Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 18. fejezet (18+)

Tizennyolcadik fejezet – Nem is adnám másnak

Mark szerencsére három nap alatt szinte teljesen felépült, és rengeteget változott a betegsége alatt. Éreztem rajta, hogy az, hogy ott maradtam vele és ápoltam, hatalmas visszaigazolás volt számára, hogy valóban szerettem és törődtem vele. Nem akartam tőle menekülni, hiszen pont, hogy ő lett a menedékem. Nem csak nyugodtabb volt maga az egész lénye, hanem sokkal bátrabban érintett meg, és egyre több hirtelen jött csókkal jutalmazott. Viszont féltem, hogy túl gyors tempóra kapcsolt, és szinte csak azért akart mindenáron felépülni, hogy testileg is szintet lépjen a kapcsolatunk.

Az egyik reggelen, amikor már én is azt mondtam, hogy kutya baja sem volt, Mark azt hitte, hogy még alszok, és a kezével felfedezőutat járt be a testemen. Először csak óvatosan simogatta a hátamat és a karomat, mint aki félt, hogy bármikor felkelhetek, de aztán lejjebb tévedt a fenekemre, amin először csak vándorolt a keze, majd igen erőteljesen belemarkolt. Nagy önkontrollra volt szükségem, hogy ne szisszenjek fel, de egyszerűen ledermedtem, nem mertem mozdulni, mert nem tudhattam, hogy az mit váltott volna ki belőle. Úgy éreztem, hogy szüksége volt erre a kis „felfedezésre” rajtam, mielőtt fejest ugrottunk volna a dolgokba. Viszont, amikor a fenekemnél is intimebbre helyen barangolt, akkor már erőteljesen szorítottam össze a szememet, nehogy kipattanjon. Mark a vékony ujjait lassan csúsztatta a nadrágomba, majd várva egy kicsit, konkrétan rámarkolt a férfiasságomra, és felmérte a terepet, én pedig nem bírva tovább a némaságot, egy erőteljes nyögést hallattam.

- Tudtam, hogy fenn vagy, és abban is biztos voltam, hogy igencsak figyelemre méltó vagy az alsó fertályodon is – súgta a fülembe.

- Mark… - kezdtem volna bele, mire a fogaival belemart a fülembe, én pedig elvesztem a gondolataimban. – Mark, kérlek, menjünk reggelizni!

- És ha én rád vagyok éhes? – Miután ezt kimondta, a kezét elkezdte mozgatni az ágyékomon, amibe én tényleg azt hittem, hogy megbolondulok. De ahelyett, hogy átadtam volna magamat az élvezeteknek, inkább lehámoztam magamról a szerelmemet, majd fel is pattantam az ágyról.

- Mark, én hozzám még soha nem értek ott, és… nem szeretném, ha ilyen váratlanul történne meg mindez – búgtam magam elé, és éreztem, ahogy az arcom a lehető legvörösebb színárnyalatot öltötte magára.

- Jinyoung, semmi baj! – állt fel ő is. – Nem is azt akartam, csak most, hogy már tudom, te is igazán szeretsz, sokkal nehezebb a vágyaimnak ellenállni. És ez nem a hangok miatt van, hanem a tomboló hormonjaim okozzák. Ilyesmit belőlem senki sem váltott még ki, sőt a töredékét sem – vallotta be, és ő is hozzám hasonlóan zavarban volt.

- Hihetetlenek vagyunk! – törtem ki nevetésben a fennálló helyzet miatt. – Két tapasztalatlan srác, akik azt se tudják, mit hogyan kéne csinálni.

- Őszintén, mielőtt idehoztalak, direkt olvastam meleg pornográf regényeket, csakhogy valami képet kapjak arról, miket is csinálhat két pasi – motyogta a földet bámulva.

- Jaj, Mark! Erre is csak te vagy képes! – Öleltem magamhoz. – A kis ártatlan lelkedet befeketítetted miattam, és akkor még nem is tudtad, hogy valóban lesz alkalmad kipróbálni bármit is velem az olvasottak közül.

- A remény hal meg utoljára. És miattad nem halt meg a remény a szívemben, ezáltal én sem. – Puszilta meg gyöngéden az arcomat, és ebben az apró gesztusában olyan színtiszta szeretet volt, amit egy másik személytől sem kaphattam volna meg. Mark a betegsége által másként élt, mint a legtöbb fiatal, de pont ezért lett ilyen ártatlan és tiszta, én pedig ebbe az ártatlanságba és tisztaságba szerettem bele végérvényesen.

- Ha már ilyen írásokat olvastál, akkor gondolom, fantáziáltál arról is, hogy aktív vagy passzív fél szeretnél lenni? – rá kellett kérdeznem, mert így volt tiszta a játék.

- Én nem is tudom… – Vakarta meg a tarkóját, ezzel elárulva, hogy hazudott.

- Dehogynem tudod! Az aktív fél akarsz lenni, igaz? – emeltem fel az állát, hogy így a szemembe nézzen.

- Talán – grimaszolt aranyosan.

- Mark? – húztam fel a szemöldökömet, mert azt akartam, hogy kimondja.

- Igen, Jinyoung, az aktív fél szeretnék lenni. Most boldog vagy? – fordult el tőlem.

- Még szép, hogy az vagyok, mert így legalább nem élesben fogunk idétlenkedni, hogy miként is legyen.

- De ez téged nem zavar? – nézett ismét rám. – Én vagyok az esetlen áldozat közölünk, és erre ilyet kérek tőled?

- Az én szememben nem vagy áldozat, hanem egy egyenrangú fél. Boldogan átengedem neked az irányítást, Mark. Őszintén. – Fogtam meg a kezét közben, és azt már nem tettem hozzá, hogy a hangok miatt is úgy gondoltam, ez volt a helyes döntés. Mivel reméltem, azáltal, hogy ő irányítja majd a dolgokat, jobban kordában tudja tartani a hangokat is.

- Köszönöm, szerelmem! – csókolt meg. – Ígérem, jó sok kényeztetéssel kárpótollak majd ezért. Akár már most kaphatsz egy kis ízelítőt. 
    A nyakam hátra ívelt, ahogy Mark az ajkával nyálfoltokat hagyva maga után, csókolgatta és szívogatta azt, de én ezt piszkosul élveztem ám, és még inkább úgy éreztem, jól döntöttünk a felállással kapcsolatban.

Másnap Mark kérte, hogy túrázzunk egyet, mivel a betegsége miatt egy ideje nem jártunk az erdőben. Ennek persze én is szörnyen örültem, mivel rám fért egy kis testmozgás, és a természet is jó hatással volt rám. Szokásosan vittem magammal a fényképezőgépet, hogy újabb és újabb képeket lőjek a szerelmemről, de ekkor először ő is elkérte tőlem a gépet.

- Szeretnélek én is lefotózni téged. Nyugi, én nem pózoltatlak fél napig – grimaszolt tetetett durcáskodással –, csak pár spontán képet akarok lőni rólad.

- Rendben, Mark – mentem bele, hisz ez valóban csekélység volt ahhoz képest, ő mennyi idejét áldozta arra, hogy én kiéljem a fotós igényeimet.

- Ez életem legszebb időszaka, és szeretném képekkel is megörökíteni. Gyere, csináljunk közös fotókat! – húzott magához.

- Ezer örömmel.

Miután visszatértünk a házba, kérte, hogy egyedül menjek bevásárolni, hisz már úgyis jól kiigazodtam a környéken. Először gyanússá vált, és rögtön aggódni kezdtem, de annyira sugárzott a boldogságtól, hogy tudtam, ha valóban sántikál valamiben, az csakis pozitív töltetű dolog lehet, így úgy tettem, ahogy kért, és még arra is figyeltem, hogy ne siessek, mert éreztem, hogy egy óránál többre lesz szüksége.

