Drága Jinyoungom!
Ezt akarta begépelni Jackson, de
rájött, hogy ha a hollóhajú traumatikus e-mailjére úgy válaszolt volna, hogy
már a megszólításban a saját birtoklását fejezte volna ki az irányába,
elvághatta volna magát, de a „drága” jelzőt nem volt hajlandó elhagyni.
Mindazonáltal nem tudta, mit írjon. Eddig mindig szántotta a billentyűzetet, ha
a tünde-szépségnek kezdett válaszlevélbe, ekkor viszont tanácstalan volt: már a
szavak is cserben hagyták.
Nagyon sajnálta, amiért sohasem
olvasott előtte olyan regényt, amiben nemi erőszak áldozata volt az egyik
szereplő, mert már az is segíthetett volna neki abban, hogyan lehetett egy
ilyen vallomásra reagálni. Így viszont tanácstalan volt. Nem akarta elrontani
azt a kapcsolatot, amit e-mailről e-mailre építettek eddig fel. Azt is tudta viszont, milyen
sebezhető helyzetbe hozta magát Jinyoung, amiért leírta neki mindazt, ami két
éve bemocskolta őt.
Végül csak nekifogott, és bízott
benne, hogy ahogy a levele megérkezik, és a szavai megjelennek a hollóhajú
monitorján, azok nem illannak el egyből azután, hogy elolvassa őket a másik, hanem
vele maradnak és némi komfortot nyújtanak számára, ha már Jackson nem volt
képes saját fizikai valójában dédelgetni őt és biztonságot nyújtani számára.
Drága Jinyoung!
Mert
számomra a vallomásod után még inkább drága lettél (nem mintha nem lettem volna
már eddig is odáig Érted). Elmondhatatlanul megtiszteltél a leveleddel. Te és a
bátyád is (akiről remélem, mesélsz majd még nekem) megnyugodhattok, hogy semmilyen módon nem fogok visszaélni a
leírtakkal. Egyszerűen meg vagyok hatódva, amiért én lehettem a második
személy, akinek beszéltél erről. Emlékszel, mit írtam Neked a Szaladjunk,
amíg itt vagyunk! című novelládnál?Hogy
remélem, egy nap olyan szintre lép a kapcsolatunk, hogy mesélsz majd nekem
arról, aki elvette az életkedvedet. Magam sem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez
is. Nagyon megfogott abból a történetedből az a kifejezésed, hogy „az emlékeim üvöltő sikolyát ők sem tudták
elfedni előttem”. Most már értem, miért üvöltenek az emlékeid, Jinyoung.
Őszinte leszek Veled, mert ezt érdemled tőlem. Nagyon ambivalensek az érzéseim:
egyszerre vagyok elmondhatatlanul dühös arra a féregre, és frusztrált a
tehetetlenségem miatt, valamint végtelenül büszke Rád, amiért képes voltál
kilépni az áldozat szerepéből. Te tényleg nem egy áldozat vagy, hanem egy
túlélő.
Elmondhatatlanul
felkavart mindaz, amit leírtál. Bármikor meggondolhatod magadat, és elmondhatod
nekem annak a senkiházinak a kilétét, és megbosszulom, amit Veled tett. Nem
viccelek, nem elnagyolt szavakkal dobálózom, teljesen őszintén mondom: mert nem
hiszem, hogy megúszhatja. Nem élheti büntetlenül az életét, amikor ilyen szörnyűséget
követett el Ellened. Ráadásul, aki egyszer képes ilyesmire, lehet, többször is megismétli.
De nem fogom kierőszakolni belőled a nevét, és azt sem fogom sulykolni feléd,
hogy mondd el a családodnak, ami történt. Mert ez a Te életed. Téged ért
bántalmazás, és jogodban áll úgy kezelni, ahogy az számodra a legkevésbé
diszkomfortos. Én pedig nem tehetek mást, minthogy újból és újból megköszönöm
Neked, amiért a bizalmasoddá tettél.
Valamint egy
bocsánatkéréssel tartozom Neked, hisz én még arra sem vagyok képes, hogy
felfedjem előtte a kilétemet. Épp ezért egy ajánlatom van feléd: kérhetsz Tőlem
valamit. Csak könyörgöm, ne az legyen, hogy fedjem fel, ki vagyok! Mert ha erre kérsz,
megteszem. Esküszöm, hogy már holnap eléd állok, még ha nem is vagyok rá
készen. Ha viszont van bármi más, amivel kompenzálni tudom az inkognitómat,
boldoggá tennél, ha inkább azt kérnéd tőlem.
