Piton és a lány 3. rész - 10. fejezet

Harmadik rész
    10. fejezet

 A Carow testvérek kopogtak másnap hajnalban Perselus ajtaján. Már rég nem aludt, csak állt az ablaka előtt és bámult kifelé. Látta, ahogy Hagrid boldogan vette az iskola felé az irányt, úgyhogy biztos volt benne, hogy semmi rossz dolog nem történt az este. Sőt, talán egy kis jó kedvet is tudott a vadőr szürke hétköznapjaiba csempészni.

- Mit akartok? – kérdezte Piton anélkül, hogy megfordult volna.

- Most jöttünk a Nagyúrtól, aki Magával szeretne beszélni. Azt mondta, ha lehet, minél hamarabb – válaszolta a testvérpár férfi tagja.
    - Akkor nem váratom meg. Reggeli után már megyek is – mondta.
    - Rendben, Uram. – Ki is mentek a szobából.
    Perselus ekkor is, mint mindig hopponálás előtt vett egy mély levegőt, valamint Alice-re, Dumbledore-ra, Lily-re és Harry-re gondolt, mielőtt Voldermorttal találkozott, hisz ezekért az emberekért, és persze az összes többi jó emberért, köztük az iskola diákjaiért csinálta mindezt. Tudta, hogy most szinte mindenki gyűlöli őt, de hitt benne, hogy a „jó” győzelmével, majd ő is tudja bizonyítani az igazát, még ha azt már nem is éli meg.

- Á, Perselus! Már itt is vagy? – mosolygott rá gúnyosan Voldemort a Malfoy ház előterében.
    - Jöttem, amint tudtam, Nagyuram – felelte alázatosnak tetsző hangnemben a roxforti igazgató.
    - Erre is számítottam – mondta elégedetten a másik.
    - De miért is hívattál pontosan? – kérdezte Piton, mert minél gyorsabban le akarta tudni a beszélgetést.
    - Érdekelne, mi történik az iskolában mostanság. Úgy hallottam, Longbottom vezetésével több diák is lázadozik. Igaz ez? – Mérgesség tükröződött a Sötét nagyúr arcán.
    - Engem még nem ért semmiféle lázadási kísérletük – hazudta szemrebbenés nélkül. - De arról magam is hallottam, hogy Longbottom nem egyszer összetűzésbe került a Carow testvérekkel, akik olyan szinten kezdték el üldözni őt, hogy a fiút már sem órákon, sem a Griffendél klubhelyiségében nem lehet látni.
    - Akkor meg hol van? Csak nem elszökött? – kiabálta.
   - Azt nem hiszem. Carrowék túl jó munkát végeznek ahhoz, és az iskolát körülvevő dementorok sem hagyták volna elmenekülni – jelentette ki semleges hangnemben, bár igazából sejtette, hol bujkált a fiú.
    - Mi van, ha animágus a fiú? Ez eszedbe sem jutott? – szinte köpte a szavakat Voldemort.
   - Nagyúr, Neville az egyik legtehetségtelenebb diák, akit valaha tanítottam, mind Sötét varázslatok kivédéséből, mind Bájitaltanból, és tudtommal a többi tantárgyból sem jeleskedik. Úgyhogy ezt a lehetőséget teljesen kizártnak tartom.
    Tisztában volt azzal Piton, hogy Neville rengeteget fejlődött az elmúlt két évben, és sejtette, hogy ennek az egyik legfőbb oka Potter és a DS órák voltak. A bátorsága pedig már elsőéves korában megvolt, nem véletlen, hogy a Griffendélbe került. Viszont ezeket az információkat semmiképp sem akarta Voldemorttal közölni.
    - Értem. Így már mindjárt más. Akkor viszont kell lennie valakinek az iskolában, aki segíti őt. Ilyen embert sem tudsz? – A hangja egyszerre volt lenéző és mézes-mázas.
