Oda... - 17. fejezet – A múltban mindenre képes testvérpár

- Már fenn vagy? Még meg se virradt – jegyeztem meg az öcsémnek, aki a szobaajtóm előtt várakozott. Mindig én voltam a korán kellő kettőnk közül, ezért is lepődtem meg.
    - Tudom, de tegnap annyit aludtam napközben, hogy már egy jó ideje fenn vagyok. És amúgy is, úgy illő, ha előbb találkozom Dofirral – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Tényleg, kérni is akartalak rá – jutott eszembe. - Csak nagyon ki voltál merülve tegnap, így teljesen elfeledkeztem róla.
    - Még jó, hogy magamtól gondoltam rá – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, ezzel is elárulva, hogy kellőképpen kipihente magát.
    - Nem baj, ha én még gyorsan reggelizem? – kérdeztem az ebédlő felé mutatva.
    - Dehogyis, rám is rám fér egy második reggeli. Hisz ki tudja, mennyire akar majd megdolgoztatni az én drága bátyám – grimaszolt, de közben le sem tagadhatta volna az izgatottságát.
    - Ez nem rajtam múlik, hanem a ránk bízott munka mennyiségén – jegyeztem meg.
    - Előreláthatólag sokká végzünk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
    - Még oda sem értünk, Kili, és te már jönni akarsz el? Tipikus! – tettem keresztbe a kezem. – És amúgy is, most mondtam, hogy előre nem tudom.
    - Nem úgy értettem – mérgelődött, de azért udvariasan kinyitotta előttem az ebédlő ajtaját. - Felség!
    - Ha-ha-ha! – tartottam továbbra is keresztbe a kezemet, miközben hamis nevetést mímeltem.
    - Tudom, hogy imádod a humoromat – kacsintott újból.
    - Inkább mondjuk úgy, hogy elviselem – helyesbítettem, mert néha nagyon is idegtépő tudott lenni.
    - Nekem az is megteszi – rántott egyet a vállán, hiszen amikor fel volt dobódva, nehezen lehetett lelombozni őt. Reméltem, ezt a jó szokását a jövőben is megtartja.
    Ez volt az öcsém második reggelije, mégis kétszer annyit evett, mint én. Akaratlanul is bámultam, ahogy magába nyomott két törpnyi adagot, míg én a saját kiszedett ételemet alig tudtam elfogyasztani.
    - Most mi van? Miért nézel ilyen furcsán? – kérdezte teli szájjal, de én már szakértője voltam annak, hogy így is megértsem őt.
    - Hogy bírsz ennyit enni? De most tényleg, hova raktározod? – mutattam a nagynak egyáltalán nem mondható hasára.
    - Azt én se tudom. De már tényleg kezdek kidurranni, csak hát szükségem lesz az energiára – magyarázta a hasát simogatva.
    - És az eszedbe sem jutott, hogy a szúródó, teli hasad fog hátráltatni? – kérdeztem nem épp a legkedvesebb hangleejtéssel.
    - Ó! – esett le neki, hogy felelőtlen volt.
    - Igen: ó! – ráztam a fejemet, mert már előre láttam, hogyan fog panaszkodni a fájó gyomrára munka közben.
    - Miért vagy ennyivel bölcsebb nálam? – Nem volt a hangjában se gúny, se szomorúság: úgy kérdezte, mint egy ártatlan kisgyermek, akit színtiszta kíváncsiság vezérelt.
    Szerettem, amikor felbukkant Kilinek a gyermeki énje, mert ilyenkor mindig elárasztottak a régi emlékek. Ekkor azt láttam magam előtt, amikor életünkben először lovagolhattunk egyedül, persze úgy, hogy ketten ültünk egy lovon, és én fogtam a kantárt. Kili nagyjából hét éves volt, míg én tizenkettő, és magamban felidézve is tisztán hallottam, amit akkor mondott:

    - Szabadok vagyunk, Fili! Szabadok! – ordította. – Húhúhúhú!
    - Igen, azok.
    - Úgy örülök, hogy te vagy a bátyám. Veled bármi lehetséges. Együtt mindenre képesek vagyunk, igaz?
    - Hát persze, Kili! Együtt mindenre képesek vagyunk. – Imádnivaló kiskölyök volt, tele élettel és szeretettel, így nem is válaszolhattam neki mást.

- Hahó! Merre jársz? – kérdezte a kezével integetve előttem.
    - Ó, bocsánat! Elmerengtem – tértem magamhoz. - És te is bölcs vagy, csak a…
    - Magam módján, tudom – fejezte be helyettem a mondatot unott hangon.
    - Úgy érzem, ezt már mondtam neked – jöttem rá.
    - Nem is egyszer, Bátyám. De sebaj! – rántott egyet a vállán. – Én kész vagyok, úgyhogy mehetünk.
    - És a gyomrod? – féltem, hogy bármelyik percben visszajöhet a reggelije.
    - Jól leszek! – Nem győzött meg a szavaival, így továbbra is kitartóan bámultam. – Tényleg, hidd el!
    - De ha véletlen valamilyen „baleset” történne, te takarítasz fel magad után, ezt most mondom – voltam egyértelmű, mert egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy bármi ilyesmit csináljak a felnőtt testvéremnek.
    - Rendben. És hidd el, nem lesz semmilyen „baleset”! – Úgy mondta, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy Kili és a hányás nem voltak két különálló fogalom: sajnos sokszor ette túl magát, és nem egyszer még el is kezdett közvetlen utána edzeni. De szerencsére ennyire felelőtlen már rég volt, épp ezért nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát.
    Végül épp időben érkeztünk a műhelyhez, mert Dofir már előtte várt minket a csomagjaival.
    - Á, Kili, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – nyújtott az öcsémnek kezet, aki nem tétovázva, azonnal lelkesen megrázta azt.
    - Én is, hogy téged.
    - Köszönöm, hogy elvállaltad a Filinek és egyúttal a nekem való a segédkezést. Így a bátyád után most már a te lekötelezetted is vagyok – mondta, majd mosolyogva rám tekintett.
    - Igazán semmiség – legyintett Kili.
    - Nem, nem az. Főleg amiatt, hogy kik is vagytok. – Kili összehúzta a szemöldökét, mire Dofir gyorsan folytatta. – Mármint ne érts félre! Sohasem gondoltam, hogy nagyképű, hercegfiúk vagytok, de azért azt sem, hogy pont ti rátok fogom hagyni a műhelyemet, ha újból rászánom magam erre az útra.
    - Nem kell magyarázkodnod, értem én. Egyébként megkérdezhetem, milyen útról van szó?
    Direkt nem mondtam semmit Kilinek Dofir úti céljáról, mert úgy éreztem, nem volt jogom erről bárkinek is beszélni.
    - Fili nem mesélt róla? – érdeklődött a barátom.
    - Nem.
    - Meg se lepődtem – veregette meg a vállamat. – Nem olyan személy, aki mások magánügyeiről pletykálna – mondta elismerően, majd az öcsémnek is elmesélt mindent a szerelméről.
    Nagy megkönnyebbülés volt látnom, hogy ilyen hamar megtalálták a közös hangot, mintha már ismerték volna egymást. De lehet, csak azért, mert mindketten közel álltak hozzám, és én valamilyen kapocs voltam közöttük: általam már tudták, hogy a másik is remek személy volt. Kili gyakran hangoztatta azt, hogyha én megbíztam valakiben, akkor ő is megbízott benne, mert az én megérzéseim sohasem csaltak. Reméltem, hogy tényleg igaza volt. Végtére is, se Dofir, se Nárin személyében nem fogtam mellé, ami őt igazolta.
    - Azta! – volt ez az első reakciója Kilinek, mikor a barátom a mondandója végéhez ért. – Mindenképp menj el! Hátha azóta is rád vár.
    - Ööö… – láttam, hogy valami megváltozott az előző nap óta. Dofir már nem volt olyan biztos a dolgában.
    - Mi a baj? – kérdeztem rögtön rá.
    - Semmi, csak ugye mondtam neked már tegnap is, hogy van egy olyan sejtésem, hogy túl későn érek oda, este óta pedig van egyfajta kifejezetten rossz előérzetem – próbálta leplezni, de a szeméből kiolvastam a szomorúságot.
    - Még inkább úgy érzed, hogy elszalasztottad őt? – próbáltam kitalálni, miből is eredhetett ez a negatív megérzése.
    - Igen is, meg nem is – felelte, amivel még inkább összezavart, és láthatólag az öcsémet is, aki szintén ráncolta a homlokát.
    - Lehetne kicsit konkrétabban? – kértem meg rá óvatosan.
    - Egyre biztosabban érzem, hogy elkéstem, de közben azt is, hogy el kell mennem oda… Mert ott a helyem. – rázta meg a fejét. - Van ennek bármi értelme?
    - Én teljesen megértelek – jelentette ki Kili. – Nekem is szoktak hasonló előérzéseim lenni, így azt tanácsolom, mindenképp bízz az ösztöneidben!
    Dofir azonban nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott.
    - Mi az? – kérdeztem, mivel nem értettem, mi megmosolyogtató volt abban, amit az öcsém mondott.
    - Semmi, csak igazad volt tegnap, Fili: tényleg hasonlítotok egymásra, jó értelemben.
    - Ezt dicséretnek veszem – mondta büszkén Kili, és ki is húzta magát.
    - Annak szántam. Tudod, Fili nagyon sokat segített nekem az elmúlt hetekben, és nemcsak a kovácskodásra értem ezt – jelentette ki komoly arccal. – Szerencsés vagy, amiért ő a testvéred. – Igazán szíven találtak Dofir szavai, főleg, mert Kili és Thorin bácsi után ő lett a hozzám legközelebb álló férfi. Már annyiszor hozott zavarba, és úgy sejtettem, ez sem az utolsó alkalom volt.
    - Tudom, hálás is vagyok érte – tette a vállamra a kezét a testvérem.
    - De úgy látom, Fili sem kevésbé szerencsés. Engem nem téveszt meg a hamis mosolyod és tekinteted, úgy sejtem, tényleg sokban hasonlítasz rá.
    Most már Kili is elpirult, hiszen ő sem számított ilyennemű megnyilvánulásra az általa épphogy megismert barátomtól. Ezt észrevéve Dofir azonnal viccesebb hangnemre váltott – valószínűleg nem így akart elbúcsúzni tőlünk.
    - Hé, azért dolgozzatok is, ne csak csajozzatok! – mondta mindkettőnkre mutatva. – Bár Fili barátnője még tudtommal nincs itthon, de nehogy belevidd a bajba – nézett Kilire.
    - Én aztán nem fogom – emelte fel védekezésként mindkét kezét az öcsém.
    - Jól van! Akkor indulok, már úgyis javában pirkad. Jó munkát, fiúk! És még egyszer köszönöm a segítséget – vett tőlünk búcsút.
    - Nincs mit és jó utat – köszöntem el tőle.

