A másnapunk is remek volt Kilivel. Jól megvoltunk
mi, akkor is, amikor belevetettük magunkat a saját dolgainkba, de az egymással
töltött időhöz fogható nem volt. Mindig is hittem abban, hogy mindenkinek okkal
volt testvére, én pedig a világért sem cseréltem volna el a sajátomat.
- Valld be, bátyám, jobban megy ez
nekem, mint ahogy abban reménykedni mertél! – nézett rám dicséretet váró tekintettel.
- Csak akkor, ha te is bevallod, hogy én
jobb tanár vagyok, mint azt hitted! – húztam ki magam. Ez jól bevált szokás
volt nálunk: nem dicsértük meg a másikat, anélkül, hogy az vissza ne dicsért
volna minket. Fontos volt az egyenjogúság közöttünk.
- Bevallom így.
- Akárcsak én – kacsintottam.
- És akkor mára nincs is több munkánk,
igaz? – mosolygott bizakodóan.
- Nincs bizony, úgyhogy amondó vagyok, fürödjünk
le, mielőtt Dáin megérkezik.
Hihetetlen, hogy kicsi korom óta
ismertem Dáint, de mégis, minden egyes alkalommal elfogott egyfajta
izgatottság, amikor újraláttam. Talán ennek az lehetett az oka, hogy Dáintól
mindig jobb kedvre derült Thorin bácsi – mintha lélekben ők is testvérek lettek
volna, mint én és Kili. Ha pedig a bácsikám boldog volt, akkor édesanyám lelke
is könnyebbé vált, így mind vidámak voltunk.
- Fili, kész vagy? – kopogott be az
öcsém, épp amikor befejeztem az öltözést.
- Tipikus, ha valaki érkezik, akkor
mindig te vagy az első, aki elkészül – jegyeztem meg miután kiléptem a
szobámból.
- Hisz tudod, mennyire boldog mindenki,
amikor Dáin itt van – mondta megint ugyanazt, amire én is gondoltam.
- Tudom jól.
Majd szapora léptekkel, szinte azonnal
az ebédlőben találtuk magunkat, ahol épp nagy értekezésben volt Dáin és Thorin
bácsi, anyánk pedig csak ült és hallgatta a diskurálásukat.
- Ó, de csinosak vagytok! – vett észre
minket édesanyánk.
- Mint mindig – mosolygott rá Kili.
- Fili, Kili! – kiáltott fel a mély,
öblös hangján Dáin. – Hát előbújtatok végre! – Majd széttárt karokkal elindult
felénk. Férfiasság ide vagy oda, igenis mindig a karjaiba zárt minket,
akárhányszor találkoztunk.
- Nem is dolgoztatok! – jegyezte meg
cinikusan. – Rózsa illatotok van. Biztosra veszem, hogy egész nap virágot
szettetek a legszebb törp-lányoknak.
- Ne magadból indulj ki, Dáin! – lépett
mellé Thorin bácsi. – Nem mindenki hanyagolja el a tisztálkodást.
- Mondasz valamit – látta be, de közben
azért kicsit grimaszolt, hisz köztudottan nem kedvelte a rendszeres fürdést. –
De egy valami biztos: sokat edződtetek az elmúlt másfél évben – állapította
meg, miután alaposan végigmért minket.
- Gyakrabban kéne idelátogatnod! – hányta
a szemére Kili azt, hogy másfél éve nem járt nálunk.
- Akárcsak nektek hozzám – védekezett
Vaslábú.
- Ne feledd, legutóbb mi voltunk nálad
egy hétig! – hívta fel rá a figyelmét, hiszen valóban utoljára mi mentünk a
Vasdombokba, de az is több mint egy éve volt – még azelőtt, hogy megkaptam
volna a bácsikánktól a történelemkönyvünket.
- Valóban – vakarta meg a tarkóját
gondterhelten Dáin. – Sajnálom, fiaim… Túlságosan megnehezítik az orkok az
életünket mostanság.
