Piton és a lány 3. rész - 9. fejezet

Harmadik rész
    9 . fejezet

 - Mugli iskola? – kérdezte kikerekedett szemmel Alice, miközben leültek az ebédlőasztalukhoz – Komolyan képes lennél mugli iskolába járni?
    - Hát persze. Ha ez az ára, hogy teljesüljön az álmom, akkor igenis oda fogok járni. És ki tudja, talán még szerzek is pár mugli barátot – állt pozitívan a dolgokhoz Alfri.
    - Nem akarlak elkeseríteni, de milyen barát az, aki nem tudhatja rólad, hogy ki is vagy igazából, és mennyi mindenre vagy képes? – világította rá erre a problémára Ali, hiszen saját bőrén megtapasztalta mindezt a korábbi legjobb barátnőjével.
    - Talán találok egy olyan személyt, akiben megbízok annyira, hogy elmondjam neki, hogy boszorkány vagyok. Vagy szerinted erre nincs esély? – Látszott a pillanatnyi kétségbeesés az arcán.
    - Biztosan találnál, csak még mindig tilos a muglikat felvilágosítanunk.
   - De ha sohasem derülne ki? A pszichológusok egyik legfőbb feladata a titoktartás, nem igaz? – kérdezte reménykedve.
    - Ebben teljesen igazad van. De az is megeshet, hogy valaki kihallgat titeket, és nagy bajba sodor. Lehet, hogy addigra még nagyobb lesz a szigor a Varázsvilágban. Ezt így előre még nem tudhatjuk. – Próbálta nem elvenni minden lelkesedését a barátnőjének Alice, de attól még nem akarta, hogy hiú ábrándokat dédelgessen.
    - Tudod mit, igazad van, nem fedhetem fel az igazi vallómat senki előtt sem. Így már nem is hangzik olyan jónak a mugli iskola – lábadt könnybe Alfreda szeme.
    - Én nem azért mondtam ezeket, hogy elszomorítsalak. – Majd elkezdte simogatni a hátát, és ekkor látta meg Luna-t leülni a hollóhátasok asztalához jó pár ismeretlen lány társaságában.
    - Mit nézel? – kérdezte Alfri, de mire kimondta a szavakat, már észre is vette a szalmaszőke hajú lányt. – El is felejtettem, hogy te pontosan tudod milyen az, amikor fontos dolgokat nem mondhatsz el a barátodnak, és ő sem neked.
    - Bizony, ebben már lassan profi leszek. – Arra viszont nem akart kitérni, hogy Luna már a második barátnője volt, akivel a szükséges titkolózás gyengítette meg a barátságát.
    - Biztos, hogy nem kéne beszélned vele? – vetette fel a már sajátmagát összeszedő Alfreda. - Mármint megtudni, hogy van, és mondjuk terveznek-e valami nagy dobást mostanság? Mert én akárhányszor látom Neville-t és Ginny-t, mindig nagyban sugdolóznak.
    - Lehet. Végül is ki tudja, bármit kinézek belőlük. Nem tudjuk, hogy mi pontosan az indíttatásuk. Bár az biztos, hogy Harry, Hermione és Ron nem épp egy kellemes házban bujkálnak, hanem valamilyen nagy feladaton dolgoznak – fejtette ki Alice.
    - Nézd csak! – bökte meg a vállát a barátnője. – Luna téged néz! – Ahogy Alice is rápillantott, Luna a kijárati ajtó felé kezdte el bökdösni a fejét, majd mondott valamit a körülötte ülő lányoknak, felvett egy fánkot és elindult kifelé a teremből.
    - Ez azt jelenti, hogy beszélni akar velem, igaz? – kérdezte reménykedve Alfreda-t.
    - Nagyon úgy nézz ki – erősítette meg a mardekáros barátnője.
    - De téged nem zavar, ha itt hagylak?
   - Dehogy is, menj csak! Majd fent elmesélsz mindent, úgy is beszélnem kell Lumpsluck-kal, mármint bocsánatot kéne kérnem tőle – tette hozzá grimaszolva.
    - Amiért a múltkor azt mondtad neki, hogy közel sem olyan jó bájitaltan tanár, mint amilyen Perselus volt? – nevetett Alice.
    - Hát, igen! – nyitotta tágra a szemét Alfri.
    - Az nem ártana.
   - Nem, bár kitartok amellett, hogy igazam van. De te most már indulj, mert nagyon lemaradsz! Viszont futni ne fuss, mert az túl feltűnő lenne! – tanácsolta.
    - Rendben. Akkor később találkozunk. És sok sikert a tanár úrhoz!
    - Köszi, neked is Luna-hoz!

Mikor kilépett a nagyteremből tíz méterrel arrébb meglátta a szőke lányt, aki mosolyogva elindult az ismerős irányba. Tartva maguk között a távolságot, végül megérkeztek a Szükség Szobájához. Vártak egy kicsit, míg senki sem volt a környéken, majd bementek a saját kis mediterrán szobájukba, ahol azonnal egymás védő ölelésében leltek menedékre.
    - Hiányoztál! – mondta Ali.
    - Te is nekem. Nagyon is – nézett rá boldogan Luna. – Na, meg ez a finom tea! – Mutatott az asztalon gőzölgő teás kanára, és a kikészített poharakra. – De Te persze jobban.
    - Luna, Luna… Te sohasem fogsz megváltozni, és ez a legjobb benned.
    - Aj, Alice, hinni akarom, hogy így van, de napról-napra elvesztek egy kicsit önmagamból. – Mielőtt azonban bármit is reagálhatott volna erre a mardekáros lány, a hollóhátas már folytatta is. - Útközben jóllaktam fánkkal, úgyhogy most már tényleg itt a teázás ideje. – Leülve a saját kis párnájára, megtöltötte mindkettőjük csészéjét.
    - Akkor kezdjem én, vagy inkább Te? – tért a tárgyra.
    - Mivel az én mesélni valóm valószínűleg unalmasabb, ezért kezdem én – mondta Ali.
    - Higgy nekem, most nagyon szívesen cserélnék veled!
    Alice azonban e felől kételkedett. De végül csak annyit mondott, hogy elhiszi, majd elmesélte a vele történt Piton-mentes dolgokat. Ezután Luna volt a soros, aki a barátnője történeteit nagy örömmel és vidámsággal hallgatta, de mikor neki kellett beszélnie, már közel sem volt ennyire derűs.
    - Tudod nem könnyű időszak ez számunkra. Mivel Carow-ék tudják, hogy mi az úgymond „FŐ LÁZADOK” vagyunk, ezért úgy is viszonyulnak hozzánk. Ne érts félre! Én és a többiek is mind felvállaljuk az egyet nem értésünket, és így legalább tiszta lelkiismerettel alszunk el. Csakhogy már belefáradtam, és még csak az ősznek a végén járunk.
    Valóban nagyon fáradtnak tűnt a hollóhátas lány. A szemei be voltak esve, a haja a szokottnál sokkal borzosabb volt, és a megszokott Luna-s kiegészítői sem voltak sehol. Bár a pszichológiát meghagyta Alfreda-nak Alice, de még is látott némi igazságot abban, mintha valóban kezdte volna elveszíteni a pozitív, különc személyiségét a szőkeség.
- Elhiszem – ismételte önmagát Alice, mert azt egyszerűen nem bírta kimondani, hogy Luna lelki problémái sajnos a külsején is megmutatkoztak.
    - Ugye nem kínoznak titeket, vagy ilyenek? – Luna azonban nem válaszolt, csak szomorkásan nézett lefelé. – De hiszen ezt nem tűrhetitek! Muszáj valahogy jelentenetek! – hirtelen felgyorsult Alice szívverése.
    - Kinek, és hol? – kérdezte reményt vesztve Luna.
    - Az igazgató úr csak tudd tenni ez ellen valamit, nem? – igenis kimondta, amire gondolt.
    - Piton max annyit tenne, hogy nyilvánosan is megalázna minket, semmi többet – válaszolta fáradtan a szőkeség.
    Mindezt szörnyű volt a mardekáros barátnőjének hallania, de így állt a helyzet. Mindenki csapdába volt esve, még maga Alice is, aki a titkok végtelenjében kóborolt. Bár azt is sajnálta, hogy az édesanyja elől el kellett titkolnia Perselus valódi énjét és indíttatását, de ez közelébe sem ért annak, mennyire bántotta, hogy Luna elől is el kellett hallgatnia.  Valamint így azt sem adhatta egyikük tudtára sem, hogy őt az elkövetkezendő időszakban az iskolán belül nem érheti bántódás, hisz úgymond le volt védetve a pótapja által.
    - Túl kell ezt élnünk! Hidd el, lesznek itt még szebb napok! – A szavaitól Luna-nak könnybe lábadt a szeme.
    - Ó, nem az volt a célom, hogy még jobban elszomorítsalak – törölte le kezével a lefelé gördülő könnycseppeket.
    - Készülünk valamire – mondta váratlanul a hollóhátas lány.
    - Tessék? – lepődött meg Alice.
    - Ginny azt állítja, hogy egy nagyon fontos tárgyat – sajnálom, de azt nem mondhatom el, hogy mit –, Dumbledore Harryre hagyott, csakhogy az itt van Piton-nál az iskolában, és ezt akarjuk megszerezni tőle.
    - De hát hogy, és mikor?
    - Valamikor a napokban Ginny, Neville és én beszökünk az igazgató szobájába, és ellopjuk. Legalább is ez a célunk. Neville ügyesen kihallgatta nemrég, hogy mi a jelszó, és elvileg ma az igazgatónak sürgősen el kellett utaznia, úgyhogy, ha minden összejön, akkor megpróbálhatjuk elhozni onnan. – Bizonytalanság, ez volt a leginkább kihallható a hangjából. Mintha ő nem lett volna annyira lelkes emiatt a feladat miatt, mint amennyire Ginny és Neville sok eséllyel az volt.
    - Értem, és biztosan mindent pontosan megszerveztek. De azért vigyázz magadra Luna, mert lehet, hogy Piton nincs az iskolában, de Carow-ék bármire képesek, és biztos őrzik majd a helyet! – aggódott érte, de közben azért is, milyen árat kellene a pótapjának fizetnie azért, ha véletlenül sikerrel járnának.
    - Vigyázunk majd egymásra. De tudod teljesen más minden, mikor egy csapat tagja vagy. Nem félsz annyira semmitől, hisz együtt vagytok jóban és rosszban is – magyarázta, ezzel pedig választ is adott Alice azon fel nem tett kérdésére, miért vesz részt egy olyan feladatban, aminek a helyességében nincs meggyőződve.
    - Ezt megértem, de attól még aggódom érted. Viszont, ha tényleg sikerrel jártok, akkor kérlek, valahogy azonnal közöld velem, mert tudnom kell, hogy jól vagy-e! – kérte továbbra is féltő hangon. - Ígérd meg, hogy valahogy szólsz nekem!
    - Megígérem!
    Végül egy búcsúölelés után pár perc különbséggel kilopódzkodtak a Szükség Szobájából.
    Luna azonban vissza is ment oda, csakhogy ekkor már egy teljesen másik hely fogadta: egy hatalmas terem, mely ránézésre akár egy óriási hajókabin is lehetett volna. A mennyezetről és a karzatokról függőágyak lógtak lefelé. A falak sötét fával voltak borítva, és bár ablakok nem voltak rajtuk, azért a színpompás faliszőnyegek otthonossá tették azokat. Az egyiken a Hollóhátat jelképező bronzszínű sas volt, míg egy másik a Hugrabug sárga zászlaja díszelgett. De természetesen a Griffendél skarlátvörös mezőjén ábrázolt oroszlánja sem hiányozhatott. Azonban mardekáros faliszőnyegük nem volt sehol – hisz egy mardekáros sem volt köztük.

Neville felvázolta a tervet, mely szerint az egyik harmadéves el fog rohanni az igazgatói iroda előtt, amit épp Amycus őriz, és úgy tesz, mint aki nem tudja, hogy ott van, és ijedelmében elejti a kezében lévő csokis fánkkal teli dobozt. Ezt nagy valószínűséggel a férfi fel fogja venni, sőt meg is kóstolja – hisz úgy sem várna támadást egy harmadévestől. Csakhogy ők altatót fognak az összes fánkba tenni, és ha már szabad lesz a terep, Luna, Neville és Ginny együtt ellopják Griffendél kardját.
    - De honnan szereztél fánkot? – kérdezte Luna.
    - Aberforth-tól – jött az egyértelmű válasz.
    Neville-t az ellenállása miatt állandóan kergették a Carow testvérek. Egyszer azonban nem volt ideje a klubhelyiségükig eljutni, ezért bepróbálkozott a Szükség Szobájánál, amely egy függő ággyal, és egy griffendéles zászlóval fogadta. Másfél napnyi bujkálás után már nagyon éhes volt a fiú, és azt kívánta, bárcsak lenne valahonnan ennivalója, ekkor pedig átjáró nyílt neki a Szárnyas Vadkanba, ahol Aberforth Dumbledore várta. Azóta is ő etette őket.
    - Gondolhattam volna – mondta a hollóhátas lány.
    Miután az altató belekerült a fánkba, és mind felkészültek, indulhatott is az akció. Ahogy arra számítottak, még mindig Amycus őrködött az igazgatói előtt. A fánkos tervük is bejött, csak arra nem kalkuláltak, hogy annyira vasgyomra lesz a férfinak, hogy csak a második fánk lesz képes kiteríteni. De miután ez megtörtént, elmondták a jelszót, és sikeresen bejutottak.
    - Ne őrködjek az ajtó előtt? – kérdezte Luna.
    - Szerintem felesleges, két adag után úgy fog aludni ez a mocsok, hogy nem lesz rá gondunk még egy darabig. Ha pedig Piton jön, mit csinálsz, felordítasz, aztán elbújunk? Piton éjjel-nappal a szobájában van, képtelenség lenne innen kijutnunk – mondta Neville, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy az igazgató délutánonként mindig sétált egyet, és kétszer annyit volt távol, mint ahány alkalomról ők tudtak.
    - Rendben. Akkor, ha elkapnak, nem bujkálunk. Vettem! – mondta a szőke lány, majd hosszas keresés után Ginny rálelt a kardra.
    - Meglepő, hogy Piton nem védette le valamilyen bűbájjal ezt a helyet, főleg, hogy itt őrzi a kardot – jegyezte meg a Weasley lány.
    - Miből gondolod, hogy nem tette? – kérdezte Luna.
    - Ebben van valami – tette hozzá Neville. – De most inkább tűzzünk el innen minél előbb!
    Ám ekkor egy fekete alak hopponált a szobába, méghozzá maga Perselus Piton.
    - Longbottom, Weasley és Lovegood… Hát erre aztán nem számítottam – egy kis szünet után folytatta. – Azt hittem Potter, Granger és a Weasley fiú nélkül gyengék vagytok, de most megleptetek. Arról már hallottam, hogy nem díjazzátok a Carow testvérek tanítási módszereit, sőt, Téged szabályosan üldöznek, Longbottom, de mindezt a jószívűségetekre fogtam. Ez a mostani eset azonban észre és bátorságra utal. Csak azt az egyet mondjátok meg nekem, mire kell nektek ez a kard, és tovább nem rabolom az időtöket! – hadarta mindezt felhúzott szemöldökkel.
    - Azért, mert Dumbledore professzor Harryre hagyta a kardot, és ha van önben valamennyi emberség, akkor engedi, hogy elvigyük neki! – Ginny hangjából sütött a gyűlölet, bár biztos volt benne, hogy nem fogják megkapni az igazgatótól a kardot, azért éreztetni akarta vele, hogy mi is lett volna szerinte a helyes lépés.
    - Ez az ötlet több sebből is vérzik. Kezdve azzal, hogy semmiképp nem tudnátok odaadni Potterék-nek, hisz fogalmatok sincs róla, hol vannak, és azt sem tudjátok, hogy pontosan mi a feladatuk – világosította fel őket az igazgató.
    - Miért, Ön talán tudja ezeket? – továbbra sem engedett a dühös hangneméből Ginny.
    - El sem tudjátok képzelni, mennyi mindenről tudok, amiről nem szeretnék - egyszerre volt gőgös és szomorú Piton hangja, amivel kissé meglepte a trió tagjait.
    - Akkor világosítson fel minket! – szólalt meg végül Luna is.
    - Csakhogy azt nem tehetem. Miután Miss Weasley ideadta a kardot, menjetek innen!
    Már az ajtónál voltak, amikor Neville megszólalt:
    - És a büntetésünkre mikor számítsunk?
    - Ó, hogy arra! – kapott eszéhez az igazgató. - Majd a közel jövőben – felelte, mire kimentek.
    - Ezt nem hiszem el! Nem, és nem! – járkált fel-alá a szobájában Perselus.
    Miután némileg lehiggadt, kiadta a feladatot a helyiségben lévő összes portréjának, hogy derítsék ki neki hol található Potter és a társai. Ezután pedig egy olyan büntető feladaton kellett törnie a fejét, ami elég kemény volt ahhoz, hogy Carow-ék ne tudjanak belekötni, de nem annyira, hogy bántódásuk essen a gyerekeknek, főleg, mivel ott volt köztük Alice egyik legjobb barátnője. Ekkor azonban eszébe jutott a legmegfelelőbb büntetőmunka, ami még kedvezhetett is Luna-nak.
   - Nem hiszem el, hogy ez már kezd ébredni! – jegyezte meg Longbottom, miközben Amycus mellett sétáltak el.
    - Ezért kell rohannunk. Nyomás! – sietette őket Ginny.
    - Mi történt? - kérdezte Seamus Finnigan, miután beléptek a Szükség Szobájába. – Nem találtátok?
    - Dehogynem, csakhogy Piton rögtön ott termett! – felelte Neville idegesen.
    - Csak úgy hirtelen? – nézett nagyot Seamus. – Akkor biztos valamilyen jelző bűbájt tett a kardra, ami értesítette, hogy hozzáfértek.
    - Én is erre jutottam – tette hozzá Longbottom.
  - De ha elkapott Titeket, akkor hogy lehettek itt? Mármint nagyon örülök, hogy épségben visszatértettek, de akkor sem értem, ez hogy lehetséges.
    - Az igazság az, hogy mi sem – vallotta be Ginny. – Mintha nem is ugyanaz a Piton lett volna ott a szobában, aki képes volt megöl… - De nem fejezte be a mondatot.
   - Hé, azért várjuk csak meg, hogy milyen büntetést kapunk! Mert addig inkább nem vonok le semmiféle következtetést – volt továbbra is makacs Neville.
    - Rendben – egyezett bele Ginny, miközben Luna csendben bólogatott.
   - Én akkor is örülök, hogy épségben visszatértetek, még ha kard nélkül is – veregette vállon Seam a nála jóval nagyobb barátját és egyben vezetőjét.
    Miután részletesen elmeséltek mindent, a Nagyterem helyett inkább mind a Szárnyas Vadkanból szereztek kaját, amit természetesen nem bánt Alberforth, hisz ekkor az volt a legfontosabb feladata, hogy segítse ezeket a szörnyű körülmények között tengődő gyermekeket.

