Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet – Már rég siker

Ben:

Megnyertem egy fontos nemzeti versenyt. Kijutottam az Olimpiára. Kitudódott az a titok, melynek az őrzése másfél évtizede nyomta a mellkasomat és korlátozta az életemet. A nagybátyám barátsága Snoke-al újból szorosodni kezdett, és napról-napra egyre közelebb állt ahhoz, hogy kibéküljön nagyapával, de anya is kezdett hajlani a békülés felé. Mindez papíron szép és jó volt, és azt kellett volna eredményeznie, hogy életem legboldogabb időszakát éljem, de nem így történt. Az első napokban valóban a fellegekben voltam, de aztán különböző furcsa érzések kezdték el mérgezni a szívemet és az elmémet egyaránt. Először ürességet éreztem, ami mindig előfordult, amikor megnyertem egy versenyt, hiszen hirtelen eltűnt az a cél, amiért éppen küzdöttem, és amíg nem lebegett egy újabb dátum a szemem előtt, hogy az arra való készülődésbe és gyakorlásba belevessem magamat, addig nem is enyhült a mellkasomban tátongó űr. Néha úgy éreztem, ez egy ördögi kör volt, amiből nem szabadulhattam ki, mert mindig újabb és újabb célokra volt szükségem, hogy legyen miért kikelnem az ágyból nap mint nap. Viszont ekkor nem számítottam a szokásos apátiámra, hiszen ott volt az Olimpia, amiig mindösszesen három hónapom volt, azonban valami megváltozott, minél inkább közelítettünk az a bizonyos időpont felé, annál inkább kezdett kicsúszni a lábaim alól a talaj. Eleinte nem értettem, miért történt ez, de nagyapa felhívta a figyelmemet valamire: „Mert ekkora nagy lehetőség sohasem állt még előtted, és rettegsz, hogy elbuksz. Pedig ez lehetetlen, hiszen az, hogy ott leszel, és végérvényesen beírod a nevedet az Olimpikonok könyvébe, már rég siker.” Mint mindig, ekkor is fején találta a szöget Anakin papa, így már csak azt kellett valóban elhinnem, hogy a kijutásom magában is győzelem és dicsőség volt, az pedig már csak hab lett volna a tortán, ha esetleg top tízbe kerülök. Voltak napok, amikor mindez jobban ment, és voltak, amikor kevésbé.

Épp egy olyan napot szenvedtem el, amikor a démonjaim ellepték a gondolataimat, így széket dobálva estem össze zokogva a földre. A bácsikám nem volt otthon, és más érkezésére sem számítottam, ezért hagytam, hogy átjárja a testem minden egyes porcikáját a kín és kétségbeesés. Azonban egyszer csak ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre a dologból, és a kezeimbe temetve az arcomat, hallgattam a szüleim beszélgetését.

- Na, most, hogy a saját szemeddel láthatod, végre elhiszed, hogy nincs jól a fiad? – kezdte anya sokat sejtető hangnemben. Ő mindig átlátott rajtam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, legalább egy dolgot el tudtam titkolni előle, de amióta szembesített vele, hogy végig tisztában volt a nagyapával való titkos kapcsolatommal, már ez az illúzióm is szertefoszlott, és elfogadtam, hogy anya úgy olvasott bennem, ahogy sokszor én se tudtam magamban.

- Mit vársz, mit tegyek? – kérdezte apa, és tőle nem megszokott bizonytalanság csengett ki a hangjából.

- Hogy beszélj vele. Derítsd ki, mi a baja!

- Mit tehetnék én, ha Luke-nak se ment?

- Luke az edzője és a nagybátyja, te az apja vagy! – egyre erélyesebbé vált anya hangja, így biztosra vettem, hogy apa, ha akarja, ha nem, nemsokára be fog jönni hozzám, ezért már előre felkészítettem erre magam lelkiekben.

- Mindketten jól tudjuk, Leia, hogy Luke sokkal jobban az apja, mint én. Sajnos hagytam, hogy eltávolodjon tőlem. Eddig azt hittem, rajtad kívül csak a testvéred áll közelebb hozzá, de rá kellett jönnöm, hogy Anakin is, én pedig csak a harmadik legfontosabb férfi vagyok az életében. Elszúrtam, Leia. Nem vagyok méltó arra, hogy az apjának nevezzem magam, se arra, hogy úszkáljak abban a büszkeségben, amit a sikerei nyújtanak. Sokkal jobb szülőt érdemelne nálam.

Ekkor ledöbbenve tekintettem fel a kezeim közül. Sohasem hittem volna, hogy az örök vidám, pimasz apám mérges magára, amiért nem volt mintaszülő. Nem éreztem semmilyen dühöt magamban amiatt, amiért nem igazán vette ki a szerepét a szülői teendőkből, hiszen – mint azt ő is mondta – volt két másik férfi családtagom, akikre akkor is számíthattam, amikor rá nem. Lehet, nem töltöttünk olyan sok időt együtt, mint kellett volna – ami azért az én maximalizmusom miatt is volt, hiszen folyton edzeni akartam –, de mégis, mindig, mikor vele voltam, éreztette a szeretetét, és azt, amit ő is említett: hogy mennyire büszke volt a sikereimre.

- Megeshet, de sohasem késő tenni azért, hogy közelíts afelé az ideális apakép felé, amit úgy hiszed, megérdemelne – csak nem hagyta annyiban édesanyám.

- Kettőtök miatt több és jobb ember lettem, úgyhogy kénytelen leszek úgy tenni, ahogy azt az én hercegnőm kéri. – Pár másodperc múlva apa már bent is volt az edzőtermemben, majd leült mellém a földre.

- Szia, kölyök! – jött a jól ismert megszólítás tőle.

- Szia, apa! Ha tudni szeretnéd, jól vagyok, csak ez stresszes időszak számomra – kezdtem bele, mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőlem.

- Tudom, hisz mindig keresed az újabb célokat, amikért küzdhetsz, az Olimpiánál nagyobb cél pedig nem is lehetne egy sportoló életében. Kezdesz összeomlani ennek a súlya alatt, igaz?

- Talált – sóhajtottam egy mélyet.

- És persze ott van az a szép, tehetséges lány is, akivel elszúrtad a dolgokat azzal a kardos kéréseddel – tette hozzá, hiszen időközben őt is beavattam a dologba.

- Ismét csak talált. – Bár igyekeztem az agyam egyik távoli zugába űzni azt a fájdalmat, amit Rey okozott, de néha így is felszínre tört belőlem, és ilyenkor megduplázódott a frusztrációm.

- Akarsz róla mesélni? Tudom, hogy nem vagyok se a nagybátyád, se a nagyapád, de azért olykor nem árt az öregeddel is dumálni kicsit – kacsintott, amitől végre ismét mosolyogtam. Erre az apró gesztusra nem volt példa a részemről már napok óta.

- Volt olyan időszak, mikor azt hittem, a vívás vette el a családunkat, hogy miatta esett darabjaira. Idővel beláttam, hogy tévedtem, de mostanában ismét felszínre tört bennem az a gondolat, hogy a vívás ténylegesen tönkreteszi az életemet. Reyt is amiatt veszítettem el, mert kértem tőle azt a hülye kardot, mintha többet ért volna, mint az ő társasága – kezdtem bele, miközben bőszen bámultam magam elé.

- Mindketten tudjuk, hogy nem a tárgy volt olyan fontos számodra, hanem nagyapád, és mindaz, amit a kardja és ő maga jelentenek számodra. Biztos vagyok benne, hogy Rey is tisztában van vele, és valahol mélyen legbelül már rég megbocsájtott miatta, csak ezt nem hajlandó belátni. Neked kell magyaráznom, milyen szenvedéllyel és milyen sokáig képesek az emberek haragudni a másikra? – Az, hogy édesapám még egy ilyen szomorú dolgot is olyan könnyedséggel mondott, mintha egy viccbe kezdett volna vele, megtette a hatását, és elkezdtem kacagni. Bár ez fájdalmas kacagás volt: nem először tragikomédiának éreztem az életemet, annak minden színterét és kapcsolatát.

- Igen, tudom. És közben rájöttem, hogy nem a vívással van a baj, és nem is én vagyok konkrétan a felelős mindezért, hanem maga az emberi faj. Az, miként facsarjuk ki a céljainkat és a kapcsolatainkat a saját boldogságunkért, de az én szívemben annyival több a fájdalom, mint a boldogság. Talán Rey mellett boldog lehettem volna, de már azelőtt elveszítettem őt, hogy igazán élvezhettem volna bármi előnyét ennek a kapcsolatnak. Utálom magam, apa, és azt, hogy nem lelem hosszasan semmiben sem az örömömet – fakadt ki mindez belőlem.

- Semmi baj, fiam – karolt át a bal kezével, amivel közelebb is húzott magához. – Én inkább azt hiszem, túl sok jóság és bizonyítási vágy van benned, épp ezért nem tudod igazán élvezni az adott pillanatot és sikert, mert máris új célokat és kihívásokat keresel, hogy érezd, van értelme az életednek, és hogy büszkévé tegyél minket, szeretteidet. Szerinted nem vettem észre, hogy a versenyeid után nem is a saját sikerednek szoktál örülni, hanem annak, mi milyen boldogok vagyunk miattad? Lehet, nem látszom olyan szentimentálisnak, de figyelek rád, Ben. Azt ne hidd, hogy én nem tudtam arról, hogy jóban vagy nagyapáddal! – Az utolsó mondatával elérte, hogy leessen az állam, és kikerekedett szemekkel nézzek rá. – Na jó, ez már csak vicc volt, de a többi nem.

- Apa, apa… - csóváltam a fejemet vidáman.

- Na, ezt akarom én látni: a mosolygós fiamat, aki rázza a fejét, amiért fele annyi komolyság sincs az apjában, mint benne. Most pedig tessék felállni innen, és megebédelni a szüleiddel! Azt hiszem, rád fér egy kis lazítás. Édesanyád meg hátha beavat téged egy két trükkbe, hogy mivel tudnád még inkább magadba bolondítani azt a lányt. Mert amúgy odáig van érted Rey, ezt kiszúrtam ám – tette hozzá egy kacsintás kíséretében.

- Ezt is csak viccből mondtad?

- Ezt bizony nem. Láttam, amit láttam. Még ha a víváshoz nem is, de a nőkhöz azért értek.

- Azt te csak hiszed! – nyitotta ki anya az ajtót, majd keresztbe tett kézzel nézte apát. – Annyi a szerencséd, hogy szörnyű ízlésem van férfiak terén, másként nem lett volna egy értelmes nő sem, aki vállalja a feladatot, hogy betörjön és megszelídítsen.

- Tévedtem, Ben, hagyd Rey-t! Menekülj, amíg lehet, mert ha egyszer behálóznak, nekünk annyi! – Ekkor kifutott a helyiségből, anya pedig mérgesen ment utána. Igen, ezt én is el tudtam volna képzelni magamnak, hogy Rey-el – vagy ha nem őt szánta nekem a sors, akkor valaki mással – ennyi év házasság után is úgy civakodjunk, mint a friss házasok. Lehet, hogy voltak hullámvölgyek a szüleim kapcsolatában, de tagadhatatlanul odáig voltak egymásért.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)