Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 16. fejezet

Tizenhatodik fejezet – Mi nem ilyen barátok vagyunk

Jinyoung:

Már fenn voltam egy ideje, de nem tudtam rávenni magamat, hogy kimenjek a nappaliba. Hazafele a Wang szülőktől, mindenfélét összehordtam, csakhogy tereljem a témát Jackson kutyás ötletéről, majd amint beléptünk a házba, jó éjszakát kívántam neki, és elrohantam a saját fürdőmbe tusolni. Ezután konkrétan lopakodva mentem át a szobámba, nehogy kedve támadjon még beszélgetni.

Bárcsak sokáig tudtam volna reggel aludni! De persze az idegességtől, hogy ez lehet az első igazi veszekedésünk, már kora reggel kipattant a szemem. Még egy órám volt Jackson indulásáig, így reménykedtem benne, hogy alszik, és meglátogatva a mosdót, plusz némi kaját belopva a szobámba, kihúzom addig, amíg itthon van, és ő azt hiheti, hogy még bóbiskolok. Kinyitva a szobám ajtaját, nem láttam senkit, ezért lábujjhegyen kezdtem el közlekedni, a lehető legkisebb zajt csapva.

- Te meg milyen produkciót mutatsz be éppen? – hallottam meg Jackson hangját mögülem, amitől úgy megijedtem, hogy a falba kellett támaszkodnom, nehogy összeessek.

- Azt hittem, még alszol, és nem akartalak felkelteni – feleltem, miközben a pulzusomat igyekeztem fékezni.

- Aham, és ennyire óvatosan közlekedtél emiatt – tette keresztbe a kezét a szobaajtajában állva.

- Pontosan. Na, de ha megbocsájtasz, én meglátogatom a mosdót – intettem a kezemmel, ő pedig nem is tartott fel tovább.

Szükségem volt némi hideg vízre, hogy a szégyentől égő arcomat lehűtsem. Majd a kulcslyukon kémleltem ki, így tisztában voltam vele, hogy Jackie a konyhapultnál várt két bögre kávéval.

- Ez gyerekes, Jinyoung! – suttogtam. – Felnőtt férfiak vagytok, meg tudjátok beszélni – hitegettem saját magamat, de egyszerűen féltem mindennemű konfrontálódástól, mivel nem sokban volt részem az életem során, csak a szüleimmel és egy kevés Jaebummal.

- Jinyoung, eléggé dejavum van – hallottam meg Jackson hangját az ajtó túloldaláról. – Csak most éppen fordult a kocka, és nekem kell téged kibűvölni a mosdóból. Kezdem úgy érezni, hogy mindketten nagyra nőtt gyerekek vagyunk, nem pedig két nagykorú.

- Azért nem vagyunk olyan idősek, lássuk be – motyogtam.

- Igaz, de attól még gyere ki! Úgyis meg kell beszélnünk; és mondhatsz nemet is ám. Ez a te házad, te döntöd el, hogy hozhatunk ide egy kutyát vagy sem.

- Ez a közös házunk – tártam ki az ajtót.

- Tudtam, hogy erre ki fogod nyitni.

- Hé! – Úgy éreztem, hogy a saját csapdámba csalt bele, hiszen ugyanúgy rátapintott az egyik gyenge pontomra, ahogy én is tettem nemrég Mark említésével.

- Jinyoung, legalább meghallgatnál? – nézett rám a nagy kölyökkutya szemeivel. Miért kellett volna nekem egy másik kiskutya, amikor itt volt Jackson?

- Meg – mentem bele, hisz így volt fair, főleg azok után, hogy ő rögtön rábólintott a cikkes ötletemre.

- Nem azt mondom, hogy már holnap rohanjunk kutyát venni, csak azt, hogy esetleg egy távoli, vagy talán nem is olyan távoli jövőben vehetnénk egy kutyust. Eddig eszembe sem jutott, hogy egy kisállat milyen jó hatással lehetne rád és a fóbiádra. Egy köztes út lenne az érintésmentes élet, és az emberek megérintése – főként az én megérintésem között. – Kacsintott, amin kénytelen voltam elmosolyodni.

- Eddig én sem gondoltam a kisállatokra, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ültettél bogarat a fülembe, de hogy őszinte legyek, félek ettől az egésztől.

- De mitől? Ha engem meg tudtál zabolázni, egy kiskutya piskóta lesz, ráadásul itt lennék neked segíteni – nézett rám biztatóan.

- Értem én, de akkor is, neked ott a nyári gyakorlat, aztán jön az egyetem, én pedig itthon maradok, mint levelező hallgató, és folyton itt lesz a nyakamon. – Nagyon gonoszul és önzően hangzott, amit mondtam, de igenis így éreztem, és erről Jackienek is tudnia kellett.

- Más ellenvetésed is van a kutyussal kapcsolatosan?

- A tisztaságmániám.

- És ha kint tartanánk? – továbbra sem adta fel.

- Az már jobban hangzik – láttam be. – A másik viszont az, hogy épphogy megtanultam magamról gondoskodni, és még azt is szoknom kell, hogy egy olyan személlyel élek együtt, aki nem a vér szerinti rokonom. Túl sok változás lenne, ha máris a nyakunkban vennénk egy kiskutyát – szontyolodtam el, mert szégyelltem, hogy tizenkilenc évesen ennyire nehézkesen ment egy olyan egyszerűnek és általánosnak hangzó dolog, mint egy kiskutya örökbefogadása.

- Én mindig kutyák közt voltam, nem is emlékszem olyan időszakra, hogy ne lett volna kiskutyánk otthon, így nekem ez az alap, hogy mindig van egy szőrmók a háznál. De komolyan mondom, hogy nem erőltetem, Jinyoung. Viszont tényleg nem árt szerintem, ha jobban átgondolod ezt a lehetőséget, mivel érzem, hogy segítene az érintésfóbiádon.

- Átfogom, ezt megígérhetem. Na, de most adj egy jó nagy pohár kávét, mert elalszok – fordultam a pult felé.

- Ebben segíthetek.

Azt hittem, hogy ilyen könnyen megúsztam a reggeli konfrontálódást, erre épphogy felöltöztem, Jaebum beállított, ráadásul látszott rajta, hogy zaklatott.

- Szia, haver! Jó korán meglátogattál minket – engedte be Jackson.

- Bocsi, de tudhattátok volna, ha egyesek felveszik a telefonjukat, vagy legalább az e-mailjüket megnézik. De nem, Mr Park uraság teljesen figyelmen kívül hagy, amióta beköltöztél. Nem sértésből, Jakcson, de ez így van – kezdte idegesen Jaebum, amitől azonnal gyorsabban kezdett verni a szívem. Nem voltam hozzászokva, hogy kifakadjon rám, de eddig nem is sok alkalmat adtam ilyesmire.

- Basszus, a telefonhívások! – kaptam a fejemhez, mert most esett le, hogy mindig olyankor hívott, amikor nem tudtam felvenni, aztán elfelejtkeztem róla, mert annyira magába szippantott az olvasás.

- Igen, volt egy pár. A múltkori pánikrohamod óta nem hívtál. Szóval most már csak ennyire kellek, ha baj van, hívsz, de amúgy érdektelen lettem számodra? – Látszott rajta, hogy tényleg nagyon megbántottam, de meg is értettem, hiszen jobban belegondolva, tényleg semmilyen formában nem kerestem a pánikrohamom óta, és azt se hagytam, hogy ő elérjen.

- Nem, persze, hogy nem. Sajnálom, Jaebum. Ígérem, kiengesztellek, amivel szeretnéd – próbáltam bűnbánóan nézni rá, bár nem kellett sokat próbálkoznom, mivel tényleg szégyelltem magamat.

- Csak nehogy most már én ne érjek rá, mivel nekem is lett egy lakótársam – jött a nem várt fordulat tőle.

- Igen? – lepődtem meg.

- Igen, holnap költözik be, Mark, de mivel eredetileg a te lakótársad akart lenni, így meg akartam volna beszélni veled, mielőtt igent mondok neki, de nem tudtalak elérni, és dacból azért is belementem.

- Tessék? Ez az a Mark? – kerekedett ki Jackson szeme, de az enyém is. – Komolyan odament? Úristen, most már biztos, hogy meg akarja szerezni magának Jinyoungot. Te csak az eszköz vagy, akin keresztül el akar érni hozzá.

- Jézusom, Jackson, ne fesd az ördögöt a falra! Mark csak egy kedves srác, akinek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok; az előszobámban lévő közös képeinket látva jött rá, hogy Jinyoung a legjobb barátom. Aztán elmesélte, hogy már zsinórban a harmadik ember voltál – nézett ismét rám –, aki nem hívta vissza, és már annyira örülne, ha valakinek pont ő kellene. Én pedig őszintén nem értem, hogy miért nem volt még eddig szerencséje, hiszen egy aranyos, visszafogott, komoly srác.

- Aham, hát persze… Nem látsz át rajta? – lett egyre idegesebb Jackson. – Csak ezzel a dumával szerette volna magát megsajnáltatni, hogy rábólints. Tuti, egy pszichopata, aki kinézte magának a Napsugaramat. De csak a testemen át fog a közelébe kerülni. Ha meglátom a környéken, hívom a zsarukat.

- Jézusom, Jackson, elveted a sulykot! A túl sok krimi beszél belőled, amit olvastál és néztél – próbáltam megnyugtatni, mert tényleg elszaladt vele a ló.

- Jackie, Jinyoungnak igaza van: nem is ismered Markot. Találkoztál már vele egyáltalán? – húzta fel a szemöldökét Jaebum.

- Igen, pár percre, de az is bőven elég volt.

- Én sokat beszélgettem vele, és hidd el, remek srác, akinek hatalmas szíve van, csakúgy, mint neked – próbálta ő is észhez téríteni.

- Te csak ne hasonlítgasd hozzám! – tette durcásan keresztbe a kezét.

- Jackie, Mark tényleg klassz fiú, én is szívesen költöztem volna össze vele – tettem hozzá, de amilyen tágra nyílt szemekkel nézett rám, tudtam, hogy korrigálnom kell, amit mondtam. – De a múlt időn van a hangsúly. Meg amúgy is, talált egy számára jobb lakótársat. Viszont neked menned kell – néztem az órára.

- Ja, persze, már el is küldesz. Remélem, mire hazajövök, nem lesznek a szelektív kukában a holmijaim – miután már meg tudom a kukákat különböztetni –, és nem Mark fog trónolni a szobámban. Ó, és ha közös kiskutyát is vesztek, akkor komolyan ásni fogom a síromat.

- Jackson, túlzásokba esel! De én így kedvellek. Viszont nem vicceltem, tényleg menned kell.

- Bakker, már késésben is vagyok! – realizálta, majd berohanva a szobájába, összekapkodta, amire szüksége volt, és el is viharzott, így kettesben hagyva a barátommal.

- Hihetetlen egy fiú! Na én vele nem bírnék együtt lakni – jegyezte meg Jaebum. – Viszont remélem, hogy nem haragszol rám Mark miatt, és azért se, hogy ilyen idegesen jelentem itt meg, és még Jacksont is felzaklattam.

- Viccelsz! Nekem kell bocsánatot kérnem, mivel jogos volt a dühöd – közben leültem a kanapéra, és ő is követett.

- De nem telt el olyan sok idő azóta. Vannak barátok, akik egy hónapig nem is beszélnek egymással, és nincs belőle gond.

- Viszont mi nem ilyen barátok vagyunk. Nem ezt érdemled tőlem, Jaebum, és ígérem, igyekszem most már megtalálni az egyensúlyt közted és Jackson között.

- Ennek mondjuk örülnék. De tényleg nem gáz, hogy Markkal fogok együtt élni? – nézett rám félve, ugyanúgy, mint kicsiként, mikor véletlenül hozzám ért.

- Egyáltalán nem, sőt így jobban belegondolva, melléd jobban illik lakótársként, mint hozzám. Nekem Jackson kell, hogy felrázzon a punnyadásból, nem Mark. És neked sem árt mellém és BamBam mellé egy újabb közeli barát – láttam be ezt is, mivel nem lehettem önző.

- Valóban nem árt, főleg, hogy Bamie is elérhetetlen volt mostanság.

- Jackson is ezt mondja. Mit gondolsz, miért? – lettem kíváncsi.

- Szerintem egy lány van a dologban.

- Tényleg? De hát ez jó hír.

- Az, persze, de így tényleg még inkább kell egy új személy az életembe, és Markkal egyszerűen érzem, hogy jól megleszünk egymással. Meg így könnyebben tudom elfogadni azt a tényt, hogy már nem én vagyok a legfontosabb srác az életedben – bazsalygott egyszerre édesen és szomorkásan.

- Hé, Jackson nem léphet a helyedbe! – fogtam meg két másodpercre a kezét, hiszen ő hozzá volt szokva az ilyen rövid érintéseimhez.

- Tudom, hisz ő más helyet célzott meg a szívedben – kacsintott, majd a virító mosolyával jutalmazott, ami a gyermekkorom egyik fő oltalma volt.

- Igen, ezt nem tagadja, amióta belépett ebbe a házba. 
    - Na, de mesélj, mi újság veletek!

- Hol is kezdjem: ott, hogy egy kosztümös könyvből írunk együtt cikket, vagy hogy meglátogattam a szüleit, vagy esetleg ott, hogy közös kutyát szeretne? – kacagtam el magam.

- Az igen, ti aztán belecsaptatok a lecsóba! De, ha lehet, akkor időrendi sorrendbe hallgatnám meg őket.

- Rendben, kérésed parancs.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)