A lélegzetem eláll - MarkBum fanfiction

Mark:

A lélegzetem eláll egy pillanatra, ahogy megjelenik egy fehér bő ingben, barna nadrágban és színben hozzá passzoló lovagló csizmában. Már meg se lepődöm, hogy ennyire kitett magáért. Hullámos vállig érő fürtjei eltakarják a jobb szemét, amiért eléggé mérges vagyok, hiszen így nem tudom teljes egészében megcsodálni a számomra oly tetszetős vonásait. De talán jobb is így, hiszen enélkül is túlságosan feltűnően szoktam olykor bámulni őt. Három hónap után sem sikerült dűlőre jutnom magamban azzal kapcsolatosan, jó döntés volt-e, hogy elvállaltam, hogy tartom a lovagló óráit, és nem passzoltam át a feladatot a kollégámnak. Megfogadtam, mikor belekezdtem ebbe a szakmába, hogy nem keverem a szerelemmel, ami nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak. Könnyen hozzá tudtam szokni valakihez, akivel napi szinten találkoztam, akinek beleláttam az életébe, főleg, ha olyanról volt szó, mint Jaebum, hiszen ő imádott mesélni magáról, de kérdezősködni sem volt rest.

Hihetetlennek tartottam, hogy nem jött rá, hogy minden egyes kérdésével egyre jobban feltárta előttem a lelkét, én pedig a lélekdarabkáit egyesíteni akartam a sajátjaimmal, hogy a monoton életem végérvényesen megszűnjön. Mármint én szerettem a kis napi rutinjaimat: a reggeli futásokat, a lovakkal való foglalkozást, az oktatást, az esti sorozatozást és olvasgatást, és ahova mentem, mindig vittem a telefonomat, hogy a kedvenc zenéimmel feldobjam a napjaimat. A percek gyorsabban teltek és színesebbé váltak a zenei aláfestéstől, de attól még így is volt némi hiányérzetem az életem kapcsán. Az is mutatta, hogy Jaebum mennyire kisajátította a figyelmemet, hogy mikor őt tanítottam, eszembe sem jutott zenét kapcsolni, ahogy más tanítványaim esetében. Amint egy légtérbe kerültem vele, csak őt láttam, csak őt hallottam, csak rá figyeltem – mondjuk a lovára is, aki kifejezetten szép állat volt, és amióta a lovász fiú mellett én is besegítettem a gondozásában, még ápoltabbá és jól neveltté is vált.

- Nem gondoltál még arra, hogy csak nekem dolgozz? – jött Jaebumtól hirtelen ez a kérdés, épp mielőtt távoztam volna.

- Nem – feleltem őszintén.

- Megfizetnélek – vágta rá könnyedén.

- Abban nem kételkedtem – vallottam be, hiszen Jaebum szörnyen gazdag volt –, de nem érezném magam eléggé hasznosnak, ha csak egy lóval törődnék, és csak egy embert tanítanék.

- Még akkor sem, ha az az ember én vagyok? – dugta a zsebébe a kezét, én pedig őszintén nem tudtam, mire ment ki a játék.

- Jaebum, ez most egy teljesen elméleti kérdés? – akartam ezt tisztázni minél előbb.

- Nem, komolyan gondoltam, Mark. Kedvellek, akárcsak Napfény. Szükségünk van rád.

- Értem, és bár hízelgő, amit mondasz – közben úgy bámultam a földet, mintha legalább aranypadlón állnék –, de nekem a lovakkal való foglalkozás a hivatásom, amit nem dobhatok el miattad. – Igenis ki akartam állni az elveimért, még akkor is, ha szörnyen vágytam rá, hogy több időt töltsek Jaebummal. – Amúgy is, beszélgetünk így is sokat, és Napfény is lát mindennap, úgyhogy nem értem, miért nem elég ez neked.

- Mert nem és kész! Na, mindegy, hagyjuk akkor! – lett ideges, de mielőtt elviharzott volna, a csuklóját megragadva visszarántottam magamhoz.

- Jaebum, most őszintén, van valamilyen plusz oka annak, hogy ennyire szeretnéd, ha többet lennék itt? – néztem rá nyílt tekintettel. Nem szerettem alakoskodni, főleg nem vele, így tiszta vizet akartam önteni a pohárba.

- Talán – rántott egyet a vállán.

- És ezt megosztanád velem is?

- Nem – rázta meg a fejét, amitől hirtelen úgy éreztem, mintha az óvodás Jaebumból igyekeztem volna kiszedni valamit, ami nem igazán tetszett.

- Azért egy próbát megérne. Lehet, hogy meggondolnám magam miatta. – Bár nem sok esélyét láttam ennek, de most már tudni akartam az igazat, így még ilyesmit is füllentettem neki.

- A fenébe is, ezért! – rántott közelebb magához, majd mielőtt ráeszméltem volna, hogy alig egy hajszál választott el minket, ajkát párnáimra tapasztva lassú csókokkal hintett be, és ekkor én váltam egy szótlan óvodássá. – Na, mit mondasz, Mark, ez elegendő indok, hogy csak nekem dolgozz? – kérdezte ravaszul, és a szemével majd felfalt. Képtelenség, hogy valakiben ekkora dualitás legyen: a szexi pasi és a kedves kisfiú kombinációjával az őrületbe kergetett.

- Talán – csikartam ki magamból ezt az egyszavas választ.

- Holnapig gondold át! – Ezzel magamra is hagyott.

- Esküszöm neked, Napsugár, ha ez csak egy kicseszett álom, ébredés után rohadt mérges leszek – súgtam a lónak, aki már a helyén pihent.

Muszáj volt beraknom ide ezt a képet, ha már ez ihlette a sztorit. :)

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Bónusz rész 2.0

Szuvenír

  A részt a következő dal ihlette:

Jackson:

Itt ülsz alig egy méterre tőlem a kanapén, de úgy bele vagy mélyedve a könyvedbe, hogy észre sem veszed, miként bányásztam pár perce elő az egyik fotóalbumunkat, hogy visszaidézzem az együtt eltöltött legszebb pillanatainkat. Már tizenkét éve, hogy szó szerint egymásba gabalyodtunk abban a diszkóban, de azóta sem kívánlak kevésbé, sőt… Nem is adsz rá lehetőséget, amikor évről-évre szebb és férfiasabb vagy; arról már nem is beszélek, hogy műveltebb is. Csoda, hogy nincs minden diákod beléd zúgva – de azt nem vesz ám be, bárhogy állítod, hogy senki sem olvad el már csak a tekintetedtől vagy a szikrázó mosolyodtól, amit szerencsére nem takargatsz úgy, mint amikor megismerkedtünk. Még mindig nehéz felfognom, hogy beengedtél a világodba, hogy nem csak az első párod lettem, hanem az egyetlen is, mert úgy döntöttél, beéred velem egy életre, és hatalmas nagy büszkeséggel tölt el, hogy tagadhatatlanul boldog vagy mellettem. Nem is tudod, hogy ezek a fotók, és az a sok hely, ahol eddig jártunk, még csak a kezdet volt, mert én a világot akarom neked nyújtani, cserébe, hogy te nekem adtad a saját világodat.

