Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Még rengetegszer

Mire felkeltem, a Nap sugarai már elárasztották a szobát, amiben egyedül ébredeztem. Magamra kapva a tegnapi alsómat, néztem körül a házban a páromat keresve, de Mark sehol sem volt, nekem pedig egy szokatlan, éles fájdalom hasított a fenekembe. Ilyesmihez nem voltam hozzászokva, de a jövőben reméltem, hogy több ehhez hasonló keserédes fájdalmat kell majd elviselnem.

Hasznossá téve magamat, beindítottam egy mosást – mert az előző csodás esténk bizonyítékait el akartam tüntetni –, majd én is befeküdtem a kádba. Kábán, csukott szemmel élveztem a langyos vizet, mígnem meghallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, ezért gyorsan megtörölköztem, és magamra kaptam a fürdőbe vitt tiszta ruhákat.

- Hát itt vagy! – bújtam Markhoz hátulról, aki az üvegajtó előtt állva kémlelt ki. Valami baja volt, ez lerítt róla, bárhogy elmosolyodott és libabőrös lett az érintésemtől.

- Bocsi, csak sétálni akartam egyet – mondta furcsa éllel a hangjában.

- Minden rendben? – kérdeztem rá óvatosan, majd elé álltam, hogy jól lássam az arcát, miközben beszélek vele.

- Hát persze, csodás volt a tegnap este. Remélem, nem bántad meg, és hogy jól vagy. – Fogta meg a kezemet.

- Kitűnően vagyok, Mark. Olyat pedig véletlenül se feltételezz, hogy megbántam. Téged viszont bánt valami, ez biztos. Mi a baj? – Próbáltam az arcát fürkészni, hátha elárul valamit, de nem sokra mentem vele.

- Tegnap, mikor kipakoltam a szatyorból, kiraktam a blokkot a pultra, de nem néztem meg. Ma reggel szemet szúrt, és az is, hogy ezt nem a boltban kaptad. Te feladtál egy levelet, Jinyoung? – Vette ki a zsebéből a papírfecnit, amit a kezembe nyomott.

- Igen, de kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Felesleges: elárultál! – köpte a szavakat, és látszott rajta, miként ment fel benne a pumpa, ami miatt rögtön rettegni kezdtem.

- Mark... – ragadtam meg a kezét, amit azonnal kihúzott a szorításomból.

- Megígérted, hogy itt maradsz, amíg tudsz, és majd szólsz, ha el szeretnél menni, ehelyett a hátam mögött adtál fel egy levelet. Kinek küldted? Mondd meg, kinek, és hogy mi volt benne! – ordított, amitől még inkább megijedtem. Ilyen szintű félelmet nem éreztem, amióta tisztáztuk, mi volt a baja.

- A családomnak írtam meg, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak miattam. Hamis feladó címet adtam meg, és kértem őket, hogy ne keressenek, majd hazamegyek, ha eljön az ideje. Mert veled fogok hazamenni, kéz a kézben! Ígérem, hogy nem megyek el nélküled – próbáltam mosolyogni, de inkább látni sem szerettem volna, milyen fájdalmas képet vághattam.

- De el akarsz menni, míg én nem merek a két szomszéd településnél messzebbre menni. Én csak itt tudok létezni; máshol rögtön átvennék az uralmat felettem a hangok. Én csak itt és csak melletted érzek erőt magamban ahhoz, hogy éljek. Nem mehetek el, de téged sem tarthatlak itt. – Ismét olyan keservesen zokogott, mint amikor hetekkel ezelőtt kérte, hogy menjek el innen, és hagyjam egyedül.

- Mark, megoldjuk – mást hirtelen nem tudtam rá reagálni.

- Mondod ezt most, de egy nap nem kellek majd neked többé. Nem akarom megélni azt, amikor már csak teher leszek neked: valaki, akihez a kórházba kell járnod, és akinek bármikor rohama lehet. El fognak tőled választani! Nem érted, a hangok és az orvosok is közénk állnak majd! Csak itt nem választhatnak szét minket egymástól! – Remegett a sírástól, én pedig magamhoz húztam, olyan szorosan, hogy esélye se legyen ellökni.

- Nem hagyom, hogy az orvosok és a hangok elvegyenek tőlem. Le fogjuk győzni őket, és ha úgy érzed, még nem vagy képes elmenni innen, akkor maradunk. Van annyi pénzed, hogy még hónapokig eléljünk itt, igaz? – kérdeztem halkan.

