Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 13. fejezet

Tizenharmadik fejezet – Egyensúly és béke

Rey:

Ahogy leültünk a nézőtérre, nem vallottam volna be Poe-nak, de elfogott egy rossz előérzet, hogy nem a bátyám fog győzni. Minden más helyzetben örültem volna, ha úgy érzem, Ben jön ki győztesként egy versenyből, de ekkor természetesen nem így akartam. Annyira, de annyira megérdemelte volna Finn a győzelmet. Persze tudtam, hogy Ben is, de neki már rengeteg első érme volt, míg a bátyámnak egy sem, szimplán amiatt, hogy ugyanazon időszakban vívott, mint Ben. Nem akartam, hogy azután, hogy ennyit fejlődött, és az élmezőnybe került, ráaggassák az örök második helyezett szerepét. Számomra mindig is ő volt, és ő maradt a legnagyobb harcos, mert én végigcsináltam vele azt az utat, ami azzá tette, aki ekkor volt.

Zseniális küzdelmet láthattunk mi, akik otthon vagy a tévéképernyő előtt drukkoltunk valamelyiküknek. Egyikük jobban brillírozott, mint a másikuk. Bár szinte mindenki a döntőbe várta a testvéremet, fogadni mertem volna rá, hogy ezen személyek sem hitték előtte, hogy ilyen kiegyenlített lesz a verseny. Életemben nem akartam még ennyire, hogy Ben Solo elrontsa az utolsó találatát, de tudtam, hogy nem hibázza el. Amint a kardja célba talált, szinte egy emberként ugrott fel a közönség fele, mi pedig, akik a bátyámért voltunk ott, lassan álltunk fel, és majdhogynem gépies tapsolásba kezdtünk (mi Poe-val legalább is mindenképp). Ben udvariasan rögtön kezet fogott Finn-el, majd nagy meglepetésemre meg is ölelte, és súgott valamit a fülébe, én pedig tudni akartam, mi volt az.

Végül, amint kicsit szellősebb lett körülöttünk a légkör, lerohantunk Poe-val a párbaj helyszínére, és szerencsére, mivel én magam is versenyző voltam, odaengedtek hozzá mindkettőnket.

- Nekem akkor is te vagy a bajnokom – súgtam Finn fülébe, amikor felkapva megpörgetett, és nagy megkönnyebbülésemre nem tűnt csalódottnak.

- És büszkén vagyok az. Alig várom, hogy a nyakamba akasszák az ezüstérmet, amiért úgy megküzdöttem – felelte vidáman, majd Poe-t is megölelte, és láttam rajta, mennyire örült volna, ha ennél többet is megtehet, de végül mindketten beérték ennyivel.

- Uram, gratulálok önnek is! – lépett oda hozzánk Ben, hogy kezet nyújtson apának, aki nagy örömmel meg is rázta azt.

- Köszönjük, és mi is gratulálunk Neked. Remekül forgattad azt a kardot, ami jobb helyre nem is kerülhetett volna – mondta Anakin kardjára mutatva.

- Ez sokat jelent számomra, uram, ahogy az is, hogy nekem adta – felelte egy gyenge mosoly kíséretében. Láthatólag zavarban volt, és nem tudtam, a kardos összeveszésünk miatt, vagy mert győzött, de talán a válasz az volt, hogy a kettő egyszerre okozta.

- Én is gratulálok, Ben! – fogott vele kezet Poe is.

- Köszönöm. – Ekkor némán, vágyakozó szemekkel felém nyújtotta a kezét, hogy én is megrázzam azt, de valamiért képtelen voltam rá. Ő pedig ezt realizálva, visszahúzta, majd egy fejbiccentés után otthagyott minket.

- Kislányom, ez udvariatlan volt tőled. Azt hittem, megbeszéltük, hogy kibékülsz vele – lépett mellém apa.

- Igen, de ez nem megy csak úgy parancsszóra.

Az érem átadáson nem tudtam volna megmondani, Ben vagy Finn voltak vidámabbak, de az biztos, hogy a harmadik helyezett hamis mosolya mellett csak úgy szikrázott az ő életvidám arcuk. Bár Ben egy kicsit szomorkás is volt egyben. Egyértelműen próbálta ezt palástolni, de én túl sokszor láttam már ugyanilyen helyzetben érmet átvenni, így ki tudtam szúrni, hogy ekkor valami más volt, és féltem, én rontottam el a boldogságát azzal, hogy megtagadtam tőle azt a kézfogást. Utólag persze bántam, akkor mégis megfagyva álltam előtte, és a kezeim nem mozdultak.

Szívem szerint az eredményhirdetés után indultam volna végre haza, de még meg kellett várnunk a dobogósok interjúját, amit szintén közvetítettek a tévében. A bátyám magához hűen élete három legfontosabb személyének köszönte meg, hogy elért idáig, de most az egyszer nem azt mondta, hogy az apja és a húga mellett a legjobb barátjának hálás, hanem, hogy a szerelmének. Ezzel számtalan találgatásra adva okot a médiának és a rajongóknak, de láthatólag ez nem érdekelte, boldog volt, és ebben az állapotban olyat is kimondott, amit máskor talán nem tett volna. Viszont nem volt sok időm ezen agyalni, hiszen Ben ennél is jobban meglepett a beszédével, főleg annak a végével.

- Életem versenyén vagyok túl. Ma lenne a nagymamám születésnapja, így miatta is küzdöttem ennyire, és persze a családomért, akik nélkül nem lehetnék most itt. Mind sok mindenről lemondtunk azért, hogy a karrieremet előtérbe helyezzük, és amiatt is próbálom folyton kihozni a teljesítményemből a maximumot, hogy nekik és magamnak is bizonyítsam, megérte belém fektetni a hitüket. Azonban még van más is, akinek hálás lehetek, és aki miatt szörnyen fontos lett számomra ez a verseny. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy akárhány versenyt nyerjek is meg, azok az aranyérmek nem fogják tudni a lelkemben tátongó űrt betölteni. Hiányzott valaki az életemből, akit itt megismertem. Persze, hűen magamhoz, úgy néz ki, el is rontottam a dolgot, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De most szeretnék mindenki előtt bocsánatot kérni ettől a lánytól, aki sokkal csodásabb, mint azt ő hinné. És még van valami, amit el szeretnék mondani: egy emberről eddig sohasem ejtettem szót, pedig régóta része az életemnek, ő pedig Anakin nagyapám. Nagyapa, köszönöm, hogy támogattál annyi éven át, és remélem, ezután is hű tudok maradni az örökségedhez.

Tátott szájjal, lefagyva néztem a képernyőt, és nem tudtam, min döbbentem meg jobban, hogy Ben tényleg képes volt ilyen körülmények között bocsánatot kérni tőlem, vagy hogy ennyi év után végre felvállalta a nagyapjával ápolt kapcsolatát. Megbántottságom ellenére is büszke voltam rá. Nagy bátorság kellett mindkét dologhoz, de persze, főleg a másodikhoz. Csak reménykedni mertem abban, hogy a nagybátyja nem fog megharagudni rá mindezek után. Bár az mindenképp jó jel volt, hogy apával kibékült, így fennállt az esélye annak, hogy Anakin felé is végre hajlandó lesz nyitni.

- Remek beszéd volt! – jegyeztem meg, amint ismét közöttünk volt Finn.

- Ki a fenét érdekel most az én beszédem! De tényleg, a pasid aztán nem fogta vissza magát. Én pedig még arról se tudtam, hogy összevesztetek, amiért mérges vagyok rád – húzta fel a szemöldökét, amin elmosolyogtam magam. Imádtam, amikor ezt csinálta, annyira viccesen hatott.

- Mert volt fontosabb dolgunk is, mint az én nem létező szerelmi életemnek a bajait tárgyalni – védekeztem.

- Még jó, hogy lesz egy rakás időnk hazafelé, főleg, hogy Poe kocsijával megyünk, és nem busszal. Bár ott legalább lett volna lehetőségetek Bennel beszélni.

- Jaj, Finn! Hagyjuk ezt! Nem szeretném ma többet hallani Ben nevét.

- Na, jó, most már tudni akarom, mivel bántott így meg. Ha úgy van, meg is verem. Lehet, hogy vívásban egy hangyányit jobb nálam, de az öklömmel azért még meglephetem – kezdett el a levegőbe boxolni, csakhogy ismét nevessek egy jót, ami mi tagadás, rám fért.

- Ilyesmire még csak véletlenül se vetemedj. Inkább azt mondd el, mit súgott oda neked a győzelme után! – jutott eszembe az a jelenet.

- Azt, hogy megtiszteltetés volt velem vívnia.

- Tipikus, Ben – mondtam ki anélkül, hogy gondolkodtam volna.

- És te neki nem akarsz megbocsájtani – tette keresztbe a kezét Finn.

- Ígérem, tényleg elmondok mindent, de most nem érzem úgy, hogy ez a bocsánatkérés változtatott volna annyit, hogy máris megkeressem. Még úgyse, hogy nem átlagos úton tette azt. Időre van szükségem. És amúgy is, látjuk mi még egymást, legkésőbb az Olimpián – zártam le ezzel a témát.

Majd mind a szállodai szobáinkat vettük célba, hogy végre összepakoljunk, és elinduljunk hazafelé. Nem voltak rosszak az ottani ágyak, de azért már nagyon vártam, hogy végre a sajátomban aludhassak. Azonban a fáradtságom előbb ért utol: amint kiveséztük a Benre való neheztelésem okát, és hogy összességében mennyire jól sikerült a verseny, álomba szenderültem. Még az sem tudott ébren tartani, milyen hangosan beszélgettek tovább a többiek, és ekkor ott folytattam a reggeli álmomat, ahol az abba maradt.

A lift ajtó kinyílt, Ben pedig egy terembe vezetett, ahol rengeteg piros ruhás őr állt. Középen egy szék volt, amit trónnak is lehetett volna nevezni. Nem tudtam, miért, de rossz érzés fogott el, amikor ránéztem. Biztos voltam benne, hogy nem akarok sohasem ráülni. Nem volt semmi keresnivalóm ezen a helyen, csakis Ben miatt voltam itt, hogy magam mellé állítsam.

- Harcoljunk a trónunkért! – súgta a fülembe, majd a kezembe adott egy kardot, ami kéken világított és vibrált, ráadásul érdekes hangot adott ki. Mintha saját élete lett volna, de mégis éreztem, hogy az én tudásom kellett ahhoz, hogy igazán használatra lehessen bírni. Neki is hasonló kardja volt, csak vörösben, és abból két plusz fénycsík is jött ki.

- De kik ellen, és miért? – zavarodtam össze.                                                                                   

- Ellenük – mutatott a felénk közelítő őrökre –, és mert az a mi helyünk – intett a pódiumra.

Semmit sem értettem az egészből, de az ösztöneim azt súgták, hogy védjem magam, így valóban harcba kezdtem. Nem tartottam még előtte ilyen kardot a kezemben, mégis úgy használtam, mintha világ életemben ilyennel vívtam volna. Csak jöttek és jöttek az újabb katonák, az egyikük még meg is sebesítette a karomat, de mi Bennel egymást és önmagunkat is védve, kitartóan küzdöttünk ellenük. Rettegtem volna, ha egyedül vagyok ebben a helyzetben, de a szerelmemmel az oldalamon elfogott egyfajta éteri nyugodtság. Majd hirtelen azon kaptam magamat, hogy az utolsó ellenfelemmel is leszámoltam, azonban Ben padhelyzetbe került, így odahajítottam neki a saját kardomat, amit benyomva ismét aktivált, és lyukat fúrt vele az őt fojtogató őr fejébe. Vége volt: győztünk, bárhogy sokkal többen voltak nálunk. Csak azt tudtam volna, miért is kellett harcolnunk, és milyen trónra fájt Ben foga!

- Hadd vesszenek mind a múltba! – kezdte hirtelen, de a hangszíne megrémisztett.

- Az őrökre gondolsz? – kérdeztem rá naivan.

- Nem csak rájuk, hanem mindenkire, aki eddig visszafogott minket, és aki valaha is közénk mer majd állni – nézett rám ijesztő céltudatossággal.

- Ben, nem értelek.

- A Snoke-ok, a Skywalker-ek, Han Solo, a többi vívó, Rose és Poe. Hadd vesszen mind! Rey, állj az oldalamra! Együtt uralkodnánk, rendet tennénk a vívók világában – csak úgy szikrázott a szeme, de a harag és a birtoklási vágy lángja lobbant fel benne, amiből én nem kértem.

- Ne tedd ezt, Ben! Ne válaszd ezt az utat! – könyörögtem, miközben elkezdtek patakzani a könnyeim. Továbbra sem értettem ezt az egész helyzetet, de minden egyes porcikám azt súgta, hogy el kell érnem, hogy eljöjjön velem innen, és kiverje a fejéből ezt a marhaságot.

- Nem, nem, a múltat engedd el! – ordított rám, amitől a hideg is kirázott. – Elmondom, kik voltak a szüleid. Vagy mindig is tudtad, csak mélyen eltemetted? Biztos, tudod. Mondd ki! Mondd ki! 

Szívem szerint elrohantam volna, de mégsem tettem, a lábaim feladták a szolgálatot.

- Senkik voltak – feleltem végül.

- Mocskos kereskedők, akik beadtak az árvaházba, hogy továbbra is legyen elég pénzük, hogy vedelhessenek. Nincs helyed a történetben. A semmiből jöttél. Semmi vagy. De számomra nem! Állj mellém, kérlek! – Déjá vu fogott el, ahogy felém nyújtotta a kezét, amit ismételten nem tudtam megfogni, pedig meg akartam, a saját lelkem a tanú rá, hogy meg. Helyette azonban megpróbáltam a puszta akaratommal visszavenni tőle a kardomat, de ez nem ment könnyen. Egy ideig kettőnk között lebegett, én pedig azt hittem, megadom magam a belőle áramló erőnek, ami majd kitaszított az üvegablakon. Végül azonban a kard adta fel előbb, és kettészakadt, én pedig zuhanni kezdtem.

- Kincsem, jól vagy? – kérdezte a mellettem ülő, vezető apa. – Rosszat álmodtál? Csak mert úgy veszed a levegőt, mint aki most futott le egy maratont.

- Igen, de most már, hogy felkeltem, minden rendben lesz – hazudtam, hiszen tudtam, hogy semmi sem lesz rendben. Ezek az álmok üzenni akartak nekem, de vajon mi a fészkes fenét? Valami nagyon nem volt rendben a lelkemben, se a Bennel való kapcsolatomban, és ez megrémített.

Ben:

Magam sem tudom, mi ütött belém a beszédem során. Egyszerűen fáradt volt a testem és a lelkem is. Megtört, hogy Rey már a kezemet se volt hajlandó megfogni, és annak pedig nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy úgy váljak olimpikonná, hogy ne köszönjem meg nyilvánosan a nagyapámnak is azt, hogy velem volt az utamon. Felszabadító érzés volt kiadni a titkomat, de tudtam, a java még hátra volt. Az az eredetileg pár perces út alatt, ami az interjúszoba és az öltöző között volt, rengeteg újságíró és tévés próbált megkörnyékezni, de én senkinek sem mondtam egy szót sem, viszont volt valaki, akivel nagyon is szerettem volna mindezt megvitatni.

- Bácsikám! – néztem rá félve, amikor végre magam voltam a családommal.

- Drágám, szerintem hagyjuk őket magukra – ragadta meg anya apa kezét.

- Miért, te tudtál erről? – nézett rá döbbenten.

- Hihetetlen, hogy ennyi év után se ismersz igazán – rázta a fejét az édesanyám, majd kivezette apát.

- Most utálsz? – volt ez az első kérdésem, mert Luke bácsi némán, kifejezéstelen arccal nézett rám.

- Ben, azt hittem, ilyet többet nem kérdezel, azok után, hogy nemrég közöltem veled, hogy téged szeretlek a világon a legjobban.

- De azért ez egy eléggé fontos titok volt – hívtam fel rá a figyelmét, miközben tördeltem a kezemet idegességemben, amit ő is észrevett, így kérte, hogy üljünk le a padra.

- Valóban az volt, és nekem szörnyen vaknak kellett lennem, hogy ne jöjjek rá. Valószínűleg nem is akartam észrevenni, mert tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nincs jogom megfosztani téged a nagyapádtól, de én magam nem voltam kész a megbocsájtásra – mondta, miközben a vállamra tette a kezét. A szeméből csak úgy sugárzott a szeretett és a büszkeség. Igenis ez egy olyan férfi tekintete volt, aki elhatározta, hogy jobb emberré válik, az a tudat pedig, hogy én sarkalltam minderre, a világot jelentette számomra.

- Mit gondolsz, most már képes leszel rá? – kérdeztem bizakodva.

- Nagyon remélem, Ben. Nem mondom, hogy már ma, se azt, hogy holnap, de igyekszem mindennap szoktatni magam ahhoz a gondolathoz, hogy az apám újra az életem része lehet. Persze, csak, ha neki sincs ez az ellenére – komorult el az arca.

- Méghogy az ellenére? – hüledeztem a szavai hallatán. – Élete legboldogabb napja lenne, ha kibékülnétek vele anyával.

- Akkor itt és most megígérem neked, hogy még az Olimpia előtt kibékülök vele, úgyhogy már csak Leia-t kell rávennünk ugyanerre. Csak hát a nővérem olykor még nálam is fafejűbb – tette hozzá azt, amivel magam is tisztában voltam. – Tényleg tudott róla? – jutott el végre ez is az agyáig.

- Nyugi, erről én is csak ma hallottam.

- Akkor legalább e téren nem vagyok lemaradva. Hihetetlen, hogy ti ketten mennyire tudtok titkolózni – ismerte el.

- De legalább én Rose-al megoszthattam ezt, de ő senkinek se mondta el.

- A húgom a legerősebb nő, akit ismerek. Csak tudod, ő szerintem azért nem volt képes megbocsájtani apánknak, mert anya volt a mindene, egyszerre volt a szülője és a legjobb barátnője. Azt, hogy az anyánk megtört a válás után, Leia-t teljesen tönkre tette. Én pedig ahelyett, hogy próbáltam volna kibékíteni a családot, csak még inkább elbarikádoztam magunkat a világtól, majd idővel téged is. Egyedül Han volt az az új ember, akit be tudtam fogadni az életünkbe. De most már vége a vegetálásnak, méghozzá miattad. – Szerettem a saját apámat, de be kellett látnom, ő sohasem nézett rám úgy, ahogy Luke bácsi tette, akivel meghatározhatatlan volt a kapcsolatunk, de az biztos, hogy nagyon szoros.

- Nem csak miattam.

- Ne szerénykedj, Ben! Van egy teher, amit cipelnie kell minden mesternek, edzőnek, tanárnak, mentornak, de leginkább egy szülőnek.

- És mi az? – lettem nagyon kíváncsi.

- Az a jó, ha túlnőtök rajtunk, és te minden szempontból több és jobb lettél nálam.

- Bácsikám, komolyan egy lelki hullámvasút számunkra ez a hét – öleltem meg, mert már ezt is bátran meg mertem tenni gondolkodás nélkül.

- Nekem mondod!? Senki sem szólt előre, mennyi minden fog itt történni.

- Ha már fontos dolgok, induljunk megnézni Rose-t – kaptam a fejemhez, mivel a világért se hagytam volna ki a vívását.

Rose végül harmadikként zárta a versenyt, ezzel elérve a nagy álmát, hogy érmet szerezzen, én pedig büszkén húztam ki magamat, amikor felállhatott a "kishúgom" a dobogóra. A másik létfontosságú dolog, ami még rám várt aznap, a papáékkal való találkám volt. Nagyapám órákkal a beszédem után se volt képes magához térni, azt pedig végképp nem akarta elhinni, hogy a bácsikám nyitott volt a békülésükre. Egy csodaként könyvelte el ezt a napot, de engem tartott a legnagyobb csodának, ami megadatott számára. Ekkor pedig, szokatlan mód tényleg jól éreztem magam a bőrömben. Lehet, hogy Rey nem kért belőlem, de a családom nagyon is. Ráadásul én voltam az, aki végre egyensúlyt és békét hozhattam az életünkbe: ennél nagyobb dolgot el se érhettem volna. Ezért a teljesítményemért nem vittem haza aranyérmet, de tudtam, arról, amit az itteni vívásomért kaptam, mindig ez a kibékülés fog az eszembe jutni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)