Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Végre meghallottam

 

Rey:

Azt hittem, a hazaérkezésünkkel elmenekülhetek mindattól, ami a versenyen történt, de nem így volt. Ben rendre visszatért különböző módokban az álmaimba, aminek én nagyon nem örültem. Egész nap csak edzettem, hogy ismét kihozzam magamból a maximumot, így nagy szükségem lett volna azokra az éjszakákra, hogy ki tudjam pihenni az egész napos hajtást. Egy ideig azt hittem, ha jobban lefárasztom magam, akkor nyugodtabbak lesznek az éjszakáim, ám ezzel az ellentettjét értem el: vagy annyira erősen koncentráltam, hogy minden másra gondoljak, csak ne Benre, hogy erőlködésemben nem tudtam elaludni, vagy ha mégis sikerült, akkor rendre feltűnt az álmaimban. Olyan megrögzötten próbáltam őt kiűzni a gondolataimból és a szívemből, hogy pont ezért mindig az eszemben volt. Már rég nem is azért voltam rá mérges, mert a versenyen követelte tőlem a nagyapja kardját, hanem mert beférkőzött a tudat alattimba, és nem akart onnan eltűnni, pedig muszáj lett volna minden egyes idegzetemmel az Olimpiára koncentrálnom, nem pedig rá.

Egy idő után a családom is egyre inkább elkezdett félteni. Eleinte azt hitte Finn, csak az elszántságom miatt edzettem olyan nagy elánnal, de Poe és apa kiszúrták, hogy itt többről volt szó. Majd apa már szinte könyörgött, hadd keresse fel nekem a volt általános iskolai osztálytársát, akivel nemrég futott össze, és akiről megtudta, hogy pszichológus lett, és főként tinédzserekkel foglalkozott. Én semmi pénzért nem akartam ebbe belemenni; szégyelltem arra gondolni, hogy egy vadidegen segítsége kell ahhoz, hogy megküzdjek a gondjaimmal. Nem voltam már gyerek, igenis meg kellett állnom a saját lábaimon, több értelemben.

Két hétnyi alváshiány után, csak pár percnyi szünetet akartam tartani gyakorlás közben, amikor leültem az egyik székembe, azonban nem kellett három percnél több, hogy a fáradtságom átvegye az uralmat a testem felett, és mély álomba merüljek.

 

Egy sziklaszirten álltam, ahonnan a tenger hullámait néztem, és beszippantottam a nyirkos levegőt, amit kifejezetten szerettem. Úgy éreztem, pont erre volt szükségem: egy kis kikapcsolódásra, távol mindentől és mindenkitől. Ám ekkor hirtelen bevillant előttem Ben Solo képe, aki ülve meredt maga elé. Becsukva a szemeimet, gyorsan megráztam a fejemet, mert nem akartam, hogy itt is zavarjon. Ám ő nem hagyta annyiban a dolgot, és elkezdett futni, majd az arcomat méregette, hátha ki tud olvasni valamit belőle.

- Nem te csinálod ezt. Abba belehalnál – állapította meg, én viszont úgy tettem, mint aki nem hallott ebből semmit, és szóra se méltattam. – Látod a környezetemet?

- Megfizetsz azért, amit tettél! – ordítottam rá. Utáltam, hogy mindenhol ott volt. Ki akartam őt törölni az életemből, végérvényesen.

- Én nem látom a tiédet, csak téged – folytatta, mint aki meg se hallotta mindazt, amit kiabáltam. Ekkor viszont déja vu fogott el, hogy mondott ő már olyat nekem, hogy csak engem lát, de annyira kába volt az elmém, hogy nem tudtam felidézni, mikor és hol. - Szóval nem – állapította meg. - Ez most valami más.

- Kicsim, jól vagy? – rázott fel apa, és olyan ijedten nézett rám, mint mindig, amikor gyermekkoromban beteg voltam. – Zihálva kalimpáltál. Egyre jobban megijesztesz, Kincsem. Ez nem játék. Igenis fel kéne hívnunk azt a pszichológust. Vagy ha nem őt, akkor valaki más szakmabelit. Nekem mindegy, hogy kit, csak forduljunk segítséghez. Teljesen kifordultál önmagadból, Rey, és nekem, mint apádnak, ezt végignézni, valami kegyetlenség. Engedd, hogy segítsek! – könyörgött, de én annyira frusztrált voltam a fáradtságtól, hogy eltoltam magamtól.

- Azzal segítesz, ha békén hagysz. – Tudtam, amint jobban leszek – bármikor is legyen az –, meg fogom bánni a szavaimat, ekkor mégis így éreztem.

- Legalább ebédelj meg velünk, hisz reggelizni sem láttalak. Rendben?

- Oké – bólintottam, mert mi tagadás, valóban korgott a gyomrom, csak a fáradtság miatt nehéz volt bármi más testi ingeremet észrevennem.

Azt hittem, az aznapi Bennel való álmodásomat kimaxoltam, és elkönyveltem a délutáni álmom jelentőségét akként, hogy igenis nem én tehettem arról, hogy mindig megjelent előttem, hanem a tudatalattim játszott velem egy szörnyen kegyetlen játékot. Elhatároztam, a tudatos énem erősebb lesz, bármi áron, de az aznap esti újabb álmom átírta bennem a dolgokat.

Egy sivatag közepén voltam, körülöttem táncoltak ez emberek, de én egy helyben álltam, és csak néztem ki a fejemből. Tudtam, hogy nemsokára meg fog jelenni, mert előle nem menekülhettem – legalább is még nem jöttem rá, hogyan tehetném. Ekkor elő is tűnt a tömegből, és hirtelen elsötétült minden, csak ott volt világosság, ahol ő állt. Nem lehetett ez a megoldás. Képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy ő volt az egyedüli személy, aki kivezethetett a lelkem sötétségéből. Egyedül is képes voltam rá, hinnem kellett ebben, és hinni is akartam.

- Még mindig számolod, hogy hány napja hagytak el? – kérdezte magabiztos hangon. De miért is ne lett volna magabiztos, hiszen én kerültem napról-napra csapdába a saját álmaimban, nem ő. – Tele vagy dühvel, fájdalommal. Nem akarlak bántani. Megtalállak, és magam mellé állítalak. Ha újra a kezemet nyújtom, velem tartasz.

- Meglátjuk – hagytam rá.

- Egy biztos, Rey, bárhol is vagy, nehéz rád találni.

- Téged meg lerázni – mondtam szarkasztikusan, nem mintha nem lettem volna tisztában vele, még álmomban is, hogy önmagam tudatalattijával beszéltem, nem pedig a hús-vér Bennel.

- De nem bújhatsz el előlem, hiszen mindent tudok a múltadról.

- Hazudsz! – ordítottam rá. Voltak emlékek, amiket direkt felejtettem el, mert úgy fájtak. Nem akartam azzal szembesülni, hogy legbelül mind el voltak temetve bennem, és csak arra vártak, hogy újból felszínre törjenek. Ez lett volna a lehető legrosszabb időzítés erre.

- Többet tudsz, mint állítod. Beleláttam a fejedbe.

- Elég! Nem akarom hallani! – Reméltem, hogy ismét megtörténik az, ami rendre megszokott, hogy olyannyira felgyorsul a pulzusom, hogy emiatt felkelek. Inkább forgolódtam volna tovább az éjjel folyamán, csak hadd meneküljek ki ebből az álomból.

- Kutass az emlékeidben!

- Nem! – ordítottam, miközben már zokogtam.

- Emlékezz a vér szerinti családodra, és így rájössz, milyen fontos az igazi családod.

- De hiszen ezt enélkül is tudom.

- Rosszul ragadod meg a dolgokat, Rey. Fájt elveszítened őket, tudom, hisz veled együtt éltem át, de nem szabad, hogy miattuk ne engedj egy új embert se az életedbe.

- Már nem a szüleimről beszélünk, igaz?

- Mondd meg te, Rey! Hisz a te fejedben vagyunk.

Felkelve letöröltem a könnyeimet – melyek nem csak álmomban potyogtak a szememből –, és ekkor beláttam, apának igaza volt: szükségem volt egy pszichológus segítségére. Az elmém segítségért kiáltott, én pedig végre meghallottam azt. A sivatag… Hát persze, azt jelentette, hogy homokba dugtam a fejemet. Míg apa és Finn meggyászolták az elvesztésüket, addig én csak elnyomtam azt magamban, és próbáltam minden másba belemenekülni. Azért is voltam olyan mérges Benre, amiért megbántott, mert végre esélyt adtam valaki újnak, hogy az életem része legyen, és ő szinte rögtön elárult. Ők nem lettek volna büszkék rám ebben az időszakban, és bárhol is voltak, sejtettem, hogy láttak, és utálták, hogy nem segíthettek rajtam, ahogy azt korábban mindig tették. Ahogy az elmémet elárasztotta a sok elnyomott érzés és fájdalom, olyan fuldokló zokogás tört rám, mint még soha; akkor sem, amikor meghaltak. Ebben az egyszerre szörnyű és közben megszabadító percben végre szembenéztem a saját gyászommal, még ha piszkosul fájt is.

- Kislányom, mi történt? – törte rám apa a szobám ajtaját.

- Igazad van, kell az a pszichológus.

Ben:

Az apával való beszélgetésem óta egyértelműen jobban voltam, és az is javított a kedvemen, hogy a nagybátyám megkért, tűzzünk ki nagyapával egy konkrét időpontot, amikor lemegyünk hozzá ketten, hogy végre valahára kibéküljenek. Anya sajnos még mindig nem tudott teljesen megbarátkozni ennek a gondolatával, így ő kimaradt a dologból, viszont az, hogy támogatta a testvérét, és bizonytalanul ugyan, de hitt benne, hogy egy nap ő is eljut a megbocsájtás ezen szintjére, épp elég volt nekem és papának is, hogy a boldogságunk a tetőfokára hágjon.

- Bácsikám, hiszen te remegsz – állapítottam meg, amikor leparkoltunk a ház előtt.

- Megeshet. Szörnyen kínos lesz, igaz? – nézett rám félve.
   Ekkor úgy éreztem, mintha ő lett volna a tinédzser, én pedig az érett felnőtt. Mindazonáltal már megtanultam, hogy egyes helyzetekben az idősebbek váltak „gyermekké”, és nekünk, fiatalabbaknak kellett erőt önteni beléjük, ami így volt szép és jó. Az élet dinamikájához tartozott, hogy olykor kitörjünk saját folyónk medréből, és azon túl folyjunk, vagy éppen elapadva várjuk a segítséget. Nem volt szégyen, ha egy felnőtt egy fiatalabbtól kért támaszt, amit végre a nagybátyám is belátott.

- Valamelyest igen, de mit számít egy kis feszengés, ha azt boldogság és megkönnyebbülés fogja követni. A végeredményt kell magad előtt látni – szorítottam meg a kezét biztatásképpen.

- Úgy lesz! – Ezzel ki is kötötte az övét, majd együtt indultunk el a bejárati ajtóhoz, ahol én meg is nyomtam a csengőt, mielőtt Luke bácsi meggondolhatta volna magát.

- Hát tényleg eljöttél! – mondta nagyapa, amikor ajtót nyitott. A szemei azonnal megteltek könnyekkel, és láttam a vívódást rajta, hogy nem tudja, mitévő legyen, megölelje vagy szimplán beengedje a fiát, ezért végül én magam vettem kézbe a dolgokat.

- Bemehetünk?

- Persze, gyertek csak! – tárta szélesebbre az ajtót.

A bácsikám alaposan szétnézett a tágas nappaliban, ami egybe volt kötve egy nagy konyhával és ebédlővel. Számomra olyan volt, mintha félig hazajöttem volna, hiszen annyit jártam már itt. Oly sok ebédet fogyasztottam már el annál a bizonyos asztalnál, amihez ekkor leültünk.