- Van, de nem ez a lényeg. Ezt én csak átmeneti megoldásnak szántam, mikor idehoztalak. Eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki. Azt se tudom, mit hittem. Bárcsak el se hoztalak volna, Jinyoung! Sohasem szabadott volna! Te nem ide tartozol! Te nem az enyém vagy, és nem is lehetsz az! – Kezdett el bokszolni a mellkasomba, ami miatt elengedtem. De igazából nem a valós ütései fájtak, hanem az a pofon, amit a szavaival okozott.

- Ezeket te sem gondolod komolyan – mondtam alig hallhatóan.

- Nem is gondolhatnám komolyabban. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.

- Nem! Megmondtam az elején, hogy nem teheted ezt velem: nem dobhatsz el, mint egy rongyot, miután magadba bolondítasz. Erre pont ezt teszed. Vonj vissza mindent, amit az elmúlt percekben mondtál! – emeltem most én fel a hangomat. – Mark, vond vissza őket!

- Nem! – ordított, mint a sakál, bennem pedig megállt az ütő. – Nem! Hagyjatok békén! – Tudtam, már nem nekem beszélt. – Hagyjon végre mindenki békén! Én csak ismét a szüleimmel akarok lenni! Ő hadd menjen vissza a valós életébe, én pedig hadd haljak meg! Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok már semmit! Megkaptam azt, amit kértem tőle: hogy testileg és lelkileg az enyém legyen! Nekem adta magát, de én nem fogadhatom el; többé nem! Csak hadd haljak meg! – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elájult, én pedig remegve emeltem fel a kanapéra.

Pofozgattam magam, hátha felébredek. Arra vártam, hogy Mark a szeretkezésünk után felkeltsen, mert elbóbiskoltam kicsit, és azt súgja a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom volt: a mi szerelmünk igenis igazi, és örökké tart majd. Hogy juthattunk el a tökéletes tegnapi nap után ide? Én mindent… Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Ennél többre egyszerűen nem voltam képes. Ha ez nem volt elég, akkor tényleg igazam volt korábban: én kevés voltam Mark megmentéséhez. De már az ő halála egyenlő lett volna a sajátommal is: mert ahogy egyszer megmentettük egymást, ugyanúgy magunkkal is ránthattuk a másikat a halálba.

Egy órája feküdt mozdulatlanul Mark, én pedig nem tudtam, hogy fel merjem-e kelteni vagy sem. Ahogy egy széken ülve kémleltem a házat, minden fontosabb emlékem visszatért azt elmúlt öt hétből, amit itt tölthettem vele. A kezdeti rettegésem és tagadásom, majd a menekülési próbálkozásom; a többszörös baleseteim; Mark odaadó ápolása; a piknikünk és utána, ahogy lemostam az arcáról a sminket; a vallomása; a rohamai; a rengeteg fotózásunk és filmnézésünk; a közös főzések, vásárlások és zenehallgatások; az első csókunk; az óvatos érintéseink és elkapott pillantásaink; valamint a tökéletes táncos randik és a szeretkezésünk. Én ezeket semmi pénzért nem adtam volna oda, a jókat és a rosszakat egyaránt, hiszen így volt meg az egyensúly: minden jóban volt valami rossz, és a szememben ennek a kapcsolatnak a rosszabb részei eltörpültek a jók mellett.

- Fenn vagy? – kérdeztem halkan, amikor mozogni láttam a szemét.

- Igen – felelte monoton hangon.

- Kérsz valamit?

- Nem.

- Egy szavas mondatoknál hosszabbak is el fogják ma hagyni a szádat?

- Szeretném átgondolni a dolgokat. Kérlek, ma ne szólj hozzám! – bámult üresen maga elé.

- Ó, értem. – Szörnyen fájt, hogy erre kért, de Mark más volt, így nem vitatkozhattam.

- Sajnálok mindent.

- Ne! Csak ezt ne! Többet ne kérj bocsánatot! – Emeltem fel a mutatóujjamat, de ő nem reagált rá semmit, ami majdnem annyira fájt, mint az előző rohama.

Aznap tényleg nem szóltunk egymáshoz. Én halkan tettem-vettem, majd sétálgattam a környéken, de amikor a közelében voltam, mindig követtem a tekintetét, nehogy azon kapjam, hogy árnyalakokat fürkészik: valakiket, akik nem is voltak ott, csak az elméjének a kivetülései voltak. Mert már ismertem ezt a tekintetet - túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam. Azonban erre szerencsére nem volt példa.

- Lehetne, hogy ma külön szobában aludjunk? – ez volt az utolsó dolog, amit Mark aznap még mondott nekem.

Végül belementem, amire kért, bár összetörte vele a szívemet.

Furcsa volt ismét a korábbi szobámban aludni. Nemrég költöztem csak át Markhoz, de már úgy éreztem, ott volt a helyem mellette. Nem is aludtam jól nélküle, egyszer pedig sikításra keltem, és tudtam, hogy ő az, mert ismét harcol a hangokkal. Rögtön a szobájába rohantam, ami üres volt, majd egy, a korábbinál is hangosabb ordítás jött tőle, de ezáltal legalább be tudtam azonosítani, hogy a fürdőben volt, aminek azonban az ajtaját bezárta.

- Mark, könyörgöm, nyisd ki! – kiáltottam, miközben kézzel-lábbal próbáltam betörni az ajtót, de hiába. – Mark! Mark! – torkom szakadtából üvöltöttem, de nem válaszolt. – Szerelmem, nyisd ki! Itt vagyok neked, csak engedj be!

Nagyjából a huszadik rúgásom által, amikor már lassan kezdtem feladni a reményt, végre sikerült betörnöm azt az istenverte ajtót, és a látvány során, ami fogadott, majdnem eszméletemet vesztettem: Mark elvágott erekkel, vérben fürödve feküdt a padlón, és alig volt magánál. Szerencsére az adrenalin helyettem is dolgozott, így rögtön a gyógyszeres fiókot nyitottam ki, mert tudtam, hogy ott volt fásli, ráadásul nem is egy. Kettőt kikapva, azonnal a szerelmem csuklója köré kötöttem azokat, mielőtt túl sok vért veszített volna.

- Engedj el, Jinyoung! Hadd menjek a szüleimhez! – suttogta alig hallhatóan.

- Fogsz, de még nem most; nem, amíg én élek! Engem te nem hagysz itt, Mark Tuan! – Már kaptam is fel az ölembe, hogy vigyem a kocsiba, ahol magam mellé ültettem. – Merre van a legközelebbi kórház? Mark, felelj! – pofozgattam finoman az arcát, hogy amennyire lehetséges volt, eszméleténél maradjon. – Legalább azt mondd meg, melyik irányba menjek! – kértem kínkeservesen.

- Arra! – mutatott jobbra, én pedig már indítottam is a kocsit, és olyan gyorsan száguldottam, mint még életemben soha.

- Az Istenit, most kicseszettül jól jött volna egy telefon! – fújtattam dühösen.

- Nem akarom, hogy ismét megments! – motyogott az orra alatt, de én szerencsére megértettem.

- Márpedig engem most rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz, Mark! Én sem akartam idejönni, de mégsem volt választásom, mert idehoztál. Te nem akartál innen elmenni, hát most neked nem lesz választásod, mert elviszlek. És ahogy az én életem jobbra fordult az elrablásom által, úgy a tied is jobbra fog, most, hogy én rabollak el.

- Jinyoung, én veszett ügy vagyok! – Adta fel saját magát, de én nem volt hajlandó rá.

- A fenét vagy az! Addig senki sem veszett ügy, amíg legalább egy személy harcol érte.

- Értem csak egy bolond harcolna.

- Én pont, akkor lennék bolond, ha nem harcolnék érted, Mark – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- És mi van, ha nem akarom, hogy harcolj?

- Majd én akarom kettőnk helyett is!

- Tényleg nem adsz fel? – könnyezett, és reméltem, nem azért, mert annyira fájt a keze.

- Mit tegyek, hogy igazán elhidd végre: a mindenem lettél, Mark! Én nem akarok nélküled élni, és már nem is tudok. Aludni sem tudtam rendesen az éjjel, mert nem feküdtél mellettem. Nem kell ez az istenverte dolog, amit életnek hívnak, ha azt nem oszthatom meg veled! Úgyhogy ne merj nekem meghalni, mert esküszöm, követlek a halálba! – Sírtam, remegtem, alig kaptam levegőt, közben a kocsi száguldott, és azt se tudtam, épp merre megyünk.

- Akkor küzdök, de már nem bírok sokáig ébren maradni. A kisbolt után kábé húsz perc múlva lesz egy kórház. Nem fogod eltéveszteni, mert több tábla is jelzi, hol van. De én most fáradt vagyok, szörnyen fáradt – mondta, és abban a pillanatban le is csukódtak a szemei, én pedig életem leggyorsabb vezetését produkáltam azért, hogy az a gyönyörű szempár még rengetegszer kinyíljon, és felvirágoztassa a napjaimat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)