A hálás Anonymusod
Az elköszönésnél viszont igenis ott
volt az a birtokrag: mert Jinyoungnak érezni kellett, hogy ő már elköteleződött
iránta.
- Fúúú! – fújta ki a levegőt
Jackson, miközben a mellkasára tette a kezét. Nem ilyen délutánra számított.
Jinyoung mindeközben megcsinálta a referátumát. Mi
tagadás, közel sem volt a legjobban összerakott szövege, amit hallhattak tőle
az egyetemen, de a lényeg, hogy még egy ilyen érzelemdús nap végén is képes volt
egy teljesen korrekt előadásvázlatot összerakni, és ekkor ennyitől is elégedett
volt. Miután utoljára átfutotta, amit írt, remegő kézzel lépett be újfent az
e-mail-fiókjába, és szabályosan ledermedt, amikor látta az értesítőt az új
levélről. Szörnyen hálás volt Anonymusnak, amiért ilyen gyorsan írt neki –
igazából már másfél órája várta a válasz, hogy megnyissa, úgyhogy pont ő
várakoztatta meg ismét a másik fiút. Épp ezért, akármennyire kiverte a víz,
azonnal rányomott a megnyitásra.
Eleinte csak lassan kezdtek folyni Jinyoung
könnyei, ahogy szembesült vele, hogy Anonymus pontosan úgy reagált az általa
leírtakra, ahogy arra számított és titkon bízott is benne az évfolyamtársa előző
levelei alapján. Anonymus egyszerre volt dühös arra a mocsokra, tapintatos és
megértő a hollóhajú irányába, valamint támogató felé. Jinyoung ekkor már nem
tudta tovább tagadni: az volt a meggyőződése, hogy rátalált álmai férfijára.
Olyan sok éjszaka és nappal telt el
úgy az életéből, hogy csak Minho látta és értette őt igazán. Csakis a fogadott
bátyja tudta azt, ki is volt Park Jinyoung. Ezért is ragaszkodott már szinte
fájdalmasan az idősebbhez, és ő is próbálta a nagy korkülönbségük ellenére a
lehető legjobban megismerni a Lee-fiút. Annyi éjszakát virrasztott át
nyugtalanul, arra gondolva, hogy talán sohasem fog olyan férfit vagy nőt találni,
akivel hasonlóan megértik majd egymást és ragaszkodnak egymáshoz, csak
romantikus értelemben.
Aztán jött az első e-mail
Anonymustól, ő pedig bátran válaszolt; majd még merészebben két novelláját is
elküldte neki; ezen a napon pedig sebezhetően kitárulkozott előtte. Jinyoung ekkor
már nem azt a félelmetes jövőt látta, amit eddig: hogy sohasem lesz szerelmes.
Innentől kezdve attól rettegett, hogy nagyon is belehabarodik az
évfolyamtársába, és nemcsak, hogy még jobban kitárulkozik előtte, hanem mindig
a másik álmait és félelmeit helyezi majd előtérbe. Hiszen ekkor sem lett volna
képes arra kérni, hogy feddje fel a kilétét, mikor tudta, hogy a másik nem ezt
akarta. Nem tehette, mert már ekkor igazán kedvelte, ragaszkodott hozzá és
bízott benne. Három olyan fontos dolog volt ez, amit ilyen mértékben Minhon
kívül senkiről sem mondhatott el. Mindez azonban a csalódás és fájdalom
lehetőségét lebegtette fojtogatóan a levegőben.
Azt akarta, hogy Anonymus teljes fizikai valójában ott álljon mellette és elűzze a legbensőbb énjéből feltörő nyugtalanságot; hogy ne csak e-mailben írja le, mennyit gondolt rá, hanem élő szóban is elmondja neki azt. Reményt ébresztett Jinyoungban, hogy lehetett ő még szerelmes, és hogy ezt a vonzalmat a szeretett fél viszonozni is tudta volna. A hollóhajú pedig meg akarta ragadni a másik kezét, érezni szerette volna, hogy már volt valaki mellette; hogy ki-ki a saját oldaláról, de mégis az erőiket egyesítve csinálhatták végig az egyetemi képzésüket. Az e-mailjeiben leírt szavai Anonymusnak így is végigkísérték Jinyoung egy-egy napját, és tulajdonképpen az egyetemen ő maga is. A hollóhajú viszont nem tudta, kinek a tekintete látta az ő e-mailjeit; kinek a mosolya mögött volt ott a tudás a Szaladjunk, amíg itt vagyunk! novellájában leírtakról; kinek a szemében volt ő egy tünde-szépségen. Nyugalmat és biztonságérzetet adott a lelkének, hogy valakire számíthatott és ott volt neki, de közben egyre kellemetlenebb is volt számára, hogy nem tudta, kire nézzen, amikor nemcsak a barátaival osztotta volna meg valamiről a véleményét és észrevételét. Mert akármennyire élesen is fürkészte a többieket, nem volt egyszerű látnia az igazat. Jinyoung ekkor túl fiatalnak érezte magát egy olyan ragaszkodó és mély szerelemhez, ami kezdett kialakulni benne; és túlságosan egyedül volt, mert bárhogy ott volt vele Anonymus, igazán mégsem.