New York, két évvel ezelőtt, augusztusban, a hotel tizedik emeleti erkélye – könyveltem el ezt magamban az egyik fotónál, amin te bámultad a kilátást, én pedig galád módon (még véletlenül sem a formás feneked miatt) lefotóztalak hátulról.  A következő képen már felém fordultál, én pedig két év távlatában is libabőrözök attól a tekintettől, amivel akkor jutalmaztál. A felhők mint füstfelhő gomolyogtak feletted, ettől még festőibbé téve az összképet. A fejem búbjától a kislábujjamig borzongok tőled, a lehető legjobb értelemben. Annyira éteri vagy a fotókon, de persze nem annyira, mint élőben. A végtelenségig tudnék úszkálni a szemeidben, amiket most jócskán leköt Tolsztoj, és úgy mosolyogsz, mintha nem kilencedjére olvasnád a Háború és békét, hanem az újdonság varázsa venne uralma alá. Te már csak ilyen vagy: nem folyton új dolgokat keresel, hanem helyette rendre visszatérsz a régi kedvenceidhez, amik menedékül szolgálnak számodra. Nem is csodálom, hiszen még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett a világtól elzárva felnőnöd. Bárhogy kinevettél, amikor ezzel a hasonlattal éltem, én igenis kitartok mellette, hogy olyan különleges vagy, Jinyoung, mint Egyiptomban a kék szín, amit ritkán használnak, de amikor igen, akkor nagy jelentősége van, hiszen a Nílust jelképezi. Nekem te vagy az éltető Nílusom, főleg, amióta Ő már nincs velünk…

Csak gondolnom kellett Egyiptomra, és máris az ottani képekhez értem. Emlékszem, hogy 37 fok volt, amikor ezek a fotók készültek, én mégis remegtem miattad. Mai napig vannak olyan pillanatok – nem is olyan ritkán –, amikor eláll a lélegzetem, és hirtelen álomnak hiszem az életemet, amiért veled oszthatom meg azt. Aznap össze-vissza vásároltál mindenféle szuvenírt, nem tudva, hogy volt egy, amit mindig magadnál tartottál: az elakadt lélegzetem, amit senkinek sem adtam volna szívesebben. Mindegy, hol vagyunk, milyen nyelven beszélnek a helyiek, én csak azt a nyelvet ismerem, ami a te neveddel kezdődik. Hindusztánul is motyoghatnak körülöttem, megértetem magam, amíg ott vagy mellettem, hogy támogass. Elaludni is bárhol el tudok veled, hiszen a jelenléted jobb minden altatónál. Bár olykor elfog a remegés, amikor magával ragad a rettegésem, hogy túl szép az életünk, és egyszer vége szakad a mézesheteknek. Kezdem elfogadni, hogy ez mindig is így fog maradni, de attól még hinni akarom, hogy tényleg egy életre választottál, és hogy nem kell sohasem megtapasztalnom a legnagyobb félelmemet.

Elérkeztem az albumban a Los Angeles-i Sunset Tower előteréhez, ahol vártál, hogy együtt szálljunk be a liftbe, és a szobánkban közösen fogyasszuk el azt az 1993-as bort, amit nagy nehezen sikerült beszereznem. Az elnöki lakosztály minden sarkában csókolóztunk tőle, mivel a szervezeted mindig extrémen reagál a legkisebb alkoholmennyiségre is.

Ekkor viszont meglátom Őt az egyik képen, és a könnyeim azonnal kicsordulnak. Bár halkan sírok, te mégis megérzed, hogy valami megváltozott a szoba légkörében, és átkarolva a hátamat, magadhoz húzol. Nem kell kimondanom, tudod, hogy egy évvel az elvesztése után se telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányát, hogy ne fájna a mellkasom attól a kongó űrtől, amit maga után hagyott. Ő a fiúnk volt, és tudom, hogy egy szép, teljes és szeretetben gazdag életet kapott tőlünk, de akkor is utálom, hogy már nem lehet velünk.

- Jinson volt a legjobb. Annyira szerencsések vagyunk, hogy őt választottad. Jobb kutyánk nem is lehetett volna – szipogom azt, amit rengetegszer hallottál már tőlem az elmúlt hónapokban, de nem elégszer ahhoz, hogy meggyőzzem saját magamat, hogy minden szép és jó így.

- Ne feledd…

- Ő is szerencsés volt, hogy mi voltunk a szülei – fejezem be helyetted a mondatot, hiszen mindig ezt hozod fel, és persze igazad van, de ez akkor sem elég vigasz számomra.

- Így van, és tudom, hogy még nem állsz készen arra, hogy új kutyusunk legyen, és lehet, hogy amit mondani fogok, az túl hirtelennek hat, de én már régóta gondolkodom ezen, Jackie. Igazából, azóta tudom, hogy szeretlek, amióta… - Elhallgatsz, én pedig hirtelen nem is sejtem, mire gondolhatsz.

- Mióta mi?

- Mióta rájöttem, hogy azt szeretném, te légy a gyermekeim apja. Már felnőttünk, Jackson, és Jinson miatt megtanultuk, milyen valakiről gondoskodni. Annyi szeretet van a szívedben, hogy kiváló apa lennél. Szerinted miért imádnak úgy a tanítványaid is? Remekül bánsz a gyerekekkel. Nem beszélve arról, hogy én is szörnyen hiányolom Jinsont, még ha nem is mutatom ki úgy, mint te, és vágyom arra, hogy nagyobb családunk legyen, és ne csak mi ketten legyünk, hanem hárman, sőt idővel akár négyen.

A szavaiddal úgy meglepsz, hogy tátott szájjal bámulok magam elé, és tudom, meg kéne szólalnom, nehogy félreértsd, de képtelen vagyok, annyira boldoggá tesz azt, amit hallottam. Ennél nagyobb biztosítékom nem is lehetne, hogy velem akarod leélni az életedet.

- Tudod, féltékeny vagyok Bamie-re és Lisa-ra a lányaik miatt, és Mark és Jaebum is már elindították az örökbefogadási folyamatokat, mi lenne, ha mi is csatlakoznánk? Ha kell, kiutazok Thaiföldre vagy Amerikába is, csak kapjunk egy csöppséget, aki teljessé teheti az életünket, és akinek megadhatjuk mindazt, amit a vér szerinti szülei nem. Kérlek, mondj valamit! – Ebben a percben még különlegesebbé válsz számomra, mint valaha. Belőled igenis csak egy van, és csak veled tudom elképzelni mindezt.

