Megtört fény - MarkBum fanfiction - Bónuszrész

 

 

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

 

Bónusz fejezet

5 évvel később

 

Épp a Jeju-sziget partján ücsörögtek, amikor Mark észre se vette, ahogy elkezdtek patakokban folyni a könnycseppek a szeméből. Jaebum azonban felfigyelt rá, hiszen már hetek óta leste a szerelme minden lépését. Azóta, hogy észrevette, valami nem volt rendben vele. Mark annyira lelkiismeretesen végezte a masszőr munkáját az elmúlt öt évben, hogy testileg és lelkileg is kimerült. Mikor maga mögött hagyta az ápolói karrierjét és új hivatást választott, eszébe sem jutott, hogy ez is valamelyest megterhelő lesz számára. Mert Mark a vendégeinek nemcsak a testi tüneteit akarta megoldani, és átmenetileg jobb állapotba hozni őket, hanem a problémáik gyökerét is igyekezett meglelni. Általában végigbeszélgette velük a kezeléseket, és sokszor kiderült, hogy a testi fájdalmaik lelki eredetűek voltak. Mintha a masszázsai egyszerre lettek volna pszichológiai beszélgetések és testi regenerálódások, aminek persze híre ment, így Mark már heti hatszor, napi nyolc embert masszírozott meg, ami nemcsak a saját testén, hanem a lelkén is meglátszott. Évről-évre egyre több vendége lett, és minél többet adott magából, annál kevesebb maradt belőle neki és a családjának.

Amikor Jaebum realizálta, hogy Markot már szinte teljesen felemésztette a munkája, nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni, hanem kész tények elé állította: elmentek két hétre vakációzni a Jeju-szigetre, méghozzá csak ketten. Lisa legfrissebb táncelőadásának próbaszakasza volt éppen, Jaebum édesanyja pedig ilyenkor még inkább támogatta a lányt, hogy semmivel se kelljen törődnie, csakis a munkájával. Így ők amúgy sem tudtak volna velük tartani. Igaz, Mark próbálta meggyőzni a párját, hogy maximum egy hétre menjenek, mert félt, hogy a vendégei nem lesznek meg nélküle ennyi időn keresztül, de a párja hajthatatlan volt, és ő maga mondta le a vendégek időpontját. Azoknak pedig, akik rákérdeztek az okára, őszintén bevallotta, hogy Mark teljesen kiégett. Végtére is pont tőle tanulta meg, hogy nyíltan kimondja a dolgokat, köntörfalazás és körülírás nélkül. Épp ezért ekkor sem akart finomkodni, helyette kerek-perec rákérdezett, miért sírt a párja.

- Hirtelen, mintha visszarepültem volna 2019-be, arra a napra, amikor szakítottál velem. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Pedig volt jó pár elviselhetetlen napom, de ez mindenképp a legrosszabbak között van – felelte az idősebbik, miközben a vízben lelkesen úszkáló és vidáman labdázó embereket nézte, akiknek az alakjai összemosódtak a sírástól elhomályosult szemében.

- Miről jutott most ez az eszedbe? – lepődött meg Jaebum.

- Mert pont pár nappal azelőtt, hogy szakítottál velem, kezdtem el gondolkodni rajta, milyen jó lenne a Jeju-szigeten együtt úszkálni, sétálni, meg ilyenek – törölte le a könnyeit Mark. – Majd hirtelen közölted velem, hogy el kell mennem, és akkor azt sem tudtam, mit tegyek: győzködjelek, hogy hadd maradjak veled, vagy fogadjam el a tényt, hogy vége, és minden utolsó együtt töltött pillanatunk csak emlék lesz már. 

Mark, ahogy itt ült, üldözte ezt az érzést, amit meg sem tudott magyarázni, sem azt, hogy ennyi év után miért tudta még mindig a fogságába ejteni. De úgy érezte, hogy majd megfulladt tőle. Mintha az emlékei tárházában kinyitott volna egy fiókot, amiben a múlt töredékei, minden fájdalmukkal és szépségükkel együtt, a felszínre törtek. Ez az egy emlék pedig ott hevert külön, mint egy kiszáradt falevél, ami nem volt hajlandó elporladni, és amit a szél sem tudott felkapni. Így elfelejteni sem lehetett igazán.

- Sohasem fogom tudni megbocsátani magamnak azt, hogy aznap olyan mély sebet ejtettem rajtad, ami sohasem fog meggyógyulni, és ami miatt tudom, hogy egy részed azóta is bizonytalan a kapcsolatunkban. Ezért sem akartál hozzám jönni, igaz? – kérdezte, hiszen egy évvel korábban megkérte Mark kezét, aki szeretetteljesen, de visszautasította őt, mondván, hogy az életük úgy jó, ahogy van.

- Talán – felelte az idősebbik. - De azért is, amivel akkor érveltem, hogy még nem akarom, hogy boldog-boldogtalan tudja, hogy melegek vagyunk, és ezért csökkenjen az úszásoktatásaidon a gyermekek száma. – Attól nem félt, hogy a saját vendégköre megcsappan. Főként hölgyek jártak hozzá, akik tudtak Mark magánéletének ezen jelentős szegmenséről.

- Aha. – Ekkor Jaebum szeme lábadt könnybe, mert ezzel a múltbéli visszautasítással pedig Mark volt az, aki visszacsinálhatatlanul megsértette őt és összetörte a szívét. Biztosra vette a fiatalabbik, hogy a szerelme nem direkt tette ezt vele. Nem a bosszú vezérelte, de mégis ez hasonlóan megtörte és elbizonytalanította Jaebumot, mint ahogy a szakításuk Markot.

- Van valami, amit nem mertem akkoriban megkérdezni tőled – jegyezte meg az idősebbik.

- Mi az?

- Azért akartál Thaiföldön elvenni, mert szerettél volna onnan örökbe fogadni egy gyereket, ahogy a szüleim tették anno Lisa-val, és tudtad, hogy úgy több esélyünk lett volna?

- Igen – vallotta be Jaebum. - Tudod, hogy imádom a kis krapekokat, akiket tanítok, és akár elég is lehet ez nekem, de annyiszor eljátszok a gondolattal, milyen lenne, ha egy saját gyermekünk is lenne. De örülök, hogy nem adtuk ilyesmire a fejünket. Te nem tudtál volna még egy gyermekkel is foglalkozni, és én sem akartam volna a saját vállalkozásomat máris szinte teljesen felfüggeszteni. Azért pedig ne fogadjunk örökbe, hogy anya nevelje fel a gyerekünket.

- Azért ne is, de nem kell végérvényesen elvetni ezt az ötletet, ahogy az esküvőt sem. Igazat mondtam anno, Jaebum, csak átmenetileg nem akarok megházasodni, de amint mindketten úgy érezzük, hogy a karrierünket háttérbe tudjuk szorítani, örömmel állok az oltár elé veled és leszek a közös gyermekünk apja. – Mark végre, hosszú idő óta először, igazán szívből mosolygott.

- Ezt vehetem egy ígéretnek, Mark Tuan? – kérdezte Jaebum.

- Igen. – Ekkor összeérintették a homlokukat és hagyták, hogy a tengervíz illata átjárja az orrukat és elmerüljenek a nyugtató pillanatban. Ha valaki ekkor elment volna mellettük, egy tökéletes képet kapott volna egy problémás, ám mégis harmóniával teli párról, akik az újra-összejövetelük óta egyszer sem adták fel a küzdelmet, hogy egyben tartsák a kapcsolatukat.

- Mi lenne, ha… – Mark suttogása ébresztette fel Jaebumot az ébrenálmodásából.

- Igen?

- Mi lenne, ha becsuknánk a szemünket és olyan emlékeket élnénk át, amelyek boldoggá tesznek minket? Ha örömteli nosztalgiázásba kezdenénk?

- Remek ötlet – felelte Jaebum, és anélkül, hogy bármelyikük is kinyitotta volna a szemét, elkezdték felhozni a jobbnál jobb emlékeiket.

- Emlékszel, amikor az egyik kisfiú beszökött a házunkba és úgy elbújt, hogy egy órán át kerestük, és az anyukája ki akarta hívni a rendőrséget? Majd kiderült, hogy a fiú Veled akart élni, mert úgy megszeretett Téged – ez volt az utolsó, amit Mark említett.

- Hogyan tudnám elfelejteni? – felelte Jaebum, és végre ismét élettel teli volt a hangja.

- Aznap az átlagosnál is büszkébb voltam arra, hogy kihez tartozom. Ha vissza tudnám tekerni az időt, többet lennék Veled, mint amennyit az utóbbi években voltam. Sajnálom, hogy megint beszippantott a munka. Úgy látszik, képtelen vagyok félgőzzel csinálni valamit. Vagy mindenemet beleadom, vagy bele se fogok igazán – vallotta be. Bár ezt Jaebum jól tudta róla, örült, hogy maga is belátta. – Ez volt a fő indok, amiért kissé odalett a köztünk lévő szikra.

- Ahhoz, hogy legyen szikra, fontos, hogy a párok találkozzanak egymással; én pedig alig láttalak az utóbbi időben. Szeretkezésről már ne is beszéljünk. Pedig irtó nehéz türtőztetni magamat, amikor egy félisten a párom, akármilyen leharcolt is legyen mostanában – panaszkodott Jaebum, némi humorizálással, amitől el is mosolyodott.

- Akkor ezért voltak azok a furcsa arcok, amiket mostanában vágtál, mikor esténként félkómásan feküdtem az ágyban – realizálta Mark.

- Igen. Mert egyszerre akartalak volna megszidni, hogy ne dolgozz ennyit, és a magamévá tenni, hogy rájöjj, a Te helyed mellettem van, főleg az ágyamban. – Ekkor szinte egyszerre nyitották ki a szemüket.

- Van egy ajánlatom, Jaebum. Sétáljunk egyet bánatmentesen a parton! Hagyjuk, hadd fújja a szél a hajunkat, majd a vacsoráig annyiszor szeretkezhetsz velem, ahányszor csak akarsz.

- Ilyen jó ajánlatot még sohasem kaptam Tőled.

- De nem is hanyagoltalak még el ennyire – látta be az idősebbik.

- Ez igaz. Akkor kérem a kezedet, hogy minél előbb a hálóban legyünk. Vagy várj! – Ekkor az ölébe kapta a párját, és teljes szívéből magához ölelte, mint aki legszívesebben sohasem engedte volna el. A tudat pedig, hogy egy nap papírja is lesz arról, hogy Mark az ő férje volt, még a szeretkezésük gondolatától is mámorosabb volt számára.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A lélegzetem eláll - MarkBum fanfiction

Mark:

A lélegzetem eláll egy pillanatra, ahogy megjelenik egy fehér bő ingben, barna nadrágban és színben hozzá passzoló lovagló csizmában. Már meg se lepődöm, hogy ennyire kitett magáért. Hullámos vállig érő fürtjei eltakarják a jobb szemét, amiért eléggé mérges vagyok, hiszen így nem tudom teljes egészében megcsodálni a számomra oly tetszetős vonásait. De talán jobb is így, hiszen enélkül is túlságosan feltűnően szoktam olykor bámulni őt. Három hónap után sem sikerült dűlőre jutnom magamban azzal kapcsolatosan, jó döntés volt-e, hogy elvállaltam, hogy tartom a lovagló óráit, és nem passzoltam át a feladatot a kollégámnak. Megfogadtam, mikor belekezdtem ebbe a szakmába, hogy nem keverem a szerelemmel, ami nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak. Könnyen hozzá tudtam szokni valakihez, akivel napi szinten találkoztam, akinek beleláttam az életébe, főleg, ha olyanról volt szó, mint Jaebum, hiszen ő imádott mesélni magáról, de kérdezősködni sem volt rest.

Hihetetlennek tartottam, hogy nem jött rá, hogy minden egyes kérdésével egyre jobban feltárta előttem a lelkét, én pedig a lélekdarabkáit egyesíteni akartam a sajátjaimmal, hogy a monoton életem végérvényesen megszűnjön. Mármint én szerettem a kis napi rutinjaimat: a reggeli futásokat, a lovakkal való foglalkozást, az oktatást, az esti sorozatozást és olvasgatást, és ahova mentem, mindig vittem a telefonomat, hogy a kedvenc zenéimmel feldobjam a napjaimat. A percek gyorsabban teltek és színesebbé váltak a zenei aláfestéstől, de attól még így is volt némi hiányérzetem az életem kapcsán. Az is mutatta, hogy Jaebum mennyire kisajátította a figyelmemet, hogy mikor őt tanítottam, eszembe sem jutott zenét kapcsolni, ahogy más tanítványaim esetében. Amint egy légtérbe kerültem vele, csak őt láttam, csak őt hallottam, csak rá figyeltem – mondjuk a lovára is, aki kifejezetten szép állat volt, és amióta a lovász fiú mellett én is besegítettem a gondozásában, még ápoltabbá és jól neveltté is vált.

- Nem gondoltál még arra, hogy csak nekem dolgozz? – jött Jaebumtól hirtelen ez a kérdés, épp mielőtt távoztam volna.

- Nem – feleltem őszintén.

- Megfizetnélek – vágta rá könnyedén.

- Abban nem kételkedtem – vallottam be, hiszen Jaebum szörnyen gazdag volt –, de nem érezném magam eléggé hasznosnak, ha csak egy lóval törődnék, és csak egy embert tanítanék.

- Még akkor sem, ha az az ember én vagyok? – dugta a zsebébe a kezét, én pedig őszintén nem tudtam, mire ment ki a játék.

- Jaebum, ez most egy teljesen elméleti kérdés? – akartam ezt tisztázni minél előbb.

- Nem, komolyan gondoltam, Mark. Kedvellek, akárcsak Napfény. Szükségünk van rád.

- Értem, és bár hízelgő, amit mondasz – közben úgy bámultam a földet, mintha legalább aranypadlón állnék –, de nekem a lovakkal való foglalkozás a hivatásom, amit nem dobhatok el miattad. – Igenis ki akartam állni az elveimért, még akkor is, ha szörnyen vágytam rá, hogy több időt töltsek Jaebummal. – Amúgy is, beszélgetünk így is sokat, és Napfény is lát mindennap, úgyhogy nem értem, miért nem elég ez neked.

- Mert nem és kész! Na, mindegy, hagyjuk akkor! – lett ideges, de mielőtt elviharzott volna, a csuklóját megragadva visszarántottam magamhoz.

- Jaebum, most őszintén, van valamilyen plusz oka annak, hogy ennyire szeretnéd, ha többet lennék itt? – néztem rá nyílt tekintettel. Nem szerettem alakoskodni, főleg nem vele, így tiszta vizet akartam önteni a pohárba.

- Talán – rántott egyet a vállán.

- És ezt megosztanád velem is?

- Nem – rázta meg a fejét, amitől hirtelen úgy éreztem, mintha az óvodás Jaebumból igyekeztem volna kiszedni valamit, ami nem igazán tetszett.

- Azért egy próbát megérne. Lehet, hogy meggondolnám magam miatta. – Bár nem sok esélyét láttam ennek, de most már tudni akartam az igazat, így még ilyesmit is füllentettem neki.

- A fenébe is, ezért! – rántott közelebb magához, majd mielőtt ráeszméltem volna, hogy alig egy hajszál választott el minket, ajkát párnáimra tapasztva lassú csókokkal hintett be, és ekkor én váltam egy szótlan óvodássá. – Na, mit mondasz, Mark, ez elegendő indok, hogy csak nekem dolgozz? – kérdezte ravaszul, és a szemével majd felfalt. Képtelenség, hogy valakiben ekkora dualitás legyen: a szexi pasi és a kedves kisfiú kombinációjával az őrületbe kergetett.

- Talán – csikartam ki magamból ezt az egyszavas választ.

- Holnapig gondold át! – Ezzel magamra is hagyott.

- Esküszöm neked, Napsugár, ha ez csak egy kicseszett álom, ébredés után rohadt mérges leszek – súgtam a lónak, aki már a helyén pihent.

Muszáj volt beraknom ide ezt a képet, ha már ez ihlette a sztorit. :)

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Bónuszrész 2.0

Szuvenír

  A részt a következő dal ihlette:

Jackson:

Itt ülsz alig egy méterre tőlem a kanapén, de úgy bele vagy mélyedve a könyvedbe, hogy észre sem veszed, miként bányásztam pár perce elő az egyik fotóalbumunkat, hogy visszaidézzem az együtt eltöltött legszebb pillanatainkat. Már tizenkét éve, hogy szó szerint egymásba gabalyodtunk abban a diszkóban, de azóta sem kívánlak kevésbé, sőt… Nem is adsz rá lehetőséget, amikor évről-évre szebb és férfiasabb vagy; arról már nem is beszélek, hogy műveltebb is. Csoda, hogy nincs minden diákod beléd zúgva – de azt nem vesz ám be, bárhogy állítod, hogy senki sem olvad el már csak a tekintetedtől vagy a szikrázó mosolyodtól, amit szerencsére nem takargatsz úgy, mint amikor megismerkedtünk. Még mindig nehéz felfognom, hogy beengedtél a világodba, hogy nem csak az első párod lettem, hanem az egyetlen is, mert úgy döntöttél, beéred velem egy életre, és hatalmas nagy büszkeséggel tölt el, hogy tagadhatatlanul boldog vagy mellettem. Nem is tudod, hogy ezek a fotók, és az a sok hely, ahol eddig jártunk, még csak a kezdet volt, mert én a világot akarom neked nyújtani, cserébe, hogy te nekem adtad a saját világodat.

New York, két évvel ezelőtt, augusztusban, a hotel tizedik emeleti erkélye – könyveltem el ezt magamban az egyik fotónál, amin te bámultad a kilátást, én pedig galád módon (még véletlenül sem a formás feneked miatt) lefotóztalak hátulról.  A következő képen már felém fordultál, én pedig két év távlatában is libabőrözök attól a tekintettől, amivel akkor jutalmaztál. A felhők mint füstfelhő gomolyogtak feletted, ettől még festőibbé téve az összképet. A fejem búbjától a kislábujjamig borzongok tőled, a lehető legjobb értelemben. Annyira éteri vagy a fotókon, de persze nem annyira, mint élőben. A végtelenségig tudnék úszkálni a szemeidben, amiket most jócskán leköt Tolsztoj, és úgy mosolyogsz, mintha nem kilencedjére olvasnád a Háború és békét, hanem az újdonság varázsa venne uralma alá. Te már csak ilyen vagy: nem folyton új dolgokat keresel, hanem helyette rendre visszatérsz a régi kedvenceidhez, amik menedékül szolgálnak számodra. Nem is csodálom, hiszen még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett a világtól elzárva felnőnöd. Bárhogy kinevettél, amikor ezzel a hasonlattal éltem, én igenis kitartok mellette, hogy olyan különleges vagy, Jinyoung, mint Egyiptomban a kék szín, amit ritkán használnak, de amikor igen, akkor nagy jelentősége van, hiszen a Nílust jelképezi. Nekem te vagy az éltető Nílusom, főleg, amióta Ő már nincs velünk…

Csak gondolnom kellett Egyiptomra, és máris az ottani képekhez értem. Emlékszem, hogy 37 fok volt, amikor ezek a fotók készültek, én mégis remegtem miattad. Mai napig vannak olyan pillanatok – nem is olyan ritkán –, amikor eláll a lélegzetem, és hirtelen álomnak hiszem az életemet, amiért veled oszthatom meg azt. Aznap össze-vissza vásároltál mindenféle szuvenírt, nem tudva, hogy volt egy, amit mindig magadnál tartottál: az elakadt lélegzetem, amit senkinek sem adtam volna szívesebben. Mindegy, hol vagyunk, milyen nyelven beszélnek a helyiek, én csak azt a nyelvet ismerem, ami a te neveddel kezdődik. Hindusztánul is motyoghatnak körülöttem, megértetem magam, amíg ott vagy mellettem, hogy támogass. Elaludni is bárhol el tudok veled, hiszen a jelenléted jobb minden altatónál. Bár olykor elfog a remegés, amikor magával ragad a rettegésem, hogy túl szép az életünk, és egyszer vége szakad a mézesheteknek. Kezdem elfogadni, hogy ez mindig is így fog maradni, de attól még hinni akarom, hogy tényleg egy életre választottál, és hogy nem kell sohasem megtapasztalnom a legnagyobb félelmemet.

Elérkeztem az albumban a Los Angeles-i Sunset Tower előteréhez, ahol vártál, hogy együtt szálljunk be a liftbe, és a szobánkban közösen fogyasszuk el azt az 1993-as bort, amit nagy nehezen sikerült beszereznem. Az elnöki lakosztály minden sarkában csókolóztunk tőle, mivel a szervezeted mindig extrémen reagál a legkisebb alkoholmennyiségre is.

Ekkor viszont meglátom Őt az egyik képen, és a könnyeim azonnal kicsordulnak. Bár halkan sírok, te mégis megérzed, hogy valami megváltozott a szoba légkörében, és átkarolva a hátamat, magadhoz húzol. Nem kell kimondanom, tudod, hogy egy évvel az elvesztése után se telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányát, hogy ne fájna a mellkasom attól a kongó űrtől, amit maga után hagyott. Ő a fiúnk volt, és tudom, hogy egy szép, teljes és szeretetben gazdag életet kapott tőlünk, de akkor is utálom, hogy már nem lehet velünk.

- Jinson volt a legjobb. Annyira szerencsések vagyunk, hogy őt választottad. Jobb kutyánk nem is lehetett volna – szipogom azt, amit rengetegszer hallottál már tőlem az elmúlt hónapokban, de nem elégszer ahhoz, hogy meggyőzzem saját magamat, hogy minden szép és jó így.

- Ne feledd…

- Ő is szerencsés volt, hogy mi voltunk a szülei – fejezem be helyetted a mondatot, hiszen mindig ezt hozod fel, és persze igazad van, de ez akkor sem elég vigasz számomra.

- Így van, és tudom, hogy még nem állsz készen arra, hogy új kutyusunk legyen, és lehet, hogy amit mondani fogok, az túl hirtelennek hat, de én már régóta gondolkodom ezen, Jackie. Igazából, azóta tudom, hogy szeretlek, amióta… - Elhallgatsz, én pedig hirtelen nem is sejtem, mire gondolhatsz.

- Mióta mi?

- Mióta rájöttem, hogy azt szeretném, te légy a gyermekeim apja. Már felnőttünk, Jackson, és Jinson miatt megtanultuk, milyen valakiről gondoskodni. Annyi szeretet van a szívedben, hogy kiváló apa lennél. Szerinted miért imádnak úgy a tanítványaid is? Remekül bánsz a gyerekekkel. Nem beszélve arról, hogy én is szörnyen hiányolom Jinsont, még ha nem is mutatom ki úgy, mint te, és vágyom arra, hogy nagyobb családunk legyen, és ne csak mi ketten legyünk, hanem hárman, sőt idővel akár négyen.

A szavaiddal úgy meglepsz, hogy tátott szájjal bámulok magam elé, és tudom, meg kéne szólalnom, nehogy félreértsd, de képtelen vagyok, annyira boldoggá tesz azt, amit hallottam. Ennél nagyobb biztosítékom nem is lehetne, hogy velem akarod leélni az életedet.

- Tudod, féltékeny vagyok Bamie-re és Lisa-ra a lányaik miatt, és Mark és Jaebum is már elindították az örökbefogadási folyamatokat, mi lenne, ha mi is csatlakoznánk? Ha kell, kiutazok Thaiföldre vagy Amerikába is, csak kapjunk egy csöppséget, aki teljessé teheti az életünket, és akinek megadhatjuk mindazt, amit a vér szerinti szülei nem. Kérlek, mondj valamit! – Ebben a percben még különlegesebbé válsz számomra, mint valaha. Belőled igenis csak egy van, és csak veled tudom elképzelni mindezt.

- Azt hittem, nem lehetek boldogabb annál, mint amikor elvettelek – sikerül kinyögnöm ezeket a szavakat.

- Várd ki, amíg ténylegesen szülők leszünk! – csókolsz meg szenvedélyesen, én pedig alig vagyok képes követni azt a vad iramot, amit diktálsz.

- Tudod, hogy most nagyon büszke lenne rád, igaz? – mutattam az egyik Jinsonról készült képre.

- Kár, hogy ő már ezt nem élhette meg, de nem lehet kitörölni az emlékeinkből. Nem lennénk ugyanazok, ha ő nem az életünk része tizenegy éven át.

- Nem bizony – felelem, hiszen Jinson sem volt ritkább, mint Egyiptomban a kék, aki Jinyounggal a lelkünk egy-egy darabját magával vitte, mint egy szuvenírt.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)