Piton és a lány 3. rész - 18. fejezet

Harmadik rész
    18. fejezet

 Alice, amint elvállt Perselustól, a klubhelyisége felé vette az irányt.
    - Alfreda! – ugrott a lány ölébe, miután megtalálta, majd elmondott neki mindent.
    - Akkor most hova is megyünk? – kérdezte végül az összezavarodott barátnője.
   - Először nézzünk körül odakint! Ha úgy véljük, hogy nagyon súlyos a helyzet, akkor elbújunk a Szükség szobájában – javasolta Alice.
    - Rendben.
    Nem kellett sok és megtudták, hogy minden diákot a Nagyterembe szólítottak, így ők is odamentek. Elég sokan voltak, bár amióta „megtisztították” a sárvérűektől és a félvérektől az iskolát, azóta teli asztalt nem lehetett látni, csak a mardekárosoknál.
    A diákok arcán látszott a rémület. Tudták, hogy nem véletlenül keltették fel őket éjnek-évadján. Nemsokára pedig azt a hírt kapták a tanároktól, hogy evakuálniuk kell. De ekkor egy Emie Macmillen nevű hugrabugos lány felpattant az asztalától.
   - És aki maradni akar, hogy harcoljon? – kérdezte, amire egy elszórt tapsot kapott biztatásul.
   - A nagykorúak maradhatnak – felelte McGalagony.
   - És mi lesz a holminkkal? – kérdezte egy hollóhátas lány. – A ládánkkal meg a baglyunkkal.
   - Ez most komoly? Az életünk forog kockán, erre a holmijaival foglalkozik? – súgta oda a barátnőjének Alice.
    - Nincs idő az ingóságokkal foglalkozni – jelentette ki szigorúan McGalagony. – Most csak az a fontos, hogy épségben kijuttassuk innen magukat.
    Alice próbált féken maradni, de egyszerűen nem volt rá képes. Meg kellett kérdeznie. Tudnia kellett.
    - Hol van Piton professzor? – akarata ellenére kiabálás lett belőle, ráadásul fel is állt közben.
   - Az igazgató úr, közkeletű kifejezéssel élve, kereket oldott – válaszolta a boszorkány, mire a Mardekár asztalát kivéve a másik három üdvrivalgásba kezdett.
    Alfreda támogatásként megsimogatta a barátnője karját, aki lassan visszaült az asztal végén elfoglalt helyére.
    - Tud vigyázni magára – suttogta a fülébe.
   - Nagyon remélem! – Gyorsan letörölte a szemében megjelenő könnycseppeket, mielőtt Alfrin kívül valaki más is észrevette volna azokat.
    McGalagony ezután arra kérte őket, hogy követve a prefektusaikat, vonuljanak el, de ekkor egy éles, jéghidegen csengő hang töltötte be az egész iskolát.
    - Tudom, hogy harcolni készültök.
    A két lány gyorsan megragadta egymás kezét.
    - Az ellenállás azonban reménytelen. Nincs esélyetek ellenem. Nem áll szándékomban megölni titeket. Mélyen tisztelem a Roxfort tanárait, és nem kívánok mágusvért ontani. Adjátok ki Harry Pottert, és nem esik bántódásotok. Adjátok ki Harry Pottert, és megkímélem az iskolát. Adjátok ki Harry Pottert, és megjutalmazlak benneteket. Éjfélig kaptok időt.
    Pár másodperces csönd követte mindezt. Alice a szemét se merte kinyitni az első mondat óta. Majd végül összerázkódva tette meg azt, miután közvetlen mellőle Pansy Parkinson felkiáltott:
    – De hát ott van! Ott van Potter! Fogjátok meg!
    Arra azonban nem számított, hogy ezzel azt váltja ki, hogy a másik három ház sorfalat állva védi majd Harryt.
    - Köszönjük, Miss Parkinson – kezdte McGalagony. – Maga hagyhatja el elsőként a termet, Frics úr oldalán. Mutassa az utat a háza többi tagjának!
   - Mi lesz, megyünk vagy maradunk? – kérdezte bizonytalanul Alfreda.
   - Te menj csak nyugodtan! Én úgy érzem, maradnom kell. Tényleg nem tudom, miért, de szerintem Harry el tud majd vezetni Perselus-hoz – felelte Ali, aki bízott a megérzésében.
    - De hát nem is vagyunk nagykorúak. Szerinted nem fog senkinek sem feltűnni ez?
   - Ez a legkevesebb, amivel most foglalkozni fognak, higgy nekem! De tényleg nem bánnám, ha elmennél. Így legalább biztonságban tudhatlak – nézett rá szomorúan, de közben mégis szeretettel teli.
    - Azt már nem, kedves Alice! – jelentette ki komolyan Alfreda. – A végsőkig együtt leszünk, ebben biztos lehetsz. 