- Azt hittem, nem lehetek boldogabb annál, mint amikor elvettelek – sikerül kinyögnöm ezeket a szavakat.

- Várd ki, amíg ténylegesen szülők leszünk! – csókolsz meg szenvedélyesen, én pedig alig vagyok képes követni azt a vad iramot, amit diktálsz.

- Tudod, hogy most nagyon büszke lenne rád, igaz? – mutattam az egyik Jinsonról készült képre.

- Kár, hogy ő már ezt nem élhette meg, de nem lehet kitörölni az emlékeinkből. Nem lennénk ugyanazok, ha ő nem az életünk része tizenegy éven át.

- Nem bizony – felelem, hiszen Jinson sem volt ritkább, mint Egyiptomban a kék, aki Jinyounggal a lelkünk egy-egy darabját magával vitte, mint egy szuvenírt.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Megtört fény - MarkBum fanfiction - Búcsúposzt

Mint mindig, most is egyszerre tölt el szomorúsággal és büszkeséggel az, hogy egy búcsúposztot írhatok. Viszont most más a helyzet, mint a korábbi befejezett történeteimnél, hiszen itt a kivitelezés összesen két hét alatt történt – bár akkor úgy volt, hogy a nyolcadik fejezettel lezártam a történetet, és csak hetekkel később éreztem indíttatást magamban, hogy még kitoldjam egy epilógussal, de utólag örülök neki, mert így lett igazán kerek-egész a sztori. Életemben nem volt még ilyen, hogy egy hosszabb hangvételű történetem ennyire írta volna magát. Pedig nagyon nehezen indult a dolog.

Még valamikor tavaly nyáron találtam ki egy alapsztorit, amiben Jackson rákos és kihasználja az ápolóját, Jinyoungot, akit az anyukája bérel fel mellé, hogy általa kicsit élettel telibbé tegye, mivel tudja, hogy teljesen a fia esete. Valamelyest másabb lett volna a két fiú kapcsolata és egyes elemek is, de ebben a formában képtelen voltam megírni a történetet. Először azt hittem, hogy csak azzal volt baj, hogy a JinSon párossal mégse tudtam elképzelni a dolgot. Ezért már JJP verzió is volt a fejemben, de végül MarkBumnál állapodtam meg, mert náluk éreztem azt, hogy teljesen ráillenek a karaktereimre. De még ekkor is csak halasztgattam az elkezdését. Majd azok után, amin a családommal keresztül kellett mennünk, hogy a nagyszüleim, akikkel huszonhárom évig együtt éltem, teljesen leépültek, majd tragikus módokon, rövid időn belül mindkettőjüket elveszítettük, minden átíródott a fejemben a Megtört fény kapcsán. Az elsődleges célom az lett, hogy beleszőjem a saját történetemet, fájdalmaimat, és hogy azt üzenjem azoknak, akik hasonlón mennek vagy mentek keresztül: Igenis nem vagyunk rossz emberek, amiért olykor a fenébe kívánjuk az egészet, és legszívesebben elmenekülnénk az életünktől. Nem szabad vezekelnünk azért, mert nem tudtuk/tudjuk minden más mellett, a szerettünk/szeretteink ápolását maximálisan végezni.

Azért is volt fontos számomra az, hogy Mark és Lisa karakterei által kiírjam magamból a tapasztalataimat, mert túl sokan bántottak minket a családommal, azért, mert papa öngyilkossága után végül idegenekre bíztuk mamám gondozását. Szembe fordultak velünk azok, akiknek a támogatására lett volna szükségünk ilyen nehéz időkben. Nem volt elég az, hogy szörnyűségeket éltünk át, még ott rúgtak belénk, ahol csak tudtak. Nem akarom részletezni, milyen pánikbetegek lettünk a húgommal és anyukámmal, mert ez most nem ide tartozik. Azt viszont bátran kijelentem, hogy ugyanúgy, ahogy a  történetben Lisa, én is mai napig, mint akkor az egyetemen, azt karikáznám be, hogy egy tartósan beteg személy ápolását tartom a felsoroltak közül a legmegterhelőbbnek. Örülök, amiért valaki ezt nem érti meg, és bevallom, kicsit irigykedem is ezen személyekre, és nem kívánom nekik azt, hogy ők is eljussanak erre szintre, de azt igen, hogy ne bántsák a hozzánk hasonlókat, akiknek nap mint nap meg kellett (meg kell) küzdenünk azzal, hogy még mindig a családtagunkat lássuk egy-egy ilyen személyben, és ne azt, akivé a betegség tette őket.

Bár továbbra is úgy gondolom, hogy Az enyém vagy a legjobb történet, amit eddig írtam, viszont kivitelezés terén a Megtört fény valószínűleg leköröz mindent, amit eddig kiadtam a kezeim közül, és nem mellesleg, a legszemélyesebb is, amit írtam. Épp ezért, még hálásabb vagyok mindenkinek, aki végigolvasta, és akár kommentekkel is biztatott – mert innen-onnan folyton jöttek a lelkesítő hozzászólások. Mindig megnyugtattattok, hogy nem volt hiábavaló beengednem titeket a saját világomba, és nyíltan írni – még ha egy történetbe is ágyazva – arról, amin keresztülmentem. Elsősorban magam miatt születnek a történeteim, de miattatok posztolom őket, és itt tényleg plusz töltete volt a dolognak. Nem tudom, írok-e más hosszabb ficit ezzel a párossal, de ha esetleg nem, akkor is örülök, hogy ez végül velük született meg. 💓

Még egyszer köszönöm, hogy velem és a szereplőimmel tartottatok, és aki más írásomra is kíváncsi, azt mindig örömmel fogadom majd ezután is, főleg, ha nyomot is hagy maga után valahol. 💟😘