Kedves Anonymusom!
Hálásan
köszönöm a megértésedet, és azt, hogy akármilyen formában is, de támogatsz engem. Minhoról,
a bátyámról, ha nem gond, majd máskor mesélnék Neked (mert az sem rövid e-mail
lesz).
Hiszem, hogy
egy napon be tudom vallani a szüleimnek, mi történt velem, és hogy valamilyen
formában az élet igazságot szolgáltat és az a mocsok megbűnhődik a tettéért.
Igazad van, lehet, hogy mással is bánt már hasonlóan, de ennek ellenére én
képtelen vagyok nyilvánosságra hozni azt, amit velem csinált. Még nem tartok
ott. Talán soha nem is fogok. De már annak is örülök, hogy ilyen szinten
sikerült helyre jönnöm. A nevét pedig biztos lehetsz benne, hogy nem írom le
Neked. Minhot is alig tudom visszatartani, hogy ne ölje meg, hiszen ő pontosan
tudja, kiről van szó. Nem szeretnék miattad is aggódni. Mert nagyon fontos vagy
nekem, és ezért sem kényszerítelek rá, hogy felfedd a kilétedet. Viszont, ha
tényleg áll az ajánlatod, hogy valamit kérhetek cserébe, akkor kérlek, meséld
el az egyik legnagyobb félelmedet! Örülnék, ha én is kicsit jobban belelátnék a
Te sebezhető oldaladba, mert valóban kezdem kényelmetlenül érezni magamat
amiatt, hogy én eddig egyértelműen jobban kitárulkoztam előtted.
Úgyhogy az a
kérdésem lenne hozzád: mi az egyik legnagyobb félelmed?
A kíváncsi „tündéd”
Jackson tisztában volt vele, mekkora nagylelkűség volt Jinyoung részéről, amiért nem élt az ajánlatával: bár szinte biztos volt benne, hogy így fog tenni a hollóhajú. Nem vonzotta volna úgy, mint egy mágnes, ha másként cselekedett volna. Így egy újabb megkönnyebbült sóhajjal kezdett egy másik e-mailbe.
Drága kíváncsi tündém!
Köszönöm ezt
a gesztusodat is: igazán nagyra értékelem! Rendben, nem csinálom ki az illetőt
(még legalábbis). Azt pedig csak Te érzed, hogy mikor és hogyan leszel majd
kész rá, hogy a családodnak, vagy akár még a hatóságnak is mesélj arról az
abúzusról, ami Téged ért. Senkinek sincs joga ahhoz – így nekem sem –, hogy
beleszóljon ebbe. Maximum a véleményünket mondhatjuk el. De támogatlak,
bárhogyan és bármikor is legyen ez.
A kérdésedre
válaszolva pedig: rettegek attól, hogy visszatér a magányom mint régi „jó
barátom”. Tudod, nekem nem voltak igazán barátaim középiskolában, onnantól
kezdve nem, hogy kiderült, hogy meleg vagyok. Az egyik srác, akit a haveromnak
hittem (akinek, ha nem baj, én sem írnám le a nevét), kotyogta ki. Igazából rám
hajtott. Semmi olyasmi nem történt, mint Veled. Egyszerűen közölte az érzéseit,
én pedig finoman visszautasítottam, ő viszont ettől annyira sértve érezte
magát, hogy hírét keltette a homoszexualitásomnak. Én persze védekezhettem
volna, hogy ő is meleg volt, de nem tettem. Biztos vagyok benne, hogy előre
sejtette, hogy passzívan fogom tűrni a kommentárjait, hiszen jól ismert. Mint
rájöttem, én őt kevésbé. Még volt egy közös barátunk, Yongbok, akit szintén
elkezdtek bántani, azt mondták, hogy biztos ő a „csajom”. Végül iskolát is
váltott, mert nem bírta a zaklatásunkat. Idővel a kapcsolat is megszakadt
közöttünk, és egyedül tengődtem a középsuliban. Én is kérhettem volna a
szüleimet, hogy nézzenek nekem egy másik iskolát, de nem akartam, hogy
megtudják, mennyire hagytam elfajulni a helyzetet, anélkül, hogy akár egyszer
is kiálltam volna magamért. Persze, végül az osztályfőnököm szembesítette őket,
de ez pár hónappal a ballagásom előtt volt, így már nem cseréltem sulit.