   - Nem, Nagyuram. A tanárok mind megfigyelés alatt állnak, és a diáktársai pedig nem tudnák elbújtatni. – Perselus rideg hangján semmilyen érzelem nem volt fellelhető.
    - Mi van Hagriddal? Tudjuk jól, hogy neki mekkora szíve van, és hogy bármit megtenne ezekért a kölykökért? – szinte köpte a szavakat.
   - A kunyhójában nem tudja elrejteni, max a Tiltott rengetegben. De ha így tett, akkor azt is megmerném kockáztatni, hogy Longbottom már halott.
    - Ez igaz. Él még a szőrös kis kedvence annak a nagy mamlasznak? – érdeklődött Voldemort. Ennyi év távlatában is tisztán élt az emlékeiben, hogy Aragog miatt csapták ki az iskolából a jelenlegi vadőrt, miután ő jelentette az akkori igazgatónak, hogy Hagrid egy óriás pókot tartott az iskola területén belül, ezzel veszélyeztetve a Roxfortban lakok épségét.
    - Nem. Úgy egy éve meghalt – felelte Piton.
    - Minő kár érte! – Azt azonban a Sötét Nagyúr nem tudta, hogy Aragog-nak jó pár gyermeke volt, akik az erdőben éltek. – De azért figyelj erre a Longbottomra, Perselus, mert nem szeretném, ha valami nagy bajt csinálna!
   - Így lesz, Nagyúr! Csak ennyiről akartál velem beszélni? – Nem bírta már sokáig elviselni a társaságát.
    - Nem – tartott egy kis szünetet. – Az is a tudomásomra jutott, hogy egy bizonyos Alice Milborow-hoz erős érzelmi szálak kötnek téged.
    Perselus majdnem elájult a pótlánya nevének hallatán.

- Mi az, csak nem rosszak az informátoraim? – kérdezte Voldemort, mivel Piton meg sem tudott szólalni. – Vagy csak túl kényes neked ez a téma?
    - Nagyúr… Én nem is tudom, mit mondhatnék. – A beszélgetésük során először a hangja és az arca is érzelemdús volt, amit láthatólag próbált a Sötét Nagyúr megfejteni.
    - Szereted ezt a lányt? – Undorral mondta ki a „szereted” szót. – Felelj, Perselus!
   - Igen – vallotta be, hisz tudta, hogy hiábavaló lett volna a hazugság, csak megbüntette volna érte Voldemort.
    - Sejtettem. Ezért érintetlenné tetted Carow-ékkal szemben. De hogyan, és miért, Perselus? – Látszott, hogy el sem tudta képzelni a dolog érzelmi hátterét.
    - Nem akartam, csak megtörtént – vallotta be.
   - Talán meglátta benned a jót, mint annak idején Lily? De hiszen Te magad is jól tudod, hogy több sötétség van benned, mint jóság.  Egyáltalán, hogyan kedvelhet téged egy tiszta lelkű lány, miközben tudja, hogy megölted Dumbledore-t? – nézett rá rendkívül kíváncsian.
    - Már jóval előtte belépett Alice az életembe, és előre szóltam neki, hogy valami rosszra készülök, ami utána nem fog szóba állni velem. Viszont ő kitartott mindezek után is mellettem, azzal a céllal, hogy újra jó emberré tegyen! – mondta a féligazságot.
    - Értem, Te pedig élvezed, hogy valaki szeret téged. Tudod mit, azok után, hogy mindent megtettél, amire kértelek, hagynom kell, hogy meglegyen a kis magánéleted. Ha mindenáron szükséged van egy gyermekpótlékra, akkor tessék, meghagyom őt neked! – Úgy mondta ki az utolsó mondatot, mintha egy kutyának adott volna ételmaradékot.
    - Hálás vagyok ezért, Nagyuram! – kivételesen tényleg az volt.
   - Tudom, Perselus. Tudom… – Pont azért tette, hogy ezáltal az adósa legyen, valamint félt a lázadásától is. – Most már mehetsz! Csak ennyit akartam tőled.
    - Igen is, Nagyúr!
    Miután haza hopponált Piton, azonnal elsírta magát, mert bár ekkor még megkegyelmezett Alice-nek Voldemort, de biztosra vette, ha ő elbukik, akkor elsőnek a pótlányát fogja megölni. Már az elején érezte, hogy nagy bajba keverheti Alice-t, ha közel engedi magához, de erre még ő sem számított. Okosabbnak kellett volna lennie… Sokkal okosabbnak.
    
    - Alfri, nem baj, ha meglátogatom Perselus-t? – kérdezte Alice a barátnőjét úton a hálókörletükbe, miután megvacsoráztak. - Mostanában az átlagosnál is gondterheltebb, de mindig kicsit megkönnyebbül és jobb kedve lesz, amikor a közelében vagyok.
    - Nem, persze, menj csak! – mosolygott rá Alfreda.
    - Talán nem lesz ekkora tömegben senkinek sem feltűnő, ha az igazgatóiba megyek. Hisz amúgy sem vagyok valami fontos személy. Carow-jék pedig tudják, hogy jóban vagyok Perselus-szal.
    - Igaz. Nekem amúgy is még tanulnom kell a holnapi Mugliismeretek órára, ami mint jól tudod, nem a kedvencem. De egy ilyen tanárral, hogy is lehetne? – utalt Carow-ra. – Úgyhogy csak toltam, halasztgattam a tanulást – tette hozzá Alfri.
    - Rendben, kitartást, és akkor a klubhelyiségben találkozunk.
    Mikor már az igazgatói előtt járt, mintha suttogásokat hallott volna. Gyorsan megfordult, körül nézett, de hirtelen senkit sem látott, és mivel nem akart sokáig ott időzni, ezért gyorsan elmondta a jelszót, amivel feljutott az igazgatóhoz. Mikor belépett az ajtón, egy törött váza fogadta a földön, amitől nem messze ült a láthatólag ideges Piton. – Hát veled meg mi történt? – kérdezte, miközben odafutott hozzá.
    A férfi azonnal felállt, amint meglátta.
    - Semmi, csak… - Nem akart hazudni, jogában állt értesülnie erről Alice-nek. – Voldemort tud rólad.
    - Arról, hogy közel állunk egymáshoz? – Mire bólogatást kapott válaszul. – És ez nagy baj? Mármint ez veszélyezteti az életemet? – kérdezte nem is annyira kétségbeesve, inkább érdeklődve a pótlánya.
    - Nem tudom. Szerintem nem, hisz engem tart a legnagyobb szövetségesének, és fél, hogy ellene fordulok. De ha elbukok, akkor Te leszel az első, akit…
    - Meg fog ölni. – A lánynak kellett befejeznie a mondatot.
    - Igen! – Megint könnybe lábadt Perselus szeme. – Minden az én hibám. Hogy is engedhettem meg ezt az egészet? Hogyan?
    - Úgy, hogy hagytad, hogy valaki oly sok év után újra meglássa a jóságot benned. Dumbledore halálával én vagyok az egyetlen, aki igazán ismer téged: a jó és rossz oldaladat egyaránt. Én pedig örülök, sőt megtisztelve érzem magam, amiért én lehetek ez a személy, és hogy általam Alfri is kicsit bepillanthatott az álarcod mögé. – Biztosította erről, hiszen a férfi iránt érzett szeretete és odaadása felülkerekedett azon a veszélyérzeten, amit ekkor éreznie kellett volna.
    - Tudom, Alice, de mégsem érzem helyesnek. Túl önző volt tőlem ilyen közel engedni magamhoz téged.
    - Dehogyis! Hisz még maga Dumbledore is tudott arról, hogy hozzám állsz a legközelebb, és mégse mondta, hogy többé ne állj velem szóba – hívta fel erre a figyelmét a pótlánya.