Alice-nek végül igaza lett. Nem vették észre, hogy ők nem voltak végzősök. Még úgysem, hogy szinte teljesen kiürült a Mardekár asztala. A Hollóhát végzősei közül sokan maradtak, a Hugrabugból még többen, a Griffendélről nem is beszélve.
    McGalagony azonnal kiszúrta a házából ott maradó alsóbb éveseket. Talán azért sem vette észre Alfriékat, mert egyáltalán nem számított rá, hogy a Mardekárból akár csak egy kiskorú is maradna, és mert a két lány az asztaluk legszélén ült, háttal neki.
    Majd hirtelen megcsapta Alice fülét valami.
    - Potter! Nem arról volt szó, hogy maga keres valamit? – kérdezte a fiútól McGalagony.
    - Tessék? Ja… de, de igen!
    - Akkor mire vár, Potter? Induljon!
    - Jó… persze…
    Alice gyorsan felpattant, és amilyen halkan csak lehetett, kirohant a teremből még Harry előtt, Alfri pedig idejében követte. A falhoz támaszkodva várták, míg elsietett mellettük a fiú, majd tisztes távolságból, óvatosan követték. De Harry így is állandóan hátranézett.
    - Akárkik is vagytok, jobban teszitek, ha felhagytok a követésemmel, a Ti érdeketekben – közben a kezében lévő térképet felmutatta.
    A lányok nem tudták, hogy milyen varázstulajdonságokkal rendelkezett, de mivel ezáltal vette észre őket a fiú, így gyanították, hogy azt jelezte, hogy ki hol volt a kastélyban. Éppen ezért lelassítottak, de attól még nem adták fel. Alice tudta, hogy követnie kellett az ösztöneit ahhoz, hogy újra lássa a pótapját.
    A távolból megpillantották, ahogy egy szellemmel beszélget a fiú.
    - Ez nem a Szürke nő? – kérdezte Alfri.
    - Hogy ki?
    - A Hollóhát szelleme.

- Fogalmam sincs, de biztos, igazad van. Már csak azt kéne tudnunk, hogy mit akarhat pont tőle Harry – mondta Alice. – De attól félek, ha közelebb megyünk, akkor képes és kővé dermeszt minket.
    - Azt nem hiszem – mosolyodott el a barátnője. – Bár szerintem is jól vagyunk itt, legalább is addig, amíg nem megy tovább.
    Miután elindult, újból követték messziről a bejárati csarnokhoz, ahol Hagriddal és Agyarral találkozott, majd kis idő múlva mindhárman futásnak eredtek. Ezért a két lány is kénytelen volt ugyanezt tenni. Közben azonban kiszúrták, hogy a tanárok védőburkot húztak az iskola köré, ami nem akármilyen látványt nyújtott, de nem volt idejük kellőképpen megcsodálni azt.

Perselus haza hopponált, hiszen tudta, hogy meg kellett keresnie a láthatatlanná tévő köpenyét, hogy eljuttassa azt Alice-hez, ezzel is még jobban biztosítva a pótlánya biztonságát.
    Fel kellett az egész házát forgatnia, mire rálelt, mivel nem jutott eszébe egy egyszerű invito-val magához hívnia.  A zaklatottságától képtelen volt tisztán gondolkodni. Csakis Alice járt a fejében, és hogy mit tenne vele a Nagyúr, ha ő elbukik.
    Majd rájött, hogy ilyen idegállapotban csak rontana a helyzeten, ezért gyorsan az otthoni bájital készletéből kivett egy erős nyugtató italt, amit azonnal le is húzott. Nem kellett neki pár másodpercnél több, és máris erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát.

