Oda... - 16. fejezet – Egy múltban útra kelt kovács fiú

    Másnap reggel épp munkába indultam, amikor Thorin bácsi sietve megállított. Rögtön láttam, hogy jókedve volt, így biztosra vettem, hogy valami remek újdonsággal fog szolgálni.
   - Jó reggelt, Bácsikám! Mitől vagy így feldobva? – kérdeztem azonnal rá.
   - Most kaptam a hírt, hogy Vaslábú felénk tart. Holnap estére itt is lesz – felelte mosolyogva.
   - Dáin erre tart? – lett nekem is jókedvem a hírtől.
   - Így van.
   - Nem is emlékszem, mikor járt itt utoljára, vagy hogy mi mikor látogattuk meg – gondolkodtam el.
  Kicsiként félévente láttuk Dáin bácsit: hol mi mentünk hozzá, hol ő jött hozzánk. Abban megegyeztünk Kilivel, hogy az üdítőbb volt, amikor mi hagytuk el az otthonunkat: hisz ki ne örülne egy kis levegőváltásnak? Épp ezért tudtam átérezni, mennyire sokat jelenthetett Nárinnak, amiért végre ő is elkísérhette az apját és a bátyját a számukra már szokásos útjukra. Bár én sem utazhattam annyit, amennyit szerettem volna, de Nárinnál sokkal többet láttam Középföldéből.
    - Azért találkoztunk rég vele, mert mind el voltunk foglalva a saját dolgainkkal. Neki sem könnyebb egybetartani a népét. De ahogy a családi vacsorákat, a Vaslábúval való találkozókat is újra vissza kell hoznunk az életünkbe – bólogatott komolyan.
    - Egyetértek, Bácsikám – tettem a vállára a kezemet.
    - De nem is tartalak fel tovább. Gondolom, mész a kovácsműhelybe.
    - Így van, de attól még bármikor szívesen beszélek veled, főleg, ha ilyen jó hírrel szolgálsz.
    - Szólok, amint megérkezett  – tette a vállamra a kezét búcsú gyanánt.
    - Köszönöm – zártam le ezzel a beszélgetésünket, majd ki-ki ment a saját dolgára.

Amint beléptem a műhelybe, valami furcsát észleltem Dofir arcán, ami újszerűen hatott rám, de nem tudtam magamtól eldönteni, vajon jó vagy rossz értelemben.
    - Jó reggelt, Fili! – köszönt sejtelmesen.
    - Szervusz, Dofir! Csak nem gondolkodtál a tegnapi ajánlatomon? – kérdeztem bizakodóan, mert ez az egy dolog jutott eszembe magyarázat gyanánt, vajon mitől volt ekkor másabb a megszokottnál.
    - De, épp azt tettem – mosolygott elszántan.
    - És? – kezdtem tűkön ülni.
    - És… – kacsintott egyet.
    - Elmész – jöttem rá.
    - Igen. Itt az idő, hogy végre pontot tegyek a dolog végére. Igenis meg kell látogatnom. Már rég meg kellett volna, és most végre van kire hagynom a műhelyemet – mutatott rám.
    - Ez a beszéd! – váltam még vidámabbá, majd arra lettem figyelmes, hogy elnevette magát. – Mi olyan vicces?
    - Semmi, csak korábban nem hittem volna, hogy épp a trónörökös lesz az, aki átveszi tőlem a műhelyemet pár napra. – Nem láttam még ennyire jóízűen kacagni, ami rám is némileg átragadt.
    - Ha túl rangosnak tartasz a feladathoz, egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok – voltam cinikus vele.
    - Kérlek, ne! Így is tíz év kellett, hogy rászánjam magam erre az útra. –  Megint komollyá vált, még a szemöldökét is elkezdte ráncolni. – Félek, ha nem indulok már holnap el, akkor még meggondolom magam. Nincs újabb tíz évem, hogy ismét összeszedjem a bátorságomat. Most kell mennem, vagy soha.
    - Mindenképp indulj holnap!
    - És mi lesz, ha pont akkor jön egy-egy bonyolultabb, vagy több törpös munka, amíg odavagyok? – ráncolta össze aggodalmasan a szemöldökét. – Oda-vissza két nap az út, és megeshet, hogy hosszabb időre maradok, így négy-öt napba is beletelhet, mire hazaérek.
    - Akár egy hétre is mehetsz – nyugtattam meg. - Amúgy is, van egy fiatal törp, aki szerintem nem bánná, ha megtanítanám neki is a kovácskodás alapjait.
    - Ha Kili herceg elvállalja, hogy segédkezik neked, akkor tényleg nyugodtan kelek útra.
    - Ha gondolod, már most megkérdezzem erről. Meg hát, az sem árt, ha megismerkedtek végre. – Eljött már az ideje, hogy bemutassam egymásnak az öcsémet és az immáron legjobb barátomat.
    - Csodálom, hogy eddig még nem lesett meg munka közben – jegyezte meg.
   - A látszat sokszor csal Kili esetében. Meg szokta hagyni a magánszférámat – keltem a testvérem védelmére. – Ahogy én is az övét. Ráadásul most ő vetette bele magát a népünk múltjának tanulmányozásába.
    - Valóban, már említetted, hogy most ő olvassa azt a végtelen hosszú könyvet.
    - De attól még szerintem szívesen segédkezne, hiszen nem gyakran adódik ilyen lehetőség, hogy kettőnkre bízna valaki egy kovácsműhelyt. Meg azt sem szeretném, ha hozzám hasonlóan túl sokáig zárkózna be a szobájába. – Mindenképp szerettem volna megvédeni attól, hogy elkövesse az én hibámat.
    - Vigyáz, mert a végén még egy másik kovács lecsap Kilire, miután megtanítod neki az alapokat, és lesz némi konkurenciánk – viccelődött, amitől ismét vad nevetésbe kezdett.
    - Hidd el, ezt nem szeretnéd, mivel nagyobb sikere van a nők körében, mint nekem! – tetetett szomorúsággal tudattam ezt vele.
    - Ne légy te ebben olyan biztos! – mondta meglepő komolysággal. – Úgy tudom, hogy a szőke haj, kék szem párosítás igen kedvelt a nők körében.
    - Talán körülötted is legyeskednek törp-lányok? – lettem kíváncsi, hiszen az egyező haj- és szemszínünk miatt úgy vettem ki, mintha saját tapasztalatból beszélt volna.
    - Anno legyeskedtek, de rá kellett jönniük, hogy az én szívem foglalt.
    - Akkor még inkább itt az ideje annak a látogatásnak – húztam fel a szemöldökömet.
    - Igen, itt van – sóhajtott egy mélyet.
    - Hadd lássák, hogy nem vagy többé agglegény.
    - Ó, azért ne rohanjunk ennyire előre! Lehet, hogy túl későn érek oda, sőt majdhogynem biztos vagyok benne – tette hozzá szomorúan.
    - Majd meglátod, Dofir! Ne add fel előre! – veregettem meg a vállát. – Én viszont most elrohanok Kilihez.
    Vidáman ballagtam az öcsém szobájához, és szinte biztos voltam benne, hogy milyen látvány fogad majd: Kili le-fel járkált, miközben erősen koncentrálva mondogatott pár sort a könyvünkből. Mintha magamat láttam volna egy évvel korábbról. Még ha első benyomásra sok mindenben különböztünk is, ez is egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy nem csak a külsőnket illetőleg voltak közös vonásaink.
    - Kili, bocsánat, hogy zavarlak! – mondtam, mivel azt sem vette észre, hogy bementem a szobájába.
    - Semmi baj, Bátyám, mondd csak! – tette le óvatosan a vaskos kötetet, és bele is rakott egy papír fecnit, hogy jelezze magának, melyik oldalnál szakítottam félbe. – Mi járatban vagy ilyen későn?
    - Ilyen későn? – lepődtem meg a kérdésen. – De hát már majdnem délelőtt van, Kili! Ó! – jöttem rá azonnal, mi történt: ugyanaz, mint ami velem is előfordult annak idején számtalan alkalommal. – Úgy belemerültél az olvasásba, hogy elfelejtettél lefeküdni, igaz?
    - Öhm, azt hiszem – hirtelen zavarodottság jelent meg az arcán; látszott, hogy visszaidézte az éjszaka és a reggel történéseit. – Tényleg, vacsora óta nagyon sok idő telt el – kapott a fejéhez. – Azért is voltam olyan éhes. De hát tudod, hogy mindig van némi rejtett tartalék a szobámban, ha hirtelen megéheznék. Most is az mentett meg – mutatott az asztalán lévő tálra, ami ritka alkalmak egyikeként már ilyen korán teljesen üres volt.
    - Abból sem jöttél rá, hogy elrepült az idő, hogy mindent megettél? – kérdeztem kíváncsian.

 

- Nem, egyáltalán nem – vakarta meg a tarkóját zavarában. – Azt hittem, hogy szimplán hamar megéheztem a vacsora után. Tudod, nem egyszer van, hogy éjszaka nem alszom jól, mert annyira éhes vagyok, így ez nem volt szokatlan.
    - Aha! – Így már mindent értettem. - Gyorsan elmondom, miért jöttem, aztán hagylak is pihenni, Öcsém. Mert rád fér! – tettem hozzá, mielőtt ellenkezhetett volna.
    - Rendben, hallgatlak.
    - Nincs kedved pár napig segédkezni nekem Dofir műhelyében?
    - Hát persze, hogy van – jött elő a szokásos Kili-féle életvidámság. – De hogyhogy erre kérsz? Csak nem kell elutaznia Dofirnak? – trafált bele azonnal.
    - De, és egyedül nem bírnék mindent megcsinálni négy-öt napon át – feleltem.
    - És én jutottam rögtön az eszedbe. Hm… – tetettet sértődöttséget tükrözött az arca. - Csak nem ki akarsz használni, Fili herceg?
    - Nem, nem akarlak kihasználni, Kili herceg. – Régi szokásunk volt, hogy ilyen helyzetekben odatettük a másik neve után a „herceg” jelzőt, ezzel is jelezve, hogy csak a móka kedvéért csináltunk úgy, mintha haragudnánk egymásra.
    - Jól van, mert az nem esne jól az önbecsülésemnek. Meg hát, amúgy is van elég dolgom – mutatott a könyvre.
    - Azt látom, de azért fogadj meg egy jó tanácsot attól, aki végigment mindezen! – kértem, miközben mélyen a szemébe néztem. – Ne hagyd, hogy teljesen magába szippantson a múlt, bármennyire is csábító! Maradj itt a jelenben, Kili! Maradj itt velünk! Ne kövesd el ugyanazt a mulasztást a való életedben, mint amit én!
    - Igazad van: én is hasonlóan kezdek a könyv megszállottjává válni. De most már jobban figyelek majd, ígérem.
    - Jól van. Mert hidd el, nem volt könnyű egy év után visszatérnem a hétköznapokba! Nem jó dolog a vakbuzgóság, efelől biztosíthatlak. – Még mindig éreztem némi szégyenérzetet emiatt, de azzal nyugtattam magamat, hogy legalább az öcsém hasznára lehetett, hogy én már kijártam előtte a rögös utat.
    - Elhiszem.
    - Na de, akkor hagylak is pihenni – tértem vissza a saját emlékképeim mezejéről. – Holnap reggelinél találkozunk, és utána kezdjük a munkát.
    - Rendben – dörzsölte össze a két kezét. – Már alig várom.
    - Biztos, hamar ráérzel. – Már épp fordultam volna ki az ajtón, amikor eszembe jutott még valami. - Ó, és még annyit, hogy holnapra várható Dain bácsikánk.
    - Komolyan? – csillant fel a csokoládé barna tekintete.
    - Komolyan – feleltem.
    - Ez aztán a jó hírek reggele.
    - Épp ezért pihenj, mert holnap sok energiára lesz szükséged!
    - Úgy lesz!

 

 Majd visszasiettem Dofirhoz, akivel az aznapi sürgős munkákat hamarjában elvégeztük. Ő ezután gyors pakolásba kezdett, én pedig a friss munkákat vettem fel. Előreláthatólag sok mindent kellett megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban Kilivel. Mintha a törpök megérezték volna, hogy pont nem kellett volna annyi feladatot ránk bízniuk, és az átlagosnál több megbízást adtak le. De úgy volt szép az élet, ha nem volt egysíkú és egyszerű. Én mindenképp bizakodva álltam az öcsémmel való közös munka elé. Ránk fért pár együtt töltött nap, és még Dáin bácsi is úton volt felénk. Ahogy azt Kili is megállapította: ez a jó hírek reggele volt.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Oda... - 15. fejezet – A múltban elvesztett nagy Ő

- Na? – kérdezte Dofir kíváncsian másnap reggel.
    - Na? – kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna, mi érdekelte.
    - Hogy ment a tegnapi randevúd? - Láttam rajta, hogy tényleg nagyon várta már a válaszomat, így nem is húztam tovább az időt, hanem aprólékosan elmeséltem neki, milyen is volt.
    - Azta! – volt ez az első reakciója. - Te aztán mázlista vagy.    
    - Igen, az vagyok – bólogattam, miközben még mindig Nárin körül forogtak a gondolataim. - De mi van, ha nem lesz ebből az egészből semmi? – rándult hirtelen görcsbe a gyomrom.
    - Ne is mondj ilyet, Fili! Szerintem ti egymásnak letettek teremtve. – Nem túlzott, csúfolni sem akart, tényleg így gondolta. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy ebben biztos legyek.
    - Nagyon remélem, hogy igazad van, Barátom – sóhajtottam egyet. - Tényleg borzasztóan remélem. De ne húzzuk tovább az időt! – csaptam össze a két tenyeremet. - Lássunk munkához!
    Egész délelőtt vártam, hogy Nárin megjelenjen, legalább annyira, hogy rám köszönjön, de még csak a környéken sem láttam. Bár csalódottságomnak nem adtam hangot, és igyekeztem az arcomon is leplezni minden érzelmemet, de Dofir jól ismert már ahhoz, hogy így is tudja, hogy letört a dolog.
    - Biztos valami közbejött neki, hisz két férfival él együtt. Nem is irigylem érte – hívta fel rá a figyelmemet, mielőtt indulni készülődtem.
    - Én is valami hasonlóra gondoltam – mondtam, de a hangomból még számomra is kicsengett a szomorúság. - De akkor is, jó lett volna, ha legalább pár pillanat erejéig láthatom – vallottam be, miközben magam elé meredtem. - Mit tett velem ez a lány, amiért nem tudom kiverni a gondolataimból?
    - Erre csak a nők képesek, Fili, csakis ők. Bár nem ismerek egy tünde és embernőt sem, de biztos, ők is hasonlóak a törp-nőkhöz.
    - Van benne valami – bólogattam beleegyezésem jeléül. - De hagyjuk is inkább a témát, nem hiszem, hogy kész vagyok már egy ilyen beszélgetésre. Még mindez annyira új számomra. Talán most az a helyes, ha nem találkozom Nárinnal ismét pár napig, mert még a végén előbb jönnek a mélyebb érzelmeim, mint ahogy a kapcsolatunk halad előre. Érted, mire gondolok? – féltem, hogy botorságokat beszélek.
    - Hát persze, főleg, hogy én már jártam hasonló cipőben – felelte, és a válaszával meglepett.
    - Talán mégis kész vagyok egy ilyen beszélgetésre – lettem egyre kíváncsibb.
    - Nincs sok minden, amit mesélni tudnék. Beleszerettem egy lányba, de ő csak a barátom akart lenni, sőt el se tudta képzelni, hogy én többet érzek iránta, főleg, hogy öt évvel fiatalabb vagyok tőle – mesélte keserédes hangszínnel.
    - De akkor hogy jött rá végül, hogy szereted?
    - Egyszer rákérdezett, hogy nem tetszik-e nekem valaki, mire rávágtam, hogy van egy lány, akibe belehabarodtam. Sokáig találgatott, minden lányt végigsorolt, akit ismerhettem akkoriban. Végül feladta, mert az sem segített neki, hogy elmondtam, milyen betűvel kezdődik a neve. Még egy ilyen segítséggel sem realizálta, hogy ő volt az, hanem addig kérdezősködött, mígnem talált egy lányt, aki tőlünk nem messze lakott, és ugyanilyen betűvel kezdődött a neve – rázta a fejét, mint aki még mindig hitetlenül, fájdalommal teli szívvel állt ehhez a történethez. – Miután egy randevút is összehozott a lánnyal, akit csak látásból ismertem, kiborultam, és mindent elmondtam neki.
    - Ó, és mi lett a vége? – egyre gyorsabban dobogott a szívem, hisz én még semmilyen hasonló élményt nem tapasztaltam.
    - Teljesen lefagyott. Végül elmondta, hogy ő imád engem, de nem tud úgy nézni rám, ahogy azt én szeretném. Próbált ezután is a barátom lenni, de többé már nem volt ugyanaz a kapcsolatunk, éreztem rajta, hogy feszengett a társaságomban: nem mert többé szép ruhákban lenni mellettem, nem adott több baráti csókot az arcomra, meg se mert már ölelni – ekkor megállt egy kicsit. Én nem siettettem, mivel sejtettem, mennyire fájhatott neki feleleveníteni a múlt sérelmeit. Még ha tapasztalatlan is voltam ezen a téren, minden egyes szavából és arckifejezéséből sütött számomra a szenvedés. Emiatt elkezdtem bűntudatot érezni, hisz miattam fogott bele a történetébe.

 - Végül elköltözött, ráadásul nagyon messzire, én pedig azóta sem láttam. Viszont kaptam tőle valamit: egy csókot, pontosabban egy búcsúcsókot, és nem is akármilyet, hanem egy igazán hosszú, szenvedélyes csókot, ami után könnyes szemekkel hagyott el. – Az ő szemeit is könnyek ködösítették el, miközben visszaemlékezett. Egy pillanatra el is fordult, hogy letörölje őket. Igyekeztem úriember lenni, és nem tettem szóvá; megvártam, amíg összeszedte magát.
    - Tehát sohasem tudtad meg, hogy érzett-e valaha is többet irántad, mint barátság – állapítottam meg, miután visszafordult és mélyen a szemembe nézett.
    - Sajnos nem. Pedig ez nem egy olyan csók volt, amit az ember a barátjának ad. Talán csak nem merte bevallani magának korábban, hogy szerelmes lett a legjobb barátjába. De persze az is lehet, hogy mindezt csak én képzelem bele, és tényleg szimpla baráti szeretetből tette. Mindkettőnknek ez volt az első csókunk, és én örülök, hogy vele történt, és szerintem ő is örült annak, hogy velem lépte ezt meg, de hogy érzett-e bármi többet is irántam, akárcsak egy perc erejéig is, azt talán sohasem tudom meg. – Ahogy beszélt róla, az elárulta, hogy még mindig szerette ezt a lányt.
    - Ez hány éve volt?
    - Tíz.
    - És te azóta sem találtál senki hozzá hasonlót? – kérdeztem halkan.
    - Nem, és nem is akarok. Nekem ő a nagy Ő, és csakis abban tudok reménykedni, hogy neki is én vagyok, mert ha nem, akkor félő, hogy az egész életemet egyedül kell leélnem – sziklaszilárdan mondta mindezt. Látszott rajta, hogy komolyan gondolta, hogy képes lenne agglegényként élni, mert elveszítette élete szerelmét.