    - Ez igaz. Dumbledore nagyon okos ember, aki jól tudta, hogy te lelki támaszt fogsz nekem nyújtani ezekben a nehéz időszakokban – magyarázta Piton.
    - Amit mindig örömmel teszek – jelentette ki határozottan.
    - Dumbledore-nak csak az volt a fontos, hogy véghezvigyem a tervét.
   - Nem hiszem – rázta a fejét Alice. - Miattam pedig ne legyen bűntudatod! Ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor úgy is meg kell halnom.
    - De ne értem kelljen! – nézett rá szomorú szemekkel a Perselus.
    - Bevallom, nem hiszem, hogy itt a vég számomra.
    - Igazán? – érdeklődve nézett a szemébe a pótapja.
    - Igen. Tudom, hogy lesz lehetőségem tanítani e falak között – jelentette ki mosolyogva.
    - Hogy mi? – láthatólag össze volt zavarodva Perselus.
    - Megígértem, hogy elmondom Neked, mi akarok lenni, ha eljön az ideje. Hát tessék, most megtudtad! Tanár szeretnék lenni, Sötétvarázslatok és Bájitaltan tanár, akárcsak Te – boldogan mosolygott Alice, miközben a terveit mesélte.
    - Komolyan? Ez remek ötlet! És tudod mit? – törölte le a könnyeit Piton. – Én is hiszek abban, hogy fogsz Te még itt tanítani. – Ekkor a lelki szemei előtt megjelent az idősebb Alice, ahogy a diákokat tanítja Bájitaltanra. Nem is értette, hogy nem jutott ez eddig az eszébe, annyira egyértelmű volt, hogy ez a legmegfelelőbb hivatás a lány számára. – Ígérem, többet nem fogok ennyire kiborulni, hiszen most kell a leginkább kitartanom.
    - Na, ez a beszéd! – lelkesítette tovább Ali. – Magadról amúgy milyen megérzéseid vannak? – kérdezett rá.
    - Vegyesek.
    - Ezt meg, hogy érted?
    - Van egy olyan megérzésem, hogy sikerül mindent megtennem, amivel a volt igazgató megbízott, de azt már nem élem meg, hogy láthassam, ahogy az emberekbe újra visszatér a bennem való hitük – mondta őszintén, szomorú mosollyal az arcán. Magában pedig még azt is hozzá tette: „Ha egyáltalán volt valaha hitük bennem.”
    - Értem – csak ennyit tudott mondani Alice.

- Luna, neked meg honnan van fánkod? – kérdezte tőle Neville, miközben az igazgatói előtt nem messze bujkáltak vacsora helyett.
    - Nagyon megkívántam, ezért belógtam a Nagyterembe, hogy hozzak párat. – Evett tovább a lány, miközben a fiú morcosan nézett rá. – Bocsi, de tudjátok, hogy ilyen vagyok, ha édességet kívánok.
    - Tudjuk, Luna – legyintett Ginny.
    - Egyébként még mindig nem értem igazán, hogy miért bujkálunk itt – jegyezte meg a szőkeség.
    - Azért, mert Neville és én is újra átgondoltuk ezt a büntetőmunkás dolgot, és talán igazad lehet abban, hogy Piton nem is akart ténylegesen megbüntetni minket, hisz ő is jól tudta, hogy mennyire jóban vagyunk Hagrid-dal – válaszolta a Weasley lány.
    - Végre, hallgattatok rám! – mosolygott Luna, miközben az utolsó falat fánkot is lenyelte. – De pontosan mit hisztek, mit fogunk itt látni?
    - Még azt mi sem tudjuk. Bármit, ami árulkodó lehet. Csak az a baj, hogy még azt sem tudom, hogy mire árulkodó. Viszont nem hagy ez a dolog nyugodni, így itt vagyunk – felelte Neville.
    - Értem – ennyit reagált rá a hollóhátas lány, akiben majdnem megállt az ütő, amikor Alice-t látta meg maguk előtt elmenni.