Mikor leparkoltam az autóval, és a bejáratnál tartottam, izgalom fogott el, mint amikor valaki a szülinapján hazaérve, előre tudta, hogy készültek a szerettei valamivel. De az én szülinapom már elmúlt, azonban Mark tényleg meglepetéssel várt otthon. Belépve a szürkületből, meghitt, gyertyafényes nappali fogadott. Még azt az asztalt is elővette székekkel együtt, amit száműzött a házból, miután a szülei meghaltak, ráadásul meg volt terítve, és íncsiklandó illatok lengték be a házat.

- Mark, mi ez az egész? – álltam elé értetlenül.

- Egy randi. Tudod, közös vacsorázás. Ha már étterembe nem vihetlek, akkor az éttermet hozom ide. Még sülnie kell a kacsának, de addig is, öltözz át. Raktam ki neked inget és öltönynadrágot – mondta játszi könnyedséggel.

- Nekem olyanom is van? – lepődtem meg.

- Van bizony, csak eddig eldugtam előled, mert egy olyan különleges alkalomra tartogattam, mint a mai – felelte egy vidám, büszke mosollyal azon a pimaszul gyönyörű arcán.

- Ó, értem – csak ennyit nyögtem ki, mert annyira zavarban voltam. Nem mertem rákérdezni, mitől is volt olyan különleges ez a nap – hisz jól sejtettem az előző reggeli kis afférunk után –, helyette gyorsan magamra kaptam a kitett ruhákat, és ez idő alatt Mark kipakolta a vásárolt dolgainkat.

- Remekül festesz – nézett rám boldogan.

- Te is – mondtam, hiszen hozzám hasonlóan ő is kicsípte magát.

- Egy randin illik jól megjelenni.

- Még akkor is, ha senki sem lát minket? – bele akartam kicsit kötni, már csak azért is, mert imádtam a véleményét egyes dolgokról.

- Hát persze! Tudod, a szüleim sokat randevúztak otthon, úgy, hogy én is ott voltam: ilyenkor mindig kiöltöztek, és rám is ünneplő ruhát adtak. Azt mondták, nem azért kell szép ruhát felvennünk, hogy idegenek elvárásainak megfeleljünk, hanem hogy egymás előtt még szebbnek érezzük magunkat. Mert aki szeret minket, az úgyis gyönyörűnek lát, mindegy, éppen hogy nézzünk ki, de az ilyen ünnepnapokon, amikor kifejezetten adunk a külsőnkre, akkor nincs annyi fantáziára szüksége a másiknak, és a mi lelkünk nyugodtabb lehet – mesélte meghitt arckifejezéssel, ami mindig jelen volt, amikor valamelyik kedves emlékét hozta fel a szüleiről.

- Annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem őket személyesen, mivel remek emberek voltak. De mégis, általad úgy érzem, egyre jobban megismerem őket. Meg amúgy is, hátrahagyták életük fő művét. Akik egy ilyen csodás és tiszta fiút neveltek fel, azok maguk is biztos csodásak és tiszták voltak. – Öleltem magamhoz a szerelmemet.

- Ez igazán jól esik, Jinyoung. Bár személyesen is találkozhattál volna velük! – súgta a fülembe. – De ha már a szüleimről van szó, szeretnék lassúzni veled apa kedvenc dalára; még annyi időnk úgyis van addig, amíg elkészül a kacsa. Persze csak, ha megtisztel egy tánccal, Uram! – Nyújtotta felém a bal kezét, ami azonnal megtalálta a párját az én jobb kezem által.

- Ó, ez a szám gyönyörű! – mondtam, ahogy elindította Elvis Presley Can’t Help Falling In Love című dalát.

- Ez a dal végigkísérte az életemet, mert apu rendszeresen berakta és felkérte anyát egy táncra, és olykor én is csatlakoztam hozzájuk harmadiknak. Megígértem nekik, hogy egy nap majd én is táncolok erre az én szerelmemmel. – Hullottak a könnyei, amiket a szabad kezemmel gyorsan letöröltem.