- Túljutunk ezen is, vagy így vagy úgy. Egy a fontos: Alice élje mindezt túl! – mondta ki hangosan, hogy ezzel is tovább nyugtassa az idegeit.
    Mikor már újra az iskola területén volt, átadta a baglyának a köpenyt, és azt a rövid levelet, amit gyorsan lekapart otthon.

  A folyosón halott kőszörnyek mellett kellett keresztülmenniük a lányoknak, amik nagyon nem nyújtottak szép látványt. Ám ekkor Perselus baglya jelent meg. Alice azonnal elvette tőle a csomagot. Gyorsan kerestek maguknak egy kevésbé látható helyett, és azonnal olvasták is a levelet.    

Figyelj arra, hogy egy félrecélzott átok vagy rontás a köpeny alatt is eltalálhat! De még mindig több esélyed van így túlélni. Vigyázz Alfreda-ra is! Elég nagy a köpeny mindkettőtöknek.
    Szeretlek, jobban, mint azt Te el tudnád képzelni!

Nem volt semmiféle aláírás, de nem is kellett. Könnyes szemekkel, de gyorsan magukra húzta a köpenyt Alice, majd a már őket rég lehagyó Harry felé vették az irányt. Azonban bármerre mentek, a fiút sehol sem találták. Már pont fel akarták adni a követését, amikor hirtelen Ron és Hermione társaságában a Szükség szobájából lépett ki.
    Majd egy hatalmas óriást láttak meg, ami először halálra rémisztette őket, de Harryék beszélgetéséből kiderült, hogy ők ismerték a melákot, aki az ő oldalukon állt. Bár Alice-ék láthatatlanként még mindig félhettek attól, hogy agyontapossa őket. Végül olyan helyre álltak, ahol biztonságban voltak tőle, és ahonnan támadni tudták az ellenséget, mivel Harry újra a Szükség szobájába ment.
    Tudták, hogy a halálfalók, akik szépen lassan, de betörtek az iskolába, borzalmas emberek voltak, egytől-egyig gyilkosok, akiket nem szabadott megkímélniük, de gyilkolni sem szerettek volna, a saját lelkük miatt. Alice ezért szinte mindenkinek az emlékezetét vette el, amit köztes megoldásnak talált.
    - Exmemorian – mondta újra és újra, és láthatólag működött is mindegyik esetben.
   - Aqua eructo – irányította a pálcáját Alfri az egyik halálfalóra, aki egy hollóhátas lányt próbált megtámadni, de az így rázúduló vízsugár miatt összeesett. Ekkor egy vörös hajú férfi, aki nagyon ismerős volt számára, végérvényesen elintézte. Egy kis gondolkodás utána esett le a lánynak, hogy a Weasley gyermekek édesapjáról volt szó. De nem volt sok idő ilyeneken agyalni, hiszen egy újabb halálfalót szúrt ki, aki épp egy hugrabugos fiút kábított el.
    - Petrificus totalus – mondta, mire a férfi kővé vált.
    - Mi volt ez? – nézett gonoszan rájuk az egyik társa, aki meghallotta Alfreda hangját.
    - Dissaudio – suttogta Alice. Ezt a hangtalanító varázslatot még Perselus tanította neki, hisz ő maga volt az, aki feltalálta. Mivel még nem tanultak meg tökéletesen, beszéd nélkül varázsolni, ezért ez a megoldás jutott hirtelen eszébe.
    - Exmemorian – mondta, mikor a halálfaló a pálcáját feléjük irányítva épp egy ártást készült mondani. Így viszont már arra se emlékezet, hogy ki volt, és mit keresett éppen ott.
    - Imperio – tartotta még mindig a férfira a pálcáját Alice, és arra kényszerítette, hogy ártalmatlanítson minél több halálfalót, amíg a bűvölet alatt áll.
    Sohasem hitte volna, hogy ilyen dolgokat fog tenni. Azt tudta, hogy kellenie fog, de mégse hitte el magáról, hogy képes lesz rá. A szükség azonban nagy úr volt Alice esetében is. Ebben a helyzetben tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá minél gyorsabban és minél jobban, de ugyanígy próbált tenni a barátnője is. Közben pedig vigyáztak, nehogy egy félrecélzott ártás, vagy varázslat áldozatai legyenek.
    Idővel csendesülni kezdett a harc, és úgy nézett ki, lesz egy kis idejük összeszedni magukat, mielőtt a következő hullám megindul. Ekkor pedig megjelentek Harry-ék, és az a szívszorító jelenet, amit a Weasley ikrek egyik tagjának a halála okozott, mélyen megérintette a két lányt is. Még úgy is, hogy soha nem váltottak egy szót sem a fiúval, sőt Ginnyn kívül egyik Weasley gyermekkel sem, és a lánnyal is csak Alice beszélt. Ezzel a fiúval pedig már biztos, hogy nem is fognak.

