Vakrepülés - Star Wars - Stormpilot fanfiction (AU)

Finn:

- Rey, hagyj békén! Nem érted, hogy nem megyek el arra a kicseszett randira, és kész? – ordítottam a hálószobám ajtajának dőlve, amit magamra zártam, hogy a legjobb barátom még csak véletlen se tudjon bejönni utánam.

- Márpedig elmész! Nem azért regisztráltam be helyetted erre a vakrandira, hogy kihagyd. Mindenféle teszteket kitöltöttem rólad. Nem hagyom kárba veszni a munkámat és a remek ötletemet – hadarta az ajtó túloldaláról.

- Remek ötletedet? – horkantam fel. – Már megbocsájts, de mi is olyan remek abban, hogy egy sötét étteremben leszek egy vadidegen sráccal, miközben pincérek, mit tudom én, milyen szemüveg segítségével, kukkolhatnak minket? Sőt, biztos, lesz olyan, aki majd hallgatózik is. Ráadásul meleg randipartnerekként érdekesebbek leszünk, mint egy heteró páros. Aj, miért keversz mindig bajba? – kérdeztem kétségbeesve, miközben az ajtónak döntöttem a fejem.

- Nem kevertelek semmilyen bajba. Annyi ajánlást megnéztem erről a helyről és a vak randizásról. Nem is gondolnád, hány sikersztori kapcsolódik az étteremhez? – bizonygatta az igazát. Hisz ő Rey volt, a világ egyik legimádnivalóbb csaja, aki szörnyen a szívén viselte a szerelmi életemet, amivel a párját, Ben Solot az őrületbe kergette. Ahogy hallottam, volt olyan, hogy fél estén keresztül csak rólam beszélt, és arról, miként tudna nekem egy párt találni. Nem csoda, hogy Ben sokszor úgy nézett rám, mintha csak egy teher lennék az életében, bárhogy nem miattam volt mindez.

- Ja, persze.

- Tudod, hogy nem szokásom hazudni, most se teszem. De miért vagy te annyira ez ellen? Hisz így a sötétben, nem a külsejét ítéled meg az adott illetőnek, hanem magát a személyiségét. Ennél tisztább első randiról nem is ábrándozhatnál.

- Hát persze. Én, az álomkóros szerintem el is alszok a dög sötétben, főleg, ha egy unalmas pasit kerítettek mellém – jegyeztem meg pesszimistán.

- Hihetetlen, hogy már előre temeted a dolgot! – hallottam, hogy egyre idegesebb. – Márpedig elmész. Ha kell, betöröm ezt az ajtót.

- Dehogy töröd – nevettem el magam, látva lelki szemeim előtt, hogyan próbálja a vékony lábaival a lehető legnagyobb lökést mérni rá.

Bár, ha volt olyan lány, aki a saját súlyát meghazudtolón képes volt dolgokra, az Rey volt. Lehet, hogy gáz, de olykor azt kívántam, bárcsak heteró lehetnék, hisz akkor már rég egy pár lehettem volna vele, mire Ben egyáltalán a képbe került. Rey mellett el tudtam volna képzelni az életemet; ahogy esténként filmmaratonokat tartunk, és túl sokszor fejezzük be egymás mondatát. Ó, és persze a közös főzőcskézéseinkről ne is beszéljünk, amit hetente, már szinte szeánszszerűen megejtettünk. Túl szép lett volna a mi párosunk...

- Gondolj bele, komolyan eldobnál egy ilyen lehetőséget? Mármint direkt a kitöltött teszt alapján választanak párt melléd.

- Pont, ez a baj: te csináltad azt a tesztet, és biztos, csak jó dolgokat írtál rólam. Aztán meg ahhoz mérten párosítottak valakit. Tudod, mit, menj el te! Így hátha megtalálod a saját magad által idealizált legjobb barátodat – mondtam mindezt, mielőtt realizáltam volna, miket beszélek.

- Remek. Szóval nem nézed ki belőlem, hogy hét év után ismerlek annyira, hogy pontosan tudjam, egy ilyen egyszerű tesztnél, mik a rád illő válaszok. Én feladom. Véletlen se menj el, helyette még évekig gubbassz amiatt, hogy véget ért a legutóbbi kapcsolatod! Végül is, ez a megoldás. – Utáltam ezt a cinikus hangnemét, főleg, hogy ekkor ki is érdemeltem.

Mire kinyitottam a szobám ajtaját, már hűlt helye volt. Én pedig legszívesebben megvertem volna magam amiatt, amiket mondtam. Néha utáltam, milyen bunkó tudtam lenni, még a legjobb barátommal is. Önző dolog volt, tudom, de attól még sokszor rajta vezettem le a feszültséget. Csak ő volt nekem, hisz a szüleim elfordultak tőlem, miután bevallottam nekik, hogy meleg vagyok. Ráadásul, azért akartam ezt tisztázni, hogy nyílt kapcsolatban lehessek a volt párommal, akit csak Huxnak becéztem. A fősulin gabalyodtunk össze. Talán egy kicsit sem illetünk a másikhoz, de volt egyfajta harmónia közöttünk, ami megnyugtatott minket, aminek a vizsgaidőszakokban végképp nagy hasznát vettük. Sohasem veszekedtünk. Bár szinte alig értettünk egyet bármiben is, nem vitáztunk, elfogadtuk, hogy különbözőek voltunk. Talán pont ez volt a baj: idővel rájöttem, hogy dinamikusabb, élettel telibb kapcsolatra vágytam. Szerencsére ő is könnyen belátta, hogy diplomaosztó után a mi életünknek külön utakon kell mennie tovább, így nem lett belőle különösen nagy probléma.

Megeshet, hogy tényleg itt volt az idő a konkrét továbblépésre. Bár nem is azért voltam egyedül, mert ő hiányzott annyira, hanem, mert attól féltem, hogy sohasem találok olyat, aki jobban illik hozzám, mint Hux. Szinte mindennap elfogott a rettegés, hogy eldobtam valakit, aki úgy szeretett, ahogy voltam, és helyette a magányt választottam. A bizonytalanság árnyéka folyton körülöttem lengett, hogy újból és újból emlékeztessen rá: talán örökre egyedül maradok.

De még nem adhattam fel, főleg nem ilyen fiatalon, végképp nem azok után, mennyit fáradozott Rey emiatt a vakrandi miatt. Így letusoltam, majd vállalható külsővel indultam el az étterem felé. Bár tudtam, hogy korom sötét lesz, de utána csak találkoznunk kellett.

Két eshetőségtől is nagyon féltem: hogy jó fej lesz a srác, de mikor meglátom, akkor nagyon nem fog vonzani a külseje; vagy dögunalom lesz, amit még egy tetszetős csomagolás sem orvosolhat. De amitől még jobban rettegtem, hogy én teljesen belebolondulok, míg ő csalódni fog bennem. Nem mondtam volna, hogy csúnya vagyok, de olyan hű de jóképűnek sem tartottam magam. Ráadásul nem tudtam kibékülni azzal a ténnyel, hogy fekete voltam. Mindig is úgy éreztem, hogy duplán hátráltatott helyzetbe kerültem, hisz nem csak a rasszom, hanem a szexualitásom terén is kisebbség részét képeztem. Erre persze lehetett volna azt mondani, hogy különlegesebb voltam, mint az átlag, de a világban a különlegeseket sokszor elnyomják, mivel a többség az úr.

Tudtam, még ha minden jól is alakulna ezzel a sráccal, mert tök jól eldumálgatunk, megvan a kémia is közöttünk, és ő egyáltalán nem rasszista, akkor is, szembesülve velem, lehet, hogy csalódna, szimplán azért, mert nem jönnek be neki a fekete pasik. Amit megértettem volna, mert őszintén, nekem sem voltak az eseteim. Talán ezért is alakult ki a kisebbségi komplexusom: hisz hogyan várhattam el, hogy valakinek tetsszen a külsőm, amikor én magam sem tudtam kibékülni vele, és sem jöttem volna össze egy néger sráccal? De talán –  viszont ez tényleg egy óvatos talán – egy olyan férfi várt rám a sötét rejtélyében, aki pontosan engem akart, míg nekem épp hozzá kellett odamennem. Rey… Bíznom kellett a legjobb barátomban, hogy úgy töltötte ki azt a tesztet, hogy igenis hozzám illő partnert kapjak.

- Jó napot, Uram! Ön is a vakrandira jött? – kérdezte a recepciós nő, miután egy pincébe le kellett mennem.

- Igen – feleltem kurtán, hisz mi az Istenért jöttem volna le ide, ha nem azért, hogy méltóságomtól és komfortzónámtól megfosztva, a sötétség rabjává váljak. De vajon kivel kellett raboskodnom?

- Kövessen! – kérte, miután elmondtam a nevem, majd felvéve egy fura szemüveget, amivel tudott a sötétben is látni, kinyitotta előttem az ajtót. – A partnere már várja.

- Remek, ez jó hír – mondtam, majd egy csiga tempójától fényévekre lemaradva, próbáltam senkit és semmit sem feldönteni, miközben haladtam a felé a bizonyos illető felé.

- Fogja csak meg a kezem, én majd vezetem! – Anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá, már meg is ragadta a bal tenyeremet, és mint egy kisgyereket, úgy irányított a cél felé.

- Meg is érkeztünk! Finn, bemutatom magának Poet.

- Örülök, hogy megismerhetlek – hallottam egy érces hangot, ami azonnal felperzselt bennem valamit. Csak reménykedni tudtam, hogy nem a leányzó perzselgetett a sötétben, amiért kedvességemet nem vesztegettem rá.

- Én is, hogy megismerhetlek téged. – Bár a hangom kicsit bizonytalan volt, de legalább nem remegett, amit már félsikerként könyveltem el.

- Mivel már az interneten korábban leadták a rendelésüket, így nemsokára ki is hozzuk maguknak – mondta a nő, nekem pedig fogalmam sem volt, Rey mit kérhetett számomra.

- Finn, tényleg így hívnak, vagy ez csak az online álneved? – kérdezte óvatosan.

- Tényleg így hívnak – feleltem. – És te Poe vagy igazából is?

- Poe bizony! – Volt valami megfoghatatlan lazaság a hangjában, ami tetszett. – Ez nagyon izgi, nem?

- Ez a sötétesdi?

- Igen, meg ez az egész – kezdte lelkesen, amitől elmosolyodtam. – Az, hogy tényleg egymást ismerjük meg, a csomagolás nélkül. Nem, mintha az semleges lenne. De tudod, zsinórban háromszor futottam bele az elmúlt öt évben olyan kapcsolatokba, amiknek az alapját a testi vonzalom adta. Persze, kedveltem őket, de szerelemmel senkit sem szerettem igazán. Ezért gondoltam, hogy most más megközelítésből kellene megpróbálnom a randizást – mesélte, én pedig ledermedtem, mivel hirtelen azt se tudtam, miért voltam itt. Csak Reyt akartam kiengesztelni, magamtól sohasem jöttem volna ide, hisz pont, hogy rettegtem ettől a sötétben ismerkedjünk meg dologtól.

- Remélem, sikerrel jársz – ennyi tellett tőlem.

- Én is, és hogy te is. Hátha sikerülne két legyet ütnünk egy csapásra. – Ha a lelkesedést vénás dózisban lehetett volna adományozni, Poe az étteremben lévő összes személynek adhatott volna elegendő adagot. Rögtön megkedveltem, ez nem volt kérdés. Alig két perce, hogy leültem elé, de máris bírtam a srácot, így meg kellett próbálnom magamat is a legjobb színben feltüntetnem, de persze hazug szépítgetések nélkül. Úgy éreztem magam, mintha egy pilóta kiszúrta volna, hogy egyedül barangolok a sivatagban, és felvett volna magához a gépére.

- Igaz, te is imádod a Star Wars filmeket? – kérdeztem rá, mert szerencsére, Rey kérésére elolvastam az adatlapját, ami alapján összepárosítottak minket.

- Az nem kifejezés, kívülről fújom az összes résznek a szövegét – felelte büszkén.

- Én csak A Jedi Visszatér-nek, az a kedvencem.

- Nem A Birodalom Visszavág? – lepődött meg. – Hát milyen igazi rajongó az, akinek nem a A Birodalom Visszavág a kedvence?

- Pont ilyen, mint én.

- Akkor mondd meg, miért A Jedi Visszatér az a kedvenced? – lett kíváncsi.

- Hm… tudod, mikor pici voltam, és először láttam a negyedik és ötödik részt, azonnal megszerettem őket, de valahogy az igazi tanúságot számomra a hatodik rész nyújtotta.

- Mégpedig?

- Hogy ne adjuk fel sohasem a jobbá való változást. Mindig tegyünk azért, hogy jó felé terelődjön az utunk, mert az utolsó előtti pillanatban is van még esély arra, hogy beteljesítsük a sorsunkat. Jobb később, mint soha. Persze, nem lehet megbocsájtani Darth Vadernek, azokat, amiket tett, az képtelenség, de mégis, felélesztette azt a Jedit, aki egykor volt, és az megmentette a fiát, és számtalan életet. Ezzel egyensúlyba hozta az erőt és a saját sorsát is. Annyi elvett élet után, oly sokat mentett meg. Ezért is szeretem, hogy a felújított verzióban, a fiatal Anakin jelenik meg szellemként, mert akkor halt meg jedinek lenni. Ó, és hát persze Luke kitartó szeretetéről, és az apjába vetett hitéről se feledkezzünk meg. Luke volt mindig a példaképem. – Szokásosan beleestem abba a csapdába, hogy amint egy számomra fontos dologról kezdtem el beszélni, túl lelkesen és túl sok mindent mondtam.

- Uraim, meghoztam a rendelésüket. Egy mini pizza és egy tál carbonara spagetti – hallottam a hirtelen mellettünk termet pincérnő hangját. – Szeretlek, Rey! – suttogtam az orrom alatt, hiszen ölre is mentem volna egy kis carbonaraért.

- Köszönjük! – mondtuk szinte egyszerre Poeval.

- Ha megkérhetlek, gyorsan edd, amit rendeltél, mert hátha találnánk még egy jó kis ékszerest nyitva! – jött a nem várt kérés.

- Ó, elfelejtetted, hogy valakinek szülinapja van, és még venned kell neki valamit? – volt ez az első ötletem, mert rám nagyon is jellemző volt az ilyesmi.

- Dehogyis, hát neked! – úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Tessék? – ráncoltam a szemöldökömet, bár ő ezt nem láthatta.

- Eljegyzési gyűrűt akarok neked venni, mert az hét szentség, hogy én elveszem azt, aki ilyen monológot mond A Jedi Visszatérről. Csak úgy szólok, Finn, megszoksz vagy megszöksz! Bár ez a sötétség az én malmomra hajtja a vizet: nem igazán tudsz csak úgy meglógni. Még ha meg is próbálsz, én hamarabb kiérek, és akkor a lenyűgöző sármommal magamba bolondítalak. – Az érces hangjáért éltem. Esküszöm, ha bele lehetett szeretni egy férfi hangjába, akkor nálam ez megtörtént. És ha tényleg olyan sármos volt, ahogy azt mondta, akkor tudtam, képes lettem volna már ezen az estén elmenni vele jegygyűrűért.

- Miből gondolod, hogy elmenekülnék egy ilyen ajánlattól? Bár félő, ha kinn meglátsz, akkor inkább rohansz tőlem el, mint egy ékszereshez velem – jött elő a negatív énem, mielőtt átgondolhattam volna, mit is mondok ki.

- Tessék? – hallhatólag meglepődött. – Ez most ilyen hülye duma, hogy milyen csúnya vagy, aztán kimegyünk, és a pofám leszakad, amiért te vagy a világ legszexibb pasija, igaz?

- Bárcsak így lenne! Bár egy rossz vicc lenne, hogy ki nem állhatom a tükörképemet! – szontyolodtam el belegondolva, hogy tényleg csalódást fog neki okozni a külsőm.

- Nem hiszek neked, Finn – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangnemben. – A hangodból hallom, hogy szexi vagy.

- Ó, hogy te ezt így hangból leszűröd? Remek képesség.

- Az bizony! Zsigerből érzem, hogy az vagy, és kész. De tudod, mit? Ha nem is lennél az, sőt, egyáltalán nem lennél az esetem külsőleg, az sem érdekelne. Van benned valami, ami már a profilod alapján megfogott. Csak olyan dolgokat szeretsz, amiket én, és maga a beszédstílusod is megragadott. Az előbbi monológoddal pedig végképp levettél a lábamról, így bár nem láthatod, de az asztal alól beszélek neked – nevette el magát, és én is vele tartottam a vad kacagásba. – Van, akit egy év után sem ismertem meg igazán, de veled kapcsolatban úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna.

- Azta! Akkor mély benyomást kelthettem benned, pedig tíz perce vagyok csak itt.

- Mélyet bizony, Finn! Mélyet bizony.

- De mi volt, ami annyira megfogott a profilomban? – voltam kíváncsi.

- Minden, de tényleg. Viszont, ami miatt igazán éreztem, hogy te tiszta szív vagy, az a blogod.

- A blogom? – lepődtem meg, de aztán beugrott, hogy Rey volt olyan kis hamis, hogy a bemutatkozó szövegem végére odarakta a verses blogom linkjét.

- Te ízig-vérig költő vagy, Finn. Látszik, hogy irodalomszakra jártál az egyetemen. És most egy kiadónál dolgozol, mint lektor, igaz?

- Igen.

- Biztos remekül bánsz más munkáival is, de amik belőled jönnek, azok páratlanok.

- Azért ne túlozz! – megilletődtem a lelkesedése miatt, és örültem, hogy nem látta, miként kezdtem el izzadni zavaromban.

- Nem túlzok. Minden versedet kívülről fújom. Két kedvencem is van, az egyik, amiben a lenyugvó Nap metaforáját használod arra, milyen egy életének végén járó ember szemével látni a világot. A másik pedig, amelyik az édesanyádról szól. Átjött belőle, hogy a világot jelenti neked, épp ezért törtél darabokra, amiért nem úgy fogadta apukáddal azt, hogy a férfiak vonzanak.

- Szótlan vagyok, Poe. – Nem hittem volna, hogy egy sötét étteremben találom meg a legnagyobb rajongómat. - Igaz, hogy olykor-olykor kaptam jó visszajelzéseket az írásaimra, de szabályosan megtisztelve érzem magam, amiért rád ekkora hatással voltak – mondtam végül.

- Nem is tudod, mennyire nagy hatással. Te lettél a kedvenc költőm. Ezt lehet, nem kellett volna lelőnöm így a randink elején, nehogy megijedj, hogy valamilyen kattant fan vagyok, de így jött ki a lépés, és most már szeretném, ha tudnád, hogy még ha téged nem is, de a lelkedet a verseid által már ismerem. És azt kell mondanom, Finn, hogy te egy gyönyörű személy vagy. Ha mindez nem is a legtetszetősebb külsőben van tálalva, engem az sem érdekel. Beleuntam a gyönyörű, középszerű pasikba. Én valaki olyat akarok, akiből árad a szeretet, a szenvedély és a tűz. Te pedig pontosan ilyen vagy. Csak van egy hatalmas nagy önutálat benned, ami átjön a verseidből; de idővel remélem, ez majd javulni fog.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk némaságban, de úgy éreztem, bárhogy én vagyok a költő kettőnk közül, ő ekkor minden szavamat elvette. Ebben a sötétben, a szótlanságom talán hangosabban kiáltott, mint a legfájdalmasabb verseim, és tudtam, Poe érzi ennek a csöndnek milyen súlya és jelentősége van. Majd, amikor kezével óvatosan megtalálta az enyémet az asztal tetején, és megfogta azt, éreztem, ahogy ujjaink összeforrtak, és hogy a légzésünk ugyanolyan tempót vett fel, az arcunkat pedig alig választotta el pár centi egymástól. Ki tudja, kik és milyen közelről vizslathattak minket a fura szemüvegeikkel, amikkel láttak a sötétben, de most semmi sem érdekelt, csakhogy ne kelljen innen elmennem, megtörve azt a varázst, ami a sötétségben született Poe és közöttem.

Legalább másfél órán át beszéltünk megállás nélkül. Még csoda, hogy valahogy elfogyott a tányérainkról az étel. Bár persze az övét nem láthattam, viszont róla igencsak sok mindent megtudhattam. Azt, hogy kicsiként váltak el a szülei, és az ő Star Wars imádata onnan eredt, hogy ezek a filmek adtak neki erőt, vagyis pontosabban menekülő utat, saját életének a fogságából, amiből képtelen volt önerőből szabadulni, amíg el nem került fősulira. Ott kommunikáció szakon végzett, ami igencsak jól illett hozzá.

Egy biztos, ha valaki megismerte Poe-t, mély benyomással volt rá. Lehet, hogy nem jó értelemben, de hogy emlékezetes jelenség volt, az biztos, és ezt a külsejének nulla ismeretével is ki mertem nyugodt szívvel jelenteni.

A külső… Minél inkább éreztem, lassan itt az idő, hogy találkozzunk egymással a fényben, egyre nagyobb félelem fogott el, amit ő is észrevett.

- Finn, nyugalom! – fogta meg a kezemet, amit gőzöm sincs, honnan tudott, éppen hol van. – Nem harapok!

- Tudom, de… Nem lehetne, hogy miután kimegyek, te vársz egy kicsit, hogy legyen időm elmenni, és legközelebb is itt találkoznánk, a sötétben? – jött a gyámoltalan kérdésem, amire sejtettem, hogy nemleges választ kapok.

- Nem bizony! – felelte határozottan. – Mitől rettegsz ennyire?

- Hát nem nyilvánvaló?

- Arra tudok tippelni, hogy félsz, kiábrándítóan csúnya vagyok, pedig, azért szerintem ez nincs így. Bár lehet, neked pont nem leszek az eseted.

- Jaj, Poe! Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy túlságosan is az esetem vagy. De én… Én nem vagyok… Én fe… - Ki akartam mondani, hogy fekete vagyok, de képtelen voltam rá. Olyan jó érzés volt a sötétség árnyékában elfelejtkezni a rasszomról. Utáltam magam, amiért ki nem álltam, hogy néger vagyok, és ez az önutálat - ahogy azt ő is mondta - még a verseimben is lecsattant.

- Nem hallgatom itt ezt a hülyeséget, amibe belekezdtél. Kapsz három perc előnyt, amíg összeszeded a bátorságodat. De ha el mersz rohanni, sprinterré válok a kedvedért, mert Isten bizony, utolérlek, Finn. Egy ilyen pasiért az életemet is kilehelném magamból, csakhogy ne merj faképnél hagyni. Világos voltam? – Hihetetlen, milyen huncutsággal mondta mindezt, miközben komolyság is sütött a szavaiból. Tényleg nagyon jó benyomást tehettem rá, ha ennyire ragaszkodott a találkához. Nem akartam elszomorítani; ezt inkább a külsőmre hagytam. Rettegtem attól a csalódott tekintettől, amivel majd perceken belül találkozok.

Miután odahívtuk a pincérnőt, aki kivezetett, először a lámpafény szörnyen bántotta a szememet, és csak foltokat láttam. Reméltem, ezek a foltok, majd Poe szemében szebbként tüntetnek fel: hisz minél kevesebbet lát belőlem, annál jobb.

Tényleg nem várt három percnél többet, hogy ő is kijöjjön. És persze, hogy egy ultraszexi fehér pasas pont előtte jött ki. Gondoltam, ő is várja a randipartnerét, de így szinte biztosra vettem, hogy Poe hozzá fog kapásból menni. Mikor kilépve elkezdett hunyorítani, úgy éreztem, itt az utolsó esélyem a menekülésre, így először csak hátráltam, majd gyorsan megfordultam. Ám mielőtt akár egy lépést is tehettem volna, egy erős kéz maga felé rántott.

- Hé, mondtam, hogy ne menj sehova! – jegyezte meg, én pedig nem tudtam ellenállni, alaposan szemügyre vettem az arcát. A boci barna szemeit, azt a megnyerő mosolyát, ami tényleg sármos volt, és a dús göndör haját. Remek: túl szexi. Tudtam, hogy ez lesz. De miért nem akart elengedni? Én csak el szerettem volna menni, minél messzebb tőle, bebújni az ágyamba, és magamra zárni a szobám ajtaját, hogy még Rey se tudjon beszélni velem.

- Honnan tudtad azonnal, hogy én vagyok, és nem ő? – mutattam a másik férfira, akihez közben megérkezett a magassságban és alkatban is pont hozzá illő, gyönyörű szőke nő. Hát igen, így nézett ki egy álompár…

- Ne viccelj! Ha húszan lettek volna itt, akkor is tudom, hogy te vagy az.

- De honnan?

- Nem lehet mindenre konkrét választ adni, Finn. Tudtam, hogy te vagy, és kész. Így közelebbről pedig még egyértelműbb – fürkészte az arcomat, én pedig mindennél jobban szerettem volna tudni, milyen gondolatok járhatták át a fejét.

- Azt mondod? – mosolyogtam rá, mert nem lehetett komornak maradni mellette.

- Azt! Ezek a kétségbeesett barna szemek egyszerűen gyönyörűek – sóhajtott, majd az ajkába is harapott, amitől elkaptam a tekintetemet. – Hé, ne gyere zavarba! Aki ilyen szexi, annak nincs joga hozzá.

- Én, szexi!? – esett le az állam. – Poe, nézz már rám! Van rajtam legalább tíz kiló felesleg. A szám olyan vastag, hogy három normális méretű ajak is kitelne belőle… - De mielőtt folytathattam volna, megcsókolt. Ráadásul igencsak intenzív játékba invitálta a számat, én pedig, ha akartam volna, se tudok neki ellenállni, így még azzal sem törődtem, hogy a pincér csaj nagyban minket kémlelt.

- Tény és való, nehéz betelni az ajkaddal, de pont ezért olyan szexi. A súlyod pedig, hm… - Ekkor olyan erősen markolt bele a két tenyerével a fenekembe, hogy felnyögtem, és a pincérlány bazsalygása csak növelte az idegességemet. – Nincs itt semmilyen felesleg. Más egyéb kivetni való saját magad ellen?

- Most mondjam ki? Hisz te is látod – mutattam az arcomra, bár az egész testemen is végig mutathattam volna.

- Mondd ki, Finn, mert esküszöm, hogy nem tudom, mi bajod van. Egy láthatatlan heg van az arcodon, amit nem veszek észre, vagy mi? – Olyan lelkesen kémlelt, hogy elhittem neki, tényleg nem tudta, mire értettem.

- Arról beszélek, te kattant, hogy fekete vagyok. – Talán túl erőszakosan mondtam, de így jött össze.

- Khm… - horkantott fel, majd elkezdett nevetni, amivel szíven talált. Ilyen reakcióra pont nem számítottam tőle.

- Értem – suttogtam, majd elindultam a kijárat felé, nem érdekelve, hogy szólongat.

- Állj már meg! – kérte, mikor már kinn voltunk. Az őszi nyírkos levegőben azonnal elkezdtem fázni, így még inkább sietésre ösztökéltem magam. – Finn, ha nem állsz meg, esküszöm, hogy hazáig követlek, és akkor a hálószobádban fogunk kikötni.

- Te nem kötsz ki velem sehol sem! – ordítottam. – Arra jó lennék mi, hogy meghúzhass, mert a telt ajkammal nem tudsz betelni, és mert nincs rajtam egy kiló felesleg sem. Aham… Arra jó vagyok, de azért képen röhögsz, amiért fekete a bőrszínem. Mondhatom, remek.

- Finn…

- Ó, és törlöm az egész kicseszett blogomat, hogy semmilyen kapcsolatod ne lehessen velem! – Magamat is megleptem azzal, milyen düh és fájdalom visszhangzott a hangomból, abban az elhagyatott utcában, ahol az étterem volt. Talán azért zaklatott fel ez ennyire, mert arra a közel két órára, amit vele töltöttem, igenis elhittem, hogy Poeval talán összejöhet az, ami Hux és köztem nem volt meg.

- Te hallod, amiket mondasz? Mert szerintem mindjárt kijön egy itt lakó személy, mert az is jobban átlátja, milyen sületlenségeket hordasz össze.

- Kinevettél, Poe! – nyomatékosítottam a dolgot.

- De nem azért, ahogy azt te hiszed. Az Istenit! – Nem tudom, hogyan, de pár másodpercen belül már egy falnak nyomva találtam magam, és mivel jóval erősebb volt nálam, így max, akkor tudtam volna szabadulni tőle, ha ágyékon rúgom, de valamiért nem vitt rá a lélek.

- Engedj el! – köptem a szavakat.

- Nem, amíg nem fogod fel, hogy azért nevettem, mert nem hittem volna, hogy kisebbségi érzésed van, csak, mert nem vagy fehér. Nézz már rám: én latin-amerikai vagyok! De ezért sohasem éreztem magam kevesebbnek. Az a szép a világban, hogy ennyire sokszínűek vagyunk, kívül és belül is. Mi pedig egy egzotikus páros lennénk – mosolyodott el, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem, ami így is majd ki akart esni. – A szentségit, Finn, tudod te, hányszor álmodtam arról, hogy egy telt ajkú, hófehér fogú, néger pasim lesz? Már szinte büntetendően sokszor. Így mikor megpillantottalak, azt az érzést, ami magával ragadott, nehéz lenne szavakba öntenem. Mintha megnyertem volna az ötös lottót: a kedvenc költőm, aki Star Wars rajongó, külsőleg is a zsánerem. Erre te azt hitted, hogy kinevetlek, és csak egy éjszakára kellenél? – Forró lehelete vonzotta az ajkát az enyémhez. Tudtam, hogy meg fog csókolni, így becsukva a szememet, vártam, mikor forrunk újra össze.

Úgy elragadott minket a hév, hogy még az is átfutott a fejemen, hogy tényleg neki lesz igaza, és az ágyamban kötünk ki, de a tudtomra adta, hogy hazakísér, és utána ő is szépen hazamegy. Viszont a számomat elkérte, és még ezerszer bizonygatta, hogy márpedig higgyem el: én vagyok álmai pasi. Így, miután elváltunk, folyamatosan megcsíptem különböző helyeken magamat, hogyha mindez csupán egy álom, akkor még azelőtt keljek fel, hogy túlzottan beleélem magam. De úgy tűnt, ébren voltam.

- Rey! Rey! Rey! – suttogtam a legjobb barátom nevét, hisz mindezt csakis neki köszönhettem. – Hogy fogsz te örülni, ha holnap mindent elmesélek.

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

További Stormpilot történeteket ITT találtok.

Valósággá nőtt álom - Star Wars - Stormpilot fanfiction - 18+

Poe:

Még csak két hete, hogy elkapott az Első rend, bár egy élettel értek fel az állandó kínzások és sötétség közepette eltelt napjaim. Minél több időt töltöttem itt, annál inkább elfelejtettem, milyen is volt az átlagos életem: fényes nappal repülni az égen, szállni a felhők fölött és galaxisok között; milyen extázissal ért fel épphogy megnyerni egy csatát, ami majdnem az életemet követelte. Ez voltam én: Poe Dameron, az Ellenállás egyik legjobb pilótája, Leila hercegnő egyik legfőbb bizalmasa – mármint reménykedtem benne, hogy annak tartott. De minden egyes kínban és komorságban eltelt napom, elsötétítette alapjáraton ragyogó elmémet, és életvidám kedvemet egyre inkább a feledés homályába száműzte, így nem maradt más számomra, csak a remény halvány szikrája. De hittem, hogy jöhetett még valaki, aki újra lángra gyújtotta azt bennem, ahogy nemrég Finn tette.

- Épp nincs üres cellánk, úgyhogy idejössz, te áruló – hallottam az egyik katona hangját, aki belökött valakit hozzám. – Remélem, kellően megsérültél.

- Téged is jó volt újra látni, cimbora! – próbált szarkasztikus lenni, de lihegése és a hangjában lévő él elárulták, hogy súlyos fájdalmak kínozták. Bár a vaksötétben semmit sem láttam belőle, a jó reflexeimnek köszönhetően még időben odakaptam felé, mielőtt összeesett volna.

- Hé, jól vagy? – kérdeztem ijedten.

- Még szép, hogy jól – vágta rá a színtiszta hazugságot, és a hangjában, valamint abban a furcsa érzésben, ami hirtelen elfogta a gyomromat, amint magamhoz húztam, volt valami ismerős. De az itt töltött napok hatására könnyen lehetett, hogy már saját tulajdon édesanyám hangját sem ismertem volna fel, nemhogy valakijét, akit csak halvány emlékként őriztem az elmémben.

- Gyere, lefektetlek! – húztam az ágyamnak titulált kényelmetlen dologhoz, majd amennyire vakon sikerült, óvatosan elhelyeztem.

- Jól sejtem, hogy nincs semmilyen orvosságod? – kérdezte elhaló hangon, ami túlságosan is a szívembe mart.

- Sajnos jól. Magamon kívül mással nem tudok szolgálni – feleltem vidáman, bár én is már csak árnyéka voltam annak, akit két hete elkaptak.

- Az is több, mint amiben reménykedtem, amikor idehoztak. Tudod, mit? Mesélj, hogy eltereld a figyelmemet a folyamatos fájdalomról! – kérte, én pedig lelkesen álltam a szolgálatára.

- Rendben. Nem tudom, szeretsz-e repülni.

- Még szép – vágta rá azonnal.

- Akkor talán megérted, miért ragadott magával és tett a függőjévé ez a dolog. Ez nekem nem hivatás vagy hobbi: a repülés az életem. Csak akkor érzem igazán szabadnak magam, amikor egy gépben, a magasból szemlélem a világot. Mert ilyenkor olyan, mintha képes lennék uralni azt, és azáltal, hogy az Ellenállás tagja vagyok, ezt az uralkodást jó irányba terelem – kezdtem boldog mesélésbe, és minél több szó hagyta el kicserepesedett ajkamat, annál inkább visszatért belém az erő, ahogy legfőbb éltetőmről, a repülésről beszéltem.

- Ez remekül, hangzik. Te egy remek ember vagy – jegyezte meg az idegen, ami nagyon jól esett.

- Köszönöm.

- Egyébként tudod, mire mondják még, hogy olyan, mint a repülés? – kérdezte kíváncsian, de közben volt némi hamisság is a hangjában, amit még a fájdalma sem tudott elnyomni.

- Nem – feleltem.

- A szeretkezésre.

- Ó! – Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. Ilyen összehasonlításra nem számítottam. – Végül is, van benne igazság. Mármint gondolom.

- Csak gondolod?

- Nem tudom, haver… Talán csak azért, mert sohasem a megfelelő személlyel történt, de én nem igazán éreztem azt a nagy szárnyalást szeretkezés közben – vallottam be.

- Hm… Valószínűleg ez azért van, mert sohasem szeretkeztél, hanem csak szexeltél. Érzelem nélkül nem az igazi, az csak egy pillanatnyi mámor, ami lehet, hogy kicsit felrepít, de igazán nem is vagy a magasban, máris a mélybe zuhansz. Mármint én ezt így tapasztaltam, de bevallom, szeretkezni még én sem szeretkeztem.

- Ó, akkor legalább nem vagyok ezzel egyedül – veregettem meg a vállát, mármint azt akartam, de a vaksötétben az oldalbordáját értem, pont ott, ahol a sebe volt, így szándékom ellenére egy fájdalmas nyögést váltottam ki belőle. – Egek, sajnálom! Nem akartam.

- Öhm… - kapkodta a levegőt. – Semmi baj, csak ezt inkább ne ismételd meg, ha lehet.

- Nem fogom, ígérem. Egyébként, ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor be kell vallanom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy nemcsak, hogy sohasem a megfelelő személlyel feküdtem le, hanem úgy ámblokk nem is megfelelő nemű embereket kerestem. – Itt a sötétség védelmében, egy vadidegen fiúnak képes voltam kimondani azt, amit eddig még saját magam előtt is csak nagybetűs talánként vetettem fel.

- Megértelek, de hidd el, az sem elég, ha a megfelelő nemű személlyel vagy együtt. Én például régóta tudom, hogy csakis a férfiak vonzanak, és úgy tűnt, hogy a környezetemben is vannak ilyen személyek. Bár én csak az egyiküknek adtam be a derekamat, azonban lehet, neki sem kellett volna. Kedveltem a fiút, de mégsem eléggé. Jó volt vele a szex, de közben nagy csalódás is. Talán sokkal jobban vonzott az a vágy, amit kiváltottam belőle, mint a saját szenvedélyem az irányába, és csak miatta mentem bele, hogy heti rendszerességgel megismételjük a dolgot. – Úgy tűnt, nem csak én voltam őszinte kedvemben. – Egyébként, pont ő hozott most ide a cellához. Kicsit berágott, amiért fellázadtam.

- Azt meghiszem ám, eltűnt a szexpajtija. Gondolj bele, milyen kanos lehet most szegény! – próbáltam viccelődni, és úgy tűnt, a szavaim célba is találtak, mivel őszinte nevetést hallatott újdonsült barátom.

- Én még sohasem próbáltam férfival, de szeretném. Viszont ezek után, hogy elmesélted, az sem elég, hogy a megfelelő nemű személlyel vagy, már nem is tudom, hogy lenne-e értelme – vakartam meg a tarkómat egy mély sóhajtás kíséretében.

- Nincs egy olyan férfi sem az életedben, aki felkeltette volna ilyen téren az érdeklődésedet? – kérdezte. – Mármint, akiben nem csak egy helyes pasit láttál, hanem a számodra tetszetős külső mögött, egy olyan személyiséget is, ami megragadott?

- Hm… Hát, igazából volt ez a fiú… - Láttam magam előtt azokat a húsos ajkakat és azt az elszánt tekintetet, ami képes lett volna reménnyel feltölteni a galaxis minden bolygóját.

- Csak volt? – kérdezte.

- Igen… Mármint nem tudom – ráztam a fejemet, bár a cellatársam ezt nem láthatta. - Mikor elfogtak két hete, ő kiszabadított. Igaz, azért tette, mert pilótára volt szüksége, de nem bántam, hisz így mindketten jól jártunk. Nem tudnám elfelejteni azt az érzést, amikor egy biztonságos sarokba vont, és levette a maszkját. Ahogy felfedte előttem a gyönyörű arcát, akkor már tudtam, akármit is kérjen tőlem ez a fiú, én megteszem neki, bármi áron – kezdtem ömlengésbe, de ez sem érdekelt, hiszen ha Finnről volt szó, továbbra is minden belefért nálam. – Valami hülye neve volt, mint gondolom neked is itt az Első rendnél. Én azonnal elneveztem Finnek, ami tetszett neki. Lehet, hogy túl szentimentális vagyok, de ahogy elfogadta a névajánlatomat, mintha új személyazonosságot adtam volna neki, és ezáltal egy új élet kezdetét, amikor felszálltunk a lopott géppel. De…

- De mi?

- De aztán lezuhantunk, és mire magamhoz tértem, már újra itt voltam, és Kylo Ren alig várta, hogy ott folytassa a kínzásomat, ahol pár órával korábban abbahagyta. Én azonnal Finnről érdeklődtem, ő pedig nevetve jegyezte meg, hogy meghalt. – Muszáj volt megállnom a mesélésben. Egyszerűen túl fájdalmas volt belegondolnom, hogy az a csodás fiú, akit meg sem tudtam ismerni, már nem volt köztünk.

- Biztos vagy benne, hogy nem hazudott? – kérdezte a sérült cellatársam.

- Nem. Hogyan is lehetnék? De ha élne, gondolom, ő is itt lenne valahol – feleltem monoton hangon.

- Szóval tisztán látod magad előtt ezt a fiút?

- Igen.

- Minden egyes apró részletre emlékszel vele kapcsolatosan?

- Nem – feleltem, bár nem értettem, hogy miért akart ilyen mélyen belemenni a témába, amikor így is szörnyen fájt ez az egész. – Egy valamire nem. Bárhogy próbálkozom, nem tudom felidézni a hangját. Az agyam ezzel kapcsolatosan, mintha teljesen le lenne blokkolva. Épp ezért, néha úgy érzem, hogy talán nem is létezett, én pedig nem hagytam el ezt a helyet, amióta idehoztak. Hogy Finn csak az elmémnek egy mentőterve volt felém, hogy ne őrüljek bele ebbe az egészbe.

- Hm… Egy biztos, tényleg játszik veled az elméd, de nem Finn létezésével kapcsolatosan – mondta, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

- Hát, akkor?

- Tényleg elfelejtetted a hangját.

- Azt igen… De talán, ha újra hallhatnám – ábrándoztam.

- Ez is bukó!

- Miért? – egyre jobban összezavart.

- FN-2187.

- Ne! – eszméltem fel végre elmém vakságából, ha már a szemeim továbbra is vakok maradtak.

- De bizony!

- Finn, hát te élsz? – már szinte hisztérikus volt a hangom, de mindez mit sem számított egy ilyen csodás hír után.

- Mint hallhatod. Mármint, mint hallhatnád, ha nem lennél ilyen kis feledékeny – nevette el magát, én pedig kitapogattam az arcát, majd végigsimítottam az egyik ujjamat azokon a vastag ajkakon, amik túlságosan is sokszor jelentek meg álmaimban.

- Tényleg te vagy! – mondtam, majd nem gondolkozva, szájához kaptam, hogy táncba hívjam párnáit, hogy egyes álomképeim végre valósággá nőjék ki magukat. És rá kellett jönnöm: nem volt az az álom, ami felérhetett a valósággal. Azt a mámorító ízt, ami beborította a számat, csak az az érzés tudta felülmúlni, ami a gyomrom felett vette át az irányítást.

- Még egyszer ne felejts el semmilyen részletet rólam! – adta ki parancsba, miután némi oxigénpótlás végett, hagytam, hogy ismét önmaga ura legyen a szájának.

- Soha. Te pedig nem mész el ezentúl mellőlem! Nem találok még egy fiút, aki hagyja, hogy én nevezzem el. Úgyhogy maradsz szépen az oldalamon.

- Jaj, te! És mi van, ha mást is hagynék neked? Persze, csak akkor, ha megígéred, hogy nagyon óvatos leszel, és vigyázol rám, főleg a sebemre – jött az ajánlat, amire hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Jól értem, hogy te felkínálod nekem magadat? – kérdeztem rá.

- Megeshet. De csak, ha úgy érzed, velem szeretkeznél, nem pedig csak szexelnél – tette hozzá, ami fair play volt.

- Finn, két hete te vagy a mentsváram, a legszebb gondolat, ami fényt hozott a sötét napjaimba. Ilyet még sohasem éreztem, és nem is akarok mással, mert pontosan ugyanilyet nem is lehetne. Ez a kémia, ami közöttünk van, ez valódi, tudom… A szentségit, ha arra kértél volna meg legutóbb, hogy mindennemű fegyver nélkül álljak ki harcolni Kylo Ren ellen, szó nélkül megtettem volna. Mert megbabonáztál, ennél jobb szót nem tudok arra, hogyan ejtettél rabul, még ha nem is állt szándékodban. Ebben a komor sötétben, anélkül, hogy látnánk a másikat, szebb és mámorítóbb dolgot nem is tudnék kitalálni időtöltés gyanánt, mint veled lenni. – Olyan szenvedély volt a hangomban, ami még engem is meglepett, így féltem, hogy túl messzire mentem, és megijesztettem.

- Akkor a tiéd vagyok – mondta a legnagyobb könnyebbséggel, én pedig már vetkőztettem is volna le, ha nem pont ekkor jött volna vissza a korábbi katona, akiről időközben megtudtam, hogy az én Napsugaram volt szexpartnere volt, ami olyan szintű undort és féltékenységet váltott ki belőlem, amit még nem éreztem soha.

- Toldd ide a képedet, ha meg szeretnéd élni a holnapot! – szinte köpte a szavakat, én pedig legszívesebben kivertem volna belőle minden életet, ami viszont megijesztett, mert ilyen szintű dominancia sem fogott még el korábban, de úgy látszott, Finn ezt váltotta ki belőlem.

- Ne merj így beszélni vele! – De azért igyekeztem felsegíteni a Napsugaramat, hátha tényleg segíteni jött, mert még mindig érzett valamit iránta, amit ki kellett használnunk.

- Te nem ezt mondanád, ha a legfontosabb személy az életedben, csakúgy fellázadna, és csapot-papot otthagyna maga után? Neked pedig nem maradna más, csak a magány és a szégyen, hogy egy ilyen embert szerettél, sőt még továbbra is szeretsz, mert egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből. Igen, Finn, képtelen vagyok kiverni téged onnan! A fenébe, nem is akarlak, mert szeretlek! Tiszta szívemből szeretlek. – A vallomását azzal bizonyította még inkább, hogy levette a maszkját, és a boci szemeit – amik be kellett vallanom, egy sármos arcon díszelegtek – mélyen a Finnébe fúrta. Én pedig két hét után, a cella ajtaja mellől jövő fényben, újra láttam azt a gyönyörű arcot, ami nem csoda, hogy ezt a fiút is magába bolondította, ahogy az a személyiség, aki mindez mögött rejtőzött – persze, amennyit ebből én megismerhettem.

- Sajnálom, de rossz emberbe szerettél bele – adta meg a kegyes döfést számára, ami lehet, hogy az épsége miatt nem volt jó taktika, viszont emberségről tanúskodott róla.

- Értem. De én még mindig vagyok olyan hülye, hogy segítsek neked. Álljatok arrébb, hadd menjek be! – Egy perc múlva, elemlámpával a kezében, már együtt fektettük vissza Finnt oda, ahonnan az előbb állítottam fel. A katona pedig a megfelelő eszközökkel fertőtlenítette, majd összevarrta a sebét.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok – fogta meg Finn a kezét.

- Én pedig, hogy nem rohantattok ki azonnal, bárhogy meg lett volna rá a lehetőségetek.

- Úgy nézek ki, mint aki rohanásra alkalmas? – nevette el magát a Napsugaram, de gyorsan frissen varrt sebére szorította a kezét, ami valószínűleg igencsak fájhatott neki, főleg a kacagástól.

- Hát nem. Viszont mielőtt megyek, valamit még árulj el nekem! – félt és szomorú is volt egyben. – Én nem voltam számodra más, csupán testiség?

- Nem… Csak nem voltam beléd szerelmes. Viszont boldoggá akartalak tenni egy olyan világban, ami csak kínt és halált hozott az életünkbe. De akkor legalább te boldog voltál mellettem? – Finn pont, hogy reménnyel teli nézett a másik szemébe.

- Nagyon is.

- Akkor megérte. – Ezzel pedig arra késztette a társát, hogy még ha csak pár pillanat erejéig is, de ajkukat egymáshoz érintse, valószínűleg búcsúcsók gyanánt. Fájt ezt a jelenetet látnom, még ha ez azt is jelentette, hogy most már még inkább szabad lett előttem az út.

- Vigyázzatok magatokra! Itt van két ampulla. Ha elmúlna a most beadott fájdalomcsillapító hatása, itasd meg ezeket vele! – nyomta a kezembe. – De mivel nem tudom, jöhetek-e még ide, így ne használjátok el azért olyan hamar.

- Rendben, és nagyon hálásak vagyunk – fogtam vele kezet, amit viszonzott, majd ismét magunkra hagyott minket. – Rendes fickó.

- Az, ezért sem tudtam sohasem visszautasítani.

- Hiányzik belőle a szikra, melléd valaki olyan kell, aki felpezsdít – jegyeztem meg, bele sem gondolva, hogy direkt magamra utaljak ezzel.

- Szerinted akad errefelé ilyen személy? – Fura volt ismét csak a hangját hallanom, de már az is túlságosan begerjesztett, főleg arra gondolva, hogy kiszolgáltatottan fekszik tőlem egy méterre.

- Nem tudom, majd szétnézek.

- Inkább gyere ide! – kérte, amitől hirtelen megijedtem. Úgy éreztem, nem helyes kihasználnom, hogy esetlen, és nem mellesleg, a fájdalomcsillapítótól valószínűleg kábult is.

- Finn, nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom minderre – mondtam ki, bárhogy már szívem szerint rég a közepében lettünk volna a dolognak.

- Mi, ha nem ez? Lehet, hogy meg sem éljük a holnapot. Ki tudja, Kylo mit tervez velünk. Igenis, most vagy soha! – volt továbbra is céltudatos.

- Értsd meg, hogy neked most pihenned kell!

- Értelek: pont, hogy a te értő kezeid azok, amik a legfőbb lelki és testi pihenést hozhatják számomra. Kérlek, ne utasíts el!

Csak ennyi kellett nekem, hogy fájdalmasan kérje, hogy ne utasítsam őt vissza, ami eszem ágában sem lett volna, ha nem félek attól, hogy ez kihasználás a részemről. De ő is ezt akarta, mi az, hogy. Így nem éreztem szükségesnek, hogy továbbra is visszafogjam magam, ezért a korábbinál hevesebb csókba invitáltam. Nem is kellett sokat várnia, hogy nyelvemmel utat törve magamnak, elmélyítsem a dolgot. De Finnt sem kellett ám félteni: hozzám hasonlóan, ő is igencsak aktív volt. Olyan lelkesen fedezte fel minden egyes szegmensét a szájpadlásomnak és a fogaimnak, hogy féltem, fogpótlásra lesz szükségem ezek után. Viszont bennem is volt némi rosszaság: nem tudtam megállni, hogy ne harapjak az alsó ajkába, és még kicsit el is kezdtem tépni azt. Lehetetlen volt betelni a húsos, puha párnáival, amiket mintha pont az én ízlésem szerint formáltak volna.

Mire észbe kaptam, már rajta feküdtem, de szerencsére tényleg ütős lehetett a fájdalomcsillapító, amit kapott, mert egyszer sem adta jelét annak, hogy fájna az oldala a súlyom alatt. Így el is kezdtem vetkőztetni őt. Bár ezt igyekeztem óvatosan, nehogy felszakadjon a sebe. Végül a kabátját és trikóját magunk mellé dobtam, majd saját felsőtestemet szabadítottam meg a felesleges ruhadaraboktól. Miután nyakát szívogatva, kéjes hangokat váltottam ki belőle – amit előző partnere valószínűleg nem igazán ért el nála –, büszkén, és nem mellesleg, egyre nagyobb vággyal indultam lejjebb, hogy minél inkább felfedezzem a testét.

A mellkasa igencsak keménynek bizonyult, ami a férfiasságomat még élénkebbé tette. Nem tudtam, hogy a kezemmel gyúrjam inkább a melleit, vagy a számmal kényeztessem őket, így egyszerre mindkettőt csináltam, amitől hátra feszülve nyögdécselt, és ez biztatott, hogy még lejjebb merjek merészkedni.

A hasa pont annyira volt puha, amannyira az nekem tetszett. Nem volt különösen izmos, viszont erős húsú fiú volt, egyáltalán nem plöttyedt, hanem maga a Poe Dameron számára teremtett tökéletesség. Centiméterről-centiméterre haladtam a köldöke vonalán egyre lejjebb, miközben újabb és újabb apró csókokkal biztosítottam számára az állandó libabőrt, ami nem mellesleg rajtam is úrrá vette magát. Mintha a bőreink érintkezése valamilyen elektromos áramot vezetett volna mindkettőnk testébe. És ezt élveztem. Nagyon is élveztem, és úgy vettem észre, hogy ő is.

Mikor a nadrágja korcához értem, megálltam kicsit, ami úgy tűnt, nem tetszett neki, mivel ő maga kezdte el lehámozni a valószínűleg egyre inkább szorító két ruhaneműjét.

- Nyugalom, drágám! Majd én segítek – adtam tudtára, miközben óvatosan kibújtattam egyszerre a nadrágjából és az alsójából. Egy valamit sajnáltam, hogy nem láthattam a gyönyörű arcát, amikor majd a végső gyönyörhöz juttatom, és most se, amikor éreztem, hogy félve várja, hogy, ha már nem látom, akkor legalább érintés által mérjem be a paramétereket. Nekem mint pilótának, ilyesmi nem volt nehezemre. De úgy éreztem, az volt a fair, ha azonnal teljesen meztelenre vetkőzöm én magam is. Miután visszamásztam fölé, ügyeltem, hogy ott pont ne érjünk össze, és kezét a nemesebbik felemre helyeztem, miközben az enyémet az övére raktam, így egyszerre tudtuk felmérni a terepet. És bár nem mondtuk ki hangosan, de valószínűleg mindkettőnk fejében az játszódott le, hogy minket odalent egyértelműen egymásnak teremtettek. Ha létezett olyan, hogy két férfi pontosan egy méret volt, akkor nálunk nagyon is ez volt a helyzet. Épp ezért a korábbi szorongásunktól megszabadulva kezdtük el a kezünkkel azonos tempóban kényeztetni a másikat. Ha volt a környéken más cella, akkor azok is tőlünk zengtek, ez nem volt kérdés, pedig ez még csak az incselkedésünk volt a másikkal. Azonban, mielőtt megálljt parancsolhattunk volna magunknak, éreztem, hogy Finn kezdett túl nagy magaslatokba érni. De ahelyett, hogy a kézimunkámat felfüggesztettem volna, inkább még gyorsabb tempóra kapcsoltam, és a világ legszebb hangja volt, amit kiadott, miközben kezeim közé élvezett. Azonban ő sem állt le, még ekkor sem, hanem nyögéseivel még inkább beindított, így pár percen belül én is követtem őt a csúcsra, és talán nála is hangosabban adtam a világ tudtára, hogy a partnerem mennyire értett a dolgához.

Lihegve, egymás légzésének a tempóját átvéve feküdtem rajta, és úgy voltam vele, eljött az idő kicsit aludni, de Finn továbbra is élénk volt.

- Azt hiszed, ennyivel megúsztad? – kérdezte hirtelen, amin meglepődtem. – Ez nem volt konkrétan szeretkezés.

- Én annak veszem. Számomra jelentőségteljesebb volt, mint bármelyik nővel folytatott korábbi aktusom.

- De én ennél is többet akarok: többet belőled.

- Finn… - kezdtem volna, de leállított.

- Ki kell mondanom, igaz? – sejtettem mire gondol, épp ezért, tényleg vágytam rá, hogy halljam.

- Igen.

- Azt akarom, hogy magamban érezhesselek. – Ha a korábbi percekben egy kicsit is lankadt a férfiasságom, ekkor új erőre kapott. Mi az hogy!

- Nem kell többet kérned, drágám! Poe Dameron szolgálatodra áll. Pilóta kellene? – idéztem vissza az első beszélgetésünket.

- Pilóta kellene – ment bele a játékomba.

- Hát akkor repüljünk, Finn! Magasabbra, mint valaha.

Bár volt bennem egy kis félsz, mennyire lesz számára fájdalmas, de ha heti rendszerességgel élt nemi életet, akkor már edzetnek kellett lennie ezen a téren. Ennek ellenére óvatosan, először csak az egyik ujjamat vezettem belé, amit mintha meg sem érzett volna. Úgy tűnt, tényleg nem járatlan vidékre eveztem. Ez pedig egyszerre szomorított el, és nyugtatott is meg. De ekkor már az enyém volt, csakis az enyém, ahogy én is az övé. A második ujjamra sem reagált, így bátorkodtam két csók között egy harmadikat is belé juttatni, amire ekkor ő harapott bele az én számba, így tudtam, hogy be kell kicsit járatnom, ezért óvatos mozgásba kezdtem.

- Aj, Poooooeeee! – nyögött a fülembe, amit szintén elkezdett a fogaival tépni, én pedig elkönyveltem, hogy jó helyen döfködök. – Most már gyere!

Nem kellett újból kérnie, ujjaimat kihúzva belőle, kezemet most a nemesebbik felemre téve, óvatosan járatához nyomtam, ő pedig már ettől majd megőrült.

- Gyere már, Poe! Akarlak… Téged… Magamban… - Ennél erotikusabb dolgot sohasem hallhattam volna. Persze ehhez az is kellett, hogy Ő mondja nekem, ne valami jöttment, aki csak feszültséglevezetőnek volt jó számomra.

- Jövök, Drágám! Már jövök is! – Először csak félig törtem utat magamnak, de mivel nem hallottam fájdalmas hangot tőle, így bátorkodtam teljes egészében belehatolni.

- Ó, igen! Nem kell ám visszafognod magad – adta tudtomra. – A fájdalomcsillapítótól nem csak a sebemben nem érzek fájdalmat.

- Ez megnyugtató tény, de azért remélem, hogy mást érzel.

- Minden mást érzek. 
    Lábait közben körém kulcsolta, és még jobban magához húzott. Mintha azt akarta volna, hogy összeforrjunk. Bárcsak megtehettük volna! Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! De hittem, hogy a mi életünk tényleg egy olyan ösvényre lépett, amin innentől fogva már együtt jártunk . Minél gyorsabb és erőteljesebb lökésekkel juttattam a kéj kapuja felé, annál inkább tudatosult bennem, hogy én soha többet nem akarok másban elmerülni, legyen szó testiségről vagy az elméről. Igenis, abban a sötét cellában, ahogy gyors tempóban, nyögéseink egyre magasodó oktávjaival daloltunk, egy olyan dallamot írtunk, amit egy életen át elhallgattam volna. Repülés, éneklés, szerelmes harcolás… Ezek mind lejátszódtak ott, miközben egymás nevét oly sokszor, és oly lágyan, vagy éppen erőszakosan pihegtük a másik ajkára.

Lehetséges volt, hogy két ember ilyen hamar egymásba szeressen? Eddig a napig azt mondtam volna, hogy nem. De maga a tény, hogy életünkben először szeretkeztünk, nem pedig szexeltünk, többet mondott minden elmélkedésnél. Mert amikor két test és elme úgy vonzották a másikat, ahogy mi Finnel egymást, ott nem számított semmi, csak a jelen. Hisz, amikor a megfelelő személlyel éled át a jelen mámorát, abban ott a múlt és a jövő is egyben. Nem tudtuk, mit hoz számunkra a holnap, hogy kijutunk-e valaha a fényre, hogy meggyógyul-e Finn sebe, és Kylo képes lesz-e elpusztítani az elmémet a trükkös kis kínzásaival. De ahogy egymásra borulva, kéjünktől ragacsosan vártuk, hogy elraboljon minket az álom, mindketten éreztünk, ha nem is éljük meg a holnapot, már ezért is megérte… Egymásért minden megérte.

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

További Stormpilot történeteket ITT találtok.