- Akkor ne is húzzuk az időt. Minden vágyam veled táncolni rá – tettem a derekamra a kezét.

- Tudod, mindig is furcsa gyerek voltam, és nemcsak a betegségem miatt. Alapjáraton korán érő típus voltam, és olyan kérdéseket tudtam feltenni anyáéknak, amiktől ketté állt a fülük. Mikor nagyobb lettem, sokat sztorizgattak nekem arról, kicsiként mikkel álltam oda eléjük. De volt egy kérdésem, amire magamtól is tisztán emlékszem.

- Mi volt az? – lettem kíváncsi.

- Megkérdeztem apát, hogy baj-e, ha úgy érzem, én is egy szomorú dal vagyok, akit rajtuk kívül senki sem akar lejátszani – felelte halkan, miközben a rövid dal már újra is indult, de én a világért se szakítottam volna meg a táncunkat.

- Hány éves voltál ekkor, Mark?

- Úgy tíz.

- És mit válaszolt?

- Azt, hogy nem baj, hisz a szomorú és megható dalok a legszebbek, és hogy igenis van, aki meghallgatja őket. Őt ez az Elvis Presley dal egy életen át rabul ejtette, ahogy édesanyám is. Megkért, hogy higgyek magamban, és abban, hogy az én dalomat is meghallja majd valaki, és magával fogja ragadni.

- Akkor most üzenem apukádnak, bárhol is legyen, hogy én meghallottam ezt a megható és gyönyörű dalt, és egy életen át szeretném hallgatni – álltam meg, bárhogy ő vezetett a táncban.

- Köszönöm! De most rohanok, mielőtt odaég a kacsa!

- Várjunk, te ezt már tegnap befűszerezted. Már akkor ezt tervezted, igaz? – jöttem rá.

- Igen, úgyhogy foglalj helyet, mert ez anyukám receptje, így finomabb lesz, mint bármi, amit eddig kóstoltál tőlem! Ez most szülős est: apa kedvenc dalát és anya kedvenc receptjét vettem elő. – Mosolygott vidáman, miközben konyharuhával az asztalra ügyeskedte a frissen sült kacsát.

Az étel tényleg mennyei volt, és legszívesebben mindet megettem volna, de nem akartam hányingerig tömni magamat. Mikor befejeztük, el akartam mosogatni, de Mark visszahúzott, és a kezembe nyomott egy összehajtogatott papírt és egy tollat.

- X-elj! – kérte, én pedig értetlenül álltam előtte.

- Tessék?

- Emlékszel, hogy az egyik filmben, amit a napokban néztünk, a tinédzserek x-elgetős leveleket adtak egymásnak, hogy akarnak-e járni a másikkal vagy sem? – Erre csak bólintottam. – Megjegyeztem, hogy említetted, te mindig vágytál egy ilyenre, de sohasem kaptál. Hát most megkaptad – mutatott a papírra, amit már kíváncsian nyitottam ki, hogy vajon mit is rejtett.

Park Jinyoung, nekem adod a szüzességedet?

Igen            [ ]

Nem           [ ]

Talán         [ ]

- X-elj! – kérte ismét, miután én elpirulva temettem az arcomat a lapba.

A konyhapulthoz siettem, hogy az Igen-nél húzzam be a rublikát, és mellé firkantottam nagybetűkkel, hogy: „NEM IS ANDÁM MÁSNAK!” Mark, amint elolvasta, mit írtam oda, már húzott is magához, hogy egy vad csókban forrjunk össze. Majd csókjaink közepette elindultunk a lépcső felé, amin ugyan esetlenül, és olykor-olykor megbotolva, de felértünk a szobánkig, anélkül, hogy egy kicsit is elváltunk volna.

- Ji-Jinyoung, biztos… biztos, hogy itt és most akarod nekem adni? – kérdezte félénken.