- Mennyire fiatal volt, és milyen élettel teli – járta át ez a gondolat Alice fejét. – Miért kellett meghalnia?
    Majd alaposabban szétnézve látta, hogy még rengeteg tanuló az életét vesztette.
    - Hol van itt az igazság? Hol van itt az értelem? – ezt már hangosan kérdezte.
    - Sehol – rázta a fejét Alfri. – Én már semminek sem látom az értelmét.
    Pár másodperc erejéig egymás kezét fogva várták, hogy történjen valami, ami kirángatja őket abból a zsibbadt állapotból, amiből önerővel nem tudtak szabadulni. Ekkor hirtelen egy nagy robbanást hallottak, majd egy halott test esett a földre.
    - Feküdj! – volt hallható messzebbről is Harry kiáltása. – Gyerünk, Percy, menjünk innen! – próbált talpra állítani az egyik Weasley fiút, aki nem volt hajlandó a halott testvérét ott hagyni.
    - Percy! – próbálkozott Ron, miközben folyamatosan potyogtak a könnyek a szeméből. – Nem segíthetsz már rajta! Gyere, vagy mi is itt fogunk… - nem tudta befejezni a mondatot.
    Majd Hermione sikoltására lettek figyelmesek, amit egy hatalmas pók érkezése váltott ki. Bár Ron és Harry azonnal hatástalanították, nem volt egy másodperc nyugtuk sem, hiszen számos társa követte az állatot. Miután jó párat megbénított Harry, Percy-vel egy falmélyedéshez húzták Fred holtestét. Majd Hermione-val és Ron-nal együtt egy falikárpit mögött bújt el. Alice és Alfreda pedig lassan közelebb mentek hozzájuk.
    Vártak egy darabig, ami közben több halálfaló is megjelent. Ezzel egy újabb lehetőség adódott, hogy pálcát ragadjanak, viszont így nem figyeltek már a trió búvóhelyére, és későn vették észre, amikor két halálfaló kettéhasította a kárpitot. Hermione azonban gyorsan reagált, és egy gyors varázslattal lejtővé varázsolta a lépcsőt, amin álltak, így Voldemort csatlósai eltűntek. Majd a boszorkány kérte Harryt, hogy vegye fel a láthatatlanná lévő köpenyét, csakhogy Harry mind hármójukra rátette, így jócskán megnehezítve Alice-szék dolgát, akik ezután már csak a hallásukra tudtak támaszkodni.
    Leérve a lépcsőn, újabb harcoló diákok, tanárok és halálfalók között találták magukat. Harry-ék köpenyét egyszer csak féregszerű zöld gumók lepték el, amit eredetileg halálfalóknak szántak volna. Ezáltal egy nemkívánatos személy ki is szúrta őket, akit azonban Dean sikeresen hatástalanított.
    - Nyomás! – volt hallható Harry hangja, a lépésüket azonban a csatazaj teljesen elnyomta. Azonban egy láthatatlan kéz megütötte Draco Malfoy-t, így rögtön tudták a lányok, hogy merre is kell tovább menniük.
    - Másodszor mentettük meg az életedet, Te kétszínű takony – ordította Ron.
    Ez azt is egyértelművé tette Alice-szék számára, hogy a földön fekvő halálfalót, akinek rimánkodott a fiú, ők intézték el.
    Ezután újabb semmiből jött átkok árulták el őket, valamint Hermione sikolya.
    - Nem!
    Alfriék észrevették, hogy egy vérfarkas hajolt az egyik, már szinte alig mozgó végzős lány felé. De a köpeny alatt lévő Hermione átka elrepítette onnan.
    - Van itt még! Jut mindenkinek! Nesztek… - rikácsolta Trelawney professzor, aki bombákká változtatott kristálygömböket küldött az ellenség felé.
    Ekkor kitárult a márványlépcső előtti ajtó, és rengeteg óriás pók tódult be rajta.
