghalt a pókom, Aragog, az én kis barátom. Ilyen kicsi volt mikor vettem – mutatta a kezével. – És most oda… Merlinre! Szegény jószág… Szegény kis barátom! – És közben patakzottak a könnycseppek a szeméből.
    - Nagyon sajnálom – mondta Ali, és átölelte a háztájőrt, majd Luna is követte a példáját.
    - Köszönöm szépen, lányok! Ti mindig olyan jószívűek voltatok az óráimon is. – Látszott Hagridon, hogy nem lepődött meg azon, hogy a két lány barátnői lettek egymásnak. - Ezért is furcsálltam, Alice, amiért a Ma… De hagyjuk is! – legyintett, majd a hollóhátas lányra nézett. – Luna, Te még mindig nem gondoltad meg magad azzal kapcsolatban, hogy az én tantárgyamból is tégy RBF-et?
    - Nem.
    - Ennek örülök, nem is kicsit – mosolygott rá. – De most mennem kell a temetést intézni. Sziasztok! – Már ott sem volt a könnyeiben fürdő háztájőr.
    - Szegénykém! Biztos nagyon fontos lehetett neki azaz állat – állapította meg Alice.
    - Az biztos. De az azért nem volt semmi, amit Harryékkel akart tenni annak idején Aragog – húzta fel a szemöldökét Luna.
    - Arra gondolsz, hogy a gyerekei vacsorájának szerette volna Harryt és Ront? – emlékezett vissza a pletykákra Ali, hiszen négy éve, amikor mindez megtörtént, ő még csak várta, hogy a Roxfort tanulója legyen.
    - Pontosan.
    - Hát igen, az tényleg nem volt szép. Egyébként, hogy ment nekik a hopponálás vizsgájuk? – jutott eszébe, hogy pont aznap volt.
    - Hermionénak remekül, de Ron a fél szemöldökét hátrahagyta, így megbukott. Úgyhogy majd nyáron Harryvel fogja letenni, aki még most túl fiatal volt hozzá.
    - Értem.
    Majd lenyugodva, sokkal semlegesebb dolgokról beszélgettek tovább.  

    - Jézusom! – ijedt meg Alice pár nap múlva Piton mérges arcát látva. – Hát Téged meg ki húzott fel ennyire?
    - Szerinted ki arcátlanabb még az apjánál is? – kérdezte eléggé ingerülten a férfi.
    Alice egy kicsit elgondolkodott, majd rávágta a helyes választ:
    - Harry. – De Perselus még csak nem is reagált. – Mit követett el már megint? Elrontott valamit Sötétvarázslatok kivédésén? Vagy megint elkésett? Esetleg szemtelen volt veled? – tippelgetett.
    - A saját átkomat használta Draco Malfoy-on, az a pimasz, nagyképű Potter! Olyan, mint az apja! – szinte köpte a szavakat, miközben szikrákat szórt a szemével.

- Nyugi! – próbálta először is lehiggasztani a férfit. – Ezt az átkos dolgot pedig nem igazán értem – vallotta be.
    - A családom mindig szegény volt, ezért ingyen kaptam a tankönyveket, és szerintem Potter kezébe kerülhetett a hatodéves bájitaltan könyvem, ami tele volt a széljegyzeteimmel, köztük több saját átkommal – magyarázta már egy kissé visszafogottabban. – Így már azt is értem, miért dicséri éjjel nappal Lumpsluck. Mondjuk nem ostoba, nálam is megkapta a várakozáson felülit.
    - Ami igen is nagy szó – tette hozzá Alice.
   - De akkor sem a legjobb. Granger is ezerszer jobb nála – vallotta be. – És most az én tudásommal kérkedik órán, és az én átkommal sebzi meg Draco-t. Ma tényleg olyan volt, mintha az apját láttam volna bee, és ettől ismét kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Miért akarnak a Potterek mindent ellopni tőlem? Nem elég, hogy az apja tönkretette a gyerekkoromat és elvette életem szerelmét, még a varázslataimat sem tarthatom meg? – Alice még nem látta ennyire sebezhetőnek a férfit: a dühe, mintha még gyengébbé tette volna, mint bármi más.
    - Sajnálom! – mondta végül, mert nem tudta, miként is viszonyuljon a pótapjához ilyen állapotban.
    - Nem kell sajnálnod. Ezzel a Potterrel el tudok bánni – jelentette ki méreggel teli hangon Piton – De ehhez tényleg semmi joga nem volt.
    - Ez igaz, és pont ezért nem értem, miért nem kéred vissza a könyvedet? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Ali.
    - Próbáltam, de valaki másét adta ide.
    - Akkor mondd el neki, hogy az a Te átkod volt, ezért száz százalékig biztos vagy benne, hogy a Te régi könyved van nála! – próbálkozott tovább.
    - Azt nem tehetem, mert nem akarom, hogy rájöjjön – mondta elhaló hangon.
    - De mire? – húzta fel a szemöldökét Ali.
    - Arra, hogy én vagyok a Félvér herceg – jött a nem várt válasz. - De nemsokára úgyis meg fogja tudni.
    Alice nem kérdezősködött tovább. Biztos volt benne, hogy idővel elmondja majd Perselus mindennek a jelentését is. De hát másra sem várt, csak a megfelelő időzítésre mindennel kapcsolatban, ami a férfihoz volt köthető. Szerencséjére azonban türelemnek nem volt híján.
  
Pár nappal később Piton már nem idegesen, hanem megtörten jelent meg a Roxfort udvarán.
    - Megint Potter? – kérdezte Alice.
    - Nem, ez annál sokkal rosszabb.
    - Jaj, ne! – vett mély levegőt, miközben egész testében kirázta a hideg. – A Megszeghetetlen Eskü.
    - Igen – bólogatott szomorúan Perselus. – Sajnálom.
    - De mit? – A lány pulzusa azonnal az egekbe szállt, és érezte, hogy minden egyes porcikájában remegett.
    - Azt, ami ezután fog történni. Megmondtam, Alice, hogy a halál méltóbb büntetés lenne a tetteimért, mint ez a feladat. – Szorította ökölbe mindkét kezét, miközben vett egy mély levegőt, majd reménykedve nézett a lányra. - Nagyon nehéz lesz megbirkóznod Vele, és elhinned, hogy nem önszántamból tettem mindezt, hisz mindenki más ezt fogja gondolni. Adott esetben, nekem is úgy kell tennem, mintha gonoszabb és kegyetlenebb lennék a világ legtöbb emberénél.
    - Mi,… én ezt…. nem, nem értem… - Került ájulás közeli állapotba Alice. – Magyarázd el! Kérlek, Perselus, magyarázd el!
    - Ha most elmondanám, az is lehet, hogy azonnal meggyűlölnél, és önző módon úgy szeretnék távozni az iskolából, hogy úgy tudom, Te hiszel bennem – sütötte le közben a szemét. - Ez fontos tényező lesz számomra, úgyhogy ne kérdezz! Kérlek, ne!
    - Távozni az iskolából… Perselus, mondd el! Hinni fogok neked, ígérem! – kérlelte sírva, miközben erősen megragadta a férfi karját.
    - Alice, értsd meg, nem akarom! – Összeszorított fogakkal kényszerítette ki magából a szavakat Piton. - Nem vagyok rá képes.
    - Apa, kérlek, mondd el!
    Az a bizonyos szó nagy hatással volt Perselusra, és legalább egy percig csak állt és nézte a könnyes szemű lányt. Tudta… Ekkor már biztosan tudta, hogy szerette őt, legalább úgy, mintha a saját gyermeke lett volna. Éppen ezért nem fogta vissza magát, és hatalmas nagy szeretettel ölelte át Alice-t.
    - Tudom, hogy azok után, amin keresztül mentél, és amiért én nem teszek eleget a Te kérésednek, nem lenne jogom ehhez, de mégis arra kérlek, hogy ígérj meg nekem valamit. Még egyszer, utoljára! – kérte miután elengedték egymást.
    - Hiszek benned, és mindig is hinni fogok – mondta, mert pontosan tudta, mire szeretné kérni.
    - Köszönöm! – Ekkor már Perselus szemei is megteltek könnyel.

A szenvedésben teli gyermekkora, és Lily elvesztése után úgy hitte, hogy a könnyek csak gyengeséget és veszteséget fejeztek ki. De rájött, hogy más szerepük is lehetett. Olyan nagy érzelmek, amik sírást váltottak ki belőle, eddig mindig csak szomorú dolgok voltak, ekkor viszont végre megtapasztalta, hogy örömkönnyek is léteztek. Ezekben a percekben azért sírt, mert örült, hogy ott volt neki Alice – hogy volt, akit szerethet, és aki viszont is szereti őt. Mióta megkapta a feladatát, azóta ekkor érezte a leginkább úgy, hogy nem szeretne meghalni. Alice miatt nem…
    - Most már mennem kell – mondta kicsit később.
    - Rendben. De nekem is lehetne egy kérésem? Nem az, hogy mond el mi ez az egész, hanem csak annyi, hogy…
    - Vigyázni fogok magamra – mondta Perselus, mert ekkor ő tudta, hogy mit szeretne kérni tőle a lány.
    - Ajánlom is, apa! – emelte fel a mutató ujját Ali.