Megtört fény - MarkBum fanfiction - 2. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jaebum a szobájában, az ágyán ülve kémlelte a másik helyiségben vidáman pakoló fiút. Nem is vidámnak nevezte volna Markot, inkább könnyednek, mint aki tényleg túl tudta tenni magát minden szörnyűségen, amit az élettől kapott. Azonban Jaebum képtelenségnek tartotta, hogy ez a fiú elérje, ő is hasonlóan lássa a dolgokat. De a kíváncsiságát nem tudta legyőzni, így amint észrevette, hogy Mark már az üres bőröndjét tette el, visszatért hozzá.

- Magyarázd el, hogy értetted azt a testvéres dolgot!

- Nem arra teszem a hangsúlyt, hogy csak egy testvérem van, hanem arra, hogy legalább van egy testvérem, akit szerethetek – ezt úgy mondta Mark, mintha így már magától értetődő lett volna, de látva a másik grimaszolását, rájött, hogy még magyarázatra szorult a dolog. - Amíg van akárcsak egy ember is, akiért érdemes élnem, addig boldogan teszem azt. Azt az elvet vallom, hogy nem szabad a veszteségeinkre koncentrálnunk, hanem azokra a dolgokra és személyekre kell, amiket és akiket kaptunk a sorstól. Lisa számomra ilyen.

- Aha! – végre leesett neki. - Tehát nem azért vagy szomorú, mert összesen egy közeli személy maradt az életedben, hanem annak örülsz, hogy legalább őt nem vette el tőled a kicseszett sors – muszáj volt kicifráznia a végét, mert továbbra sem tetszett neki ez a látásmód.

- Pontosan, csak a kicseszett jelző nélkül.

- Mi tényleg fura páros leszünk: a fiú, aki menekül a múltja sérelmeitől, és a másik, aki képtelen túltenni magát azokon. – Nem tudta, hogy ennek nagyon jó, vagy nagyon rossz vége lesz.

- A fura párosok olykor furcsán jól működnek együtt – kacsintott Mark, amitől Jaebumnak nyelnie kellett egy nagyot. A túl idealista látásmódja ide vagy oda, Mark piszok helyes volt, és a törékeny alkatával teljes mértékileg Jaebum esete – amit persze az édesanyja pontosan jól tudott, amikor kiválasztotta őt.

Végül kompromisszumra jutott magában Jaebum: hagyta, Mark hadd próbálja meg kissé pozitívabb vizekre evezni őt, míg ő a realitás felé akarta terelni a fiút. Ez jó lehetett mindkettőjüknek. Viszont azt továbbra sem vetette el, hogy igen gyakran kihasználja, hogy a fiúnak lesnie kellett minden kívánságát.

- De te is mesélj magadról, hisz azért vagyok itt, hogy valahogy segítsek neked. Bár tényleg nem értem, miért nem egy szakértőt hozott anyukád – őszinteségéhez hűen ezt továbbra is hangsúlyozta.

- Mert az elmúlt félévben mind felsültek velem. Gondolom, új módszerhez folyamodott.

- Értem. - Marknak feltűnt Jaebum hamis mosolya, amit nem tudott hova tenni, de próbált semmi negatívra asszociálni.

- Anya biztos, elmesélte, hogy apa halála is kikészített, de csak miután lesérültem, és fel kellett adnom a sportolói karrieremet, estem igazán depresszióba – rántott egyet a vállán, hiszen túl sok pszichológussal rágták már végig magukat rajta, de mindig visszakerült ugyanabba a lelkiállapotba. A legutóbbi személynél adta fel igazán a reményt, hogy ismét olyan életvidám lehet, mint amilyen egykoron volt.

- Igen, de tőled is szeretném hallani.

Jaebum végül megtisztelte Markot azzal, hogy legalább nagy vonalakban elmondta neki a dolgokat, hiszen végtére is nem a fiú tehetett arról, hogy már a sokadik hallgatósága volt a történetének. De amikor az édesapjáról beszélt, valami áttört benne, valami, ami eddig soha: Jaebum maga sem tudta, miért, de ahogy Mark ártatlan, mégis megviselt tekintetével itta a szavait, gondolkodás nélkül hagyta, hogy a mondatok ömleni kezdjenek belőle. Onnantól kezdve, hogy átlopta a családi házukból a régi képeiket, és álmatlan éjszakáin azokat lapozgatta, mert a fényképek újra megidézték az apját, és vissza tudtak hozni olyan régi perceket, amiket már régen elfelejtett, pedig nem szabadott volna, mert új emlékeik nem lehettek közösen. Megígérte az apjának, hogy élni fog. Mást nem kért tőle a halálos ágyán fekvő férfi, mielőtt a rák végső stádiuma magával nem ragadta, csak azt, hogy éljen, de ő, az egy szem fia ezt sem tudta teljesíteni. Talán emiatt volt képtelen tovább lépni, és mert az apjánál jobban senki sem hitt az úszói jövőben, és ő egy félresikerült ejtőernyős ugrással úgy lesérült, hogy fel kellett adnia a profi karrierjét. Pedig már olyan közel volt a legnagyobb versenyekhez. Az a búcsúszó, amivel az apja elment, újra és újra a fülében csengett: Küzdj! De ő nem volt képes rá. Nem számított, hogy egy év messzeségében hangzott el az a szó, sose csengett másként, és aznap sem múlt még el.

Régen  a szüleivel mindhárman teli voltak élettel, szabad volt a szívük, és Jaebum elhitte, hogy sohasem kell félniük, mert őket elkerüli a baj. De minden boldogság tovaszállt az életéből, amikor apja meghalt, és a karrierjének is vége lett. Az úszás volt a mentsvára a gyászban. Csak azért tudott másnap, harmadnap és a negyvenedik nap is felkelni, mert a vízben egyszerre felejtett és teljesítette be apja kérését. De oda lett a közös álmuk, és onnantól kezdve már nem volt semmi, ami visszaránthatta volna Jaebumot a mélyből. Már csak a depresszió tengere volt az egyedüli víz, amiben úszott, de abban fulladásig. Már nem volt ott az apja, hogy fogja a kezét, mint régen, amikor egy-egy kisebb sérülés után álomba sírta magát. Ha hívni akarta, hogy megbeszéljen vele valamit, hirtelen ráeszmélt, hogy senki sem fog felelni.

- Odalett mindenem, Mark. Többé nincs értelme az életemnek – ért ezzel a mondandója végére, és ekkor realizálta, hogy a másik szemeiből patakzottak a könnyek, míg ő egy cseppet sem ejtett. Hisz már elfogytak a könnyei, annyi éjszakát és nappalt sírt át az elmúlt egy évben, hogy félt, többé már sohasem lesz képes akárcsak egy kósza könnycseppet is ejteni.

- Dehogynem van! Próbáld meg az én perspektívámból nézni a dolgokat! – kérte a másikat Mark, miközben letörölte a nedves arcát, bár a könnyeit nem szégyellte, hiszen igazak voltak. Ő Jaebummal ellentétben – bármennyivel pozitívabb személyiség volt – sokat sírt; így tisztult meg testileg és lelkileg is.

- Lássuk csak: a kifacsart logikád alapján nem amiatt kéne szomorkodnom, hogy apa meghalt, és nem tudok többé profiként úszni, hanem annak örülnöm, hogy anya él, és hogy legalább túléltem a zuhanást.

- Pontosan. Látod, gyorsan tanulsz – jegyezte meg büszkén Mark, nem törődve azzal az egyértelmű ténnyel, hogy a másiknak nagyon is ellenszenves volt az ő felfogása.

- Ezt sokszor mondták már – rántott a vállán Jaebum.

- Nézd, még a Nap is kisütött! – lett lelkes Mark, amitől a másik fiú elalélt. Lehet, hogy szembement a látásmódjával, mégis egy bizonyos fokig imponált számára Mark ártatlansága és tisztasága. Az, hogy egy olyan általános természeti jelenséget, mint a napsütés, is ilyen boldogan fogadott, megdobogtatta Jaebum depressziós szívét, ezzel máris sokkal többet elérve nála, mint a korábbi pszichológusok. – Nézd! – mutatott ismét maga elé.

- Nem látom, mit kéne néznem.

- Ahogy besüt a Nap.

- Mi van vele? – Mark ezen furcsa megjegyzéseit még meg kellett szoknia.

- Hát nem látod, mennyire gyönyörű, ahogy a fény megtörik a szekrény tükrén, és tovább megy a másik irányba? – Jaebum inkább a fiú sugárzó mosolyát nevezte volna gyönyörűnek, de ezt megtartotta magának.

- De, szép! – felelte sután.

- Ez vagy te, ez a megtört fény.

- Fejtsd ki, kérlek! – Most már kíváncsi volt.

- Te is megtörtél, mikor eltérített az élet a korábbi utadról, de ahogy a fény is ugyanolyan szép a megtörve folytatott útján, úgy te is megtalálod azt az utat, amin továbbra is ragyoghatsz.

- Mark… - Jaebum a szeme után már a fülének sem akart hinni, hogy valóban egy ilyen ártatlan és szép embert sodort mellé az anyja. Mark kívül-belül túl tiszta és gyönyörű volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Ennyire szép dolgot még sohasem mondtak nekem – vallotta be, mert megérdemelte a másik, hogy tudja.

- De így van. Ígérem, Jaebum, megteszek mindent, hogy lásd, még ragyoghatsz.

- Mert én is olyan gyönyörű vagyok, mint az a fénycsóva? – rá kellett kérdeznie; tudni akarta, vajon szépnek látta-e Mark.

- Igen, az vagy – felelte egyértelműen az idősebbik.

- Akkor tetszem neked? – nem tudta megállni, hogy ne térjen ki rá ilyen nyíltan.

- Mit számít ez, Jaebum? – most Mark jött zavarba. – Mint mondtam, engem a betegeim lelke érdekel, nálad pedig végképp, hisz azért vagyok itt, hogy azt segítsek meggyógyítani. Kívülről hibátlan vagy. – Ahogy ezt kimondta, rájött, túl messzire ment, de ez előfordult azokkal, akik annyira nyíltak és őszinték voltak, mint Mark. Csakhogy eddig egy betege sem vonzotta szexuálisan, már csak azért sem, mert többnyire időseket ápolt.

- Már pedig szerintem tetszem neked – nem hagyta ennyiben a témát Jaebum.

- Nem értelek: Miért tetszenél? – Mark rákvörös arca még az általában igazmondó szavainál is több igazságot szolgáltatott róla azokban a percekben.

- Aha, értem én. Szóval totál heteró vagy, és le se szarod a kis kockáimat? – húzta fel a pólóját a fiatalabb, hogy a rengeteg úszás által kiformált felsőtestével még inkább zavarba hozza újdonsült lakótársát.

- Te jó ég! Ezt most miért kellett? Semmi közöd a szexualitásomhoz, ahogy nekem sem a tiédhez! Tudtommal nem ez a problémád forrása, úgyhogy kérlek, kerüljük ezt a témát. – Mark gondolkodás nélkül rohant ki az udvarra, hogy kiszellőztesse a fejét. Rettegett saját magának is bevallani, milyen veszélyes vizekre evezett azzal, hogy itt maradt Jaebum mellett, nem is sejtve, hogy a fiú anyja a külseje miatt választotta őt, és mert biztos forrásból tudta, hogy a saját neméhez vonzódott. Mark segíteni akart Jaebumnak, akárcsak a húgának az itt keresett pénzzel, de így fennállt a veszély, hogy a saját szívét fogja feláldozni, ami félt, túl hamar odaadja majd magát a fiatalabb fiúnak, akitől nem számított a jövőben sem sok kedvességre. Nem szerethetett belé, és punktum!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)