    - Túléljük, igaz? – kérdezte az Alice kezét szorító Alfri.
    - Ööö… - Ennél bővebb válaszra jelenesetben nem tellett tőle.
    - Hogy jutunk ki innen? – harsogta a suttogásra nem is gondoló Ron.
    Ekkor azonban a lecsörtető Hagrid majdnem fellökte a lányokat. A hangok alapján Harry-ék nem voltak olyan szerencsések, hogy kikerüljék.
    - Ne bántsátok őket!
    - Hagrid! Ne! – lépett ki Harry a köpeny alól. – Hagrid, gyere vissza! Hagrid!
    De őt magával ragadták a pókok, és már nem volt mit tenni ez ellen. Mindenki figyelmét azonnal magára vonta a feléjük közelítő, nagyjából hat méter magas óriás.
    - Uramatyám! – sikoltotta Hermione.
    - Ne! Nehogy elkábítsd, lerombolja a fél kastélyt, ha rázuhan! – figyelmeztette Ron.
    - Hági! – mondta a lépcsőn lefelé cammogó Gróp, aki elől szintén sikeresen kitértek a lányok, majd olyan közel osontak Harry-ékhez, amennyire csak tudtak anélkül, hogy meghallották volna őket.
    - Futás! – ordította Harry, miután a két óriás egymásnak esett.
    A láthatóság miatt könnyebb dolga volt a két lánynak, de azért így sem volt a legegyszerűbb lépést tartani velük, főleg, hogy egy köpenyük volt.
    - Áu! – nyögött fel Ali, miután elesett egy törmelékben.
    - Jól vagy? - kérdezte Alfri.
    - Persze, csak azt hiszem, hogy kificamodott a bokám.
    - De attól még tovább tudsz jönni?
    - Még szép – felelte, nem törődve a lüktető fájdalommal, ami a lábából eredt. Ugyanúgy ment tovább, mint előtte.
    Hogy ezután se legyen simább az útjuk, dementorok serege jelent meg előttük.
    - Gyorsan, Harry! Patrónusokat, Harry, gyorsan! – hallatszódott Hermione kétségbeesett hangja. – Gyerünk, Harry! – most már sikította.
    De a fiú a lelkét szipolyozó dementorok miatt semmit nem volt képes csinálni. Bár Ron és Hermione próbálkoztak a saját patrónusokkal, azok nagyon hamar szertefoszlottak.
    Alice épp összeszedte a bátorságot, és elkezdte felfelé emelni a pálcáját, amikor egy ezüst nyúl, egy vadkan és egy róka suhant el a fejük felett. A nyúlnak rögtön felismerte a gazdáját. Hátrafordulva melegség öntötte el a szívét, ahogy a kivetett pálcájával álló Luna-t látta, aki mellett két fiú volt a DS-ből.
    - Menni fog ez – szólalt meg biztató hangon Luna. – Menni fog, Harry… csak gondolj valami boldogítóra…
    - Boldogítóra? – motyogta rekedten Harry.
    - Még élünk – suttogta a hollóhátas lány –, még harcolunk. Szedd össze magad… - hozta a szokásos optimista formáját Luna, amivel sikerült elérnie azt, amit szeretett volna. Harry pálcájából szó szerint kirobbant az ezüst szarvas, ami el is űzte a dementorokat.
    - Örök hála – szólt meg remegő hangon Ron, a szőkeség és a társai felé. – Megmentettétek az… - De nem tudta befejezni, mivel megremegett a föld egy hatalmas üvöltés kíséretében, amely egy feléjük igyekvő óriástól jött.
    - Futás! – mondta Harry, aznap már nem először.
    - Tűnjünk el a közeléből! – ordította a barátja.
    Alice és Alfreda is lépést tudtak tartani velük, minden nehezítő körülmény ellenére.
    - A fúriafűzhöz! Gyorsan! – jött az ötlet Pottertől.
    Ali szívét pedig elfogta egy mélyről fakadó rettegés: érezte, hogy itt valami szörnyűség fog történni.