Megtört fény - MarkBum fanfiction - Epilógus

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

2 évvel később

Mark a medence partjáról nézte a le-fel úszkáló szerelmét, akit nem érdekelt, hogy negyedóra múlva indulásra késznek kellett lenniük. Az idősebbik sokszor elmerengett rajta, vajon tényleg igaza volt Jaebumnak, és ő volt a jutalma azért, hogy elérte azt a nagy változást, amin a korábban megtört fiú átment. Azért volt szerencséje egy lélekkel és élettel teli, kidolgozott testű, A-kategóriás pasival együtt élnie, mivel ő megtörtként is meglátta benne a szépet és jót? Mindig, mikor ezen tűnődött, arra jutott, hogy: igen, ez volt az ő jutalma. De azért is volt fontos, hogy ezzel nyugtassa magát, mert fordult a kocka: míg megismerkedésükkor ő volt az életcéllal rendelkező, stabil fél, azóta pont, hogy Jaebum lett az. Sokat agyalt azon Mark, mi lenne az az új hivatás, amivel szintén segítené az embereket –, hiszen mindig feltöltődött ettől –, viszont nem szakadna bele úgy a szíve, mint a halálos betegekkel és idősekkel való foglalkozásba. Jaebum egyszer random felvetette, miért nem lesz gyógymasszőr, hiszen ez lelkileg nem megterhelő szakma, viszont azáltal, hogy szó szerint leveszi az emberek hátáról – és más egyéb testrészeikről – a fájdalmat, érezheti a gyógyító hatásának erejét, és ebből táplálkozhat. Mark, jobb ötlet híján végül belement, és el is kezdett egy masszőr tanfolyamot, aminek csak az utolsó féléve volt még hátra. Már javában benne is volt a végső vizsgákra való készülődésben, amitől már ekkor sík ideg volt, hisz amikor ápoló lett, azt hitte, egy életre befejezte a magolást. Ember tervez, az élet viszont végzi olykor helyette is a dolgokat. Jelen esetben Jaebum volt az, aki bevégezte azt, amit a sors szánt Marknak: kést döfött szerelme hátába, amikor közölte vele, hogy a gyáváknak nem jár jutalom, és végre a saját útján is haladjon, ne csak Jaebumot akarja terelni. Felbátorította, hogy nézzen szembe azzal a támadással Mark, amit a saját elméje mért rá, hiszen egy része továbbra is kitartott amellett, hogy a szülei emléke miatt ápolóként kellene ezután is dolgoznia. A vezekelés időszaka bárhogy lejárt, és ezt nagyjából el fogadta a fiú, olykor mégis előtört belőle a bűntudat. De a jövő ott volt a nyelvén: amint Jaebum megcsókolta, és saját nyelvével játékba hívta az övét, lelki szemeivel látta, hogy az egész világ az övé lehet. Ahogy a gyakorlatain, masszázs közben kitapintotta a vendégek fájó pontjait, és kezével küzdött velük, a szívében gyúlt a tűz, még talán erősebben is, mint a haldokló betegek mellett. És a saját tüzével igyekezett etetni szerelme lelkének lángját is, hiszen számára is folyamatosan kellett a támogatás és biztatás.

Jaebumnak nagyjából egy hónap kellett, miután ismét egy pár lettek Markkal, és hivatalosan is összeköltöztek, hogy rájöjjön, mit is akar kezdeni magával a jövőben. Először az edzőség gondolatával játszott el, viszont sok időbe tellett volna, míg megszerzi a megfelelő képzettséget. De nem ez volt az elsődleges ok, ami eltérítette őt ettől a tervétől, hanem az, hogy ismét visszarepítette volna őt a versenyzések világába. Félt, ugyanazt a mániákus maximalizmust belenevelte volna a mentoráltjaiba, ami rá volt jellemző, és így őt is ismét magával ragadta volna a versenyszellem. Ugyanúgy, ahogy  magától a múltban, úgy a jövőbeni úszóitól is elvárta volna, hogy folyton versenyezzenek önmagukkal és a korábbi teljesítményeikkel. Ráadásul itt nem is tudta volna olyan szinten kontrollálni a dolgokat, mint saját maga esetében, amitől idegbajt kapott volna. Minél többször játszott el az edzőség gondolatával, annál inkább biztosabb volt benne, hogy nem ez volt az ő útja, ráadásul a párja és az édesanyja is ezt az álláspontot támogatták. Viszont abban a minutumban, ahogy lemondott erről, meg is álmodta a számára megfelelő hivatást, ami által szintén úszással foglalkozhatott, annak a főbb trükkjeinek a továbbadásával, de a versenyek világától távol, a saját lelki békéjében. Mindezt gyermek úszótanárként látta beteljesülni, és mindösszesen másfél év kellett, hogy végigcsinálja a megfelelő tanfolyamot, ami a tanításhoz kellett, valamint kiváltsa a vállalkozóit és vegyen fel úszóoktatókat. A hely miatt sem kellett fájni a fejének, hiszen ott volt a kihasználatlan privát uszodájuk, amit egyszerűen félig leengedtek, amikor a picurokat oktatták.

Pont az egyik órája ért véget, amikor hirtelen kedvet kapott hozzá Jaebum, hogy ismét feltöltve a medencét, még ússzon pár hosszt, mielőtt elindulnak Markkal és az anyukájával Lisa táncversenyére.

- Drágám, esküszöm, itt hagyunk, ha nem szállsz ki ebben a minutumban – adott neki ultimátumot a párja, aki semmi pénzért sem akart elkésni, hiszen minden komolyabb fellépés és verseny előtt, szokásához híven megkereste a háttérben a húgát, hogy sok szerencsét kívánjon neki. Ez esetben sem akart eltérni ettől a szokásától.

- Aham, és akkor te miért is nem vagy még elkészülve? – ráncolta szemöldökét Jaebum.

- Nem merem belevetni magam a készülődésbe, mert akkor elfelejtkezek rólad, és magadtól tudom, hogy nem jössz ki időben – felelte.

- Aha, értem. Tudod, mit, akkor tegyél róla, hogy kimenjek! Húzz ki! – nyújtotta oda a kezét kacéran, Mark pedig ártatlanul nyúlt érte, és megerősödött párjának nem tellett sok erőfeszítésbe, hogy behúzza magához.

- Jaebum, ezt most miért kellett? – lett hirtelen nagyon ideges, hiszen így még zuhanyoznia és hajat szárítania is kellett, amit nem tervezett be.

- Miért ne? Olykor túlságosan komoly vagy, Mark. Tudom, hogy kell mellém valaki, aki kordában tart, de akkor is, nem akarom, hogy elvesszen a spontaneitásod. – Már egy ideje kiszúrta a fiatalabbik, mennyire megváltozott a szerelme. Persze, ő ugyanúgy imádta, és egy angyalnak tartotta, de eszébe sem jutott volna korábban, hogy azáltal lesz Mark merevebb, hogy ő ismét élettel telibbé válik. A megtört énjét annak idején elárasztotta Mark lélektöltő szavakkal, és csak nyomta, nyomta a felszínre; ugyanúgy, ahogy az apja nyomta annak idején, hogy minél ügyesebben és gyorsabban jöjjön fel úszás során egy-egy levegővételnél. Jaebum vak szívét felébresztette Mark az alól a hó alól, amibe beleszületett, és az olvadozó havas tócsából már együtt lépkedtek ki. Közösen, mintha sokkal több hőt termeltek volna: majd megégtek egymás mellett, de egy kis perzselésbe nem haltak bele, csak még érettebbek lettek. Jaebum már nem félt többé a fájdalomtól, és minél többet akart befogadni Mark lelkének tüzéből, és még annál is többet adni a fiúnak a sajátjából.

- Rendben, ígérem, megpróbálok lazább lenni, de nem a húgom versenye előtt nem sokkal. Úgyhogy igenis kitolod nekem azt a formás, izmos hátsódat, mert ha elkésünk, esküszöm, hogy meglesz a böjtje. – Olyan ideges volt, amilyennek rég látta Jaebum. De meglepődni nem lepődött meg, hiszen jól tudta, mennyire fontos volt Lisa a párjának, amiért imádta.

- Majd lehálom – kacsintott, de közben tényleg kievickélt a partra.

- Le bizony – csapott a kemény fenekére Mark. – Csak nehogy most te legyél alul – tette hozzá huncutul, de mielőtt jobban belementek volna a témába, már irányította is magukat a fürdő felé.

- Kislányom, minden rendben lesz! – puszilta meg Lisa homlokát Jaebum anyukája.

Mark szívét mindig megmelengette, amikor a nő kislányomnak szólította a húgát: mindketten megérdemelték egymást. Bár Markot nem nevezte fiának az asszony, hiszen akkor nehéz lett volna Jaebum megszólítását megkülönböztetni az övétől, viszont vele is éreztette nap mint nap, mennyire a szívébe zárta. Ő már nem az a jégveremben ragadt nő volt, aki a fia érdekében megvette Markot, de végső soron az a mélypont kellett ehhez a boldog gyógyuláshoz, ami elvezette őt az elkeseredett lépéséhez annak idején.

- Igyekszem, anya, mint mindig. - Lisa kezdetben bűntudatot érzett, amiért így hívta a nőt, de aztán meggyőzte magát, hogy a halott anyukája – bárhol is volt éppen –, biztosan örült neki, amiért valaki betöltötte a szerepét. Érdekes volt, hogy míg a szülőanyja önszántából mondott le róla, mivel túl fiatal volt a neveléséhez, addig már a második nevelőanya jutalmazta őt óvó szeretetével. Lisa sokszor kívánta azt, bár más árvák is hasonlóan szerencsések lettek volna, vagy legalább egy szülő szeretetét megérezhették volna bizonyos időre!

- Tudod, mit beszéltünk, Lisa, ha saját magadnak megfelelsz, mindegy, hányadik vagy – ölelte meg Jaebum is, aki szintén nagyon közel került az utóbbi két évben Lisahoz. Bár annyira sok időt nem töltött vele, mint az édesanyja – nem is lett volna ideje annyi nyílt órájára és fellépésére elmenni, mint a nőnek –, de remek kapcsolatuk volt, és egyszer sem szólalkoztak össze, csak maximum kormalkodásból.

- Tudom. Bátyó, elhoztad? – nézett Markra kétségbeesve, amin a fiú magában megsértődött, hiszen húga biztosra vehette volna, hogy sohasem felejtené el a kabala állatkáját, amit még tíz éve, az első versenyére vitt el, amit Lisa megnyert, és azóta mindig magával cipelte a fiú, hogy szerencsét hozzon neki.

- Még szép! – mutatta fel a plüsst, majd még szorosabban, és még hosszabb időre, mint az előző két személy, magához húzta a vékony, de attól még izmos lányt.

A verseny bár hosszú volt, de mivel Lisa az elején szerepelt, így nem kellett sokáig izgulniuk miatta. A lány magához hűen maximális teljesítményt nyújtott, így őszintén mondta a többieknek, hogy bármi is legyen a vége, ő a saját versenyén győzött. Végül második lett a bírók megítélése alapján, ami több volt, mint amire számított abban a kiváló mezőnyben, amiben versenyzett. Amint kimondták a nevét, és elkezdett a színpad felé szaladni a kupájáért, a mostohaanyja odasúgta a mellette ülő idegeneknek, hogy Lisa az ő lánya, majd fel is állt tapsolás közben, amiben Mark és Jaebum is követték, és a lány nagy meglepetésére még sok másik versenyző, akik ezzel is ki akarták fejezni az elismerésüket. Valaki még oda is ment hozzá, hogy közölje: márpedig Lisanak kellett volna nyernie. De a lány kedvesen elmagyarázta nekik, hogy ő nem úgy fogja fel, hogy elveszítette az első helyet, hanem hogy nyert egy másodikat. Ettől a kijelentésétől nehéz lett volna megmondani, hogy újdonsült anyukája, a volt sportoló Jaebum, vagy az összes versenyét végigülő Mark volt büszkébb rá. De nem is kellett egymáshoz mérni a büszkeségüket, csak az volt a lényeg, hogy ott volt a szívükben, és a lány sütkérezhetett benne, ahogy ők is sütkéreztek Lisa sikerében. Mert mind hozzátettek ahhoz, hogy a táncoslány akkor és ott olyan formában legyen lelkileg és testileg is – főleg, amióta a bátyja masszőrként sokszor rajta gyakorolt –, ami ahhoz kellett, hogy kupát adjanak a kezébe. Jaebum dicsőségfala mellé időközben Lisanak is készítettek egyet. Lehet, hogy még nem volt annyi minden kirakva, de nem is az érmek és azok csillogása számított, hanem azok az emlékek, sírások, szenvedések, sikerek és küzdelmek, amik mindegyikhez elvezettek. Ami a leginkább boldogította a négy fős családot, mikor arra a falra tekintettek, az volt, hogy tudták, számos újabb éremhez vezető út várt még rájuk. Persze, sok helyezés nélküli verseny is, de azok akár még többet is jelenthettek, hiszen nagyobb ösztönző hatásuk volt. Jaebum volt a legfőbb példa a szemükben, hogy olykor a legnagyobb mélységből lehetett a legmagasabbra repülni. Ők pedig együtt erőteljes csapásokkal szárnyaltak.

Vége

A nagyszüleim emlékére…

 A búcsúposztért kattintsatok IDE!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Megtört fény - MarkBum fanfiction - 8. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

   Mark rettegett az egyedülléttől, jobban, mint a szülei halála óta bármikor. Továbbra sem volt senkije Lisan kívül– bár egy ideig elhitte, hogy ez megváltozott –, de a lány nem hagyhatta ott a fősulit, csak azért, hogy őt ápolgassa, így végül Mark költözött be hozzá egy kis időre a kollégiumba. Szerencsére nem volt szobatársa Lisanak, és otthonról könnyen vitt magának egy matracot a fiú, így minden nehézség nélkül megoldották a dolgot. Bár a szívében lévő űrt is ilyen könnyen befoltozhatta volna Mark! Már megszokta, hogy az élet minél több sebet ejtett a lelkén, annál lassabb volt a gyógyulási folyamat. Bár Lisa mindent megtett, hogy felvidítsa: lyukas órákban vele volt, azokra a táncórákra, amikre lehetett, bevitte magával. Valóban segített mindez a bátyján, hiszen érezte, a húgára tényleg bármikor, bármiben számíthatott, valamint saját szemével láthatta, hogy pontosan ott volt a lány, ahol lennie kellett, és büszke volt magára, amiért biztosítani tudta számára az iskola költségeit. De azért már nem volt büszke, hogy hagyta a szívének, hogy beleszeressen Jaebumba. Képtelen volt felfogni, hogy nemrég még sajátjának tudhatta a fiút, majd egyik napról a másikra kidobta őt az utcára, tényleges magyarázat nélkül. Mert Mark nem hitte el azokat, amiket mondott. Tudta, több állt mindennek a hátterében, de annyira megalázta az, hogy távozásra volt késztetve, hogy nem vette rá a lélek, hogy megkeresse Jaebumot, és teret biztosítson számára, hogy esetleg ismét megsemmisítse.

Olyan sok volt a megválaszolatlan kérdés, amik nem hagyták nyugton az elméjét: Talán a fiatalabb mindvégig csak kapni akarta a szerelmet és törődést, és visszaadni nem ment neki? Vagy csak szimplán Mark gondolta túl az egészet? Jaebumnak talán csak imponált az, hogy ennyire vágyott rá?

Lyukat tudtak beszélni egymás hasába, annyira magával ragadta őket, mennyire kíváncsiak voltak a másikra. Nem lehetett, hogy mindez csak megjátszás volt Jaebum részéről: ennyire nem volt jó színész, se Mark olyan vak, hogy ne sejtse meg, ha csak tetette az egészet. Azt a tényt sem volt hajlandó elfogadni, hogy az utolsó pszichiáterének igaza volt vele kapcsolatosan: Jaebum nem a sírba akarta tenni magát és az édesanyját, csak szimplán még nem találta meg azt az utat, amin ezentúl járhatott. De miért nem hagyta, hogy ő segítsen neki a meglelésében? Már annyit haladtak előre: annyira sokat. Biztos volt benne Mark, hogy még az az ellenszenves pszichológus is belátta volna ezt. Viszont egymás nélkül mindketten gyengébbek voltak. De hogyan vehették volna vissza az együtt töltött perceket? Miként szívhatták volna vissza a szakításukkor elhangzott szavakat? Mark megadott volna bármit, hogy elkergesse a fiú körüli sötétséget, és boldognak lássa: még ha tényleg nem is kellett neki mint társ.

Bár újra kezdhettek volna mindent! Mert most próbált volna nem beleszeretni, és csak a lelkének a megmentésére koncentrálni. Míg ő a saját fantáziavilágába vezette be Jaebumot, addig a fiatalabb nap mint nap visszahúzta őt a realitás talajára. Utólag viszont rájött Mark: az igazság kettőjük között volt. Nem feltétlenül volt minden annyira pozitív és könnyed, ahogy azt őt látni akarta, de annyira sötét és negatív sem, mint amilyennek Jaebum szemében tűnt. A fekete és fehér találkozásából gyönyörű szürke dolgok születhettek, de talán ez esetben a végleteknek meg kellett lenniük egymás nélkül. Azokban a hülye játékokban is, amiket rendre játszania kellett Jaebummal, az ellentétes erők irtották egymást, és meg sem próbáltak egybeolvadni. Mark mégsem tudta kiverni a fejéből az első csókjukat, amikor úgy érezte, mintha egy testként és egy lélekként lélegeztek volna. Ezt azonban elvesztették, de vajon örökre?

Jaebum – hűen eltérő személyiségükhöz – ellenkezőleg dolgozta fel a szakításukat: persze számára ott volt az az előny, hogy remélte, nemsokára ismét együtt lehettek, míg Marknak már szinte minden ezzel kapcsolatos hite köddé veszett. Jaebumot tény és való, lesokkolta, amikor az édesanyja kifakadt, hogyan lehetett olyan makacs, hogy eldobta a boldogságát, de jó értelemben rázta meg a nő kirohanása a fiút: végre ismét érzelemmel teli veszekedett vele az anyja, ami úgy hiányzott neki. Végül elmagyarázta neki, hogyha ismét találna valamilyen életcélt, megkeresné Markot. Csakhogy ez nem volt ám olyan egyszerű: értékelendő volt már maga az elhatározása is, de nem találta ki egyik napról a másikra, merre is vegye az irányt. Viszont szerelme papírra vetett üzenetét megfogadva, ismét elkezdett úszni. Bár az első alkalommal, ahogy a medencéjükbe ment, elfogta a pánikroham – hiszen megrohamozták az elméjét az édesapjával való edzéseinek az emlékei –, és azonnal elrohant. Másnap azonban újból megpróbálta, és legalább – még ha csak egy helyben állva is – de fél órán át ott maradt. Ahogy teltek a napok, egyre tovább volt benne, mígnem megpróbált ismét úszni. Tény és való, már nem volt ugyanaz, mint régen, és tudta, soha nem is lesz, hisz a gerincsérülése miatt pont annyit romlott a részideje, amennyi ahhoz kellett volna, hogy világversenyekre járjon, és bár sokat sportolt Markkal, de úszás terén akkor sem volt jó formában. Azonban minél többet úszott, és minél kötetlenebbül, egyre inkább rájött, mit veszített eddig. Már nem kellett megfelelnie se az apjának, se semmilyen részidőnek, és ami a legfontosabb volt: önmagának. Végre csak a vizet élvezte, és azt a szárnyaláshoz hasonló érzést, amit az úszás nyújtott számára: hogy nem volt súlya. Volt olyan délután, hogy fél órán keresztül csak feküdt a víz felszínén és a gondolatait kikapcsolva lebegett. A súlytalanság illúziója pedig majdnem annyira szédítően jó volt, mint anno Mark mellett feküdnie. Hihetetlen, hogy a fiú jobban sejtette, mint Jaebum maga, hogy úgy hiányzott neki az úszás, mint aszályban az eső a termőföldnek. De vajon azt is így tudta Mark, hogy ő még ennél is jobban hiányzott neki?

A két fiú ahelyett, hogy megkeresték volna egymást, inkább magukban őrlődtek, viszont szerencsére Lisa ezt egy idő után megelégelte, és Mark telefonjából kilesve a számát, felhívta Jaebumot, hogy találkozzanak. Azt az indokot találta ki, hogy mégiscsak szükségük volt a bátyja második havi fizetésére. Jaebum örömmel ment bele, sőt meg is könnyebbült, hogy ennyivel enyhíthette a lelkifurdalását. Bár kétségtelenül ideges volt, hogy találkozni fog azzal a lánnyal, aki a mindenséget jelentette Marknak, főleg azok után, mit tett a fiúval.

- Szervusz! Gyere csak be! – tárta ki a házának ajtaját Lisa előtt. – Megkínálhatlak valamivel? – kérdezte udvariasságból, és némi feszültség oldásként.

- Nem kérek semmit, köszönöm! – felelte könnyedén a lány, aki szembetűnően egyáltalán nem hasonlított Markra, de ez nem lepte meg Jaebumot, hiszen pontosan tudta, hogy nem vér szerinti testvérek voltak.

- Itt lesz a bátyád fizetsége! – Akarta a kezébe adni a borítékot, amit előre kikészített, azonban Lisa eltolta azt magától. – De hiszen ezért jöttél – értetlenkedett.

- Ez csak az indok volt, hogy megkeresselek – vallotta be. Testvéréhez hasonlóan ő sem szeretett köntörfalazni, így azonnal a tárgyra tért. – Látnom kellett azt a férfit, aki összetörte Mark szívét.

- Ó! – csak ennyit reagált Jaebum, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Sejtette, hogy nem ez lesz élete legkönnyedebb találkája, de azért egy ilyen kijelentésre nem volt felkészülve.

- Gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy nem sokkal azután, hogy szakítottatok, felmondott. Nem volt képes tovább csinálni az ápolást.

- Hát igazam lett, tényleg szörnyű hatással voltam rá. – Hirtelen azt is megbánta, hogy egyáltalán két hét haladékot adott maguknak annak idején, sőt azt is, hogy nem küldte el Markot azonnal, amint meglátta; hiszen már akkor sejtette, hogy ennek rossz vége lesz.

- Pont, hogy nem! – jött a meglepő válasz Lisatól, amivel végképp összezavarta a fiút. – Örülök neki, hogy felmondott. Tudod, mindig felnéztem rá. Sokan el se tudják képzelni, milyen tartósan beteg embereket ápolni, és ezzel már tizenöt évesen szembesültem.

- Ez tény, de miért pont akkor jöttél rá? – Lisaban is volt valami, ami kíváncsivá tette az embert, valami, ami miatt meg akarták ismerni őt. Lehet, hogy nem egy vérből származtak Markkal, de a lelkük annyira összecsiszolódott, hogy a viselkedésük nagyon hasonlóvá vált. Épp ezért, még ha nem is ugyanúgy, de Jaebum azonnal kedvelni kezdte Lisat is.

- Volt a suliban egy személyiségteszt, aminek a végeredményét együtt kellett átbeszélnünk az osztályommal. És az egyik kérdés azzal volt kapcsolatos, hogy az adott példák közül mit tartunk a legnehezebbnek. Voltak ott mindenféle problémák, és eléggé eltérő válaszok születtek, de csak én karikáztam azt be, hogy egy tartós beteg ápolása. Mert csak én voltam az, aki a saját bőrömön is tapasztaltam, milyen volt egy ilyen beteggel együtt élni, aki ráadásul az anyukám volt. Pedig fele annyit sem tettem anyáért, mint Mark. És miután meghalt, a barátnőmmel utazgattam, és mentem ide-oda. Alig voltam otthon, és talán pont ezzel űztem Markot bele abba, hogy ezt a hivatást válassza magának. Bár állította, hogy nem, mert így kellett vezekelnie, hogy nem tudta megmenteni a szüleinket, amikor többet tett, mint amire sokan mások képesek lettek volna, és amire én is képes voltam. Annyival jobb ember nálam. – Lehunyta szemeit, és próbálta gondolataiból kiűzni azokat az emlékképeket, miként kapta rajta Markot sokszor, ahogy a szobájában zokogott, amiért nem volt elég erre a feladatra. – Most viszont végre belátta, hogy nem kell többé büntetnie saját magát. Még ha drasztikus módon is, de te érted ezt el.

- Azért meg ne köszönd, hogy összetörtem a szívét! – kérte Jaebum, és türtőztette magát, hogy ne zárja ölelésébe Lisat, mert nem akart még egy Tuan családtagot közel engedni magához. Az már tényleg végzetes lett volna rá nézve. – Viszont te is erős vagy. Hisz csak tizenöt éves voltál, Lisa.

- Tudom, de nem annyira, mint ő. Viszont muszáj még kérdeznem valamit tőled.

- Ajaj! – Tudta, mi lesz a kérdése, de azért a válaszával várt addig, amíg feltette a lány.

- Szereted a bátyámat?

- Mindenkinél jobban – vallotta be, mert mi értelme lett volna hazudnia.

- Akkor ezt miért nem tudtad neki is elmondani? Miért lökted el magadtól? – Tudni akarta Lisa, miért kellett immáron egy hónapja a megtört testvérének a fancsali arcát néznie.

- Hogy megvédjem magamtól. Hidd el, én nem vagyok jó ember. Hisz te is pont azt bizonygattad az előbb, mennyire nehéz felérni a testvéredhez. Én sohase tudnék, így inkább elengedtem, amíg még tudtam. – Jól esett neki, hogy az édesanyján kívül mással is megoszthatta az aggályait. Hiányoztak neki a Markkal való beszélgetései, mert nélküle ugyanannyira fél ember volt, mint korábban az úszás nélkül.

- Jézusom, ez most komoly? – Lisa szíve szerint felpofozta volna a fiút, hogy a hülye hozzáállása miatt hozott szenvedést a testvérére és saját magára is. – Jaebum, Mark olyannak szeret, amilyen vagy. És láthatod, Te is jó irányba terelted őt, mivel feladta az ápolást, és így végre találhat egy olyan álmot magának, ami nem jár állandó halállal, hanem sokkal inkább élettel.

- De én hogyan segíthetnék neki, amikor a saját utamat se lelem úszás nélkül? Hidd el, tényleg hibázott velem. Annyira úgy tűnt, hogy tisztában van saját magával, erre miattam megkérdőjelezte azt, amire az életét szánta. Ez, hogy lenne már jó? – Lisa nyakatekert hozzáállását sem volt könnyű megértenie, akárcsak anno Markét.

- Mert ez csak a gyász folyamata volt a bátyámnál, a saját vezeklése, de nem az a jövő, amit anyáék neki szántak volna. Most végre kitalálhatja, mit is akar kezdeni az életével. Hisz huszonhárom éves: mikor keresse az útját, ha nem most? Úgy tudom, te egy évvel még fiatalabb is vagy nála, úgyhogy ez ugyanúgy igaz rád is. Miért ne együtt keresnétek, amikor imádjátok egymást? Ha hiszed, ha nem, te is jó ember vagy. Mark nem szeretne bele valakibe, aki nem az. – Lisa nagy vehemenciával hadarta mindezt, mert rájött, óvatoskodással nem lehetett értelmet verni Jaebum makacs fejébe; márpedig ő nem volt hajlandó hazamenni, amíg rá nem vette a fiút, hogy béküljön ki a bátyjával. – Azt pedig felejtsd el, hogy egy hiba vagy számára! De ha mégis az lennél, akkor gondolj arra, hogy egyes hibákat érdemes meghozni.

- Hihetetlen meggyőzőképességed van – jegyezte meg Jaebum, viszont Lisa szigorú tekintete felhívta rá a figyelmét, hogy nem erre volt kíváncsi. – Szóval, jól értem, hogy áldásod adodat ránk?

- Hát persze! – végre megenyhült a lány arca, és mivel ő volt Mark családjának utolsó tagja, így ez akkor és ott a mindenséget jelentette Jaebumnak.

- És akkor elfogadnál engem és a szintén megtört édesanyámat mint a családod új tagjait?

- Már el is fogadtalak, te ütődött. – Látva, hogy a fiú küszködött a könnyeivel, kegyelemdöfésként meleg karjainak védő ölelésébe zárta. Ha tudta volna előre, hogy ide fog vezetni az, hogy megcsinálta a bátyjának azt a meleg társkeresős profilt, akkor még lelkesebben kezdett volna anno bele.

- Előre készülj, anya mindig is vágyott egy lányra, úgyhogy nem maradhatnak ki a vásárolgatások vele – hívta fel erre is a figyelmét.

- Ez remekül hangzik, Jaebum. – Tényleg megmelengette Lisa szívét a gondolat, hogy öt évvel at édesanyja elvesztése után, lehetősége nyílt egy pótanyát kapnia. Úgy tűnt, a sors kárpótolni akarta őket Markkal a veszteségeik miatt, és Lisa boldogan fogadta a békítőajándékot. – És hogy áll a táncoláshoz?

- Nagy rajongója, főleg a klasszikus balettnek, ami tudtommal az erősséged, úgyhogy anya személyében meglesz a legújabb rajongód. – Jaebum szíve lüktetett a boldogságtól, miközben az elméje még nem akarta felfogni, hogy valóban egy ilyen szép jövőkép állt négyük előtt. Ez már rég nem csak az ő démonjairól szólt, de még csak nem is Mark megrontásának elkerüléséről: itt már egy négyfős család élete forgott kockán.

- Akkor mit mondasz, meglátogatjuk a bátyámat? – kérdezte Lisa, amire egy vidám bólintást kapott válaszul.

Mark Jaebummal való szakítása óta, szokásához híven nem tudott mit kezdeni magával. Mivel folyton a fiú körül jártak a gondolatai, úgy döntött, próbálja megérteni, vajon miért mondta azt, hogy Dart Vader volt a kedvenc filmes karaktere. Markot taszította a sci-fi műfaj, de azt még ő is tudta nagy vonalakban, milyen története volt a férfinak. Ekkor viszont leült, és a Bajlós árnyaktól kezdve, a Jedi visszatérig mindegyik filmet megnézte, mindösszesen két nap alatt. Épp az utolsót emésztgette, amikor megszólalt családi otthonuk csengője – ahova nemrég költözött vissza –, és a húga érkezésére számítva vidáman indult az ajtó felé. Ám letaglózta a látvány, de jó értelemben, hiszen az időzítés nem is lehetett volna jobb.

- Értem! – rántotta be Jaebumot életvidáman az ajtón, aki Lisaval együtt meglepődött, amiért így reagált.

- Azt hittem, kidobsz, amint meglátsz – adott hangot a meglepettségének a fiatalabb.

- Értem! – Mark csak ezt ismételte, mert annyira boldoggá tette a tudat, hogy valami olyat is felfogott, amit korábban teljesen ignorált volna.

- Csak én nem értem, te miről beszélsz – jegyezte meg Jaebum.

- Ahogy én sem – csatlakozott Lisa.

- Végignéztem hat Star Wars filmet, és végre értem, sokkal több rejlik bennük, mint azt egy laikus elsőre megítélné. De ami a legfontosabb, értem, miért Dart Vader a kedvenc karaktered: mert kiváló példa rá, hogy sohasem késő megváltozni. Hisz bármennyi hibát is követett el, végül megtért, és beteljesítette a sorsát, ezzel megmentve a világot. Te is be fogod teljesíteni a sorsodat, én pedig segítek megtalálni hozzá az utadat! – Szorította meg közben a másik kezét, majd meg is ölelte, és hirtelen tovaszállt az az élettelen Mark, akivé az elmúlt egy hónapban vált. – Lehet, hogy nem vagy belém szerelmes, és nem is várom el, de igenis a barátod akarok maradni. Ebből most már nem engedek!

- Mark, hazudtam neked. Hát persze, hogy szeretlek! Megkockáztatom, jobban, mint te engem. Csak megijedtem.

- De mitől ijedtél meg? – kérdezte, bár végső soron mindegy volt, csak az számított, hogy élete szerelme viszonozta az érzéseit. Még ha sok szenvedésen is kellett átmennie, hogy Jaebum vallomását hallja, akkor is ugyanolyan fontos volt számára, amit mondott, sőt még fontosabb.

- Attól, hogy ennyire tiszta és kívül belül szép férfi vagy. Féltem, sohasem érhetek fel hozzád, hogy én túl romlott vagyok neked. De te megjavítottál, begyógyítottad a sebeket és a jó irányba tereltél. Így végre beláttam, nem azzal büntetlek, ha veled vagyok, hanem azzal, ha megtagadom tőled a sok munkádért való fizetséget. Most már tudom, sohasem az anyától kapott pénz volt a díjad a kemény munkádért, hanem én magam. És most, ahogy idejöttem, átlépted a győzelmi szalagot, úgyhogy vedd át ezt az istenverte, elfuserált, de miattad mégis fényesen csillogó díjat! – Az Im-család házában volt egy dicsőségfal, ami Jaebum érmeivel volt tele. A fiú sokszor érezte azt, hogy ezek a díjak reprezentálták őt, de abba eddig a percig bele se gondolt, hogy ő maga is egy díj volt, amit ki kellett érdemelni. De azáltal, hogy hagyta, Mark kiérdemelje őt, saját maga is kiérdemelte a másik fiút.

- Nem baj, hogy már én sem tudom, merre tartok? – Most Mark lett kissé bizonytalan, hiszen megszokta, hogy ő volt a céltudatos kettőjük közül.

- Nem, hisz erről szólnak a párkapcsolatok, hogy jóban és rosszban együtt vannak az emberek. Közösen megoldjuk. És amúgy is, itt lesz segítségként anya és Lisa – pillantott a mellette álló lányra, aki életvidám mosolyával megkoronázta ezt a gyönyörű egyesülést.

- Egy sérült, de gyönyörű család – emésztgette Mark a hallottakat. – Tetszik, sőt imádom, ahogy téged is, Jaebum. Úgyhogy hadd vegyem tulajdonomba a díjam száját!

Ahogy akkor az ajkaik összeforrtak, végre maguk is belátták, hogy testileg és lelkileg is már egymáshoz tartoztak, és hogy mindketten megtört fények voltak, akik immáron közösen keresték az új útjukat tovább, és szikrázóbban ragyogtak együtt, mint ahogy magukban vagy mással párosulva valaha tudtak volna.

EPILÓGUS ITT

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)