- Obi itthon van? – kérdeztem, megtörve a kínos csendet.

- Igen, a dolgozószobájában. Nem akart minket zavarni – felelte a kezét bámulva.

- Pedig nem zavarna. Sőt, úgy hiszem, itt lenne az ideje, hogy végre jobban megismerjem – jött a meglepő ajánlat Luke bácsitól.

- Komolyan? – papa továbbra sem tudta elhinni, mi zajlott körülötte. De így szokott ez lenni, amikor az ember legfőbb vágya akkor teljesül, amikor már szinte teljesen lemondott róla az illető.

- Igen, komolyan.

Pár másodperc múlva Obi-Wan lassú lépteit hallottuk meg, én pedig rögtön felálltam megölelni őt, majd nagyapával is így tettem, hiszen az ajtóban a kínossági faktor csökkentésére koncentráltam, és elfelejtettem üdvözölni. Végül bemutattam egymásnak papa párját és a nagybátyámat.
    - Luke bácsi, gyermekkorodban már párszor találkoztál Obi-Wannal.

- Így van. Újfent is örvendek! – nyújtotta a kezét félénken, amit vidáman meg is rázott Obi. – Apa, megölelhetlek? – jött a semmiből ez a kérdés tőle, amitől mindhármunk szíve, akik ott voltunk rajta kívül a szobában, szinte hallhatóan megdobbant. Oly sok fájdalommal teli év után végre eljutottunk ide: a számomra két legfontosabb férfi ismét ott volt egymásnak. Életem egyik legmeghatározóbb percei voltak ezek, amit sohasem tudott volna semmi kitörölni az emlékeimből.

- Mikor volt ez kérdés, Luke? – tárta ki a karját papa, amibe úgy bújt bele a bácsikám, mintha továbbra is ugyanaz a tinédzser fiú lett volna, akinek kétségbeesetten szüksége volt az apukájára. Még ha tinédzser már nem is volt egy jó ideje, az édesapjára még mindig nagy szüksége volt.

- Össze se tudnám számolni, hogy az évek alatt hányszor képzeltem el ezt a jelenetet – suttogta papa, hiszen hallhatóan elfojtott egy sírógörcsöt.

- És miben reménykedtél, hogy mit fogsz látni? – bújt ki a szorításából a bácsikám.

- A rég elveszett fiamat.

- Én pedig nemrég még azt hittem, már késő számunkra.

- Én sohasem tudtam volna feladni a reményt, hogy egy nap eljössz hozzám, és Ben sem hagyta.

- Nélküle nem is lennék itt – ekkor felém fordította hálás tekintetét a nagybátyám. - Ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy nem tagadhatom meg a családomat, amibe te is beletartozol. A te véred csörgedezik az ereimben, amire most már ismét büszke vagyok, de arra nem, hogy ennyi év kellett, hogy el tudjak jönni ide. Ez idő alatt majd szétszakadtam. Nem bírtam volna már sokáig így élni. Tudtam, mit kell tennem, mégse volt erőm addig, amíg Ben belém nem öntött annyit, hogy eljöjjek. Nem lesz könnyű még ezután sem, hogy helyre hozzuk a kapcsolatunkat, de ha segítesz… – leszegte a tekintetét, ám ekkor nagyapa megragadta a kezét.

- Még szép, hogy segítek, mindenben, amiben csak tudok.

- Köszönöm, apa, és amint lehet, gyere haza! – Nem kellett tovább ragozni, enélkül is tudta Anakin papa, hogy arra értette Luke bácsi, hogy látogasson el a régi családi házukba, ahol mi ketten éltünk. – És téged is most már bármikor szívesen látlak ott – fordult Obi felé. – Ígérem mindkettőtöknek, hogy piszkosul fogok igyekezni.

- Ahogy mi is, fiam – mosolygott rá szeretetteljesen és egyben bizakodóan nagyapa.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)