- Ó, ezt igazán rossz hallani – mondtam,
majd mind leültünk az asztalhoz.
- Egyre többször sikerül áttörniük a
határunkat, és sajnos nem kevés nő és gyermek is halálát lelte a pusztításuk
során, a rengeteg harcosomról nem beszélve. – Akármilyen kemény törpnek és
vezetőnek tűnt Dáin, mi mind jól tudtuk, hogy nagyon a szívén viselte a népének
sorsát. Minden egyes haláleset mélyen a lelkébe mart, de úgy véltem, ez így
volt rendjén.
- Megértjük, hogy nem volt időd ránk,
Dáin – jegyezte meg az öcsém, és a hangjából hallani lehetett, hogyha előre tudja,
hogy ilyen szomorú dolog miatt nem láttuk rég, akkor tapintatosabb lett volt.
- Köszönöm, Kili. Na, de most meséljetek
ti! Itt leszek még egy ideig, úgyhogy lesz időnk a saját dolgaimat kivesézni.
Most inkább a ti fiatal, boldogsággal teli életetekről szeretnék hallani egy
kicsit – nézett ránk vidáman. Köztudott volt, mennyire szeretett minket, mintha
a saját unokaöccsei lettünk volna, ezért tudtam, mennyire fájhatott neki, hogy
az orkok szörnyűségei miatt rég nem látott minket.
Előbb Kili kezdett bele a mesedélutánba,
majd én vettem át tőle a szót. Dáin nagy vidáman hallgatta, miket regéltünk
neki, és minél több sört ivott, annál inkább bazsalyogott. Így aztán eszembe
sem jutott, hogy ne meséljek Narinról, főleg, hogy édesanyámnak is megígértem, hogy
amint lesz miről beszámolnom, meg is teszem azt.
- Annyira örülök a boldogságodnak –
jegyezte meg anyám, miután befejeztem.
- Én is, fiam – mondta Thorin bácsi
szomorú hangon, majd felállt az asztaltól, és az egyik ablakhoz ment.
Hirtelen nagyon furcsa hangulat
telepedett a helyiségre, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Vagy talán
mégis…
Furcsa dolog az emlékezett, főleg a
visszaemlékezés – amikor a jelen egy pillanatnyi eseménye felelevenít egy olyan
múltbéli emléket, amiről már réges-rég megfeledkeztünk. Ez történt ekkor velem:
nagyon erős deja vu fogott el, majd mintha kiragadtak volna a jelenből, tisztán
láttam magam előtt, ahogy nyolc éves koromban Kilivel bújócskáztunk, és én az
ebédlőasztal alatt elbújva vártam, hogy megtaláljon, amikor hirtelen bejött
anyám és Thorin bácsi. A bácsikám nagyon ki volt borulva: olyan keservesen
zokogott, ahogy előtte sohasem láttam még.
- Mi a baj? – kérdezte az aggódó édesanyám
tőle.
- Most kaptam ezt a levelet – emelte fel
a kezében lévő borítékot. – Meghalt… – Ki se kellett mondania az elhunyt nevét,
anyám jól tudta, kiről volt szó.
- Nem kellett volna hazajönnöd – lépett
oda hozzá, majd a karjaiba zárta a bátyját. – Ott kellett volna lenned, amikor…
- Elment… Amikor örökre elment! – fejezte
be Thorin bácsi a mondatát, és azáltal, hogy elhangzott a szájából, mintha
fixálta volna az eseményt. – Nem hiszem el, hogy örökre itt hagyott.
Ezután hosszú, óráknak tűnő perceken át
zokogott, én pedig a térdeimet átkarolva vártam, hogy egyszer majd elmehessek.
Szégyelltem, hogy ott voltam: éreztem, hogy nem volt ott semmi keresnivalóm, de
már késő lett volna felfednem az jelenlétemet.
- Hát itt vagy! – rontott be az ebédlőbe
Kili, ahol leguggolva azonnal kiszúrta, hol rejtőzködtem. – Miért nem jutott
előbb eszembe ez a hely?
Ekkor megsemmisülve vártam, vajon milyen
leszidást fogok ezután kapni a nagybátyámtól, de ehelyett csak egy kétségbeesett, végtelen
szomorúságot és kietlenséget tükröző tekintett fúródott bele az enyémbe. Erről
a szempárról, akkor tévesen azt hittem, soha sem fogom tudni kitörölni az
elmémből.
- Fili, mennyit hallottál? – kérdezte a
bácsikám, miután letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Ööö… nem sokat. Rossz hírt kaptál, de
nem tartozik rám – majd minden erőmet összeszedve kirohantam a szobából, és
utána már csak az rémlett, hogy alig tudtam kimagyarázni az öcsémnek, miért nem
akartam senki elé sem kerülni az elkövetkezendő napokban.
- Hogy is felejthettem el! – kaptam a
fejemhez, majd utólag jöttem rá, hogy mindezt hangosan ki is mondtam.
- Micsodát? – nézett rám zavarodottan
Kili.
- Bácsikám! – kezdtem komolyan, mire ő
megfordult, és könnybe lábadt szemekkel, felvállalva a valódi érzelmeit, várta,
hogy mit kérdezek – mint aki tudta, hogy a múlt egy fájó emléke talált vissza
hozzám. – Kit veszítettél el sok évvel ezelőtt?
- Hát emlékszel! – nem bírta tovább, hasonlóan,
mint annak idején sok-sok éve, ismét megtört és elkezdett zokogni.
- Képtelen vagyok felfogni, hogyan felejthettem
el. Most viszont tisztán látom magam előtt, ahogy megkapsz egy levelet, ami
arról szól, hogy meghalt egy hozzád közel álló személy – feleltem halkan, de
azért jól hallhatóan.
- Arian… – mondta sírástól elhaló
hangon. - Az egyetlen nő, akibe valaha szerelmes voltam. Dís, kérlek, kezd el
te mesélni nekik a történetünket, amíg összeszedem magam – fordult segélykérően
édesanyámhoz.
- Rendben, Bátyám. Arian – nézett ránk Kilivel
óvatos, de közben megtört tekintettel – egy lenyűgöző, félvér nő volt, aki egy
törp édesapától és egy ember édesanyától származott. Bár ugyanolyan törékeny és
gyönyörű volt, mint az anyja, az apja alacsony magasságát örökölte, és ha Arian
megjelent valahol, ott nem lehetett más nőre nézni. – Talán nem is
realizálta, de ekkor hosszú másodpercekig maga elé meredt, mint aki szellemet látott.
- Ez így van – bólogatott Dáin. –
Gyönyörű teremtés volt, és egyértelműen Thorin számára szánta a sors.
Láttam, ahogy a bácsikámat kirázta a
hideg. Majd az öcsémre néztem, aki láthatólag le volt döbbenve, mintha sohasem
gondolta volna, hogy a nagy hősnek, Tölgypajzsos Thorinak a szívét is
elnyerhette valaki. Pedig én sejtettem, bár nem tudtam, ki lehetett az, de
korábban is éreztem, hogy igenis már szeretett úgy nőt, ahogy csak egy törp férfi tud.
De mivel jómagam nem voltam még ez idáig soha szerelmes, így nem merengtem elég
sokáig ezen. Ha így teszek, talán előbb eszembe jutnak az előbbiek. Ki tudja,
lehet ekkor is a Nárin iránti bimbózó szerelmemnek köszönhettem az emlékképeim
visszatértét.
- Még azelőtt ismerték meg egymást, hogy
Erebort el kellett volna hagynunk. Arian és a családja a hegyekben telepedtek
le a történtek után, mivel az édesanyjának tüdő betegsége volt. Képtelen lett volna
magukra hagyni a szüleit, főleg, hogy nem volt testvére.
- Köszönöm, de innen átveszem a szót, Húgom –
ült le közben Thorin bácsi, és látszott, hogy tényleg összeszedte magát a
szerelme emléke miatt.
