Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - Bónusz rész 2.0

Szuvenír

  A részt a következő dal ihlette:

Jackson:

Itt ülsz alig egy méterre tőlem a kanapén, de úgy bele vagy mélyedve a könyvedbe, hogy észre sem veszed, miként bányásztam pár perce elő az egyik fotóalbumunkat, hogy visszaidézzem az együtt eltöltött legszebb pillanatainkat. Már tizenkét éve, hogy szó szerint egymásba gabalyodtunk abban a diszkóban, de azóta sem kívánlak kevésbé, sőt… Nem is adsz rá lehetőséget, amikor évről-évre szebb és férfiasabb vagy; arról már nem is beszélek, hogy műveltebb is. Csoda, hogy nincs minden diákod beléd zúgva – de azt nem vesz ám be, bárhogy állítod, hogy senki sem olvad el már csak a tekintetedtől vagy a szikrázó mosolyodtól, amit szerencsére nem takargatsz úgy, mint amikor megismerkedtünk. Még mindig nehéz felfognom, hogy beengedtél a világodba, hogy nem csak az első párod lettem, hanem az egyetlen is, mert úgy döntöttél, beéred velem egy életre, és hatalmas nagy büszkeséggel tölt el, hogy tagadhatatlanul boldog vagy mellettem. Nem is tudod, hogy ezek a fotók, és az a sok hely, ahol eddig jártunk, még csak a kezdet volt, mert én a világot akarom neked nyújtani, cserébe, hogy te nekem adtad a saját világodat.

New York, két évvel ezelőtt, augusztusban, a hotel tizedik emeleti erkélye – könyveltem el ezt magamban az egyik fotónál, amin te bámultad a kilátást, én pedig galád módon (még véletlenül sem a formás feneked miatt) lefotóztalak hátulról.  A következő képen már felém fordultál, én pedig két év távlatában is libabőrözök attól a tekintettől, amivel akkor jutalmaztál. A felhők mint füstfelhő gomolyogtak feletted, ettől még festőibbé téve az összképet. A fejem búbjától a kislábujjamig borzongok tőled, a lehető legjobb értelemben. Annyira éteri vagy a fotókon, de persze nem annyira, mint élőben. A végtelenségig tudnék úszkálni a szemeidben, amiket most jócskán leköt Tolsztoj, és úgy mosolyogsz, mintha nem kilencedjére olvasnád a Háború és békét, hanem az újdonság varázsa venne uralma alá. Te már csak ilyen vagy: nem folyton új dolgokat keresel, hanem helyette rendre visszatérsz a régi kedvenceidhez, amik menedékül szolgálnak számodra. Nem is csodálom, hiszen még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett a világtól elzárva felnőnöd. Bárhogy kinevettél, amikor ezzel a hasonlattal éltem, én igenis kitartok mellette, hogy olyan különleges vagy, Jinyoung, mint Egyiptomban a kék szín, amit ritkán használnak, de amikor igen, akkor nagy jelentősége van, hiszen a Nílust jelképezi. Nekem te vagy az éltető Nílusom, főleg, amióta Ő már nincs velünk…

Csak gondolnom kellett Egyiptomra, és máris az ottani képekhez értem. Emlékszem, hogy 37 fok volt, amikor ezek a fotók készültek, én mégis remegtem miattad. Mai napig vannak olyan pillanatok – nem is olyan ritkán –, amikor eláll a lélegzetem, és hirtelen álomnak hiszem az életemet, amiért veled oszthatom meg azt. Aznap össze-vissza vásároltál mindenféle szuvenírt, nem tudva, hogy volt egy, amit mindig magadnál tartottál: az elakadt lélegzetem, amit senkinek sem adtam volna szívesebben. Mindegy, hol vagyunk, milyen nyelven beszélnek a helyiek, én csak azt a nyelvet ismerem, ami a te neveddel kezdődik. Hindusztánul is motyoghatnak körülöttem, megértetem magam, amíg ott vagy mellettem, hogy támogass. Elaludni is bárhol el tudok veled, hiszen a jelenléted jobb minden altatónál. Bár olykor elfog a remegés, amikor magával ragad a rettegésem, hogy túl szép az életünk, és egyszer vége szakad a mézesheteknek. Kezdem elfogadni, hogy ez mindig is így fog maradni, de attól még hinni akarom, hogy tényleg egy életre választottál, és hogy nem kell sohasem megtapasztalnom a legnagyobb félelmemet.

Elérkeztem az albumban a Los Angeles-i Sunset Tower előteréhez, ahol vártál, hogy együtt szálljunk be a liftbe, és a szobánkban közösen fogyasszuk el azt az 1993-as bort, amit nagy nehezen sikerült beszereznem. Az elnöki lakosztály minden sarkában csókolóztunk tőle, mivel a szervezeted mindig extrémen reagál a legkisebb alkoholmennyiségre is.

Ekkor viszont meglátom Őt az egyik képen, és a könnyeim azonnal kicsordulnak. Bár halkan sírok, te mégis megérzed, hogy valami megváltozott a szoba légkörében, és átkarolva a hátamat, magadhoz húzol. Nem kell kimondanom, tudod, hogy egy évvel az elvesztése után se telik el úgy nap, hogy ne érezném a hiányát, hogy ne fájna a mellkasom attól a kongó űrtől, amit maga után hagyott. Ő a fiúnk volt, és tudom, hogy egy szép, teljes és szeretetben gazdag életet kapott tőlünk, de akkor is utálom, hogy már nem lehet velünk.

- Jinson volt a legjobb. Annyira szerencsések vagyunk, hogy őt választottad. Jobb kutyánk nem is lehetett volna – szipogom azt, amit rengetegszer hallottál már tőlem az elmúlt hónapokban, de nem elégszer ahhoz, hogy meggyőzzem saját magamat, hogy minden szép és jó így.

- Ne feledd…

- Ő is szerencsés volt, hogy mi voltunk a szülei – fejezem be helyetted a mondatot, hiszen mindig ezt hozod fel, és persze igazad van, de ez akkor sem elég vigasz számomra.

- Így van, és tudom, hogy még nem állsz készen arra, hogy új kutyusunk legyen, és lehet, hogy amit mondani fogok, az túl hirtelennek hat, de én már régóta gondolkodom ezen, Jackie. Igazából, azóta tudom, hogy szeretlek, amióta… - Elhallgatsz, én pedig hirtelen nem is sejtem, mire gondolhatsz.

- Mióta mi?

- Mióta rájöttem, hogy azt szeretném, te légy a gyermekeim apja. Már felnőttünk, Jackson, és Jinson miatt megtanultuk, milyen valakiről gondoskodni. Annyi szeretet van a szívedben, hogy kiváló apa lennél. Szerinted miért imádnak úgy a tanítványaid is? Remekül bánsz a gyerekekkel. Nem beszélve arról, hogy én is szörnyen hiányolom Jinsont, még ha nem is mutatom ki úgy, mint te, és vágyom arra, hogy nagyobb családunk legyen, és ne csak mi ketten legyünk, hanem hárman, sőt idővel akár négyen.

A szavaiddal úgy meglepsz, hogy tátott szájjal bámulok magam elé, és tudom, meg kéne szólalnom, nehogy félreértsd, de képtelen vagyok, annyira boldoggá tesz azt, amit hallottam. Ennél nagyobb biztosítékom nem is lehetne, hogy velem akarod leélni az életedet.

- Tudod, féltékeny vagyok Bamie-re és Lisa-ra a lányaik miatt, és Mark és Jaebum is már elindították az örökbefogadási folyamatokat, mi lenne, ha mi is csatlakoznánk? Ha kell, kiutazok Thaiföldre vagy Amerikába is, csak kapjunk egy csöppséget, aki teljessé teheti az életünket, és akinek megadhatjuk mindazt, amit a vér szerinti szülei nem. Kérlek, mondj valamit! – Ebben a percben még különlegesebbé válsz számomra, mint valaha. Belőled igenis csak egy van, és csak veled tudom elképzelni mindezt.

- Azt hittem, nem lehetek boldogabb annál, mint amikor elvettelek – sikerül kinyögnöm ezeket a szavakat.

- Várd ki, amíg ténylegesen szülők leszünk! – csókolsz meg szenvedélyesen, én pedig alig vagyok képes követni azt a vad iramot, amit diktálsz.

- Tudod, hogy most nagyon büszke lenne rád, igaz? – mutattam az egyik Jinsonról készült képre.

- Kár, hogy ő már ezt nem élhette meg, de nem lehet kitörölni az emlékeinkből. Nem lennénk ugyanazok, ha ő nem az életünk része tizenegy éven át.

- Nem bizony – felelem, hiszen Jinson sem volt ritkább, mint Egyiptomban a kék, aki Jinyounggal a lelkünk egy-egy darabját magával vitte, mint egy szuvenírt.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)