Piton és a lány 2. rész - 1. fejezet

Második rész

 1. fejezet

 

- Annyira fogsz hiányozni, kicsim! – hallotta az édesanyja hangját Alice, miközben a kocsijuk ablakán kinézve, magában elbúcsúzott a házuktól.
    Olyan jó volt hazajönni. A nyár minden egyes percét élvezte, de mégsem volt ugyanaz. Az apukája nélkül nem. De tudta, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Az életének két legfontosabb személye közül az egyik meghalt, és azt az űrt, amit az édesapja hagyott maga után, soha senki sem tudja majd betölteni. Ez így volt rendjén, viszont ettől nem fájt neki kevésbé. Mindezek ellenére mindent megtett, hogy élettel és boldogsággal töltse fel az édesanyját, aki napról napra vidámabb lett mellette; ezért is volt borzasztó ismét itt hagynia.
     – Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküled. – folytatta Angela, akinek tanácstalan volt a tekintete. - Nehéz lesz majd visszaszoknom ahhoz, hogy megint egyedül vagyok. De ne aggódj értem! Csak megleszek valahogy, nem igaz? – erőltetett mosolyt az arcára.
    - Anya, szerintem itt az ideje, hogy kikapcsolódj kicsit, új emberekkel ismerkedj. Ne, ne… – intette le, mert látta, hogy ellenkezni akar. – Tudom, hogy nagyon szeretted apát, sőt még most is szereted, de mindenképp ez lenne a legjobb megoldás arra, hogy ne légy ilyen magányos, és hogy nekem se legyen ilyen nagy bűntudatom amiatt, hogy egyedül hagylak. Biztos vagyok benne, hogy apa is ezt akarná – tette hozzá.
    - Igazad van kicsim – látta be fájó arccal Angela, majd egy percre elgondolkodott. – Emlékszel arra, hogy Amanda barátnőm nyert egy egyhetes utazást Egyiptomba?
    Ali bólintott egyet.
    - Nos, mivel elvált a férjétől, így nincs kivel mennie, és pár nappal ezelőtt megkérdezte, hogy elkísérném-e? – mesélte miközben leparkolt. – Ott akár ismerkedhetnék is, ahogy te javasoltad. Meg hát egy kis környezetváltás sem ártana nekem.
    - Anya, ez nagyon jól hangzik – mosolygott Alice. – Úgy érzem, eljött a változás szele, de nem hagyhatjuk, hogy ez csak a rossz dolgokban érvényesüljön, hanem törekednünk kell arra, hogy a jónak is részese legyen. – Maga is meglepődött, mennyire jól hangzottak a gondolatai hangosan kimondva.
    - Gyere ide, én bölcs lányom, had öleljelek meg! – zárta karjai közé a nő.
    - Hiányozni fogsz. De most már tudom, hogy minden rendben lesz veled, és amint tudokm írok, ahogy Te is nekem, igaz? – kérdezte Alice.
    - Még szép, hisz bármi is történjék, számomra mindig Te leszel a legfontosabb.

 

Mivel az utolsó pillanatban ért fel a vonatra Ali, így nem volt könnyű üres kabint lelnie. De végül talált egyet, ahol csak Luna Lovegood ült, akivel tavaly már volt szerencséje beszélni pár szót, és szimpatikusnak találta.
    - Szia! Adhatok egy Hírverőt? – kérdezte Luna a rá jellemző könnyed hangnemben.
    - Igen, köszönöm – fogadta el a mardekáros lány.
    - Miért vagy egyedül? – jött az újabb kérdés az újságot átnyújtó lánytól.
    - Mert nem igazán vannak barátaim – felelte Alice egy fájdalmas mosollyal az arcán.
    - Tényleg? – Csak egy bólintást kapott válaszul a szőkeség.
    - Az szomorú – ült le a beszélgető partneréve szembe Luna. - Én sem vagyok valami népszerű barátság terén – vallotta be, de a hangja mellőzött mindenféle önsajnálatot.
    - Pedig én úgy tudtam, Te tagja vagy Dumbledore seregének? – jutott Alice eszébe.
    - Csak voltam, amíg Umbridge meg nem szüntette. Bár a barátaim így is megmaradtak, csak kevesebb időt töltök velük – bólogatott, miközben gondtalanul lóbálta a lábát.
    - Ami azt illeti, Umbridge nekem is sokszor keresztbe tett tavaly – idézte vissza a kellemetlen emlékeket Alice.
    - Mivel? – kérdezte Luna, akinek egyre gyorsabban járt a lába.
    - A halott apukámat becsmérelte – sóhajtott egyet.
    - Értem. – Majd elgondolkozott a hollóhátas lány. – Miért nincsenek barátaid?
  - Hol is kezdjem? – mosolyodott el Alice. – Először is mardekáros vagyok, ami sokat ront a helyzetemen.
    - Akkor miért nem barátkozol mardekárosokkal? – jött az újabb kérdés, és most már nem a saját cipőit figyelte Luna.
    - Ezt úgy mondod, mint aki nem ismeri őket – csodálkozott Ali. - A mardekárosok közül sokan önteltek és gonoszak. Én még sajnos nem ismerkedtem össze eggyel sem, akire azt mondhattam volna, hogy rendes. Mármint ez túlzás – látta be, hogy túl szigorúan nyilatkozott a társairól –, hisz vannak jó fej lányok és fiúk is, de valahogy nem vonzom a társaságukat. – Abban a vállrándításban, amit a szavaihoz mellékelt, annyi fájdalom volt, hogy azt be sem merte volna vallani sajátmagának Alice.
    - Aha. De, akkor miért nem barátkozol más házból valókkal? – még mindig ugyanazzal az élénk hangnemmel faggatta tovább Luna.
    - Nem vagyok se érdekes, se okos. Még átlagosnak sem vagyok elég jó. Inkább átlagalatti vagyok, ha érted, hogy gondolom – próbálta elmagyarázni.
    - Te nem vagy átlag alatti, csak túl különleges vagy ahhoz, hogy ebben az iskolában találj magadnak barátokat. Vagy csak egyszerűen rossz helyen keresel – nézett nyílt ősszintességgel rá Luna, majd hirtelen felpattant, mint akinek eszébe jutott valami.
    - Szia! – köszönt el, és mire Alice feleszmélt, már el is ment. Azonban ezen rövid látogatásával is sokat javított a mardekáros lány hangulatán, aki ekkor már tudta, merre keresgéljen, ha egy jó barátra szeretne szert tenni.
     Ali otthon rendszeresen olvasta a Hírverőt, mivel az anyukája miden egyes számot megvett. Ebben az esetben is érdekesek olvasmánynak bizonyult. Majd miután végzett vele, kiment a kabinjából, hogy sétáljon egy kicsit, és ekkor valami furcsát látott. Harry Potter egy köpennyel a kezében elindult a mardekárosok felé. Egy pillanatra azonban megállt, hogy visszanézzen. Alice gyorsan reagálva visszalépett a fülkéjébe, hogy ne vegye észre őt. Várt egy kicsit, majd bártorságot vett magán, és újra kilépett. De addigra már sötétség borította a vonat másik részét, Harry pedig eltűnt. Pár másodperc múlva azonban újra tiszta volt a levegő. Ekkor kicsit közelebb ment, és látta, ahogy a Draco feletti láda jócskán megmozdult, amit a fiú is észrevett.
    - Szia, Alice! Nem csatlakozol hozzánk? – kérdezte Carol Freelove mézes-mázasan, és közben oda is ment hozzá. Alice a többi gonosz mardekérosra nézett, majd azt hazudta, hogy fáj a hasa, és sietve visszament a helyére.
    Elsőben Carollal és a barátnőivel utazott egy fülkében, akik szinte mindenkit kigúnyoltak, akit láttak a peronon. Szerencsére Alice-be sohasem kötöttek bele, hisz mardekáros volt, ami sokat segített rajta. Ennek ellenére nem akart barátkozni velük, inkább választotta az egyedüllétet. A negyedik Roxforti évét kezdve azonban nem akarta, hogy ismét a könyvei legyenek a legfőbb társasága. Ám ekkor eszébe jutott Perselus, és rájött, hogy már nem volt egyedül, habár egy korabeli barát sem ártott volna.
    Mikor megérkeztek Roxmortsba, direkt nem sietett, mert tudta, hogy a sok tolakodó csak fellökné, ezért inkább várt egy kicsit, így mire kiért, már szinte senki sem volt a vonaton. Mikor le akart szállni, azonban meglátta Malfoyt belerúgni valamibe, majd hogy ne vegye észre őt a fiú, Lunához rohant, aki épp ekkor jött ki a saját kabinjából.

- Szia, Luna! Miért vagy még a vonaton? – szólalt meg idegesen.
    - Narglikat keressek – jött az egyértelműnek ható válasz.
    - Mik azok a narglik? – kérdezte Ali, de a magyarázatra már nem figyelt, mert akkor rakta össze a képet.
    A nagypapája régen mindig a láthatatlanná tévő köpenyéről beszélt neki, amit kártyán vesztett el. Biztos ilyen volt Harry kezében, és a füstöt pedig azért csinálta, hogy észrevétlenül fel tudja venni, és utána felmászhasson Malfoyék fölé, hogy kihallgassa, miről beszéltek. De Draco – ahogy azt ő is látta – észrevette és belerúgott, és biztos megdermesztette, vagy valamilyen hasonló átkot szórt rá, hogy ne mozdulhasson. Ezzel pedig könnyen el tudta volna érni azt, hogy Harry visszamenjen a vonattal Londonba, hiszen a köpeny miatt senki se látta őt.
   - Szerinted hol találhatnék sok narglit a vonaton? – Tért végre magához, így meghallva Luna kérdését.
  - Arra! - mutatott Harry felé, mert úgy rémlett neki, mintha azt mondta volna a lány, hogy a szemüvegével olyan dolgokat is lát, amik láthatatlanok.
    Miután leszállt a vonatról rohant, hogy elérje az utolsó kocsit, ami szerencséjére sikerült is neki, így azonban Dracóval kellett együtt utaznia, ami kissé feszültté tette őt. Nem mert a szemébe nézni, majd kiállt a nyaka, mert ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy másik irányba fordítsa a fejét. Ezért nem került a Griffendélbe, mert a nála mindösszesen két évvel idősebb Dracó Malfoy is képes volt őt megrémiszteni.
    - Te hanyadikos vagy? – hallotta a fiú hangját, mivel más nem volt a kocsin, így tudta, hogy csakis hozzá szólhat.
    - Ne-negyedikes – válaszolta végül, egy gyenge mosolyt megengedve magának.
    - Értem, hát kitartást. Én már több évet nem húzok le itt – szinte köpte a szavakat, mint aki rühelte a Roxfortot.
    - Végzős vagy? – kérdezett rá Ali, pedig jól tudta, hogy nem.
    - Úgyis mondhatjuk.
    Ezután ismét nem szóltak egymáshoz, Alice pedig újból elfordította a fejét. Majd egy gyenge pillanatában ismét a fiúra nézett, aki félt valamitől, ez egyértelműen látszott rajta, de közben büszkeség is leolvasható volt az arcáról, ami valószínűleg Harry miatt volt. Egy kissé megrémült attól Ali, mi lesz, ha Malfoy rájön, hogy ő hiúsította meg a tervét: miatta nem utazik vissza Harry Londonba.
    Végül megrázta a fejét, és inkább boldogabb dolgokra gondolt, mint például arra, hogy ismét láthatja Perselust. Remélte, hogy nem fog rosszabbul kinézni, mint a legutóbbi találkozásukkor, mert akkor nem festett valami rózsásan.
    Vége lett az első sötétvarázslatok kivédése órájának, amit ebben az évben Piton professzor tanított, akin látszott, hogy nem volt valami jól, de ezt próbálta leplezni a tanítványai előtt. Alice nagyon örült a fejleményeknek, hisz tudta, hogy ez volt a férfi legnagyobb álma, és már várta, hogy jelezzen, vagy kihívja az asztalához, hogy gratulálhasson neki. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Perselus még fel sem pillantott, csak ült az asztalánál, és nézett maga elé, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Ali pedig tudta, hogy valami nagyon nem volt rendben. Érezte, hogy egy óriási teher nyomta a férfi vállát, majd eszébe jutott, amit nyáron mondott neki.
    Mire feleszmélt, már senki sem volt a teremben, és úgy érezte neki sem kellene maradnia, ezért elindult a hálótermébe, hisz idén is, akár csak tavaly, több lyukas órája is volt. 

 

A folyosón sétálva összefutott a szökdécselő Lunával.
    - Szia! – köszönt rá.
    - Szia! – hagyta abba az ugrálást.
    - Hova mész?
    - A klubhelyiségbe, és Te?
    - Én is.
    - Neked sincs ilyenkor órád? – kíváncsiskodott tovább Alice.
    - Nincs – felelte kurtán Luna.
    - Akkor akár beszélgethetnénk is egy kicsit, ha gondolod – mosolygott Ali, és próbálta leplezni, mennyire félt a visszautasítástól.
    - Rendben.
Egy ilyen egyszerű szó olyan boldogsággal töltötte el Alice-t, hogy még a lába is beleremegett. Hisz sohasem volt a kezdeményezések nagy mestere – kivéve Piton esetét, ami más volt.
    - Ebédelhetnénk is, én már úgyis éhes vagyok, de nem volt kedvem egyedül enni – jegyezte meg Luna.
    - Miért, a barátaid nem esznek veled? – csodálkozott Alice.
    - Mint például? – kérdezett vissza Luna, mint aki nem úgy nyilatkozott korábban, hogy Dumbledore Seregének feloszlása ellenére is megmaradtak az ott szerzett barátai.
    - Harry Potter. Nagyon szerencsés vagy, hogy a barátod. Szerintem legalább is –hajtotta le a fejét Ali, amin a másik lány elmosolyodott. – Szóval miért nem esznek veled?
    - Mert mindegyiküknek órája van ilyenkor. De nem baj – legyintett egyet a kezével. - Most már találtam magamnak egy ebédlőtársat – majd újra szökdelni kezdett, Alicenek pedig meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy ne maradjon le mögötte.
    - Örülsz, hogy már ötödéves vagy? – kérdezte Ali miután leültek a nagyteremben.
    - Nem látok benne semmi különlegeset, kivéve az RBF vizsgákat – láthatólag jobban érdekelte Lunát az előtte lévő csoki torta, amibe bele is kezdett.
    - Én már most rettegek tőlük. – Ki is rázta Alit a hideg.
    - Nem kell. Umbridge-nál úgy se lehet félelmetesebb egyik vizsga sem. – Ezen jót nevettek.
    - Egyébként láttál valamit tegnap a vonatnak azon a részén, ahova narglikat keresni küldtél? – váltott témát Luna.
    - Nem – hazudta a mardekáros lány, majd gyorsan beleharapott a fánkjába. – Miért?
    - Mert Harry Pottert találtam ott betört orral, és azt hittem, hogy direkt azt akartad, hogy megtaláljam. De úgy látszik, hogy csak a szerencse játszott közre – evett tovább.
    - Igen, úgy látszik – mondta Alice, majd zavarában belekortyolt a vizébe.
    - Egyébként, nagyon kedves lány vagy – váltott hirtelen témát Luna.
    - Köszönöm, és ez rád is igaz – mondta, is olyan örömöt érzett, amit már rég nem. Végre nem volt egyedül, és ez nagyon sokat jelentett neki. 

 

Jóslástan órán Trelawney hozta a szokásos formáját, Alice-nek azonban ekkor semmi sem tudta elrontani a jó kedvét, vagy mégis. A mögötte ülő hugrabugosok papír fecniket röptettek a fejére, amit persze a tanárnő nem vett észre. Ez pedig felidézte Alice-ben a mugli iskolájának az emlékét, ahol ez mindennapos volt számára, az ellökéssel és a könyvei elvételével együtt. Ettől állandó félelemben élt: mindig gyomoridege volt, főleg amikor előre tudta, hogy megint belekötnek. Ekkor döbbent rá, milyen jó volt az elmúlt három évben „láthatatlannak” lennie. Mivel mardekáros volt, sohasem pécézte ki magának senki a házából, se a többiből sem, ettől az esettől eltekintve. Éppen ezért úgy gondolta, hogy ez csak egyedüli alkalom, és nem állt le veszekedni a hugrabugosokkal, mert nem akart állandó célponttá válni. Inkább csendesen tűrte a dolgot, és úgy csinált, mint aki semmit sem vesz észre. Egyszer pedig direkt lelökte a tollát, hogy lehajoljon és Trelawney-t találja el az egyik fecni, hátha így rájuk szól a tanárnő. Trelawney azonban csak zavart mosollyal jelezte, hogy nem annyira örült a dolognak. Ami persze megtetszett a diákoknak, akik az óra hátralévő részében inkább a nőt tüntették ki figyelmükkel, aki állandóan megállt a mondandójában, így az aznapi Jóslástanuk még a szokottnál is sokkal rosszabb volt. Alice-t természetesen furdalta a lelkiismeret, amiért miatta gonoszkodtak a tanárnővel, és rájött, hogy Trelawney még nála is sokkal félénkebb, és inkább más tanároknál kell majd ezzel a módszerrel próbálkozni, ha a diákok újra őt pécézik ki.

Később a folyosón sétálva meglátta Piton professzort, de nem merte megszólítani, sőt még ráköszönni sem. Viszont a férfi direkt belebotlott, és a kezébe nyomott egy cetlit, amelyen ez állt: Találkozzunk három órakor a szokott helyen! Ez persze szörnyen feldobta Alit, és így az sem zavarta, hogy egyedül kellett elfogyasztania az ebédjét.
   - Szia! – mosolygott a férfira, amikor megérkezett, aki viszont egy félig bánatos, félig megkönnyebbült mosollyal viszonozta mindezt.
    - Szia!
    - Örülök, hogy látlak – próbált optimista maradni a lány.
    - Hát még én – nagy levegőt vett Perselus, majd kimondta azt, amit tudta, hogy nem tarthat magában: – Hiányoztál. Nem is tudod, mennyire.
    - Te is nekem – vallotta be Alice megkönnyebbülve, hogy nem volt ezzel egyedül, majd úgy érezte, talán azzal oldhatná kicsit Piton feszültségét, ha felelevenítenék az első beszélgetésüket. – „Tanár úr, megbuktatna, ha feltennék Önnek egy személyes jellegű kérdést?” – nézett rá rezenéstelenül.
    - „Nem hinném. De csak ha muszáj, akkor tegye fel a kérdését!” – idézte komoly arccal a félévvel ezelőtt saját magát Perselus.
    - Mi történt? – hangzott el hirtelen a kérdés, mivel belátta a lány, hogy muszáj lesz minél előbb a tárgyra térniük.
    - Úgy látom, elmúlt a dejavu – jegyezte meg a férfi, majd tartott egy kis szünetet. – Pontosan emlékszem, mit mondtál nekem nyáron.  „Borzalmas lehet, hogy egy olyan küldetés köti le minden figyelmedet, amit senkinek se mondhatsz el, és még csak nem is szereted csinálni.” Bevallom, akkor teljesen átláttad a helyzetet, pont úgy, mint amikor az asztalomhoz sétáltál annak a bizonyos Bájitaltan órának a végén. – Az arca és a hangja is egyre kedvesebbé vált közben. - Van egy különleges képességed, Alice, amivel belelátsz az emberekbe, ami szerintem nagyon jó tulajdonság. Egyetlen személyt ismertem csak, aki szintén rendelkezett vele.
    - Lilyt – mondta ki helyette.
    - Igen. Nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen embereket ismerhettem meg életem során. – Közben a földet kémlelte.
    - Ezt úgy mondtad, mint aki nem sokára meghal – ijedt meg Alice, Piton azonban képtelen volt megszólalni, vagy akár felnézni a földről. – Kérlek, mondj valamit, mert kezdek megijedni! – kérte kétségbeesve.

- Nagy esélyt látok rá – mondta végül Perselus.
    - A halálodra? – szinte visított Ali hangja.
    - Tudod, mi a Megszeghetetlen eskü?
    - Csak nem? – kapott a szívéhez. – Mondd, hogy nem tettél ilyen esküt! – kérlelte.
    - Sajnos nem tehetem mást. És inkább választanám a halált, minthogy megtegyem azt a dolgot, amire felesküdtem.  De ne aggódj értem! Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, sőt, örülök, hogy életem végére volt szerencsém megismerni téged. Boldogságot és színt hoztál a mindennapjaimba, amiért végtelenül hálás vagyok Neked. Csak azt sajnálom, hogy ezt a boldogságot nem tudtam átvinni a tanításomba is, mert nem akartam újra sebezhetővé válni. – Ekkor meglátta, hogy egy könnycsepp gördült le a lány arcán, ezért a vállára tette a kezét. – Alice, borzalmas időket élünk, és még ennél is borzalmasabbak várnak ránk. Szeretném, ha erős lennél és kitartanál a végsőkig. Soha ne feledd, hogy kinek az oldalán állsz! – Perselus pillanatnyi gyengesége tovaszállt, és a legnagyobb elszántsággal és bátorsággal nézett a tanítványára.
    - Van valami esély arra, hogy ne halj meg? – kérdezte Ali, amitől egy bizakodó, túl naiv kisgyermek hatását keltette. Ezen viszont nem lepődött meg a férfi, hiszen mire is számíthatott volna egy tizenhat éves lánytól, aki nemrég veszítette el az édesapját, majd megtudta, hogy az a férfi is hasonló sors előtt állt, akit szintén közel engedett magához.
    - Igen – válaszolta suttogva.
    - Akkor ebbe kell belekapaszkodnunk. Idén már elvette tőlem az élet az édesapámat, téged már nem vehet el. – A tagadás fázisa sütött a mardekáros lány minden szavából.
    - Ígérj meg valamit, Alice! – kérlelte most Piton.
    - Mit?
    - Azt, hogy bármi történjék is, bármit mondjanak az emberek, Te mindig higgy bennem, és abban, hogy amit teszek az tisztességes! Ígérd meg, Alice! Kérlek! – kétségbeesettebb hangszínt ütött meg Perselus, mint előtte bármikor, amikor Alivel beszélt.
    - Ígérem – mosolygott rá megnyugtatóan a lány, akin tisztán látszott, hogy nem fogadta el azt a tényt, hogy a kedvenc professzora halálra volt ítélve.
    - Akkor sohasem fogsz elveszíteni. – Ezzel megölelték egymást, és ekkor nem kellett Alice-nek kezdeményeznie, szinte teljesen egyszerre tárták szét a karjukat, ez pedig hatalmas előrelépés volt Perselus részéről, amivel ő is tisztában volt, ahogy azzal is, hogy ennek köze volt ahhoz, hogy biztosra vette, hogy már nem él sokáig.