A lélegzetem eláll - MarkBum fanfiction

Mark:

A lélegzetem eláll egy pillanatra, ahogy megjelenik egy fehér bő ingben, barna nadrágban és színben hozzá passzoló lovagló csizmában. Már meg se lepődöm, hogy ennyire kitett magáért. Hullámos vállig érő fürtjei eltakarják a jobb szemét, amiért eléggé mérges vagyok, hiszen így nem tudom teljes egészében megcsodálni a számomra oly tetszetős vonásait. De talán jobb is így, hiszen enélkül is túlságosan feltűnően szoktam olykor bámulni őt. Három hónap után sem sikerült dűlőre jutnom magamban azzal kapcsolatosan, jó döntés volt-e, hogy elvállaltam, hogy tartom a lovagló óráit, és nem passzoltam át a feladatot a kollégámnak. Megfogadtam, mikor belekezdtem ebbe a szakmába, hogy nem keverem a szerelemmel, ami nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak. Könnyen hozzá tudtam szokni valakihez, akivel napi szinten találkoztam, akinek beleláttam az életébe, főleg, ha olyanról volt szó, mint Jaebum, hiszen ő imádott mesélni magáról, de kérdezősködni sem volt rest.

Hihetetlennek tartottam, hogy nem jött rá, hogy minden egyes kérdésével egyre jobban feltárta előttem a lelkét, én pedig a lélekdarabkáit egyesíteni akartam a sajátjaimmal, hogy a monoton életem végérvényesen megszűnjön. Mármint én szerettem a kis napi rutinjaimat: a reggeli futásokat, a lovakkal való foglalkozást, az oktatást, az esti sorozatozást és olvasgatást, és ahova mentem, mindig vittem a telefonomat, hogy a kedvenc zenéimmel feldobjam a napjaimat. A percek gyorsabban teltek és színesebbé váltak a zenei aláfestéstől, de attól még így is volt némi hiányérzetem az életem kapcsán. Az is mutatta, hogy Jaebum mennyire kisajátította a figyelmemet, hogy mikor őt tanítottam, eszembe sem jutott zenét kapcsolni, ahogy más tanítványaim esetében. Amint egy légtérbe kerültem vele, csak őt láttam, csak őt hallottam, csak rá figyeltem – mondjuk a lovára is, aki kifejezetten szép állat volt, és amióta a lovász fiú mellett én is besegítettem a gondozásában, még ápoltabbá és jól neveltté is vált.

- Nem gondoltál még arra, hogy csak nekem dolgozz? – jött Jaebumtól hirtelen ez a kérdés, épp mielőtt távoztam volna.

- Nem – feleltem őszintén.

- Megfizetnélek – vágta rá könnyedén.

- Abban nem kételkedtem – vallottam be, hiszen Jaebum szörnyen gazdag volt –, de nem érezném magam eléggé hasznosnak, ha csak egy lóval törődnék, és csak egy embert tanítanék.

- Még akkor sem, ha az az ember én vagyok? – dugta a zsebébe a kezét, én pedig őszintén nem tudtam, mire ment ki a játék.

- Jaebum, ez most egy teljesen elméleti kérdés? – akartam ezt tisztázni minél előbb.

- Nem, komolyan gondoltam, Mark. Kedvellek, akárcsak Napfény. Szükségünk van rád.

- Értem, és bár hízelgő, amit mondasz – közben úgy bámultam a földet, mintha legalább aranypadlón állnék –, de nekem a lovakkal való foglalkozás a hivatásom, amit nem dobhatok el miattad. – Igenis ki akartam állni az elveimért, még akkor is, ha szörnyen vágytam rá, hogy több időt töltsek Jaebummal. – Amúgy is, beszélgetünk így is sokat, és Napfény is lát mindennap, úgyhogy nem értem, miért nem elég ez neked.

- Mert nem és kész! Na, mindegy, hagyjuk akkor! – lett ideges, de mielőtt elviharzott volna, a csuklóját megragadva visszarántottam magamhoz.

- Jaebum, most őszintén, van valamilyen plusz oka annak, hogy ennyire szeretnéd, ha többet lennék itt? – néztem rá nyílt tekintettel. Nem szerettem alakoskodni, főleg nem vele, így tiszta vizet akartam önteni a pohárba.

- Talán – rántott egyet a vállán.

- És ezt megosztanád velem is?

- Nem – rázta meg a fejét, amitől hirtelen úgy éreztem, mintha az óvodás Jaebumból igyekeztem volna kiszedni valamit, ami nem igazán tetszett.

- Azért egy próbát megérne. Lehet, hogy meggondolnám magam miatta. – Bár nem sok esélyét láttam ennek, de most már tudni akartam az igazat, így még ilyesmit is füllentettem neki.

- A fenébe is, ezért! – rántott közelebb magához, majd mielőtt ráeszméltem volna, hogy alig egy hajszál választott el minket, ajkát párnáimra tapasztva lassú csókokkal hintett be, és ekkor én váltam egy szótlan óvodássá. – Na, mit mondasz, Mark, ez elegendő indok, hogy csak nekem dolgozz? – kérdezte ravaszul, és a szemével majd felfalt. Képtelenség, hogy valakiben ekkora dualitás legyen: a szexi pasi és a kedves kisfiú kombinációjával az őrületbe kergetett.

- Talán – csikartam ki magamból ezt az egyszavas választ.

- Holnapig gondold át! – Ezzel magamra is hagyott.

- Esküszöm neked, Napsugár, ha ez csak egy kicseszett álom, ébredés után rohadt mérges leszek – súgtam a lónak, aki már a helyén pihent.

Muszáj volt beraknom ide ezt a képet, ha már ez ihlette a sztorit. :)

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)