    - Hát ő meg mit keres itt? – kérdezte Neville.
    - Ne-nem tudom – nyögte ki Luna.
    - Mi lenne, ha megkérdeznénk tőle? – jött az ötlet Ginny-től.
    - Á, inkább ne! – vágta rá a griffendéles fiú.
    - Rendben, de akkor most mit fogunk csinálni? – érdeklődött a Weasley lány.
    - Szerintem várjuk meg, amíg végez, hogy tudjuk, mennyi időt tölt bent, és milyen kedvvel jön ki! – felelte Longbottom.
    - Nekem okés. De azért remélem, hogy nem időzik olyan sokat bent, mert már kezdek én is éhesedni, és elvileg Aberforth sült csirkét csinál ma nekünk – tette hozzá Ginny.
    - Ne is mondd! Már így is korog a gyomrom. – Fogta meg közben a hasát Neville.
    - Amúgy sokat fogytál Neville – jegyezte meg Luna. – Már mondani is akartam.
    - Tudod, nem könnyű átvenni az irányító szerepét – volt nagyon komoly a hangja. – Idegileg egy kissé nehéz volt az elején. De most már megszoktam, sőt nagyon is élvezem. – Majd mosolyogva hozzá tette: – Most már értem, Harry miért ennyire sovány.
    - Azért nem annyira az – jegyezte meg Potter barátnője.
    - Ezt neked kell tudni – kacsintott rá Neville, mire a Ginny hátba bökte.
   Negyedórát volt bent Alice. Miután kijött, a három bujkáló személy jól megnézte az arcát, majd gyorsan a Szükség szobájához lopakodtak.
    - Na, látattok valamit? – kérdezte Choe Chang.
  - Igen, egy mardekáros lány negyedórát volt Piton-nál, majd eléggé szomorú arccal távozott – informálta a többieket Neville.
    - Tényleg? És mit kereshetett ott? – jött Finnigan-től a kérdés.
    - Gőzünk sincs – felelte Ginny.
    - Én kideríthetem – jelentette ki Luna, mire mindenki kérdő szemekkel nézett rá.
    - De hogyan? – érdeklődött Neville. – Csak úgy rákérdezel?
    - Igen, mivel Alice a barátnőm – vallotta be végre, amitől hatalmas kő esett le a szívéről.
    - Hogy micsodád? Luna, attól még, mert kedves vagy és próbálsz az emberekkel beszélgetni, az még nem jelenti azt, hogy máris mindenki a barátod lesz – igyekezett óvatosan fogalmazni Ginny.
    - Ezt nagyon is jól tudom. De Alice tényleg a barátnőm, már több mint egy éve – bizonygatta.
    - Igazán? – lepődött meg Longbottom.
    - Igazán. De hát miért olyan meglepő ez? Tudom, hogy nem szeretitek a mardekárosokat, éppen ezért nem mondtam el nektek. Viszont akkor sem értem, miért annyira hihetetlen, hogy igenis vannak köztük kedves emberek. Mert Alice igenis nagyon kedves. A tavalyi évben szinte mindig vele voltam – magyarázta a szőkeség, hisz Alice nélkül az előző tanév is ugyanolyan magányos lett volna számára, mint a többi.
    - Ennyire jóban vagytok? – Még mindig kicsit hihetetlen volt ez Ginny-nek, és persze a többieknek is.
    - Igen. Szerintetek hetekig nálunk lett volna nyáron az édesanyjával, ha nem bíznék meg benne száz százalékosan? – jött a kérdés Luna-tól.
    Mindez rádöbbentette a többieket, hogy még mindig nem ismerték eléggé őt, és talán mégsem volt nélkülük sem egyedül.
    - Gondolom, nem – válaszolta végül Neville.
    - Hát nem is! – mosolygott Lovegood. - Akkor, ha megengeditek, már holnap kiderítem, miért volt ma Alice az igazgatóiban, rendben? – Erre egyöntetű bólogatást kapott válaszul.

- Mi a baj, Alice? – kérdezte a klubhelyiségükben Alfreda, mert a barátnője arcára volt írva, hogy szomorú.
    - Ő! – felelte haraggal a hangjában, de a másik lány még mindig furcsán nézett rá. – Ő! A Sötétnagyúr! – mondta ki végül suttogva, miután körülnézve látta, hogy senki sem volt a közelükben.
    Alfri pedig azonnal becsukta az ölében lévő könyvet, és arrébb csúszott a kanapén, ezzel helyet adva barátnőjének.
    - Meséld el, mit mondott Piton! – kérte siettetve.
    - Nem rég jött el Tőle, és kiderült, hogy tud rólam – felelte.
    - Tudjukki tud rólad? – költözött rémület Alfreda hangjába, miközben kirázta a hideg.
    - Igen.
    - De kitől? Ó, már tudom is! Carow-éktól, igaz? – Mire Alice bólintott, majd elkezdett remegni.
    - Félek, Alfri, nagyon is félek. Ha Perselus elront valamit, én leszek az első számú személy, akit meg fog Tudjukki ölni, ez biztos – nézett szomorú szemekkel a mellette ülő lányra.
    - Jaj, úgy sajnálom! – ölelte át a barátnőjét Alfreda.
    - Én nem – jelentette ki magabiztosan Alice. – Nem sajnálom, hogy közel engedtem magamhoz Perselus-t, hisz így kaptam egy pótapát, ő pedig egy pótgyermeket. A folytonos támogatásunkkal és szeretetünkkel erőt adtunk egymásnak. Tudod, hogy milyen szörnyű a sorsa, és egyedül cipelni ezt a terhet még szörnyűbbé tett volna mindent neki– lábadt könnybe ismét a szeme. – És volt idő, amikor számomra is csak ő volt itt, mint igazi társaság, még mielőtt Luna-val vagy veled összebarátkoztam volna.
    - Tudom, Alice. Nagyon jól tudom ezeket, de attól még szörnyen féltelek – mondta Alfreda, miközben simogatni kezdte a hátát.
    - Lehet, hogy most hülyének fogsz nézni, de tegnap olyan szépet álmodtam – váltott témát, majd felidézte magában az álmában történteket. – Egy mugli voltam, sőt mind azok voltunk. A mostani házunkban éltem anyával és apával. Te voltál az egyik, Luna pedig a másik szomszédunk. Szinte mindennapot együtt töltöttünk, még suliba is együtt jártunk. Perselus pedig apának a bátyja volt, és gyakran jött látogatóba hozzánk, mert nagyon szeretett engem, és mert neki nem lehetett saját gyermeke. – A gondolatai egy sokkal szebb világba barangoltak el. Valahova, ami sokkal kecsegtetőbb életet kínált számára, mint a realitás.
    - Ez nagyon jól hangzik, Alice – ismerte el Alfri. – Mármint nem az a rész, hogy nem lehetett az igazgatónak a gyermeke. De érted, hogy értettem.
    - Persze. Viszont ez csak egy álom volt. A valóság ennél sokkalta komplikáltabb és fájdalmasabb – jegyezte meg Ali.
    - Tudod, én arról az érzésről álmodtam pár napja, amit akkor éreztünk, amikor először léptünk be ebbe az épületbe. Emlékszel még, milyen volt? – kérdezte Alfri, aki örült neki, hogy végre boldogabb dolgokról beszélhetnek.
    - Hogyne – bólogatott. - Olyan varázslatos és megfoghatatlan. De az évek során egyre kevésbé lett az, amivel nem is lenne baj, csak ez az egész… - nem talált rá pontos szavakat.
    - Igen, ez már nem olyan. Gondolj csak szegény elsősökre! Még ezt is elvették tőlük: az első év csodáját – jegyezte meg szomorúan Alfri.