Az pedig,
hogy az egyetemen rajtad kívül senki sem tudja, hogy meleg vagyok,
felszabadító. Ráadásul úgy érzem, a barátaim igazán kedvelnek engem. Főleg az
egyikük. Vele nemcsak az egyetemen, hanem azután is sokat beszélgetek, akár
sétálgatás közben, akár telefonon. Igazi barátra leltem benne. Bár kicsit
elhanyagoltam mostanában a sok e-mailezgetésünk miatt, de szerencsére ezt ő még
nem tette szóvá. Viszont én rettegek, hogy egyszer csak arra kelek, hogy Te sem
válaszolsz többé a leveleimre és a barátaim számára is érdektelenné válok.
Rossz dolog a magány. Ráadásul most újfent megtapasztalhattam, milyen az,
amikor az ember érzi, hogy szimpatizálnak vele mások, hagy adnak a
véleményére és önszántukból keresik a társaságát. Ezek után sokkal jobban fájna
megint egyedül lennem. De nap mint nap eszembe jut, amikor találkozok a
barátaimmal, hogy vajon akkor is kedvelnének, ha tudnák, hogy meleg vagyok.
Viszont gyáva vagyok és nem merek coming outolni előttük, se eléd állni hús-vér
valómban. Pedig Ti mind jobbat érdemelnétek nálam. Most viszont csak annyit
tudok ígérni, hogy amint érzem magamban az erőt, megteszem ezt a lépést.
Anonymus,
aki reméli, egy kicsit kiengesztelt Téged a válaszával
Jinyoung zuhanyzás után nézte meg az e-mail-fiókját,
és az évfolyamtársa újabb sorait olvasva rájött, több volt a közös bennük, mint
azt eddig gondolta volna. Jackson életében is volt valaki, aki nem tudta
elfogadni, hogy a fiú nem viszonozta a vonzalmát és ezt megbosszulta. Valamint
azt is jobban értette ezután, miért nem merte felfedni magát előtte. Bár pont
emiatt nem volt teljesen igaz az, hogy Jinyoung tudott a melegségéről, hiszen
nem volt vele tisztában, melyik fiúval levelezett.
Továbbá az is kiderült, hogy a „másságának”
felvállalásával hasonlóan nagy titkot árult el neki, mint ő a nemi erőszakával,
viszont itt is ott volt az a nagy különbség, hogy Jinyoung a kilétét vállalva
tette mindezt. Ez a kis tüske pedig ezen az estén mélyebbre fúródott, és nem
hagyta a hollóhajúnak, hogy erre az e-mailre is válaszoljon – legalábbis nem azonnal.
Értette, de mégis sérelmezte Anonymus döntését. Neki mindezek után szüksége
volt egy kis detoxra: így eldöntötte, hogy még egy pár napig nem fog semmit írni az
évfolyamtársának, mert túl impulzív és kitárulkozó lett, és ezt csak kisebb arányban
kapta vissza. Sejtette, hogy ezzel majd megijeszti Anonymust, de fájt neki
az egyoldalúság (még ha csak részleges is volt). Hiába írta azt korábban Jinyoung
az évfolyamtásának, hogy addig, amíg a másik írt neki, kitárulkozott előtte a
maga módján, és örömmel fogadta az ő megnyílását, boldog volt, ekkor egyszerűen
szünet kellett neki.
- Minho! – szólt bele a telefonba,
ahogy aznap már harmadszorra hívta a bátyját.
- Már mehetek is megverni Őt? –
kezdte ezzel az idősebbik, amikor meghallotta az öccse szomorkás hangját.
- Azt még éppen nem, de még egy
kicsit tudnánk ma beszélni? – Szabályosan bűntudata volt Jinyoungnak, amiért Minhonak majdnem az egész napját az ő pátyolgatása köré kellett építenie.
- Már megint olyat kérdezel, amire
tudod a választ, úgyhogy nem is felelek.
Ezután a hollóhajú felvázolta az
idősebbnek a pár perce megfogalmazódott gondolatait, Minho pedig támogatta
abban, hogy metaforikusán tegyen egy lépést hátra, és teljesen normálisnak
tartotta azt, hogy így reagált minderre. Majd a bátyja nyugtató szavai és azon kimerültség miatt, ami egy ilyen
érzelem dús nap után rázuhant Jinyoungra, a hollóhajú este tízkor úgy húzta az
igazak álmát, ahogy arra már évek óta nem volt példa.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése