Tizenhatodik
fejezet – Hogy mindig visszataláljatok hozzám
Rey:
Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy robotszerűen mászok felfele valahova.
Mikor szilárd talajon álltam, egy folyosón találtam magam, ami balra lejtett és
ázott is befele. Sohasem jártam még ehhez fogható helyen: mintha egy űrhajón
sétáltam volna. Bár fogalmam sem volt, hol voltam, de a lábam vitt előre.
Mellettem fehér sisakokat láttam a földön. Nem is akartam tudni, miként hagyták
el őket a gazdáik – bár sejtettem, hogy az illetők már nem éltek –, szimplán a
saját lépteimmel igyekeztem tartani az iramot. Egyszer csak egy nagy, betört
ablakkal néztem farkasszemet, ami előtt a helyhez mérten egy szörnyű állapotban
lévő szék volt. Annyira ismerős volt mind az ablak, mind a szék, de nem tudtam,
honnan. Már az egyértelmű volt, hogy egy űrroncson voltam, viszont a ködös
emlékeimből nem tudtam előbányászni, eredetileg hol kellett volna lennie az
ablaknak és a széknek. Lassan arra is rájöttem, melyik ajtó volt az, amin be
kellett lépnem. Amint mozdítottam a kezemet, automatikusan kinyílt előttem, és
rögtön azután, hogy átléptem a küszöböt, be is zárult. Viszonylag sötét
volt odabent, én mégsem féltem. Elfogott egyfajta éteri nyugalom, hiszen
tudtam, bárki is vár rám ott, olyan személy lesz, akivel muszáj találkoznom. Ám
ekkor hirtelen ott termett előttem szemmagasságban egy szintén ismerős háromszög
alakú kis tárgy, ami valamilyen koordinátát mutatott. El kellett hoznom onnan,
ebben biztos voltam, viszont amikor érte nyúltam, meglepően olyasvalakivel
kellett szembenéznem, akire nem számítottam: önmagam sötét oldalával. Fekete
ruhában voltam, csuklyával a fejemen, a kezemben pedig egy kétvégű kard volt,
amely ugyanolyan vörösen izzott, ahogy korábban a Ben kezében lévő fegyver.
- Nem
kell félned attól, aki vagy – mondta a sötét énem a vártnál kedvesebb,
megnyugtatóbb hangnemben, ennek ellenére azonnal harcba kezdett velem, és ekkor
nálam is megjelent az a múltkori kék kard.
Pár
kardcsapást mértünk egymásra, majd amikor közelebbről szembenéztem vele, hirtelen eltorzult
az arca. Sohasem tartottam magam szépségnek, mégis, az a gonoszság, ami akkor
fakadt a sötét énemből, a bájosnak mondható arcvonásaimat is ocsmánnyá tette.
Ez jobban megijesztett, mint az alternatív énem vörös fegyvere, így hátrálva sikeresen
el is estem, és elejtettem a háromszög alakú tárgyat, amit nem más kaparintott
meg, mint a hirtelen ott termett Ben Solo. Felpattanva ismét aktiváltam a kardomat,
de ő nem nyúlt a sajátjáért, helyette mereven állt.
- Nézz
magadra! Bizonyítani akartad a családodnak, hogy nem törsz meg a gyászban, erre
mást bizonyítottál. El kellene fogadnod, hogy már nem vagy ugyanaz, mert az az
idilli Paradicsom, amiben éltél, velük együtt meghalt. A gyász megmérgezte az
almafát. De én sem Paradicsomban élek; ez is összeköt minket.
- Add
át nekem! – néztem rá szilárdan, miközben testem minden porcikájában remegtem,
hiszen igazak voltak a szavai, és ezt utáltam.
- A
sötétség a vérünkben van. Ne küzdj ellene! Meg kell élned a fájdalmaidat, nem
pedig elnyomni őket.
- Add
ide azonnal! – voltam továbbra is kitartó.
-
Egyedül nem mászhatsz ki a mélyből, de velem igen. – Ekkor összetörte a
tárgyat, és vele együtt minden reményemet, hogy nélküle is menni fog az
öngyógyulás.
-
Neeeem! – ordítottam, majd kardommal próbáltam megsebezni. Ő azonban meglepően továbbra
sem nyúlt a saját fegyveréért, csak az én támadásomat igyekezett hárítani.
Hirtelen
egy tenger közepén voltunk, és az űrhajó egyik felszíni részén harcoltunk.
Nagyon heves volt a csata, de én tettem azzá: egyértelmű volt, hogy ő nem akart
velem küzdeni, csak azért állt ki ellenem, hogy lefegyverezzen. Egyszer azonban
megtorpant, és elejtette a kardját, amit én felkapva aktiváltam, és egyenesen a
gyomrába vágtam.
- Nagyapa! – meredtem magam elé, hiszen ekkor tisztán hallottam, amit
utoljára mondott nekem: „A megváltás lehet, pont olyannak a képében fog
eljönni, akiről nem is hinnéd. Kérlek, Rey, ne küzdj ellene, és ne próbáld meg
megölni a szívedben minden új szeretetnek és kötődésnek a csíráját! Boldognak akarlak
tudni, Kincsem, még akkor is, amikor én már nem tehetlek boldogabbá.”
- Bocsájts meg, megint érzem, hogy szólít a sötétség és az önutálat
– suttogtam a levegőbe becsukott szemmel. – Sőt már az uralma alá is vont.
Mutasd meg újra a szeretet erejét, és semmi sem állhat az utamba, és befejezem,
amit elkezdtél. Mutasd meg, nagyapa, és végre hagyni fogom, hogy a szívem ne
zárkózzon el teljesen az új emberek elől! – szinte könyörgő volt a hangom.
Mindeközben Ben összeesett, és némán, levegőért küszködve meredt maga
elé, én pedig ekkor fogtam fel, hogy szó szerint meg akartam ölni a Ben iránt
táplált szeretetemet. Ekkor viszont megmakacsoltam magamat, és a kezemet Ben
megsebzett hasához tettem, hogy a puszta tudatommal meggyógyítsam azt. Hiszen
hol működhetett volna mindez, ha nem a saját álmomban? És sikerült is, ez pedig
reméltem, azt jelentette, hogy még volt rá esély, hogy visszaállítsam a Benbe
fektetett bizalmamat.
- Meg akartam fogni a kezedet, miután legyőzted a bátyámat – mondtam
neki, de igazából saját magamat szembesítettem ezzel a ténnyel. – Annak a
vívónak a kezét, aki mindig is a példaképem volt. Csakhogy már nem vagyok képes
többé szimplán vívóként tekinteni rád. Viszont Ben Solo, a melankolikus
tizenéves fiú összetörte a szívemet, és ez megrémített: az, hogy mit tudtál
kiváltani belőlem. De most már más lesz, ígérem.
Ezzel fel is riadtam, majd
az órámra pillantva láttam, hogy még csak fél hét volt, így abban reménykedve,
hogy apa és Finn nem ébrednek fel egy darabig, felöltöztem, majd előbányásztam
az éjjeli szekrényemből nagyapa irodájának a pótkulcsát. Még a halála előtt
adta nekem az eredetit, mert tudta, hogy apa be fogja zárni előlünk és maga
elől, mert annyira fog fájni neki a hiánya. Így is lett – de hiszen nagyapa
szinte mindig, mindent meg tudott előre jósolni, azt is, hogy én el akarom majd
nyomni magamban a gyászt, és hogy ellenállni fogok minden új szeretetforrásnak.
Egyértelműen tőle örökölte apa a jó megfigyelőképességét, csak míg apu
megtartotta magának az észrevételeit, amíg úgy nem érezte, hogy eljött az idő a
szembesítésre, addig nagyapa mindent azonnal kimondott. Ő teljes mértékileg a
jelenben élt, és utált bármit is halasztgatni.
Egy mély levegővétel után
elfordítottam a zárban a kulcsot, majd benyitottam. És íme, ott volt tényleges pompájában az a nagy
ablak és kényelmes szék, amik az álmomban a romjaikban hevertek. Bár tény és
való, rá fért volna egy takarítás erre a szobára is, hiszen mint azt ekkor
megállapítottam, apa se gyakran járhatott ide. Vagy lehet, olykor-olykor,
mikor nem láttuk, bejött, de nem tudta rávenni magát, hogy takarítson. Mintha itt
megállt volna az idő, amióta papa meghalt. Korábban úgy pulzált ez a szoba az
élettől, mint azok a fénykardok, amik az álmomban jelentek meg. Most viszont
minden megfagyott, mert hagytuk, hogy így legyen. Ez is egy olyan fontos dolog
volt, amiről tudtam, majd beszélnem kell a pszichológussal.
Mielőtt kijöttem volna,
megpillantottam azt a háromszög alakú kis tárgyat, amit az álmomban Ben
összetört. Pontosan tudtam, mi volt ráírva, mégis a kezembe vettem, majd
leporolva, sokadjára is elolvastam a belevésett szavakat: „Hogy mindig visszataláljatok
hozzám.” Akkor csináltatta papa, amikor már sejtette, hogy nemsokára meg fog
halni. Még egy ilyen tragikus helyzetben is elsősorban ránk gondolt, hiszen
tudta, hogy a halála után is szükségünk lesz arra, hogy visszagondoljunk a
tanácsaira. Palpatine papánál jobb és szeretetteljesebb ember nem létezett a
Földön – számomra legalább is nem.
Ben:
- Anya, biztos vagy benne,
hogy készen állsz? – kérdeztem kereken két héttel azután, hogy nagyapa és Luke
bácsi kibékültek, hiszen ekkor édesanyám is elszánta magát ugyanerre. Ez hamarabb
is volt, mint ahogy arra számítottam. Bár úgy gondoltam, hogy ez részben az Olimpia
rohamos közeledése miatt volt.
- Igen, készen. És
köszönöm, hogy elfogadtad, hogy én egyedül akarom intézni ezt – ölelt meg,
hiszen ő külön kérte, hogy nagyapával kettesben beszélhessen, amit teljesen meg
tudtam érteni; neki erre volt szüksége, míg a nagybátyámnak az én
támogatásomra.
Luke bácsi és Anakin papa
azóta szinte elválaszthatatlanok lettek, mintha minden egyes napban egy adott
évet próbáltak volna meg bepótolni. Talán egy élet ideje sem lett volna elég
nekik, hogy behozzák a lemaradásukat – még nagyapa számára sem, akit én folyton
tájékoztattam korábban a családunk kapcsán. Számomra viszont ez bőven elég volt ahhoz, hogy kimásszak a saját
letargiámból, és végre boldogan folytassam a felkészülést az Olimpiára. Arról már nem is
beszélve, hogy ezentúl együtt edzettem nagyapával és a nagybátyámmal. Kettőjük
tanácsait egyesítve tényleg sikerült tovább fejleszteni a technikámat. Nem,
mintha előtte nem segített volna papa is, de ahogy ekkor ötvözték az
ötleteiket, abból olyan újszerű meglátások születtek, amikre hatalmas szükségem
volt. Emiatt pedig napról-napra egyre jobban elhittem, hogy tényleg a világ
legjobbjai között volt a helyem, hiszen a legjobbak edzettek.
Ezen a napon papa teljesen
kivirult: hiszen végre a lánya is visszaengedte az életébe, ami ezáltal ismét
teljes lett, ami az enyémről sajnos nem volt elmondható. Igenis hiányoltam
Rey-t. Még mindig hihetetlennek tartottam, hogy egy hét alatt milyen mély benyomást tett
rám, épp ezért nem adhattam fel a reményt, hogy egy nap megbocsájt nekem. Főleg
annak a fényében nem, milyen családi kibéküléseknek voltam ekkor a tanúja.
Mégis, amikor anya és nagyapa vigyorogva hazatértek, eszembe sem jutott, hogy
egy plusz jó hírt kapok majd papától.
- Ben, Luke, gyorsan
mondom, mielőtt elfelejtem: Hux nemrég hívott, hogy mivel nem tud elérni,
fiam, adjam át, hogy ti is mind hivatalosak vagytok hozzájuk vacsorára holnap
utánra, ha ráértek. Azt külön hangsúlyozta, hogy Ben megjelenésére nagyon
számítanak – kacsintott rám, amitől el is tátottam a számat.
- Engem szívesen látnak a
Snoke házban? - emésztgettem a szavait.
- Talán megbékélt Rey –
mosolygott papa, én pedig szívem szerint kisgyerek módjára ugrálásba kezdtem volna,
annyira boldog voltam. Mintha nem lett volna elég hely a mellkasomban ennyi
vidámságnak.
- Csak szólok, Ben, az
lenne az igazán szép happy end, és az kötné végérvényesen össze a családjainkat,
ha ti összeházasodnátok – jegyezte meg Luke bácsi, nekem pedig fogalmam sem
volt, mennyire beszélt komolyan. – Jól van, még egy darabig azzal is
megelégszem, ha jártok – mosolygott, így felfedve, hogy csak ugratott. – Nekem
viszont vennem kell egy új telefont, ez a régi vacak folyton kikapcsol, azért
se ért el Hux – lóbálta a valóban sokat használt, megviselt készüléket.
- Csak három éve mondom,
hogy le kéne cserélned – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Na, látod, apa, ezért is
kéne neki egy lány, aki megneveli. Rám már nem hallgat.
- Bagoly mondja verébnek –
volt ez Anakin papa végszava, én pedig életemben először komolyan elkezdtem
azon gondolkodni, milyen ruha összeállítást vegyek fel egy vacsorához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése