Megesküdtem a Holdra - JJ Project fanfiction

 A történetet a következő dal ihlette:

Jinyoung:

- Jinyoung, hát te meg mit keresel itt? – nyitott ajtót, a lélegzetem pedig egy pillanatra elállt.

- Hiszen te mondtad, hogy jöjjek el, amint úgy érzem, készen állok rá – feleltem meglepetten és egyben csalódottan. Milyen szánalmas egy alak voltam, amiért azt hittem, várni fog rám. Talán hibát követtem el azzal, hogy beadtam a derekamat.

Olyan szigorú keresztény nevelésben részesültem, hogy mindig is úgy voltam vele, kibírom a nászéjszakámig, hogy bármilyen komolyabb testiség történjen köztem és a jövőbeni párom között. Azért is tűnt kivitelezhetőnek mindez, mert nem keltettek bennem nemi vágyat a nők. Abban reménykedtem, ha beleszeretek valakibe, akkor a kellő vonzalom is jönni fog vele együtt. Jött is, csakhogy egy férfinél. Ahogy először megláttam a sötétből előbukkanni az éjszaka közepén, miként a Hold megvilágította a vállig érő fekete haját, a kellemes hangjával elárasztotta melegséggel testem minden porcikáját. Csak úgy terjedt bennem az az erős vonzalom, amit kiváltott belőlem. Ez még természetesen nem volt szerelem, hiszen épphogy csak találkoztunk, és pár szót váltottunk, de mint rájöttem, ő volt az az új szomszéd, akinek az érkezéséről már hallottam.

Muszáj voltam nyitni felé, hiszen azt tanultam otthon, hogy kedvességet és odafigyelést kell tanúsítani azok felé, akiktől szintén ezt kapjuk mi is. Én pedig pontosan ezt kaptam Jaebumtól. Minden egyes alkalommal, mikor beszélgetésbe kezdtünk, a lelkembe rendre a szokásos melegség költözött. Ekkor jöttem rá, hogy korábban üres volt a szívem, és csak arra várt, hogy valaki betöltse. A probléma ott kezdődött, hogy ez a valaki, akit nem tudtam az elmémből száműzni, történetesen egy férfi volt. Jaebum egyértelműnek vette, hogy viszonzom az érdeklődését, és azt is örömmel konstatálta, hogy mindig zavarba hozott, ami csak tovább bátorította, hogy még inkább nyisson felém. Én azonban nem hagytam, hogy elcsattanjon az első csókunk. Erre ő ultimátumot adott: vagy őt választom teljes egészében, vagy ha ennyire begyepesedetten ragaszkodom a keresztény tanításhoz – és így ahhoz is, hogy csak nő lehet a párom –, akkor ő végérvényesen megszakítja velem a kapcsolatot, és idővel el is költözik. Kiskoromtól kezdve utáltam az ultimátumokat, pedig tudtam, hogy szükségem volt rájuk, mert nélkülük sokszor döntésképtelen voltam. Ekkor is meghozta a hatását mindez.

Hirtelen színtelenné váltak a napjaim. Rá kellett jönnöm, hogy mindig is ilyen szürkék voltak, csak előtte, amikor még nem tudtam, milyen az, amikor valaki kifesti a fekete körvonalak által behatárolt fehérséget, nem hiányoztak a színek. Ettől fogva viszont már nem volt elég a fehérség. Úgy semmiképp sem, hogy találtam valakit, akivel együtt festhetjük meg a holnapomat, ami reméltem, a közös holnapunk lesz. Ez nem azt jelenti, hogy teljes egészében feladtam a hitemet, de meg akartam találni azt a kiskaput, ami által Istenhez és önmagamhoz is hű lehettem. Jaebum által újjáéledtem, és ebben az új életben nem akartam továbbra is az az engedelmes, kietlenségben élő Jinyoung lenni, aki nem volt boldog. Tudtam, hogy ezzel kiteszem magam annak a veszélynek, hogy összetöri a szívemet, de még mindig jobb egy összetört szív, ami korábban szeretett, mint egy parlagon heverő. Ha már egy nő sem tudott semmi ilyesmit kiváltani belőlem, nem ellenkezhettem többé önmagammal. Nem akartam elengedni őt. Egyszerűen képtelen voltam rá.

- Igen, vártalak, de azt hittem, nem jössz, vagy legalább is nem egy héten belül.

- Már pedig itt vagyok – mosolyogtam rá haloványan.

- De hát neked remeg a kezed – vette észre, hiszen rettegtem, hogy elutasít, mert már késő.

- Kérlek, ne engedd el őket! – könyörögtem, amikor saját tenyerének bilincsébe zárta a kézfejeimet. – Ez értelmetlen nélküled.

- Mi, Jinyoung? – nézett rám aggódva, miközben az egyik tincse eltakarta a jobb szemét. Imádtam a dús fekete haját, amibe reméltem, a jövőben bármikor, kényem kedve szerint beletúrhatok majd.