    - Hát igen, nekik már ez sem jutott. De talán egy szebb jövő vár rájuk, akárcsak ránk, és ők még szerencsére nem fogják fel olyan drasztikusan a most zajló dolgokat – próbálta pozitívabban látni a helyzetüket Alice. – Hisz ha nem tudod, milyen is lehetne valami, nem vagy azzal sem tisztában, mit veszítesz.
    - Nagyon remélem, hogy igazad van.
   - Most viszont amondó vagyok, menjünk lefeküdni, mert ma már nem akarok ezeken rágódni! Csak álmodjunk, mert azt még nem vették el tőlünk! – kérte Alice, majd elballagtak Alfreda-val a szobájukba.

 Másnap, amikor felkelt Ali, egy levél fogadta az éjjeli szekrényén, amit azonnal el is olvasott.

Ma délután kettőkor találkozzunk a Szükség szobájában! Valószínűleg én már bent fogok várni rád.
    Csókol,
    Barátnőd, Luna

 Ettől máris jobb kedve lett. Gyorsan megnézte az ablakot, amit valószínűleg a frisslevegő mániás szobatársuk hagyott nyitva, akiről már korábban mesélt is Luna-nak, úgyhogy a lány biztosan ezért tudta a baglyával felküldeni a levelet.
    Aznap ebédig igen jól átvészelte az tanórai akadályokat, amik a Carow-mentes órák miatt nem is voltak olyan vészesek. Majd ebéd után elválva Alfritól – akinek természetesen elmondta, hova ment –, azonnal Luna felé vette az irányt. A Szükség szobája előtt elképzelte azt a helyiséget, ahol legutóbb voltak, majd a falon megjelent előtte egy nagyon szépen kifaragott faajtó, amin gyorsan belépett. Luna már ott ült, az arcán kissé zavart mosollyal, de azért azonnal megölelte a mostanában általa igen elhanyagolt barátnőjét.

- Na, mesélj, miért kérted, hogy idejöjjek! – kérdezte izgatottan Alice.
    - Azért, mert tegnap Ginny, Neville és én az igazgató irodája előtt bujkáltunk, hogy kifigyeljük megy-e hozzá valaki, mondjuk egy diák, mivel kezdenek hinni nekem, hogy talán nem is olyan gonosz Piton – mesélte. - Szerintem tudod, kit láttunk ott.
    Alice nyelt egy nagyot, majd remegő hangon így felelte:
    - Talán a-arra jártam, te-tegnap. – Úgy érezte közben, hogy mindjárt elájul. Hisz nemcsak Luna, hanem maga a triójuk látta meg őt. Így valószínűleg már az egész DS tud a dologról.
    - Hát igen. És mikor megkérdezték, hogy miért lehettél ott, én egyszerűen nem bírtam tovább magamba tartani. – Itt Alice elvesztette a fonalat, és a szíve az eddiginél is gyorsabban kezdett verni. – Elmondtam nekik. Egyszerűen nem bírtam már azt, hogy egy kétszínű személynek érzem magamat.
    - Elmondtad, hogy barátok vagyunk? – esett le a barátnőjének.
    - Igen, el.
    - És hogyan reagáltak? – lett még kíváncsibb Ali.
    - Hát, kissé kellett győzködnöm kellett őket arról, hogy én igenis megbízok benned, és hogy a barátom vagy. De végül sikerült. – Most már megint a vidámsággal teli mosolyát vette elő Luna.
    - Ezt nehéz elhinni, de azért örülök neki – mondta Alice, mivel sejtette, hogy nem itt volt a hollóhátas lány mondandójának a vége.
    - Valamint azt is megígértem nekik, hogy megkérdezlek arról, mit is kerestél az igazgatóiban – mondta egyre vidámabban. – Ha most elárulod nekem, akkor talán a DS-be is bevennének, és megbíznának benned. Én tudom, hogy megtörténhet, amitől sokkal jobban érezném magam. Végre Te is ott lehetnél köztünk. Végre Te sem lennél kirekesztett. – Már egy jó ideje nem látta Ali olyan kicsattanó örömmel mosolyogni a hollóhátas barátnőjét, mint ekkor.
    - Nem vagyok, hisz ott van nekem Alfreda – hívta fel rá Luna figyelmét.
    - Tudom, és idővel lehet, még azt is elérnénk, hogy ő is bekerüljön Dumbledore Seregébe. De először is meg kell mondanod, hogy mit kerestél Piton irodájában. – Nyomatékosította ezt reménytelien Luna, nem is sejtve, milyen helyzetbe hozta ezzel Alice-t.
    - Én…én – Nagyon nehezen tudta kimondani a szavakat. – Nem mondhatom meg. – Látta, ahogy a szőkeség arcán csalódottság és szomorúság vette át az előbbi bizakodásnak és boldogságnak a helyét.
    - De miért nem? – kérdezte értetlenül.
    - Mert velem is történtek nagyon fontos dolgok, Luna, nem csak Veled. Viszont ezeket sajnálom, de nem mondhatom el Neked. – Már az első könnycseppek el is hagyták Alice szemét.
    - De akkor nem kerülhetsz be a DS-be. – Úgy nézett a mardekáros lányra Luna, mint aki előtt elhúzták a mézes madzagot, de ő még próbálta azt visszahúzni.
    - Igazából pont a DS miatt nem mondhatom el Neked. – Ekkor már zokogásba kezdett, mire a másik lány mellé ült, és a vállát ölelve próbálta bíztatni. – Igazán sajnálom, Luna!
    - Én is. De téged elnézve, nagyon nyomós okod lehet rá, hogy miért teszed ezt, úgyhogy elfogadom a döntésedet – mondta végül a szomorú, de egyben megértő barátnője. – Viszont úgy segítenék Neked.
    - Tudom. De bízz bennem: azzal teszed a legnagyobb segítséget, ha kimaradsz mindebből! – mondta Alice.
    - Rendben. De bárcsak tudnám, mi ez az egész veled!
    - Bárcsak elmondhatnám!
    - Ha… - fel kellett tennie azt a kérdést, amit a legkevésbé akart megkérdezni. – Ha nem lennék a DS-ben, akkor elmondanád?
    - Akkor már rég elmondtam volna. Valószínűleg akkor, amikor Alfrinak – vallotta be Alice.
    - Ó! Szóval ő tudja. – Ez igen rosszul esett Luna-nak, amit Ali is észrevett.
    - Sajnálom, de valakinek muszáj volt elmondanom, és Te nem lehettél az.
    - De Piton-nal kapcsolatos? – ennyit legalább összerakott a szőkeség.
    - Igen – felelte, de többet nem mondott.
    - Tudod, ez elég gonoszság a sorstól – szólalt meg Luna pár másodpercnyi csend után. – Az, hogy egy évig keresztezték egymást útjaink, de most teljesen más irányt vettek, és mi bárhogy próbálnánk újra közel hozni őket egymáshoz, egyszerűen lehetetlen.
    Erre Ali teljesen elnevette magát:
    - Jaj, Luna, hogy Te még ilyenkor is filozofálsz!
    - Bocsi.
    - Most, akkor már többet nem is fogunk itt találkozni? – ijedt meg Alice.
    - Nem tudom. Végül is találkozni tudunk, csak egyikünk sem árulhatja el a másiknak, mi történik épp vele, vagy ha igen, csak nagyon keveset belőle.
    - De számomra már a közelséged, és maga a tudat, hogy egy nap majd mindent megbeszélhetünk, elég ahhoz, hogy boldogabb legyek – jelentette ki Alice.
    - Igazából nekem is elég. Szerintem inkább örüljünk annak, amink van, és elégedjük meg ezzel…
    - Egyelőre – fejezte be a mondatát Alice.
    - Egyelőre – ismételte el Luna.