- Na és, akkor mi a helyzet ezzel a lánnyal? – kérdezte Kili miközben mentünk befele.
    - Jól alakulnak a dolgok – zártam le ennyivel a dolgot, legalább is egyelőre, mivel előbb el szerettem volna magyarázni neki, mi hol volt a műhelyben, és hogy aznap mit kellett megcsinálnunk.
    - Azta! – mondta elismerően, miután jobban szétnézett. – Dofir tényleg benne van a szakmában. Úgy látom, nem kevés munkája van most is.
    - Pontosabban ezek éppenséggel a mi munkáink – helyesbítettem.
    - Igaz. Hallgatlak! – állt előttem izgatottan, alig várva, hogy elkezdjek magyarázni neki. – Nagyon jó tanítványod leszek – tette hozzá ezt az ígéretet.
    - Azt ajánlom is!
    - Hé, az íjászatról sem feledkeztem ám meg! Mikor nemrég megígértem neked, hogy megtanítalak íjazni, azt nagyon is komolyan gondoltam – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Ó, tényleg! – Nem mertem bevallani, de ez nekem pont, hogy kiment a fejemből. Ekkor viszont az elsődleges feladatunk az volt, hogy ezen a napon átrágjuk magunkat. Ráadásul az is ott lebegett előttünk célként, hogy minél előbb végzünk, annál hamarabb láthatjuk a bármikor befutható Dáint.

 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)