- Ahogy gondolod, Bátyám – bólintott anyám,
aki féltő tekintettel leste ezután, mikor kell ismét neki folytatnia a mesélést.
- Megbeszéltük, hogy mivel nem lakunk
egymástól messze, így minden héten legalább egy napot együtt töltünk.
Legtöbbször én mentem el hozzá, de olykor, ha volt, aki vigyázzon addig a
szüleire, ő jött el ide. – Hirtelen mosolyra húzódott a szája. Bármilyen
fájdalmas is lehetett számára erről beszélni, látszott, hogy a legszebb emlékei
a szerelméhez kapcsolódtak. Ettől bevallom, hirtelen furcsa érzésem támadt,
hiszen ekkor realizáltam, hogy nem is ismertem igazán a bácsikámat – legalábbis
nem minden oldalát. - Bár csak ritkán látogatott el ide, mégis mindenki
imádta. Arian olyan volt, mint egy napsugár, akinek semmi és senki sem
halványíthatta el a fényét… Legalábbis akkor még ezt gondoltam. – Becsukta a
szemét, valószínűleg azért, hogy visszagondoljon rá.
- Ahogy azt Dís is mondta, az
édesanyjának nagyon rossz tüdeje volt, ezért is költöztek a hegyekbe, nem pedig
ide. Annyira összetartó családja volt, hogy az apjának a rokonai is velük
tartottak. Az édesanyját kitagadták a szülei, amiért egy törphöz ment hozzá,
ezért igyekezett minél inkább összetartani az újonnan szerzett családját.
Ariannak így meg sem fordult volna a fejében, hogy velem tartson, bárhogy lett
volna, aki vigyázzon az anyukájára. De… – Kellett neki egy kis idő, hogy sírás
nélkül folytassa.
- Semmi baj, öcsém! – veregette meg a
vállát Dáin. – Tudjuk, milyen nehéz erről mesélned.
- Köszönöm – nézett rá hálásan, ekkor
viszont rögtön folytatta is. – Sajnos az édesanyja egyre jobban legyengült.
Végül már járni sem volt képes. Az apja ugyan sokkal jobb állapotban volt, de
egyszerűen minden életkedve odalett, miután a felesége meghalt. Az én
napsugaram… – Nem küzdött tovább. Rájött, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha
hagyja, hogy folyamatosan potyogjanak a könnycseppjei. - Akkor megtört az ő
fénye is. Van az a felhő, ami a legszikrázóbb napsugarakat is eltakarja – ez
történt nála is. Onnantól már nem volt ugyanaz.
- Arian egy csoda volt, nélküle nem
sikerült volna olyan hamar felépítenünk ezt a remek várost. Elképesztő
tanácsokkal látott el minket – tette hozzá anyám.
- És bennem is ő tartotta a lelket –
folytatta a bácsikám a suttogástól alig hallhatóbban. – Mind rengeteget
köszönhetünk neki.
- Hogyan halt meg? – kérdezte a szintén
meghatódott Kili.
Ekkor vettem észre, hogy az én szemeim
sem voltak szárazak. Egy ilyen beszélgetést nem lehetett fájdalmak nélkül
végighallgatni, a könnyeink viszont nem csak a történet szívfacsaró részét
szimbolizálták, hanem – ahogy kivettem a többiek szavából – egy rendkívüli nő
életének szépségét is.
- Sajnos ő is örökölte az anyjának a
tüdőbetegségét. Pedig rengeteget sétáltam vele a hegyekben. Hetekre
odaköltöztem, de egyszerűen semmi sem segített. Valószínűleg azért, mert
azáltal, hogy félig törp volt, még törékenyebb volt, mint az anyja. Egek, nem
tudjátok, Fiúk, mennyi szép dologgal próbálta meg elterelni a gondolataimat,
hogy az utolsó együtt töltött napjaink szépek legyenek! Akárhány felhő is
borította el az egünket, az ő napsugarai mindig visszatértek; és olykor még ma
is érzem őket…
Zokogtunk, nem csak Thorin bácsi, Kili
és jómagam, hanem édesanyám és Dáin is, pedig ők jól tudták, mi történt. Úgy
látszott, tényleg mindannyiuk számára igazi napsugár volt Arian; olyan valaki,
akinek az elvesztését nem lehetett igazán felfogni és ezáltal feldolgozni sem.
