Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 16. fejezet

Tizenhatodik fejezet – Mi már összetartozunk

A kocsimban ültem, és éreztem, ahogy a víz egyre magasabbra tört, így elrabolva tőlem minden oxigénforrást. Olyan volt, mintha az elmúlt hetek meg sem történtek volna, mintha én végig itt lettem volna, mivel senki sem mentett ki. De ekkor Markot láttam meg felém úszni, viszont, amikor az ajtómhoz ért, hiába ráncigálta, nem tudta kinyitni.

- Elhagytál minket, Jinyoung – hallottam édesanyám hangját, ami távolinak és szomorúnak hatott. – Elhagytál minket egy fiúért, aki nem tud megmenteni, csak magával ránt a mélybe – folytatta, és ekkor Mark feladta a kiszabadításomat, és vad remegés közben elkezdett süllyedni a tó mélyére.

- Neeeeee! – ordítottam, ezzel elpocsékolva a maradék levegőmet is, amivel a tüdőm rendelkezett, majd elsötétült a világ.

Arra keltem, hogy Mark továbbra is a karjaim közt volt, csakhogy időközben a teste felforrósodott, és ugyanúgy, ahogy álmomban, remegett minden egyes porcikája.

- Mark, ébredj! – kértem, majd megpusziltam a homlokát. – Szerelmem, kelj fel!

- Komolyan azt mondtad, hogy szerelmem? – mosolyodott el, ahogy kinyitotta a szemét, de a fáradt pillái elárulták, hogy nem volt jól.

- Azt, hisz az vagy. Drágám, szerintem belázasodtál. Lázmérőd van valahol? – kérdeztem aggódva, miután megfogtam a homlokát.

- A fürdőszoba szekrényben kellene lennie, talán az utolsó fiókban – suttogta, mert láthatólag nem volt ereje hangosabb beszédhez, én viszont már ott sem voltam, hanem a fürdőben kutakodtam.

- Meg is van! – siettem vissza hozzá, majd behelyezve a hónalja alá, vártam, hogy megtudjuk, mennyire súlyos a dolog.

- Jinyoung… - nyújtotta felém a kezét. – Köszönöm, hogy velem voltál az éjjel.

- Ezt meg ne köszönd, Mark. Már egy pár vagyunk, úgyhogy talán itt az ideje, hogy egy szobában aludjunk, mivel láthatólag szükséged van rá, és mi tagadás, nekem is – vallottam be.

- Te sem voltál jól az éjjel, igaz? – kérdezte félve. Olyan ártatlan volt, hogy lázasan is értem aggódott. Továbbra is úgy éreztem, nem érdemeltem meg egy ilyen törékeny és tiszta embert.

- Az nem lényeg, inkább nézzük a lázmérőt? – nyúltam be a pólója alá. - Mark, majdnem 41 fokos lázad van. Sürgősen venned kell be gyógyszert. Mindjárt hozok, és elkezdek langyos fürdőt is engedni neked, mert ez nem játék. – Rohantam a gyógyszeres szekrényhez, de előtte még elindítottam a csapot a kádban.

- Tessék – nyújtottam oda neki a pirulát, majd egy pohár vizet is. – Most pedig valahogy el kéne jutnunk a fürdőig.

- Nem bírok mozdulni, Jinyoung. Majd inkább később – motyogta, de engem pont nem érdekelt az ellenkezése.

- Márpedig most kell, mielőtt nem rosszabbodik az állapotod. Itt az idő, hogy én vigyelek az ölemben, még ha ez rövidebb út is lesz, mint amikor fordított felállásban történt a dolog.

Mielőtt újból ellenkezhetett volna, már óvatosan el is emeltem az ágyról. Mark még könnyebb volt, mint amire számítottam. És ez a tollpihe cipelt engem fél órán át az erdőben. Kicsi a bors, de erős; és Mark nagyon erős volt, kívül-belül egyaránt.

- Ji-jinyoung – lihegte a nyakamba. – Oké, hogy kiviszel, de én nem tudok most megállni a lábamon, nemhogy levetkőzni és kádba mászni.

- Segítek.

- Ne… Kérlek, ne! Nem akarom, hogy megláss meztelenül, mert félek, hogy kiábrándulsz belőlem.

- Istenem, még mindig itt tartunk, Mark? – sóhajtottam. – Fogadd el, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Úgyhogy most szépen kiviszlek a fürdőbe, majd le is vetkőztetlek.

- Ji… - Egy rövid csókkal fojtottam belé a szót, hátha ezzel kicsit megnyugtatom. Úgy tűnt, sikerült a tervem, mivel Mark egy beleegyező bólintással adta tudtomra, hogy vihetem.

- Na, és most szépen leültetlek a kád szélére – mondtam, majd úgy is tettem. Mark egy kicsit ugyan megbillent, de belekapaszkodva a csapba, visszaszerezte az egyensúlyát. – Emeld fel a kezed! – kértem, majd benyúlva a pizsama felsője alá, lehúztam azt róla és magunk mellé dobtam. – Mark, tudom, hogy szégyenlős vagy, de nem ülhetsz pizsama alsóban a vízbe. Az utána okozna egy kis problémát. De az alsógatyád maradhat.

- Hát ez az, hogy nincs rajtam; sohasem veszek fel pizsama alá – mondta, amitől nemhogy ő, még én is elpirultam.

- Ó! – vakartam meg a tarkómat. – Akkor maradjon a nadrág, megoldjuk – mentem bele, de végül Mark maga volt az, aki elkezdte lehámozni az említett ruhaneműt.

- Várj, elfordulok!

- Felesleges, mivel úgyis segítened kell bemásznom – hívta fel erre a figyelmemet.

- Ó, tényleg!

- Viszont lehúzni is muszáj leszel, esküszöm, amint megmozdulok, leájulok innen – mondta, és valóban nagyon rosszul festett.

- Rendben – fogtam meg a derekát. – Felkészültél?

- Igen – bólintott, én pedig a nadrágja korcát fogva, kicsit elemelve a csípőjét a kádtól, egy gyors mozdulattal megszabadítottam tőle.

Hogy nyelnem kellett egy nagyot, az nem kifejezés. Sohasem láttam még élőben meztelen férfi testet, nemhogy egy ilyen gyönyörű személyét. Szabályosan rosszul éreztem magam, hogy egy törékeny kincs ült előttem kiszolgáltatva, és én bármit tehettem volna vele. De persze nem tettem mást azonkívül, hogy besegítettem a kádba.

Mark lassan tudta csak megszokni a langyos vizet, de ott kellett benne tartanom, ameddig csak tudtam, mert a teste egyszerűen lángolt, és féltem, hogy mentőt kell kihívnunk, ha nem sietünk, ami a mi esetünkben kissé problémás lett volna.

- Ez hideg, Jinyoung! – szorította meg a kezemet. Bár a víz nem volt egyáltalán hideg, de a láz miatt neki sejtettem, hogy annak érződik majd.

- Tudom, Mark, de légy erős!

- Én nem vagyok erős, pont, hogy mindig megtörök – suttogta.

- Nem, nem igaz. Ne azokat az eseteket lásd, amikor a padlóra kerültél, hanem azt, hogy mindig felkeltél onnan. És már nem vagy egyedül, Mark, én már itt vagyok veled – simítottam el egy kósza hajtincset a szeméből.

- Nem undorodsz tőlem, még most sem, hogy meztelenül, betegen fekszem itt? – nézett rám fáradtan és félve, ez pedig olyan szomorú kombináció volt, ami azonnal megfájdította a szívemet, ami így is alig akart rendesen funkcionálni.

- Nem, Mark, sőt talán sohasem láttalak még ilyen szépnek – vallottam be neki, hisz túl gyönyörű látvány volt, ahogy küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét, és ahogy a szája az akadozó légzése miatt egy kicsit szétnyílt, és ahogy a fodrozódó víz ellepte, de eltakarni nem tudta a tökéletes testét.

- Te is lázas vagy, hogy ilyeneket beszélsz? – viccelődött.

- Nem – kacagtam.

- De este tényleg rosszul voltál, Jinyoung. Miattam, igaz?

- Pánikrohamom volt – feleltem őszintén. – Szörnyű volt téged szenvedni látni, tudva, hogy a délutáni viselkedésem váltotta ki belőled mindezt.

- Szóval tényleg miattam volt – rázta óvatosan a fejét. – Hisz minden csak miattam van. Nem telik el úgy nap, sőt talán egy óra sem, amikor ébren vagyok, hogy ne gondolnék arra, hogy jobb lett volna, ha sohasem hozlak el téged ide.

- Kösz szépen! – Legszívesebben felpattantam volna mellőle, ha nem lett volna ennyire szüksége a kezemre.

- Tudod, hogy a mindenem vagy, Jinyoung, de akkor is, rettegek, hogy hova fog mindez vezetni. Nem élhetünk itt örökre. Engem pedig érzem, hogy megtalálnak az orvosok, és nem lesz menekvésem.

- Már mondtam, hogy nem választanak el minket egymástól. De egyszerre csak egy problémát győzzünk le, és most a jelenlegi a betegséged. Viszont úgy érzem, kezdesz hűlni. – A homlokát is megfogtam, ami tényleg lényegesen hűvösebb volt.

- Még egy percet bírok itt, Jinyoung, többet már nem.

- Az épp elég is lesz most nekünk.

Mark kivétele úgy zajlott, hogy leengedtem alóla a vizet, majd bebugyoláltam törölközővel, és a behozatalához hasonlóan vittem ki. Viszont a szobájában már kérte, hadd törölközzön meg állva, belém kapaszkodva. Miután leült az ágy szélére, szedtem elő neki tiszta ruhát, amit segítettem is felvennie, végül lefektetve betakartam, és egy apró puszit hintettem a homlokára.

- Főznél nekem teát, Jinyoung? És ha lehet, ne a tiedből – bazsalygott, ezzel az én arcomra is hasonló mosolyt csalva.

- Már csinálom is.

Amilyen gyorsan csak tudtam, siettem vele, és közben készítettem neki egy kis reggelit is, amit előre sejtettem, hogy nem akar majd megenni, de azért lelkesen tömtem belé a falatokat, hogy ne legyen ennél is gyengébb.

- Még a végén kiderül, hogy nemcsak én vagyok jó ápoló kettőnk közül – jegyezte meg.

- Na végre, pozitív jelzővel illetted magadat! Ezt is megéltem. - Ha épp nem lett volna tele a kezem, jelzésértékű tapsolásba kezdtem volna.

- Néha napján ilyesmi is előfordul. Vagy lehet, csak a láz beszél belőlem.

- Egyébként ez valami vírus, vagy a rohamok miatt van?

- Szerintem is-is. Mindig könnyen kaptam el vírusokat, és a rohamoktól csak rosszabbodott az állapotom. Gondolom, a tegnap este betette a kaput a szervezetemnek – magyarázta.

- De hol kaphattál el valamit? A bolti kis kiruccanásainkon? – furcsálltam a dolgot.

- Elég, hogy valaki mellettem tüsszentsen, én már ennyitől is beteg szoktam lenni. Csoda, hogy eddig kihúztam, amióta itt vagy.

- De már mindegy, ne keressük a miérteket. Én szerencsére nem vagyok az, így tudlak ápolni. Most fordult a kocka, Mark.

- Ha valamit, hát ezt megszoktam: hogy kiszolgáltatott vagyok az embereknek. Talán ezért is élveztem azt nálad – még ha emiatt lehet, meg is sértődsz –, hogy én voltam fölényben. Hisz én hoztalak ide, én tudtam, hol vagyunk és én ápoltalak.

- Megértem, Mark – mondtam, hisz az ő múltját ismerve, nem tudtam emiatt okolni, még ha igazából meg is lett volna rá az indokom.

- De nálad jobb ápolóm sohasem volt – kacsintott, én pedig éreztem, hogy mellé kell feküdnöm, így már ott is teremtem az ágy másik oldalán.

- Mark, azt hiszem, nekem is vannak mentális problémáim, még ha közel sem olyan nagyok, mint neked – jött tőlem hirtelen ez a vallomás, amire én magam sem voltam felkészülve, nemhogy ő.

- Én nem vettem észre ennek semmi jelét.

- Pedig hidd el, nem hazudok. Amióta Jaebum elhagyott, sok pánikrohamom volt. Az első turnémon napi rendszerességgel előjött. De soha, senkinek nem beszéltem erről. Hisz kinek is mondhattam volna el? Nem volt társam a munkában. Az ügynökség csak elbagatellizálta volna, hogy nincs bajom. A családom így is folyton aggódik, hogy túlhajtom magam, és nem élek igazán, hátha még erről is tudnának, akkor aggódnának csak sokat. Pedig annyi negatív gondolatom van arról, hogy jelentéktelen vagyok, egy apró porszem, és egyszer majd kapok egy hívást, hogy bocsánat, tévedés történt, mégsem én kellek az embereknek, holnaptól nincs munkám. Mindegy, mennyi sikert halmozok fel, a nap végén mégis úgy érzem, hogy egy senki vagyok, és mindenki más téved körülöttem, amiért tartanak valamire. Csak neked hiszem el, Mark, hogy tényleg egy valamire való ember vagyok, mert te az igazi Jinyoungot ismerted meg, sőt azért hoztál el ide, mert nem volt elég egy felszínes kapcsolat velem. Igazán csak most jöttem rá, hogy a legjobb dolog, amit valaha tehettél velem, az az volt, hogy elraboltál. Ráadásul ez egy tudatos dolog volt, nem úgy, mint a megmentésem, az reflexből jött, de mikor idehoztál, te azt alaposan átgondoltad. És úgy örülök, hogy erre döntöttél. Igazán szavakba sem tudom foglalni, mennyire. – Vettem egy mély levegőt, miután a szóáradatom végére értem. – Kérlek, ne sírj! – fordultam a szerelmem felé, akinek csak ekkor vettem észre, hogy potyogtak a könnyek a szeméből.

- Én… Azt hittem, életem legrosszabb döntését hoztam meg, amikor elraboltalak, de úgy látszik, tévedtem, nagyobbat, mint előtte bármikor.

- Egy ilyen tévedést boldogan megbocsájtok – leheltem forró csókot az ajkára.

- Hé, nehogy elkapd tőlem, bármi bajom is legyen! – aggódott.

- Nem érdekel, ha itt fekszem egész nap az ágyban, amíg melletted lehetek.

- Jinyoung, Stockholm-szindrómád van, remélem, tisztában vagy vele – súgta a fülembe, ahogy közel húzott magához.

- Érdekes, ebbe így bele sem gondoltam, de igazad van – jöttem rá.

- Ez volt az egyedüli mentsváram, amikor az italodba kevertem a drogot: hogy elzárva a világ elől, beleszeretsz az elrablódba. Mert vetélytárs nélkül még én is jó lehetek.

- Még hogy csak vetélytárs nélkül vagy jó! Mark Tuan, te elrablók elrablója, hidd el, ismerem magam: bármennyi időre is zártak volna el a világtól, nem szerettem volna bele másba, csak beléd. De ez azért is van, mert már azóta tetszel, hogy megláttalak a kórházban – mondtam végre ezt is el neki.

- Tudtam! Mármint reménykedtem benne, hogy nem csak beképzeltem azt, ahogy rám néztél. Mert esküszöm, Jinyoung, rám férfi úgy még nem nézett, mint te, de szerintem nő sem – mondta vidáman, és a hangja egyre élénkebb lett, amit részben a láza csillapodásának tudtam be.

- Annyira érdekes, hogy nem tudod megmondani, hogy a nők vagy a férfiak vonzanak – tereltem el a témát.

- Lehet, hogy az, de engem már nem érdekel, mert megtaláltam azt a személyt, akinél senki sem vonzhat jobban. Tudod, a szüleimnek sem volt sohasem más szerelmük, és odáig voltak egymásért már az első találkozásuk után. Én mindig valami hasonlóra vágytam.

- És megkaptad, csak tegyük félre azt a kitérőt, ami a kórházból való hazajövetelem, és a múltad elmesélése között volt.

- Rendben, ezt a kerülőutat még félre tudom tenni, főleg tudva, hogy neked sem volt másod előttem.

- Úgy igazán csak most realizáltam, Mark, hogy mennyire magányos voltam előtted, és el sem tudtam már képzelni, milyen lehet valakivel együtt élni. Ezért sem akarok megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy egy nap el kell mennem innen, hogy a családom és a rajongóim megnyugodjanak. De viszlek magammal, bárhova is menjek!

- Mert mi már összetartozunk, igaz? – kérdezte félénken, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy az öt éves Markot tartottam a karjaiban, akinek nem volt egy barátja sem. Még ha annak a kisfiúnak nem is lehettem a barátja, ennek a férfinak egy életen át a párja akartam lenni.

- Igaz.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)