    - Biztos vagyok benne, hogy nem kell egyedül leélned az életedet, Dofir. Ha ő számodra az igazi, akkor ismét rátaláltok majd egymásra. Tudod, pontosan hol lakik? – kérdeztem.
    - Igen, egyszer már el is akartam indulni hozzá, de az édesanyám lebetegedett, végül el is veszítettem. Ennek is már két éve, és azóta nem sikerült újra összeszednem a bátorságomat. Pedig tisztában vagyok vele, hogy minél tovább húzom a dolgot, annál kevesebb az esélyem arra, hogy ne legyen házas.
    - Ez sajnos így van. Ne várj sokat, Dofir! Ha kell, én tartom a frontot a műhelyedben. Kérlek, kövesd a szívedet! – raktam a vállára a kezemet.
    - Csak, ha te is követed a tiédet, Fili! – mutatott kifelé a műhelyéből, ahol Nárin állt izgatottan.
    - Ó! – ennyit tudtam csak reagálni erre a pozitív meglepetésre. Már elfogadtam azt a tényt, hogy aznap nem látom őt, de amint mégis megpillantottam, azonnal libabőrös lettem.
    - Menj! – tolt az ajtó felé a barátom.
    - Holnap találkozunk. És addig is, gondolkodj azon, amit mondtam! – kértem komolyan.
    - Úgy lesz, de most menj! - hessegetett a kezével.

- Már azt hittem, ma nem látlak – vallottam be Nárinnak, aki mosolyogva, vidáman várt rám, és a szeme szinte ragyogott, ahogy megpillantott.
    - Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni, de muszáj volt pakolnom. Holnap hajnalban indulok apával és Dárinnal. – Az izgatottságtól beszélni is alig tudott. - Végre belementek, hogy velük mehessek az egyik kereskedő útjukra. Világot láthatok, még ha csak három napról is lesz szó, de akkor is, végre első kézből is megtapasztalhatom, mit csinálnak, hogyan dolgoznak meg a pénzünkért, és én is segíthetek nekik. – Csak úgy sugárzott a mondandójának köszönhetően, amitől én is akaratlanul vigyorogni kezdtem.
    - Ez nagyon jól hangzik. – Annyira jó volt ilyen vidámnak látnom őt, főleg azután, hogy megtudtam, mennyire megtörte őt és a családját az édesanyjának az elvesztése. Az a mosoly, ami aznap az arcát szépítette, a legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Már csak abban reménykedtem, hogy egy életen át láthattam ezt a mosolyt. De ettől túl bizakodónak hittem magam, hiszen még semmi sem volt közöttünk.
    - Bocs, de sietnem kell vissza, ha a családomon múlna, akkor minden fontos dolgot itthon hagynánk. Mindig nekem kell bepakolnom, de végre magamnak is, nem csak nekik. – Látszott, még mindig nem akarta elhinni, hogy ezúttal ő is velük mehetett. – Férfiak! – mondta, majd olyat tett, amire nem számítottam: a nyakamba vetette magát, és olyan szorosan húzott magához, hogy a hajának virágos illatát tisztán éreztem. Tudtam, ez az illat velem marad, amíg újra nem látom.
    Még fel sem ocsúdtam abból a sokkból, amit az okozott, hogy a karjaim között tarthattam Nárint, amikor megpuszilta az arcomat. Beleremegett még a lábam is, és egy pillanat erejéig azt hittem,  összecsuklik alattam. De végül elég erős voltam ahhoz, hogy állva maradjak, és elköszönjek tőle. Azt viszont éreztem, ahogy elvörösödök, bármennyire nem volt ez rám jellemző.  Nárin azonban folyton olyan dolgokat váltott ki belőlem, amikre előtte nem volt példa. Ekkor fogant meg ténylegesen a fejemben az az elképzelés, hogy talán ő volt számomra az igazi, mint ahogy Dofir számára az a bizonyos törp-lány, akiért tíz év után is kitartóan ácsingózott.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)