- Az életem. Szeretlek, Jaebum, és veled akarok lenni, csak ez számít most. Esküszöm…

- Csak azt ne mondd, hogy Istenre, mert elsírom magam – kacagott fájdalmasan, hiszen jól tudtam, hogy nem hitt benne, amit megértettem, és nem akartam megtéríteni, csak szeretni őt.

- Nem, a Holdra akartam esküdni – feleltem végül, felengedve saját arcvonásaimat, és ajkamat mosolyra húztam.

- Miért pont a Holdra? Hiszen az folyton változik. Olyan szerelmet akarsz, ami ilyen változékony? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, ezzel végképp elérve azt, hogy megnyugodjak, hiszen tudtam, hogy már csak csipkelődik velem.

- Pontosan ilyen szerelmet akarok, mert már unom az egysíkú életemet. És amúgy is, részben a Holdnak köszönhetlek: ő mutatott meg nekem – emlékeztettem az első találkozásunkra.

- Igaz. Nem, mintha másnap reggel nem lettem volna ugyanolyan vonzó – kacsintott, így végérvényesen elmúlt a kezem remegése, amit ő továbbra is szorított, majd ekkor magához is rántott általa. – Nem kérek semmilyen visszavonhatatlan esküt ma tőled, csak egy csókot, hogy ezzel pecsételjük meg, hogy mi most már összetartozunk.

- Rendben – bólintottam, majd ajkam óvatosan hozzáérintettem az övéhez, és hagytam, hogy átvegye az irányítást.

Neki egyértelműen volt már tapasztalata ebben; hogy kivel és mikor gyakorolhatott ennyit, nem érdekelt, csak az, hogy ekkor engem csókolt, és reméltem, még rengetegszer fog a jövőben. Ahogy hagytam, hogy felfedezze belül a számat, én magának a szenvedélynek a megtapasztalásától kerültem némileg sokkos állapotba. Ha ilyen íze volt a bűnnek, akkor nem csoda, hogy sokan bűnös életet éltek. De hogyan is lehetett valami bűnös, ami ennyire helyesnek tűnt, és amivel senkinek sem ártottunk? Magunkat bántottuk volna azzal, ha bizonyos normákat követve lemondunk erről.

- Tőlem esküdözhetsz a hülye Holdra is, ha ezentúl rendszeresen hagyod, hogy elmerüljek benned így és még máshogy is – markolt ekkor a fenekembe, elérve, hogy tágra nyíljanak a szemeim.

- Ne légy mohó! – figyelmeztettem.

- Sajnálom, Drágám, de te hagytad, hogy megízleljelek.

- Attól még várnod kell – léptem hátrébb tőle, hogy nyomatékosítsam szavaimat.

- Tudom, de ábrándozni attól még lehet.

- Mi az, hogy lehet, muszáj!

- Szerinted mit csináltam, amíg vártam, hogy dönts? A szívem majd beleszakadt annak a gondolatába, hogy lehet, feladsz minket… Olyan sebet ejtettél volna rajtam ezzel a döntéssel, ami tönkretett volna. Egy kicsit ezzel a várakozással is ejtettél, bárhogy hamarabb jöttél, mint azt gondoltam. – Ekkor valóban törékenyebbnek tűnt előttem, mint valaha, épp ezért minél előbb meg akartam nyugtatni őt.

- Akkor fessük le azt a heget, hogy ne látszódjon! – Ekkor már biztosan tudtam, hogy a világ, amit készen kaptam megfestve, sohasem volt befejezett, hiszen végig arra várt, hogy megtaláljam azt, akivel együtt festem tovább. Jaebum volt az oka, hogy végre a szó szoros értelmében éltem. Még a lélegzetvételének látványa is magával ragadott, és boldogsággal töltött el.

- Még véletlenül se, egyikünk rosszabbul fest, mint a másikunk. Nekem még a legegyszerűbb rajzfeladatok se mentek soha.

- Nem tudom, miről beszélsz, a pálcikaembereidért élek-halok – jegyeztem meg, amint eszembe jutott, hogy olykor azokat rajzolgatta unalmában.

- Akkor sem értem, miért kell festészettel példálózni – rántott egyet a vállán.

- Ez csak egy metafora, Jaebum.

- Nem mondod, Jinyoung? – jött a szarkasztikus hangneme. – De akkor is, lehetnének hozzánk jobban illő metaforáid, mint például a táncolás.

Ekkor megragadta a kezemet, és lassúzni kezdett velem. Bár korábban is sokat táncoltunk, mivel ez mindkettőnk titkos szenvedélye volt, sohasem ennyire közel egymáshoz, és pláne nem ilyen táncot.

- Akkor mit szólsz ehhez: „Keringőzzük át együtt az életünket!”

- Egy fokkal jobb – kacagott.

- Hogy neked semmi sem elég jó! – nevetgéltem vidáman vele.

- De, te több, mint jó vagy. – A tekintete, amivel akkor jutalmazott, többet mondott minden metaforánál. Én pedig magamban igenis megesküdtem a Holdra, hogy mindig szeretni fogom.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)