Oda... - 17. fejezet – A múltban mindenre képes testvérpár

- Már fenn vagy? Még meg se virradt – jegyeztem meg az öcsémnek, aki a szobaajtóm előtt várakozott. Mindig én voltam a korán kellő kettőnk közül, ezért is lepődtem meg.
    - Tudom, de tegnap annyit aludtam napközben, hogy már egy jó ideje fenn vagyok. És amúgy is, úgy illő, ha előbb találkozom Dofirral – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Tényleg, kérni is akartalak rá – jutott eszembe. - Csak nagyon ki voltál merülve tegnap, így teljesen elfeledkeztem róla.
    - Még jó, hogy magamtól gondoltam rá – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, ezzel is elárulva, hogy kellőképpen kipihente magát.
    - Nem baj, ha én még gyorsan reggelizem? – kérdeztem az ebédlő felé mutatva.
    - Dehogyis, rám is rám fér egy második reggeli. Hisz ki tudja, mennyire akar majd megdolgoztatni az én drága bátyám – grimaszolt, de közben le sem tagadhatta volna az izgatottságát.
    - Ez nem rajtam múlik, hanem a ránk bízott munka mennyiségén – jegyeztem meg.
    - Előreláthatólag sokká végzünk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
    - Még oda sem értünk, Kili, és te már jönni akarsz el? Tipikus! – tettem keresztbe a kezem. – És amúgy is, most mondtam, hogy előre nem tudom.
    - Nem úgy értettem – mérgelődött, de azért udvariasan kinyitotta előttem az ebédlő ajtaját. - Felség!
    - Ha-ha-ha! – tartottam továbbra is keresztbe a kezemet, miközben hamis nevetést mímeltem.
    - Tudom, hogy imádod a humoromat – kacsintott újból.
    - Inkább mondjuk úgy, hogy elviselem – helyesbítettem, mert néha nagyon is idegtépő tudott lenni.
    - Nekem az is megteszi – rántott egyet a vállán, hiszen amikor fel volt dobódva, nehezen lehetett lelombozni őt. Reméltem, ezt a jó szokását a jövőben is megtartja.
    Ez volt az öcsém második reggelije, mégis kétszer annyit evett, mint én. Akaratlanul is bámultam, ahogy magába nyomott két törpnyi adagot, míg én a saját kiszedett ételemet alig tudtam elfogyasztani.
    - Most mi van? Miért nézel ilyen furcsán? – kérdezte teli szájjal, de én már szakértője voltam annak, hogy így is megértsem őt.
    - Hogy bírsz ennyit enni? De most tényleg, hova raktározod? – mutattam a nagynak egyáltalán nem mondható hasára.
    - Azt én se tudom. De már tényleg kezdek kidurranni, csak hát szükségem lesz az energiára – magyarázta a hasát simogatva.
    - És az eszedbe sem jutott, hogy a szúródó, teli hasad fog hátráltatni? – kérdeztem nem épp a legkedvesebb hangleejtéssel.
    - Ó! – esett le neki, hogy felelőtlen volt.
    - Igen: ó! – ráztam a fejemet, mert már előre láttam, hogyan fog panaszkodni a fájó gyomrára munka közben.
    - Miért vagy ennyivel bölcsebb nálam? – Nem volt a hangjában se gúny, se szomorúság: úgy kérdezte, mint egy ártatlan kisgyermek, akit színtiszta kíváncsiság vezérelt.
    Szerettem, amikor felbukkant Kilinek a gyermeki énje, mert ilyenkor mindig elárasztottak a régi emlékek. Ekkor azt láttam magam előtt, amikor életünkben először lovagolhattunk egyedül, persze úgy, hogy ketten ültünk egy lovon, és én fogtam a kantárt. Kili nagyjából hét éves volt, míg én tizenkettő, és magamban felidézve is tisztán hallottam, amit akkor mondott:

    - Szabadok vagyunk, Fili! Szabadok! – ordította. – Húhúhúhú!
    - Igen, azok.
    - Úgy örülök, hogy te vagy a bátyám. Veled bármi lehetséges. Együtt mindenre képesek vagyunk, igaz?
    - Hát persze, Kili! Együtt mindenre képesek vagyunk. – Imádnivaló kiskölyök volt, tele élettel és szeretettel, így nem is válaszolhattam neki mást.

- Hahó! Merre jársz? – kérdezte a kezével integetve előttem.
    - Ó, bocsánat! Elmerengtem – tértem magamhoz. - És te is bölcs vagy, csak a…
    - Magam módján, tudom – fejezte be helyettem a mondatot unott hangon.
    - Úgy érzem, ezt már mondtam neked – jöttem rá.
    - Nem is egyszer, Bátyám. De sebaj! – rántott egyet a vállán. – Én kész vagyok, úgyhogy mehetünk.
    - És a gyomrod? – féltem, hogy bármelyik percben visszajöhet a reggelije.
    - Jól leszek! – Nem győzött meg a szavaival, így továbbra is kitartóan bámultam. – Tényleg, hidd el!
    - De ha véletlen valamilyen „baleset” történne, te takarítasz fel magad után, ezt most mondom – voltam egyértelmű, mert egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy bármi ilyesmit csináljak a felnőtt testvéremnek.
    - Rendben. És hidd el, nem lesz semmilyen „baleset”! – Úgy mondta, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy Kili és a hányás nem voltak két különálló fogalom: sajnos sokszor ette túl magát, és nem egyszer még el is kezdett közvetlen utána edzeni. De szerencsére ennyire felelőtlen már rég volt, épp ezért nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát.
    Végül épp időben érkeztünk a műhelyhez, mert Dofir már előtte várt minket a csomagjaival.
    - Á, Kili, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – nyújtott az öcsémnek kezet, aki nem tétovázva, azonnal lelkesen megrázta azt.
    - Én is, hogy téged.
    - Köszönöm, hogy elvállaltad a Filinek és egyúttal a nekem való a segédkezést. Így a bátyád után most már a te lekötelezetted is vagyok – mondta, majd mosolyogva rám tekintett.
    - Igazán semmiség – legyintett Kili.
    - Nem, nem az. Főleg amiatt, hogy kik is vagytok. – Kili összehúzta a szemöldökét, mire Dofir gyorsan folytatta. – Mármint ne érts félre! Sohasem gondoltam, hogy nagyképű, hercegfiúk vagytok, de azért azt sem, hogy pont ti rátok fogom hagyni a műhelyemet, ha újból rászánom magam erre az útra.
    - Nem kell magyarázkodnod, értem én. Egyébként megkérdezhetem, milyen útról van szó?
    Direkt nem mondtam semmit Kilinek Dofir úti céljáról, mert úgy éreztem, nem volt jogom erről bárkinek is beszélni.
    - Fili nem mesélt róla? – érdeklődött a barátom.
    - Nem.
    - Meg se lepődtem – veregette meg a vállamat. – Nem olyan személy, aki mások magánügyeiről pletykálna – mondta elismerően, majd az öcsémnek is elmesélt mindent a szerelméről.
    Nagy megkönnyebbülés volt látnom, hogy ilyen hamar megtalálták a közös hangot, mintha már ismerték volna egymást. De lehet, csak azért, mert mindketten közel álltak hozzám, és én valamilyen kapocs voltam közöttük: általam már tudták, hogy a másik is remek személy volt. Kili gyakran hangoztatta azt, hogyha én megbíztam valakiben, akkor ő is megbízott benne, mert az én megérzéseim sohasem csaltak. Reméltem, hogy tényleg igaza volt. Végtére is, se Dofir, se Nárin személyében nem fogtam mellé, ami őt igazolta.
    - Azta! – volt ez az első reakciója Kilinek, mikor a barátom a mondandója végéhez ért. – Mindenképp menj el! Hátha azóta is rád vár.
    - Ööö… – láttam, hogy valami megváltozott az előző nap óta. Dofir már nem volt olyan biztos a dolgában.
    - Mi a baj? – kérdeztem rögtön rá.
    - Semmi, csak ugye mondtam neked már tegnap is, hogy van egy olyan sejtésem, hogy túl későn érek oda, este óta pedig van egyfajta kifejezetten rossz előérzetem – próbálta leplezni, de a szeméből kiolvastam a szomorúságot.
    - Még inkább úgy érzed, hogy elszalasztottad őt? – próbáltam kitalálni, miből is eredhetett ez a negatív megérzése.
    - Igen is, meg nem is – felelte, amivel még inkább összezavart, és láthatólag az öcsémet is, aki szintén ráncolta a homlokát.
    - Lehetne kicsit konkrétabban? – kértem meg rá óvatosan.
    - Egyre biztosabban érzem, hogy elkéstem, de közben azt is, hogy el kell mennem oda… Mert ott a helyem. – rázta meg a fejét. - Van ennek bármi értelme?
    - Én teljesen megértelek – jelentette ki Kili. – Nekem is szoktak hasonló előérzéseim lenni, így azt tanácsolom, mindenképp bízz az ösztöneidben!
    Dofir azonban nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott.
    - Mi az? – kérdeztem, mivel nem értettem, mi megmosolyogtató volt abban, amit az öcsém mondott.
    - Semmi, csak igazad volt tegnap, Fili: tényleg hasonlítotok egymásra, jó értelemben.
    - Ezt dicséretnek veszem – mondta büszkén Kili, és ki is húzta magát.
    - Annak szántam. Tudod, Fili nagyon sokat segített nekem az elmúlt hetekben, és nemcsak a kovácskodásra értem ezt – jelentette ki komoly arccal. – Szerencsés vagy, amiért ő a testvéred. – Igazán szíven találtak Dofir szavai, főleg, mert Kili és Thorin bácsi után ő lett a hozzám legközelebb álló férfi. Már annyiszor hozott zavarba, és úgy sejtettem, ez sem az utolsó alkalom volt.
    - Tudom, hálás is vagyok érte – tette a vállamra a kezét a testvérem.
    - De úgy látom, Fili sem kevésbé szerencsés. Engem nem téveszt meg a hamis mosolyod és tekinteted, úgy sejtem, tényleg sokban hasonlítasz rá.
    Most már Kili is elpirult, hiszen ő sem számított ilyennemű megnyilvánulásra az általa épphogy megismert barátomtól. Ezt észrevéve Dofir azonnal viccesebb hangnemre váltott – valószínűleg nem így akart elbúcsúzni tőlünk.
    - Hé, azért dolgozzatok is, ne csak csajozzatok! – mondta mindkettőnkre mutatva. – Bár Fili barátnője még tudtommal nincs itthon, de nehogy belevidd a bajba – nézett Kilire.
    - Én aztán nem fogom – emelte fel védekezésként mindkét kezét az öcsém.
    - Jól van! Akkor indulok, már úgyis javában pirkad. Jó munkát, fiúk! És még egyszer köszönöm a segítséget – vett tőlünk búcsút.
    - Nincs mit és jó utat – köszöntem el tőle.

- Na és, akkor mi a helyzet ezzel a lánnyal? – kérdezte Kili miközben mentünk befele.
    - Jól alakulnak a dolgok – zártam le ennyivel a dolgot, legalább is egyelőre, mivel előbb el szerettem volna magyarázni neki, mi hol volt a műhelyben, és hogy aznap mit kellett megcsinálnunk.
    - Azta! – mondta elismerően, miután jobban szétnézett. – Dofir tényleg benne van a szakmában. Úgy látom, nem kevés munkája van most is.
    - Pontosabban ezek éppenséggel a mi munkáink – helyesbítettem.
    - Igaz. Hallgatlak! – állt előttem izgatottan, alig várva, hogy elkezdjek magyarázni neki. – Nagyon jó tanítványod leszek – tette hozzá ezt az ígéretet.
    - Azt ajánlom is!
    - Hé, az íjászatról sem feledkeztem ám meg! Mikor nemrég megígértem neked, hogy megtanítalak íjazni, azt nagyon is komolyan gondoltam – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Ó, tényleg! – Nem mertem bevallani, de ez nekem pont, hogy kiment a fejemből. Ekkor viszont az elsődleges feladatunk az volt, hogy ezen a napon átrágjuk magunkat. Ráadásul az is ott lebegett előttünk célként, hogy minél előbb végzünk, annál hamarabb láthatjuk a bármikor befutható Dáint.

 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

70000. oldalmegnyitás

Drága olvasóim!

Ahogy ígértem, most már igyekszem hetente egyszer itt, vagy legalább facebookon írni nektek, hogy tudjátok, mire számítsatok a blogon.

Először is, a Piton és lánynál már felkerült a 3. rész 1. fejezete is javítva, úgyhogy aki mostanában tévedt errefelé, és elkezdte olvasni, az tudja, hogy azután még az eggyel korábbi verzió van fenn, így több hibára számítson!!

Másodszor pedig annyira sűrűre és fárasztóra, olykor pedig irritáló hetem volt, hogy még nem tudtam felrakni az Oda... folytatását, és a Piton és a lánnyal sem haladtam úgy, ahogy akartam, de jövőhét végére ha törik, ha szakad felkerül az Oda... 17. fejezete.

A harmadik dolog, ami miatt írok, már ennél vidámabb, a blog immáron 70ezernél is többször lett megnyitva, ami azért már igen magas szám. De tényleg, annyit tudok mondani, hogy bárcsak egy-két komment is utalna arra, hogy ennyiszer nyitjátok meg a blogomat, de ez egyre siralmasabb... 

Na, de azért hoztam nektek szokásosan egy képet: 

Akkor egy hét múlva jön az Oda... folytatás, és javítom tovább a Piton és a lányt, ahogy energiámból telik. 

Puszi Mese