- Mark, egy ilyen randi után szerinted lenne megfelelőbb alkalom? – fogtam a kezeim közé az arcát, majd összeérintettem a homlokunkat, hogy egy kicsit ne hallgassunk mást, csak egymás légzését.

- Igazad van, nincs. Levetkőztethetlek? Hisz te már úgyis láttál engem, így talán kicsit enyhülne a zavarom, ha végre fordítva is megtörténne – motyogta elpirulva.

- Ezért volt a reggeli kis akciód is, igaz? – jöttem rá.

- Igen – bólintott.

- Vetkőztess csak le nyugodtan, Mark! – Bármilyen szégyenlős is voltam, ha volt olyan férfi a világon, aki előtt nyugodtan fedtem fel a testemet és váltam kiszolgáltatottá, az Mark volt. Érdekes volt belegondolnom, hogy pont ez ellen küzdöttem, mikor idehozott, most pedig magamtól adtam meg számára a lehetőséget minderre.

Mark bazsalyogva kezdte el kigombolni az inget, amit ő vett nekem, még akkor, amikor semmit sem tudtunk egymásról. Ekkor, ahogy ez az ing a földre került, mintha a nehézkesen induló közös életünk sérelmeit is eldobta volna vele, és nem számított már csak az, amit szerelmesen tettünk meg. Miközben végighúzta a kezét a mellkasomon, felfedezve azt, a testem minden egyes pontjában bizseregtem, és ezt csak fokozta, ahogy az ajkát is játékba hívva, csókolgatni kezdte a melleimet, amit a bimbóim szívogatásával függesztett fel olykor-olykor. Kénytelen voltam a hátába kapaszkodni, mert életemben nem részesültem még ilyen kényeztetésben, így annyira idegenül hatott a testem számára – de ennél csodásabb idegen érzés még nem ért.
Végül az ébresztett fel  illuminált állapotomból, hogy Mark egyszer csak a nadrágom korcához ért, majd kigombolva és a cipzárt lehúzva, már tolta is le rólam. Én ügyesen kiléptem belőle, és egyúttal a zoknimat is lelöktem.

- Levehetem? – nézett rám ártatlanul, miközben az alsógatyámon volt a keze.

- I-igen – bólintottam egy mély levegővétel után.

- Rendben – mondta, és egy magabiztos mozdulattal már a bokámnál is volt az apró ruhanemű, amit a nadrágomhoz hasonlóan arrébb löktem.

- Mark, jól vagy? – fogtam meg a vállát, mivel ledermedve nézett rám.

- Én, én jól – motyogta, de az arca nem erről tanúskodott.

- Meggondoltad magad, vagy a hangok? – ijedtem meg, és már a legrosszabb eshetőségek jártak a fejemben.

- Nem, csak még mindig hihetetlen ez az egész: az, hogy tényleg elhozatlak, és hogy te belém szerettél, és hogy itt állsz előttem meztelenül, és gyönyörűbb vagy így, mintha a világ legmárkásabb és legtökéletesebb ruháját aggattad volna magadra – rázta az apró buksiját, amitől ismét egy ötévesnek láttam, de ez ebben a helyzetben nagyon nem volt kifizetődő.

- Mark, igenis itt vagyok, és csak arra várok, hogy én is ismét láthassam a gyönyörű testedet,  ruha nélkül – kacsintottam, hogy oldjam a feszültséget.

- Akkor ne húzzuk tovább az időt! – Felgyorsítva a dolgokat, már kapta is le magáról a ruháit, és ugyan az alsónál egy pillanatra megállt, de mivel tényleg láttam már Ádám kosztümben, így levetkőzve a gátlásait, megszabadult tőle.

- Gyere ide! – húztam magamhoz, hogy egy meghitt ölelésbe hívjam.

- Lehetne, hogy ölelve szeretkezzünk, oldalra fordulva? – jött egy nem várt kérés tőle.

- Hát persze, ahogy szeretnéd – feleltem, miután gyorsan vizualizáltam a fejemben, hogyan is nézhetett ez ki a valóságban.

Innentől kezdve már ködössé váltak a dolgok, mivel csók ért csókot, és érintés érintést. De ahogy Mark bársonyos és puha bőre súrolta a saját bőröm felszínét, az egyszerre volt megnyugtató és szörnyen izgató, mint ahogy Ő maga is.

- Hé! – emelkedtem fel róla kicsit, ahogy a hátán fekve, magán tartva a teljes testemet, mindkét kezével rámarkolt a hátsómra, és úgy tűnt, nem is igen tervezte elengedni.

- Mi az? Ne mondd, hogy nem vagy tisztában vele, mennyire tökéletesen kerek a feneked? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem is – makacskodtam, pedig olyan sokszor kaptam meg ezt a bókot korábban, hogy már szinte fel se vettem.

- Dehogynem! Engem mindenképp az őrületbe kergetsz vele, amióta itt vagy. Mit mondjak, sokszor észre se veszem, hogyan kerül rá a tekintetem, mert egyszerűen, mint egy mágnes, odavonzza a szememet – vallotta be, amitől ezen a napon már sokadjára jöttem zavarba.

- Ez fel se tűnt.

- Kisebb gondod is nagyobb volt ennél, szerintem.

- Az meglehet – láttam be. – De akkor most már erre számítsak, hogy random megragadod a hátsómat? – szerettem volna tisztában lenni vele.

- Igen, az én kis barackomat – csókolta meg gyöngéden az ajkamat, miközben a kezével masszírozni kezdte a farpofámat. – És pont annyira kemény, amennyire kell. Tökéletes, ahogy te magad.

- Aj, kész vagyok tőled! – fúrtam a fejemet a vállába.

- Mit gondolsz, Jinyoung, megpróbálkozzunk egy ujjal? – kérdezte halkan és félénken.

- Igen – bólintottam, majd amint levette rólam a kezét, oldalra fordultam, ahogy azt korábban kérte.

- Várj, van itt valamim – nyúlt az éjjeli szekrényének a legalsó fiókjába. – Ez attól fogva várja, hogy használjuk, amióta idehoztalak.

- Hihetetlen, hogy Te azóta vágysz minderre, hogy megmentettél, ráadásul úgy, hogy rajtam kívül sohasem vonzott szexuálisan senki – jegyeztem meg, hiszen emiatt újra és újra feltettem magamnak azt a kérdést: Miért pont én?

- Pedig így van. Na de, akkor felkészültél, szerelmem? – simított végig a bal karomon, mivel a jobbon feküdtem.

- Igen, hisz tudom, hogy vigyázol rám, ahogy végig azt tetted, amióta itt vagyok – feleltem, mivel tényleg bíztam benne.

- Mindig is vigyázok az én kincsemre.

Miután bekente síkosítóval a kezét, a középső ujjával a hátsómhoz ért, és előbb csak óvatos körökkel küldött impulzusokat nekem, majd egy magabiztos, de mégis apró mozdulattal belém hatolt. Fájt, de sokkal kevésbé, mint, amire számítottam, így nem adtam tudtára, hogy baj lenne, ezért teljesen elmélyítette bennem az ujját, amivel kellemes tempót felvéve tornázott bennem.

- Jöhet a második is – súgtam a félhomály közepébe, azonban összébb kellett húznom a szememet, amint egy újabb ujj szélesítette a járatomat, a harmadiknál pedig fel is szisszentem. De hála az égnek, tényleg igaza lett a családomnak, hogy magas volt a fájdalomküszöböm, hiszen teljesen elviselhetőnek tartottam, még akkor is, amikor már vadul cikáztak bennem a szerelmem ujjai. - Jöhetsz, Mark.

- Ez gyorsabb volt, mint amire számítottam.

- Őszintén, én se hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni. De most már téged akarlak, és nem kell semmilyen óvszer – tettem hozzá, mert a magunk meztelenségében akartam egyesülni vele.

- Biztos?

- A lehető legbiztosabb. Csak kend be síkosítóval, és már jöhetsz is! – Nem akartam siettetni, de már égtem a vágytól, hogy Mark utat törhessen magának bennem, és végre elérhessen ahhoz a kiteljesüléshez, amihez én igenis kulcsmotívum voltam. Őszintén, jobban vágytam arra, hogy Mark kielégült nyögéseit hallhassam, minthogy én magam érjek a gyönyör kapujához.

- Kérésed parancs! – mondta, és nem tellett fél percbe, hogy Mark igencsak méretes férfiasságát érezzem a farpofáim között.

Mielőtt mozdult volna, a bal kézfejeinket összekulcsolta, majd először csak félig csusszant belém, de miután bólintottam, teljesen belém hatolt. Kellett az a kézszorítás, mivel ezt már ténylegesen megéreztem – magas fájdalomküszöb ide vagy oda. A kíntól a szemeimet is ellepték a könnycseppek, de ezek egyben örömkönnyek is voltak, hogy végre idáig is eljutottunk.

- Drágám, mozoghatok? – kérdezte pár perc múlva, pont, amikor már enyhülni kezdett az éles fájdalmam.

- Igen – bólintottam sután, de ennél többre nem tellett tőlem, főleg, hogy nem akartam, hogy igazán lássa, mennyire fájt. Ekkor áldottam azért, hogy arra kért, forduljak oldalra, mert ha szemtől-szemben lettek volna az arcaink, biztosan jobban megijedt volna.

Lökésről-lökésre egyre jobban engedett a feszülés, és egy idő után szabályosan élveztem, főleg, hogy Mark igencsak hamar eltalálta azt a bizonyos pontot, ami magában rejtette a gyönyöröm kulcsát, amit a párom mindenáron meg akart szerezni. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra kapcsolt, ami közben nem engedtük el egymás kezét, sőt a bal lábát átvetette rajtam, és a lehetetlennél is közelebb húzott magához. Mint a félhold, úgy feleződtünk le mi is, és váltunk eggyé. Ahogy Mark izzadt teste hátulról le-fel csúszkált rajtam, és a torka a fülemet ajándékozta meg vad zihálásával, a világ legboldogabb férfijának éreztem magam. Erre az alkalomra megérte ennyit várnunk, sőt még többet is megért volna.

- Ji-jinyoung, már nem bírom sokáig, érzem, hogy mindjárt ott vagyok – nyögte a fülembe, de én sem voltam ám másként ezzel, a saját versenyem is nemsokára véget ért, és tudtam, az, amit a célba érés tartogatott magával, sokkal szebb lesz, mint amire számítanék.

Így is lett, miután megéreztem magamban Mark kielégülésének forró tartalmát, két lökés után hátrafeszített fejjel hallattam egy olyan hangos nyögést, amire sohasem számítottam volna magamtól. Beterítve a hasamat és az ágyat is a gyönyörömmel, ragadva ugyan, de boldogabban, mint előtte bármikor, fordultam a párom felé, hogy végre ne csak halljam, hanem lássam is, milyen szenvedély izzott benne. Ahogy ott feküdt előttem, kimelegedve, izzadságtól nedves hajjal és tűz piros ajkakkal, olyan volt, mint egy több száz évvel ezelőtti akt festménynek a modellje: valaki, akire ránéz az ember, és azt hiszi, ilyen csak egy művész fantáziájában jelenhet meg, a valóság nem tartogat számunkra ekkora gyönyörűséget. Márpedig számomra tartogatott, és én reméltem, sőt tudtam, hogy Ő is hasonlóan gyönyörűnek látott kívül-belül, hiszen erre számos bizonyítékot kaptam már tőle.

- Mark, köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam, miközben rádőltem a hasára.

- Én is, hogy itt maradtál, Jinyoung. Sohasem fogom tudni meghálálni neked.

- Ilyen éjszakákkal hidd el, bőven meghálálhatod – kacagtam fáradtan, majd éreztem, hogy az álom perceken belül utol fog érni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)