- Ideges vagy, igaz? – kérdezte Alfri Alice-t.
    - Eléggé. De tudom, hogy Perselus nem tenne velük semmi súlyosat, csak hát Carow-ék pont, hogy minden rosszat elkövetnének azért, hogy kínozhassák őket egy kicsit – felelte, miközben az ablakban ülve bámult kifele.
    - Jaja! De miért nézel ilyen vágyakozóan kifele? – tűnt fel neki.
    - Ó, tudod, már eléggé esedékes lenne anyának a levele a nyaralásos képekkel.
   - Ú, azokat már én is nagyon várom! De attól, hogy bámulod az eget, nem fog szegény baglyotok hamarabb ideérni, ezt Te is tudod.
    - Csakhogy így addig sem Luna miatt idegeskedem.
  - Inkább menjünk le a vacsorához, hátha ott lesz ő is! – jött az ötlet Alfredától két hangos gyomorkorgás után.
    - Rendben, menjünk!
    Csakhogy Luna nem volt ott, sem azok a hollóhátas lányok, akikkel előző nap beszélgetett, valamint Neville-t és Ginnyt sem látta a saját házuk asztalánál.
   - Ezek után már tényleg nem mondhatod, hogy ne boruljak ki! – jegyezte meg idegesen Alice.
   - Akkor nem mondom, de szerintem biztos… Jól van, nekem sem jut más eszembe, csak az, hogy talán elkapták őket – adta meg magát Alfri.
    - Nézd, ott jön Perselus! Ami azt jelenti, hogy visszatért, és esélye volt elkapni őket – rakta össze a képet gyorsan Ali.
    - Ennek örüljünk, hisz ez azt jelenti, hogy nem Carow-ék kapták el őket! – biztatta a barátnője.

Alice idegei azonban semmiképp sem akartak megnyugodni. Miután befejezték a vacsorát egy kicsit sétálgattak a Hollóhát klubhelyisége előtt, hátha meglátják a szőke lányt, de ez sem jött össze, így visszaballagtak a saját klubjukba.
    - Alfri, Alfri, postám jött! – kiáltotta lelkesen Alice, amint meglátta az ágyán lévő levelet.
    - Te aztán nagyon szerencsés vagy, hogy a baglyod rájött, hogy ide kell jönnie, ha levelet hozz neked, nem pedig a Bagolyszállóba. Te pedig ügyesen mindig nyitva hagyod neki az ablakot – mondta elismerően.
    - Csapatmunka – válaszolta, és közben már nyitotta is ki a borítékot.

 Drága kincsem!
    Elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy áldásodat adtad a kapcsolatomra. Ezért sem késlekedtem a képekkel. Mindet elküldtem, melléjük még egy bónuszképet is kaptál. (Remélem az is tetszeni fog.)
    Itthon felettébb idilli a helyzet, de hisz én mindig tudtam, hogy London belvárosában sokkal kevesebb baj érhet minket, mint valami eldugott kis helyen.
    Luna tud valamit az édesapjáról? Mert Xenophilius a Hírverőben nem fél megmondani a véleményét. Jaj, csak nehogy szegény lánya lássa a kárát!
    Írd le, mi minden történt Veled, még ha rossz dolog is van köztük! De akkor ne lepődj meg, ha pár nap múlva ott termek érted!
    Minden jót Neked, kicsi szívem, és írj hamar!
    Szerető édesanyád!

 - Ezek után még inkább beszélnem kell Luna- val – jegyezte meg a levél befejezésekor, majd megmutatta barátnőjének a Xenophilius Lovegood-dal kapcsolatos sorokat.
    - Szerintem be kéne szereznünk pár Hírverő példányt, mert egyszerűen zavar, hogy be vagyunk ide zárva, és fogalmunk sincs róla, mi zajlik odakint.
    - Csakhogy ők sem tudják, hogy mi van itt. Én meg se merem írni anyának, hogy mennyire szörnyű helyzetek uralkodnak az iskola falain belül, mert még tényleg idejön. Meg amúgy is, nem mi vagyunk a legnagyobb áldozatok.
    - Sőt, miattad mindketten „kiváltságosaknak” mondhatjuk magunkat – tette hozzá Alfri. – Tudod, hogy értem.
    - Igen, hát persze – némi szomorúság bujkált a hangjában. – Most viszont inkább mesélek Neked a nyaralásról, ha már megjöttek az ott készült képek. – Amiket azonnal a kezébe vett.
   - Azért eléggé vicces lehetet, hogy más bőrében voltatok, nem? – kérdezte kíváncsian Alfreda.
   - Igen és nem. Inkább undorítónak mondanám. De valamit valamiért. – Rázta közben a hideg.
   - De biztos, hogy nincs egy kép sem arról, hogy néztetek ki? – Csak nem akarta feladni Alfri.
   - Nincs bizony – rázta meg egyértelműen a fejét Alice.
   - Amúgy milyen volt a tükörben látni magatokat? – kíváncsiskodott tovább a barátnője.
   - Minden egyes alkalommal megijedtünk. De tényleg megérte, nagyon is. – Végre megint boldogsággal telt meg a szíve.  
   - Muszáj Piton-nak is megmutatnod őket, minél hamarabb!
   - De hát, hogy tudnék vele kapcsolatba lépni? Megint várjam meg az erdőben? – volt tanácstalan.
   - Ez szerintem egyértelmű – mosolyodott el.

Alice ott is volt másnap a szokott helyen, csakhogy nagy meglepetésére Perselus nem az erdőbe ment, hanem Hagrid kunyhójába. Legalább tíz percig volt bent, ez a tíz perc azonban fél órának tűnt a lány számára, annyira félt, vajon mi szél vezette oda a pótapját. Ráadásul mélyen élt benne az az emlék, miként gyújtotta fel Piton a háztájőr lakhelyét nem is olyan régen. Végül nagy summával kirontott onnan az igazgató, kivágva maga előtt az ajtót. Hagrid megrázta a fejét, és szinte átkokat szórt a szemével a fekete köpenyes igazgatóra, aki pisszegéseket hallott az erdőből. Ahogy közelített a fákhoz, meg is látta Alicet.
    - Ó, hát Te vagy az! – örült Perselus. – Egy pillanatra megijedtem.
    - Bocsánat, csak tegnap megérkeztek a nyaralásos képek, és gondoltam, megmutatnám őket, de csak, ha ráérsz – mosolygott reménykedve a pótlánya.
    - Rád mindig. Csak van egy kis bökkenő – húzta össze a szemét. - Hogy jutunk fel együtt oda?
    - Lemaradva követlek – vágta rá.
   - Á, még valaki kiszúrja, hogy hozzám surransz be! Inkább hopponáljunk oda! – jött az ötlet. - Mármint, csak ha nincs bajod vele?
    - Még sohasem hopponáltam, úgyhogy nem tudom, hogy bajom van-e vele. De már nagyon szívesen kipróbálnám, úgyhogy benne vagyok – bólintott lelkesen.
    - Akkor gyere, és kapaszkodj belém! – nyújtotta a karját Piton. – Felkészültél?
    - Igen.
    - Egy, kettő, három… - Szinte egy pillanat leforgása alatt az igazgatói irodában találták magukat.
   - Ez aztán nem volt semmi! – jegyezte meg a korábbinál is lelkesebben Alice. Mindig is irigyelte a szüleit, amiért hopponálhattak, és végre ő is kipróbálhatta, még ha nem is saját maga hajtotta végre, hanem csak potyautas volt.
    - Örülök, hogy tetszett. Most pedig elő azokkal a képekkel! – lelkesedett a férfi.
    - Igenis!
    Majd még nagyobb jókedvvel és boldogsággal mesélte a történeteket a pótapjának, mint korábban Alfrinak – még úgyis, hogy számos eseményt, már egyszer elmondott neki. Piton pedig közben arról ábrándozott, bárcsak együtt is megnézhetnék egyszer ezeket a helyeket. Annyira szerette volna, ha igazán szép közös emlékeik is lettek volna, nem csak olyanok, amiket fájdalom, gyász és iskolai szenvedéseik árnyékoltak be.
    - Ez milyen kép? – vette kézbe azt, amelyiken Angela volt, egy nagyjából vele egykorú férfival.
    - Azt anya küldte pluszba. Tudod, nemrég lett egy barátja, és öhm… Apa szegény nemrég halt meg, de azért örülök neki – felelte szomorúan, mégis mosolyogva.
    - Valami mégis bánt, látom rajtad – állapította meg Perselus.
   - Csak arról van szó, hogy olyan hamar túltette magát apán. Ez pedig rávilágított arra, hogy én még nála is gyorsabban léptem tovább – állapította meg szomorúan.
    - Ezt arra érted, hogy én majdhogynem átvettem a helyét? – kezdte összerakni a képet.
   - Pontosan. Ezt persze ne vedd sértésnek, hisz nagyon fontos vagy nekem! De Apa az Apa, őt soha nem lehet teljesen pótolni, ezért olyan rossz érzés – sóhajtott egyet közben. – Tudom, hogy anya szívében sem léphet senki a helyére, de akkor is…
    - Mit gondolsz, édesapádat rosszul érintenék ezek a dolgok?
   - Nem! – vágta rá egyértelműen. - Biztos, hogy nem. Sőt, örülne annak, hogy valahogy pótoltuk, és ebben a szörnyű időszakban nem vagyunk olyan egyedül.
    - Akkor meg ezért ne légy szomorú, hisz nézz csak rá erre a képre! Édesanyád nagyon boldog rajta. – Valóban annak látszott.
   - Ahogy én is az vagyok, amikor Veled lehetek – ölelte át a férfit. – De Te sem tagadhatod, hogy valami baj van! Mármint a szokásoson túl valami más is nyomaszt Téged. – Alice-t sem tudta könnyebben becsapni Piton, mint fordítva.
    - Tudod, a barátnőd Luna, Longhbotton-nal és a Weasley lánnyal betörtek az irodámba, hogy elrabolják Griffendél Godrik kardját, amelyet Dumbledore Harryre hagyott. Csakhogy én jelző bűbájt tettem rá, így azonnal értesültem róla, hogy hozzá értek. Mivel addigra már elintéztem a dolgaimat, ezért rögtön ide hopponáltam, és szerencsére még az irodámban találtam őket – mesélte kimerülten.
    - Elhintette előtte számomra a morzsákat Luna, de nem tudtam, pontosan miért mennek, és Téged sem tudtalak értesíteni, hiszen távol voltál – magyarázta, amire csak egy apró bólintással reagált Perselus. – Ezután egyébként mi történt? – gyorsult fel a pulzusa.
    - A Weasley kis hölgy közölte velem, hogy ezt a kardot Dumbledore Harry-re hagyta, és hogy majd ők odaadják neki. Nem mintha tudnánk, hol van, és hogy mi a feladata. Míg én nagyon is jól tudom, mivel bízta meg Harry-t Dumbledore, hogy mi Harry sorsa… - elakadt a szava.
    - Te sírsz? – kérdezte Alice, aki már máskor is látta illabilisnek a férfit, de ennyire kimerültnek még soha, és azt is tudta, hogy ez a lélek kimerültsége volt, nem a testté.
    - Nem… de, egy kicsit. Sajnálom azt a kölyköt, hisz bármilyen is, ezt a sorsot nem érdemli meg – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
   - De hisz Te sem érdemled meg a tiédet, ezt ne feledd! – tette hozzá céltudatosan Alice.
  - Jobban megérdemlem, mint ő a sajátját. Én fizetem a bűneim árát, csakhogy neki nincs mit megfizetnie – volt hajthatatlan Perselus.
   - A karddal, akkor mi lesz? – kérdezte.
   - Már egy jó ideje keresem Harry-éket, hogy eljuttassam valahogy hozzájuk, hisz ismerve Dumbledore-t, ha azt rájuk hagyta, biztosan fontos szerepe lesz a feladatukban. Csakhogy sehol sem találom őket. Néha egy-két nyom alapján elmegyek egy-egy helyre, de mire odaérek, addigra már nincsenek ott. Bár abban biztos vagyok, hogy a Weasley esküvő után a Black házba mentek, viszont azt figyelték a halálfalók is, úgyhogy semmire sem mentem vele.
    - Szóval ezekre a helyekre utazgatsz! – kapott a fejéhez Ali.
    - Részben. Van, amikor a Halálfalókkal van nem kívánatos találkám – felelte komoran Piton.
    - De ezeken ugye nem hal meg senki? – meg kellett kérdeznie, bármennyire is félt a választól.
    - Sajnos halt már meg. – Közben lesütötte a szemét Perselus. - Például a nyáron végig kellett néznem az egyik kollégámnak a halálát
    - Kiét? – kapott a szívéhez Alice, aki erre az információra nem számított.
    - A volt Mugliismeret tanárotokét. – A nevét nem volt képes kimondani.
    - Merlinre! De hogyan bírtad végignézni? – lábadt könnybe a szeme.
    - Nem kis fájdalommal. Tudod, nem kevés jó embernek kell meghalnia ahhoz, hogy győzni tudjunk, és biztos vagyok benne, hogy ezen halottak között leszek én is – vallotta be. – Már, ha jó embernek vallhatom magam.
   - Ilyet ne is mondj, különben megszakad a szívem! – Most ő kezdett sírni.
   - Sajnálom, Alice! De fel kell, hogy készülj rá!
   - Nem teheted ezt ismét! Tavaly hónapokig abban a hitben voltam, hogy nemsokára meghalsz. Ezt nem teheted meg még egyszer velem, érted? Nem, és kész! – Szikrát szórtak a szemei, miközben egy teljesen ismeretlen érzés fogta el. Mérges volt Perselus-ra, nem is kicsit.
    - Annyira sajnálom! Tudod, néha úgy érzem, hogy nem szabadott volna ilyen közel engednem Téged magamhoz, mert így túl nagy fájdalmat okozok neked. De ha nem tettem volna így, most nem lenne elég erőm mindezt végig csinálni, és akkor Téged is ugyanúgy kínoznának Carow-ék. Éppen ezért azzal nyugtatom magam, hogy számodra is megérte mindez. – Nem nézett a pótlánya szemébe, inkább a levegőbe beszélt.
    - De nem ezért éri meg, ezt Te is tudhatnád! – Majd eszébe jutottak Luna-ék. – Végül milyen büntetést adsz Neville-knek?
    - Szenvednek ők eleget, azért mert kiállnak azon dolgok mellett, amelyeket fontosnak tartanak. Nem szeretném még egy újabb rúgással a földbe döngölni őket. Épp ezért fordultam Hagridhoz…
    - Ezt imádni fogja Luna – mondta Alice a korábbi sírásától még mindig remegő hangon, miután beavatta az ötletébe Piton.
    - Én is így gondoltam. – Hirtelen egy kicsit jobb kedve lett.
    - Talán ebből rájön a barátnőm, hogy Te nem is vagy igazán gonosz – csillant fel a remény apró sugara Alice előtt.
    - Talán. –  Perselus arca és hangleejtése azonban nem sok reményt sugallt.

Luna eközben a Tiltott rengeteg előtt ugrálgatott. Imádta ezt a helyet és az itt élő legendás lényeket. Ebben az időszakban gyakran ellátogatott Hagrid-hoz is, akinek Harry, Hermione és Ron után ő volt a kedvenc diákja. A vadőr szabályosan imádta a hollóhátas lány pozitív kisugárzását, amely ezekben az időkben is mindig mosolyt tudott csalni az arcára. És az sem volt mellékes, hogy Luna volt az egyetlen az évfolyamán, aki RAVASZ szinten tanulta a Legendás Lények Gondozását. A vadőr ekkor is, mint általában azonnal kiszúrta őt a kunyhója ablakából, és kilépve az ajtaján, vadul integetett neki. A szőkeség pedig azonnal ott termett mellette.
    - Szervusz, Hagrid! Milyen napod van ma? – tette fel a szokásos kérdését neki.
    - Tudod, hogy mindig jobb, miután meglátlak. A mai azonban még így sem igazán jó, mivel az előbb volt „szerencsém” a kunyhómban „vendégül látni” az igazgatót – felelte, miközben az arca olyan volt, mint aki karót nyelt.
    - De hát mit keresett itt? – lepődött meg Luna.
   - Azért jött, mert elvileg a ti kis triótok csinált valami galibát, és büntetésként velem kell ma este jönnötök a Tiltott rengetegbe. Ja, és a drágalátós uraság még arra is lusta, hogy saját maga közölje ezt veletek. Úgyhogy légy szíves majd add át Nevill-nek és Ginny-nek, hogy este hétkor találkozzunk itt, rendben?
    - Persze, átadom! Csak nem értem, miért nem büntet meg igazán minket az igazgató? Hisz tudja, hogy mennyire jóban vagyunk veled, sőt én még a tárgyadat is imádom. Tényleg nem értem, mi indoka volt erre – elmélkedett a hollóhátas lány.
   - Ne akarjunk logikát keresni Piton-ban! Lehet, hogy annyira nem érdekli már, hogy mi folyik az iskolában, hogy egy tisztességes büntetés kiagyalására is sajnálja az idejét – mondta lenézően. - De mi ennek csak örüljünk! Ó már ennyi az idő! – nézett be a kunyhójába, ahol egy elég érdekesnek mondható óra mutatta számára az időt. Ekkor szembesült vele, hogy két perc múlva tanítania kell. - Most mennem kell, különben én is kapok valamilyen büntetést, de abban biztos vagyok, hogy az nem lesz ilyen kellemes.
    - Rendben. Szervusz, Hagrid! Este találkozunk – majd elindult a Szükség szobájához.
  
    - Luna, te meg merre voltál? Csak nem megint a kedvenc vadőrünket látogattad meg? – kérdezte mosolyogva Ginny.
    - De, és megtudtam tőle, mi lesz a bűntető munkánk. – Gyorsan el is mondta, majd azt is hozzá tette, hogy szerinte talán nem is igazán akarta őket megbüntetni Piton. Végül a barátnője szúrós pillantása miatt nem folytatta gondolatát.
    - Szia, Neville! – köszönt a festmény mögül nyíló alagútból visszatérő fiúnak. – Te már lassan a fél életedet a Szárnyas Vadkanban töltöd – kuncogott Luna.
   - Mit csináljak, ha az iskolában ezen a szobán kívül sehol máshol nem látnak szívesen?
   - De Hagrid is mindig szívesen lát minket, ma pedig jelenésünk is van nála bűntető munkára – jegyezte meg Ginny.
    - Hagriddal lesz a büntetésünk!? Hát ez tényleg jó hír – mosolyodott el. - Úgyse mentem mostanában hozzá, úgyhogy itt az ideje, hogy végre lássam.

- Hát itt vagytok! – fogadta őket Hagrid szívélyesen, majd mindegyikükk a kezébe nyomott egy lámpát. – Reméltem, hogy nem futtok bele Carow-ékba.
    - Márpedig az történt, csakhogy szó nélkül tovább engedtek minket – mondta Ginny.
    - Talán az igazgatótól tudták, hogy ide kell jönnünk – jött az ötlet Luna-tól.
   - Biztos, hisz Piton nem hagyná, hogy bármilyen úton-módon ellógjuk a büntetést – jegyezte meg Neville.
    Luna pedig rájött, hogy csak ő érezte úgy, hogy az igazgató valamiért nem is volt annyira gonosz, mint azt gondolták. Korábban is hinni akart abban, hogy Piton valahol – még ha mélyen is – jó ember, de aztán egyre jobban kezdték az aktuális körülmények és a társai meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Ekkor viszont ismét egyre inkább úgy vélte, hogy Alice-nek volt igaza az igazgatóval kapcsolatosan.
    - Mit fogunk csinálni az erdőben? – kérdezte Ginny.
    - Ugye valami izgalmas dolgot? – lelkesedett Neville.
   - Igazából agyar halálával rám maradt a feladat, hogy biztosítsam a gyermekeinek az etetését, és bizonyos okok miatt az igazgató megengedte, hogy a konyháról minden héten kétszer kapjak két nagy zsák nyers húst, amit elviszek nekik. Nem elég teljesen, de azért megteszi. Egyébként ők is találnak azért némi élelmet az erdőben - magyarázta, miközben a fiatalok inkább nem gondoltak bele, milyen élelemről is volt szó.
    - Mik azok a bizonyos okok, ami miatt ezt megteheted? – természetesen Luna kérdezte ezt.
   - Szerintem Piton fél egy esetleges lázadástól a tanári karon belül, és ezért megteszi azokat az engedményeket, amik miatt Tudjukki nem esne neki, ha tudomást szerezne róluk. Mert ezeket biztos nem adja a tudtára, mivel azt a látszatott akarja kelteni előtte, hogy mindent kézben tart. Hisz nem egy embert ölt már meg a Sötét Nagyúr, mert az nem éppen azt tette, amivel meg volt bízva, még a halálfalói közül is. – Szinte suttogta mindezt a háztájőr.
    - Ó! – csak ennyi volt a hollóhátas lány válasza.
    - De arra talán nem is gondol, hogy a diákjai is lázadhatnak ellene? - kérdezte Neville.
    - Piton tudott annak idején a DS létezéséről, viszont, akkor mi még azt hittük, hogy velünk van. Most pedig az állandó összetűzéseidnek Carów-ékkal és ennek a kis kardlopós akciónak köszönhetően szerintem felnyílt a szeme efelől is – felelte a Vadőr.
    - De nem hagyhatjuk cserben Harry-éket! Hiszen, ha sikerrel hajtják végre, amivel Dumbledore megbízta őket, akkor visszatérnek ide, hogy együtt harcoljunk. Ezért muszáj felkészülten várnunk őket – jelentette ki Ginny ellenvetést nem tűrő hangon.
    - Talán így lesz, talán nem. De abban igazad van, hogy fel kell készülnünk mindenre. – Egyre kevesebb reménnyel kecsegtették őket Hagrid szavai.
    - Épp ezért gondolkoztam azon ma, hogy újra létre kellene hoznunk a DS-t, és így egy „Diák hadsereggel” várnánk Harry-éket és a bármikor bekövetkezhető harcot. Mert azt azért mindannyian érezzük, hogy már elég közel állunk hozzá. Ha nem is idén jön el, akkor jövőre.
    - Ezt jól látod, Neville. És tegyetek csak úgy, ahogy jónak látjátok! – mondta szelíd és kedves hangon Hagrid. - De könyörögve kérlek Titeket, vigyázzatok magatokra, és szóljatok, ha támogatásra van szükségetek! Egyébként Albeforth még mindig kisegít titeket? – jutott eszébe.
    - Igen. Nélküle nem is tudom, hogy élnénk túl mindezt, főleg én – felelte a griffendéles fiú.
    - Az biztos, hogy Te már éhen haltál volna, Neville – nevetett Ginny.
   - Bevallom, Rád vagyok a legbüszkébb – nézett a fiúra könnybe lábadt szemekkel a vadőr. – Mert abból a duci, idétlen kisfiúból, aki mindig bajba került, és még a saját klubhelyiségébe sem tudott sokszor bejutni, mert elfelejtette a jelszót, egy igazi vezetővé váltál. Bár mindannyiótokra büszke vagyok, de Rád a leginkább.
    - Köszönöm, Hagrid! Ez sokat jelent nekem. – Nyújtott neki kezét Neville, mire a vadőr inkább megölelte, és egy kicsit el is emelte a földtől. Bármilyen magas is volt a fiú, hozzá képest csöppnek tűnt.

Piton és a lány 3. rész - 8. fejezet

Harmadik rész
    8. fejezet

- Mit csinálsz? – kérdezte délután Alfreda a szobájukban.
    - Válaszolok anya levelére. Megkérem, küldje el a nyaralási képeinket, hogy megmutathassam nektek – felelte lelkesen.
    - Nektek? – húzta fel a szemöldökét a barátnője.
    - Neked, Luna-nak és…
    - Piton professzornak – fejezte be Alfri, amire Alice csak bólintott egyet. – És mi volt a tanácsadáson? Tudod már, mi akarsz lenni?
    - Azt már egy jó ideje tudom, úgyhogy inkább a nyaralásunkat meséltem el neki.
    - Ó! Tehát innen az ötlet, hogy anyukáddal elküldeted a képeket – jött rá.
    - Amúgy is meg akartam mutatni neked és Luna-nak – tette hozzá Ali.
    - Nyugi, elhiszem! – tárta szét a kezét megadóan.
    - Na, azért!
    - Azt pedig megtudhatom, hogy mi akarsz lenni? – váltott témát.
    - Tudod, ezt még senkinek sem mondtam el, mert attól félek, hogy nem lesz alkalmam megvalósítani, de…
    - De? – lelkesedett a barátnője.
    - De veled talán kivételt tehetek – adta be a derekát Alice.
    - Igen, igen, igen! – Ugrott fel a székéről Alfreda. – Mondd el, légyszí! Ne csigázz!
  - Már több mint egy éve tudom, hogy… – kezdett bele, majd mindent elmondott neki az elképzeléseiről.
    - Ez annyira jó, és úgy illik hozzád. Mást el sem tudnék igazán képzelni számodra – jegyezte meg Alfri, miután Alice befejezte.
    - Tényleg így gondolod? – lett még vidámabb Ali.
    - Igen. Higgy nekem, ez a legjobb, amit kitalálhattál!
    - Akkor megnyugodtam.
    - És csakhogy tudd, nem mondom el senkinek – tette hozzá.
    - Tudom.
    - Így is megtisztelve érzem magam, hogy nekem elmondtad, ahogy a Perselus-os dolgot is.
    - Most Luna-ra gondoltál, igaz? Hogy előtte titkolóznom kell?
    - Igen – vallotta be Alfri, és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, melyikükhöz állt közelebb az újdonsült barátnője.
    - Tudod, még mindig nagyon fontos számomra Luna, de neki ott kell lennie Neville-ékkel, és…
    - Már nincs annyi ideje rád. Sőt, már szinte semennyi – fejezte be helyette a gondolatot. - Ráadásul, akikkel egy „csapatban” van – ha ez jó kifejezés egyáltalán rájuk – mind egy kegyetlen, borzalmas gyilkosnak tartják az igazgató urat, talán még Voldemort jobb kezének is.
    - Pontosan. Tudom, hogy ott a helye köztük, és hogy ők csak jót akarnak, de felemészt, hogy el kell titkolnom Luna előtt azt, hogy Perselus a mi oldalunkon áll. De tisztában vagyok vele, hogy túl kockázatos lenne beszélnem erről neki. - Egy pillanatra elgondolkozott. – Úgy érzem, hogy eljön majd a tökéletes alkalom arra, hogy Perselus ártatlansága kitudódjon, de még nem most.
    - Nyugi! Én értelek.
    - Pontosan ezért mondtam el neked, hogy mi akarok lenni, és mielőtt bármi hasonló is eszedbe jutna, nem csak egy Luna pótlék vagy nekem. Igenis sokat jelentesz számomra, nem is tudod, mennyire. Korábban egy igaz barátnőm sem volt az iskolában, de most már kettő is van. Tavaly állandóan Luna-val voltam, most viszont Te vagy itt mindig velem. Végre úgy érzem, hogy sehol sem vagyok egyedül, mert Te folyton ott vagy mellettem, és ez szörnyen jó érzés. – Könnybe lábadt a szeme, ahogy Alfrinak is, miközben megölelték egymást.
    - Te is ugyanilyen fontos vagy számomra – mondta a barátnője.

 Kedves anyu!
    Tudom, hogy apát nehéz elfeledned, de én mégis örülök, hogy találtál valakit, akivel együtt lehetsz. Szeretném, ha olyan boldog lennél amennyire csak tudsz.
    Én is jól megvagyok, bár Luna-val nem tudok sokat találkozni, de azért számíthatok rá, Alfreda, az új barátnőm ellenben állandóan itt van velem. Nagyon örülnék, ha őt is bemutathatnám neked, de erre mostanában nem sok lehetőségem lesz. Arra viszont megkérnélek, hogy küldd el nekem a nyaralási képeinket? Meg szeretném mutatni őket a lányoknak.
    Egyébként a tanulmányaim miatt sem kell aggódnod, mindenből nagyon jól állok. Néha inkább a tanulásba menekülök, minthogy az engem körülvevő dolgokkal törődjek, és amúgy is, tudod, hogy azon furcsa emberek közé tartozom, akik szeretnek tanulni.
    Remélem, hamar megjön a válaszod, és vele a képek is. Talán még plusz erőt is tudok majd meríteni a nyári emlékeinkből.
    Lányod,
    Ali

 - Miss Milborow! – kezdte Amycus Carow az óráját. – Remélem, már eléggé felkészült a Crucio átok végre hajtására.
    - Én… nem hinném, uram – csak ennyit tudott mondani, annyira hirtelen érte a kérdés.
    - Márpedig most meg fogja nekünk mutatni, mit is tudd. – Erre Webber hatalmasat nyelt, mert bár be nem vallotta volna, borzasztóan félt az ilyen jellegű fájdalmaktól.
    - Tanár úr, én tényleg nem szeretném… - habogta Alice.
   - Álljunk csak meg! Most akkor nem képes rá, vagy nem szeretné? Mert hatalmas különbség van a kettő között.
    Ali nem tudta, erre mit feleljen.
    - Várom a válaszát – sürgette a férfi.
    - Nem szeretném – vallotta be.
   - Értem, így már minden más. Legszívesebben Mr Webberrel hajtatnám végre önnön ezt az átkot, csakhogy ön nem egy átlagos diák – húzta fel a szemöldökét Carow.
    - Nem átlagos diák? – értetlenkedett az egyik hollóhátas fiú.
   - Nem – csak ennyit mondott a tanár, és az óra további részében rá se nézett Alice-re, aki ennek nagyon örült. A kivételezésének a pontos okán pedig egy másodpercig sem kellett gondolkodnia.
   

- Na, ez meg mi volt? – kérdezte Alfreda, miközben a folyosón sétáltak a Nagyterem felé. – Csak nem az igazgató mondott neki valamit rólad?
    - Én is erre gondoltam Hisz mi más magyarázata lenne a viselkedésének? – nézett rá bizonytalanul Ali.
    - Nem tudok jobbat – jelentette ki a barátnője.
    - Azért szeretnék biztosra menni és kideríteni Perselus-tól.
    - Ez érthető.
    - Csak egy baj van – húzta fel a szemöldökét Alice. – Lehetetlenség találkoznom vele.
    - Szerintem meg nem – mosolyodott el a másik.
    - Alfi, mit tudsz, amit én nem?
    - Csak észrevettem, hogy az igazgató úr minden délután olyan öt óra körül a parkban sétál, közel az erdőhöz – mondta úgy, mintha teljesen jelentéktelen dolog lett volna az egész.
    - Igen? És ezt, hogy vetted észre? – Teljesen le volt döbbenve Alice.
   - Tudod, én is ekkortájt szoktam levegőzni és sétálgatni. Egyszerűen kell a kimozdulás, mert úgy érzem, megfulladok a kastélyban – vallotta be lehajtott fejjel. – Korábban sem bírtam valami jól azt, hogy állandóan az iskolában kell lennem, és Roxmortson kívül nincs más lehetőségünk elhagyni a kastélyt. Most azonban szinte felemésztenek az iskola falain belül töltött percek. Mármint nem mindegyik – tette félve hozzá. – Azok nem, amikor kettesben vagyunk, de a többi… - szomorúan nézett maga elé.
    - Erről miért nem beszéltél eddig nekem? – kérdezte Alice.
    - Senki sem szereti gyengének mutatni magát, főleg nem a legújabb barátnője előtt – jött az őszinte válasz.
    - Igaz, ami igaz, én magam sem azonnal avattalak be a titkaimba. De most már úgy érzem, hogy igazán ismerjük egymást – mosolygott rá kedvesen.
    - Igen, én is.
    Pár perc múlva Ali újra megszólalt.
    - Visszatérve Perselus-hoz, ma esetleg, ha megvárnánk az erdő mellett, akkor tudnánk vele nyugodtan beszélni, mellette úgyis biztonságban vagyunk – jött a remek ötlete.
    - Beszélnünk? Csak nem be akarsz mutatni neki? – kezdett el gyorsabban verni a barátnője szíve, miközben a hangja magasabb oktávba ment át.
    - De bizony –mosolyodott el Alice. - Csak ha nincs ellenvetésed.
   - Dehogy van! – Sőt, nagyon is izgult Alfri, és alig akarta elhinni, hogy tényleg ennyire megbízott benne a lány.
    - Bár technikailag nem kell, hogy bemutassalak, hiszen téged is négy éven át tanított – helyesbített.
    - Persze, de ez azért most már lesz. Amúgy tudja, hogy beavattál a titkába? – ijedt meg, vajon mit fog mindehhez szólni a férfi.
    - Nem, még nem – ráncolta a homlokát Ali.
  
    - Akkor, mi lesz a stratégia? – kérdezte másnap Alfreda.
    - Ó, hogy az! – eszmélt fel Alice. – Én úgy gondoltam, hogy öt előtt tíz perccel odamennék az erdő széléhez, hogy a fáktól ne látszódjunk, és ott megvárjuk.
    - Ez jól hangzik – mosolygott a barátnője.
    - Izgulsz, igaz?
    - Igen, hiszen az igazgató úrról mindenki azt hiszi, hogy egy áruló, és ő csak Veled osztotta meg az igazságot, mert annyira megbízik benned. Te pedig csak nekem mondtad el, tehát Te is nagy bizalmat szavaztál nekem – magyarázta.
    - Még szép.
    - Csak, nehogy mérges legyen rád emiatt! – Eléggé aggódott emiatt.
   - Nem fog. Higgy nekem, ő nem ilyen! Tudni fogja, hogy azért mondtam el neked, mivel teljesen megbízok benned, és mert nagyon nehéz minderről senkinek se beszélni. Ha Luna-nak mondtam volna el, azért biztosan nagyon mérges lett volna, de pont ezért nem neki mondtam.
    - Most kicsit megnyugtattál – sóhajtott egyet Alfreda.
   - Mennyi már az idő? – kérdezte Alice, mire a barátnője gyorsan az éjjeliszekrényén lévő órára pillantott.
    - 16:35 – felelte.
    - Akkor szerintem induljunk!
    - Rendben. – És újra elkezdett izgulni Alfri.

 Kimentek a klubhelyiségből és nagyon lassan haladtak a fal mellett. Egy párszor meg is álltak egy-egy beugró mögött, mivel máskülönben nem kívánatos személyekkel találkoztak volna, mint például Nevillel és társaival, köztük Luna-val. Valamint a Carow testvérek is majdnem meglátták őket, de az nem lett volna olyan nagydolog, hisz tudták, hogy Alivel és azzal, aki vele van, úgysem csinálhatnak semmi rosszat az igazgató miatt. Végül sikerült elhagyniuk az épületet, és utána olyan gyorsan rohantak, amennyire csak tudtak, majd az erdő szélén két fa mögött megpihentek.
   - Na, ez nem volt semmi! – szuszogta Alfreda.
   - Nekem mondod! Majd megállt az ütő bennem, amikor megláttam Luna-t és a többieket.
   - Velem ez volt Carow-jéknál. De utána rájöttem, hogy az igazgató úr miatt védve vagy tőlük, de abban már nem voltam biztos, hogy én nem kapnék-e be egy-két átkot.
    - Szerintem nem kaptál volna.
    - Reméljük, de most már ez mindegy. Lassan itt kell lennie az igazgatónak – nézett ki a fája mögül.
    - Olyan furcsa, hogy Te igazgatónak hívod őt – jegyezte meg Alice.
    - Bocsi, de nekem ő az igazgató úr. – Közben normalizálódott a pulzusuk.
    - Persze, tudom én azt, de akkor is furcsának hat számomra – bazsalygott egy kicsit.
    - Nézd csak! - mutatott a kastélytól egyre távolodó fekete ruhás személyre Alfri.
    - Már jön is – kezdett el Ali is izgulni. Gyorsan felálltak és leporolták magukat. – Figyu, szerintem én lépek ki először, és te majd csak akkor, ha már számít rád, oké?
    - Persze. Nem is akartam, azonnal lesokkolni – értett egyet. – Majd próbálok jól megbújni itt, hogy ne szúrjon ki.
    - Rendben.
    Már majdnem ott is volt Piton, aki az erdőhöz közelítve lelassult, és éppen kanyarodott volna balra, amikor Alice előlépett a fa takarásából.
    - Apa! – szólította meg.
    - Alice, hát Te meg mit keresel itt? – láthatólag nagyon meglepődött. – Talán valami baj van?  – gondolt rögtön a legrosszabbra. – És amúgy is, honnan tudtad, hogy itt leszek?
    - Nem, nincs semmi baj, csak már nagyon szerettem volna beszélni veled. Alfreda pedig észrevette, hogy öt óra tájékán mindig sétálsz egyet errefelé – válaszolt mindkét kérdésre.
    - Alfreda? Ő ilyesmit figyel? – nem tudta hova tenni a dolgot Piton.
   - Igen, tudod, én… sajnálom… mármint szerintem igazán nincs is mit sajnálni… én csak… - Nem tudta befejezni.
    - Alice, mond már meg, mit csináltál! – kérlelte a pótapja.
   - Hát, ööö… Elmondtam Alfreda-nak, hogy te igazából a mi oldalunkon állsz, és hogy pótapaként tekintek rád. – Rögtön folytatta, mielőtt a Perselus közbe szólt volna. – De kérlek, ne haragudj rám! Én nem akartam semmi rosszat, csak nem bírtam már magamban tartani, hisz se anyának, se Luna-nak nem mesélhettem rólad. Alfri pedig hitt benne már előtte is, hogy te jó vagy és csak muszájból ölted csak meg az igazgatót. Én teljesen megbízok benne, és tudom, hogy nem mondja el senkinek sem. De tényleg muszáj volt beszélnem valakivel, mert már úgy éreztem, hogy teljesen tönkretesz a titkolózás. Mármint ne érts félre! Nagyon örülök, hogy elmondtad nekem, és hogy ezáltal tudom az igazságot, de valakivel beszélnem kellett róla. Sajnálom! – Hirtelen, saját magát is meglepve, elkezdett sírni. Piton döbbent arca megrémítette, hogy végzetes hibát vétett.
    - Kérlek, ne sírj! Miattam végkép ne! – Már épp közelebb ment volna a lányhoz, amikor Alfri lépett ki a fák közül, és átölelte a barátnőjét.
   - Nagyon sajnálom, ha emiatt mérges, de én tényleg hiszek önben. Mikor Dumbledore igazgató meghalt és mindenki Maga ellen fordult, én akkor is tudtam, hogy Ön nem gonosz, és szerencsére anyáék is ezen a véleményen voltak. Bár próbáltunk rájönni, mi lehetett mindennek a magyarázata, sajnos nem találtuk ki. Viszont most, hogy megtudtam Alice-től az igazságot, tiszta lett a kép. De esküszöm, senkinek sem mondom el, a szüleimnek sem, hisz tudom, hogy mekkora bajba sodorhatnám önt és ezáltal mindannyiunkat – hadarta egy levegővel Alfreda, miközben Alice hátát simogatta.
    - Értem. – Piton eléggé semleges fejet vágott, amire a lányok egyáltalán nem számítottak.
    - Akkor nem vagy mérges? – kérdezte félénken Ali.
    - Alice, Alice… Tudod, hogy annyi mindenkire van okom mérgesnek lenni. Miért pont rád legyek az? Hisz mind közül Te vagy az egyetlen, akit szeretek is. – Most már valamelyest mosolygott.
    - Köszönöm – ölelte át a pótlánya.
    Majd Piton Alfreda-hoz szólt.
    - Alicenek remek az emberismerő képessége, ezt saját magamon is tapasztaltam. Ráadásul én is mindig egy nagyon rendes, okos lánynak tartottalak, és nem is tudod, milyen jól esett mindaz, amit az előbb mondtál nekem. –  Majd hirtelen olyat tett Perselus, amire ő maga sem számított, széttárta a karját és megölelte Aflreda-t is.
    - Merlinre! – kezdte nagy nehezen Alfri. – Köszönöm. Igazából nem is tudom, mit mondhatnék.
   - Nem kell semmit sem mondanod. Már mindent elmondtál, amire szükségem volt. Éppen ezért én tartozok Neked köszönettel, ahogy Neked is, Alice. Tudjátok, több szeretet és tisztaság van a lelketekben, mint a házam többi tanulójáéban együttvéve – mondta kedvesen.
    - Ne általánosíts, apa! – húzta fel a szemöldökét Ali.
    - Jól van, akkor a felében együtt véve.
    - Így már van benne igazság – bújt most ismét ő oda a pótapjához.

 Még egy óráig sétálgattak és beszélgettek, főként Alfreda mesélt magáról és a családjáról, de Piton is elmondott egy-két magánjellegű dolgot.
    - Köszönöm ezt a remek órát, hölgyeim. Egy élmény volt – nézett rájuk boldogan Perselus.
    - Ahogy nekünk is – mosolygott vissza Alfri.
    - De most jobb lesz, ha itt maradtok még vagy tíz percet, addig én gyorsan bemegyek, hisz nem vetne rátok jó fényt, ha egy gyilkossal mutatkoznátok.
    - Ne, mondj ilyet, apa! – szólt rá Alice.
    - Pedig így van… Majd még beszélünk, lányok.
    - Egy hét múlva, ugyanitt, ugyanekkor? – nézett rá reménykedve Ali.
    - Én itt leszek.
    - Mi is – mondták egyszerre.
    - Akkor egy hét múlva. 

- Igazad volt, Alice. Ő egy remek ember – nézte az egyre távolodó taláros férfit Alfreda.
    - Örülök, hogy itt vagy velem, hogy ilyen vagy, és… - Nem fejezte be, helyette a barátnője nyakába vetette magát. Majd egy kis idő múlva visszaosontak a klubhelyiségükbe.

A szobájukban, az ágyukon ücsörögve fújták ki egy kicsit magukat, amikor észrevette Alfri, hogy Alice nagyon elmerengett.
    - Hahó, itt vagy? – integetett a szeme előtt.
    - Hogy, mi? – nézett rá zavartan. – Hát persze, csak… Azon gondolkodtam, mennyire jó ember vagy. – A legegyszerűbb, legőszintébb mosolyát villantotta a lányra Alice. – Szeretlek, Alfreda – mondta ki hirtelen.
    - Jaj, Te lány… - könnybe lábadt a barátnőjének a szeme. – Még szép, hogy én is szeretlek. Hisz annyira kedves és őszinte vagy. Úgy érzem, nekünk rá kellett találnunk egymásra - ölelték át egymást.
    - Szerintem is…
    Ez volt az új tanévük legszebb napja. Azokat az érzéseket, amiket aznap éreztek, sohasem tudták elfelejteni. Bizalom, biztonság, odaadás, támogatás, kedvesség és szeretet együttes erővel vették át az uralmat a szívük felett.

- Alice! – súgta oda Alfri Sötétvarázslatok kivédésén három nap múlva.
    - Igen?
    - Rájöttem – jött a rövid, de egyben lelkes válasz.
    - Mire?
    - Hogy mi akarok lenni.
    - Carow-t hallgatva? – lepődött meg, mire a barátnője mosolyogva bólogatott. – És mi lenne az? –Alfri gyorsan el is újságolta, majd azt is kitalálta, hogy később megkérdezi az igazgató urat, hogyan is tudna továbbtanulni, hisz úgysem állnak sorban nála tanácsadás ügyében.

 Kissé izgulva, de azért jó kedvel teli lépett az igazgatói ajtó elé, majd bekopogott. Hiszen Alice által megtudta a jelszót, amivel odajuthatott az ajtóhoz.
    Piton rögtön kinyitotta, és a meglepetéstől hirtelen hátrahőkölt.
    - Miss Adlard, minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte végül.
    - Remélem, nem zavarom önt, igazgató úr – majd a szoba felé pillantott, és úgy látta, hogy senki sem volt ott.
    - Nem, igazából örülök is, hogy nem kell tovább agyalnom egy-két kevésbé kellemes dolgon. – Majd kijjebb tárta az ajtót, és beinvitálta a lányt. – Kérem, üljön le! –mutatott az íróasztalával szemben lévő igen kényelmesnek tűnő székre.
    - Köszönöm. – Helyet is foglalt Alfri.
    - Ha nem tévedek, Alice-től tudja a jelszavamat – mosolyodott el az igazgató.
    - Igen, és kérem, ne legyen rá mérges… - Perslus közbe vágott.
    - Alice csak annak mondaná el, akiben bízik. Ahogy azt már az erdő mellett is mondtam: hiszek benne és az emberismerő képességében. Csak a legjobbakat feltételezem magáról, és ha nem add rá okot, ez így is fog maradni.
    - Akkor igyekezni fogok. – Kissé elpirult közben.
    - Egyébként miért látogatott el hozzám? – tért a lényegre Piton.
    - Azért, mert kellene egy két tanács a továbbtanulásomhoz.
    - Ó! Értem – húzta össze a szemöldökét, ezzel téves benyomást téve a lányra.
    - De ha már nem lehet ilyennel önhöz fordulni, akkor nem is zavarok tovább. – Indulásra készen várta a választ Alfri.
    - Dehogynem, csak meglepődtem, mert összesen tíz gyermek fordult hozzám a pótlányommal együtt – nézett lefelé szomorúan.
    - Sajnálom. – Nem tudta, mi mást mondhatott volna.
    - Hát még én. Hisz nem hinném, hogy mindenki tisztában van vele, hogyan működnek a dolgok, csak hát eléggé elrettentem őket. – Megint mély szomorkás hangulat telepedett rá.
    - Szerintem nem azért van ez. Hisz gondoljon csak bele, sok mardekáros számára ön a példakép, aki megölte az általuk nem kedvelt igazgatót, és megfélemlíti a sok ártatlan diákot! – Közben azonban rájött, hogy ezt mégsem kellett volna kimondania, ezért gyors szabadkozásba kezdett. – Mármint nem úgy értettem… – Közben rákvörössé vált az arca. Félt, hogy máris oda lett az igazgató jó véleménye róla.
    - De attól még így van.
    - Arra akartam célozni, hogy szerintem van, aki úgy hiszi, nem lesz már lehetőségünk tovább tanulni, míg más épp arra vár, hogy a Sötétnagyúr átvegye az uralmat, és akkor majd beállhat a csatlósai közé, és így is tárgytalanná válik ez a téma – fejtette ki a gondolatát.
    - Ebben lehet némi igazság, merthogy őszinte legyek, többfős csoportokban szoktak hozzám jönni a házamból, hogy arról kérdezgessenek: Milyen volt megölnöm Dumbledore-t? És, hogy tényleg annyira félelmetes és könyörtelen-e a Nagyúr? – gondolt vissza.
    - Na, látja! – mosolyodott el Alfreda.
    - Ön rendkívüli mód hasonlít Alice-re. Ez pedig tőlem hatalmas dicséret – tette hozzá a mihez látás végett.
    - Köszönöm. Hogy őszinte legyek, én így hirtelen nem tudnám senkihez sem hasonlítani Önt, de amint találok valakit, ígérem, elmondom. – Tényleg komolyan el kezdett gondolkodni ezen, pedig az igazgató semmilyen utalást nem tett rá, hogy bármi ilyesmit elvárna tőle.
    - Rendben. Akkor mi is szeretne lenni? – érdeklődött a látogatásának eredeti okáról.
    - Pszichológus – felelte Alfri.
   - Hogy mi? – nézett nagyot Piton. – Pszichológus? Ez meg, hogy jutott az eszébe, ha szabad megtudnom?
    - Ahogy ültem Sötétvarázslatok kivédése órán, és körbe nézve a teremben láttam, hogy sokan félnek, míg mások jól szórakoznak rajtuk, és azon a borzalmon, amit el kell ott viselnünk. Volt, aki szomorú volt, míg valaki felettébb vidám, és ekkor jöttem rá, hogy többet szeretnék az emberi érzésekről tudni. Sőt, segíteni szeretnék azoknak, akik gondokkal küszködnek. Akkor tudatosult bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni – magyarázta lelkesen.
   - Ez igazán érdekes, és én megértem, csakhogy… - De a lány tudta, mit akar mondani.
   - Nem igazán vannak a varázsvilágban pszichológusok, igaz? – már kevésbé volt lelkes.
   - Igazából, én nem hallottam még egyről sem – gondolkozott el kicsit Perselus. – De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek is. Még akár az is lehet, hogy százával vannak, csak mi azért nem tudunk róluk, mert sohasem kerestük őket – próbálta bíztatni Alfreda-t.
    - Talán van benne igazság, de ha jól tudom, akkor a házunkból többen is mugli pszichológust kerestek fel, mert nem bírták már az iskolai dolgokat magukban tartani. Habár le kellett egyszerűsíteniük a dolgokat – vagyis minden varázslattal kapcsolatos dolgot kihagyniuk a történésekből –, de azért biztos segített nekik – gondolt bele Alfri.
    - Értem, de még ha nincs is köztünk egy pszichológus sem, attól még nem kell feladnia az álmait! Legyen Ön az első! Mert hiszem, hogy lesz itt még szebb jövő, amiben helye lesz, mint pszichológus, és Alice-nek is, akármi is szeretne lenni. Amíg vannak ilyen emberek, mint Önök, addig én is bízom egy szebb jövőben. – Most már nem egy, hanem két lány is bizakodással töltötte el Perselus-t.
    - Köszönöm, igazgató úr! És én is hiszek ebben a jövőben, és nem adom fel az álmaimat, amíg élek – mondta lelkesen.
    Ezután az igazgató felajánlotta, hogy oda-vissza tegeződjenek – hisz ez volt a célravezető, ha már megbeszélték, hogy Alice-el hármasban heti rendszerességgel fognak találkozni. Alfreda természetesen azonnal belement, és nagyon jól esett Neki az a közvetlenség, amiben a férfi részesítette. Majd miután visszatértek az eredeti témához, megbeszélték, hogy mugli iskolában kell majd tanulnia – de ez még nagyon távolinak tűnt, mert nagyon távol is volt.