- Nem voltam ott vele, amikor meghalt.
Kezdettben nagyon fájt, és magamat hibáztattam, de utána rájöttem, hogy ő
akarta így. Amikor Dís levelében azt olvastam, hogy van némi zűr a
kereskedelmünkkel kapcsolatban, biztos voltam benne, hogy nélkülem is
megoldódik, de Arian mindenáron haza akart küldeni. Mivel olyan gyenge volt,
így nem akartam, hogy az ellenkezésem csak jobban kimerítse. Már másnap mentem
is volna vissza hozzá, de közben megjött a levél, hogy a távozásom után egy
órával feladta a küzdelmet, és meghalt.
- Érezte előre, hogy már nem bírja
tovább, és azt akarta, hogy ne légy ott, mert a jelenlétedben nem lett volna képes
feladni a harcot – suttogtam a sírástól rekedt hangomon azt, amire magamtól is rájöttem.
- Pontosan, Fili. Ki tudja, milyen
fájdalmakat élt át annyi időn át, mert nem bírta miattam feladni. Lehet, hogy
napokkal előtte elment volna, ha én nem vagyok ott. – Ekkor olyan erősen
harapott bele a szájába, hogy visszafojtson egy újabb zokogó görcsöt, hogy
elkezdett vérezni az ajka.
- Ne is mondj ilyet! – szólalt meg az
öcsém. – Te voltál élete szerelme. Azért küzdött annyira, hogy veled legyen,
ameddig képes volt rá. Azt mondtátok, hogy csodás személy volt, így biztosra
veszem, hogy pontosan tudta, meddig képes kitartani.
- Ó, Kili! – állt fel a bácsikám, hogy
megölelje. – Köszönöm, hogy ezt mondod! Szívből köszönöm.
Majd hozzám is odalépett, így én is
átöleltem. Sohasem éreztem ilyen szeretetet és fájdalmat egyszerre. Ez volt a mi
családunk: szeretet, erő, kitartás, fájdalom és az ezek ötvözetéből fakadó melankólia.
De büszkén vállaltam és vettem magamra ezek mindegyikét.
- Tudjátok, miért szeretek annyira
utazni? – intézte mindkettőnkhöz a szavait Thorin bácsi.
- Nem – feleltük egyszerre.
- Mert mindig fű és sós tenger illata
volt Ariannak, hiszen az élete végén állandóan ezek mellett sétált, és mikor vele
voltam, akkor együtt andalogtunk. Minden egyes utam során olyan, mintha kicsit
visszakapnám őt. Ilyenkor minden közös élményünk felelevenedik bennem. Van
olyan fájdalom, ami megéri, ha érte olyan sok szépet kapunk. Ha előre tudtam
volna, hogy ilyen hamar meghal Arian, akkor is végigcsináltam volna vele ezt
azt egészet. Még ha rám nem is sütnek többet a napsugarai, azok emléke örökké
bennem él, és bár a végsőkig küzdeni fogok, hogy visszaszerezzük az
otthonunkat, ha mégis idő előtt meghalnék, tudom, ő várni fog ott rám. 95 év…
ez több, mint ami sok más párnak megadatik, és majd folytatódik a történetünk
egy másik világban.
A könnyeink olykor gyengeséget
tanúsítanak: hogy nem vagyunk elég erősek egyes fájdalmakat, vagy éppen
örömöket kellő szigorral kezelni, én mégse láttam soha életemben ennyire
hatalmasnak és erősnek Thorin bácsit. Mert milyen sokat is ér egy szív, ami úgy
szeretett, ahogy a bácsikám szerette Ariant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése