Piton és a lány 2. rész - 3. fejezet

Második rész
3. fejezet

 - Nyugalom, Alice! Meg tudod csinálni – biztatta gondolatban magát, amint belépett a Bájitaltanterembe. – Hisz te vagy az évfolyamodon a legjobb, és ezt a legjobb Bájitaltan tanár mondta neked, még akkor, amikor nem is voltatok jóban. Higgy neki, Alice!
    - Üdvözöllek, Titeket! – kezdte Lumpsluck professzor. – Mivel Miss Anderson volt a legügyesebb múlt órán, így ő döntheti el, milyen bájitalt készítsünk el ma.
    - Tényleg? – lepődött meg a hóllóhátas lány. – Akkor készítsünk Amortentiát!
    - Biztos vagy benne? – kérdezte Lumpsluck. – Mert ez a világ legerősebb szerelmi bájitala. Mindazonáltal igazi szerelmet nem ébreszt, inkább csak megszállottságot generál az iránt, akit először meglát az a szerencsétlen, aki ivott belőle. Plusz az elkészítése sem egyszerű, főleg nem negyedéves diákok számára. Úgyhogy újra megkérdezem, biztosan ezt szeretnéd, hogy elkészítsük? – Jött a szokásos szemöldök felhúzás tőle.
    - Teljes mértékileg – mosolygott a lány.
    - Akkor lássunk neki! - csapta össze a két kezét Lumpsluck. - De a negyedéves tankönyvben nem lesz benne – tette hozzá. - Viszont akad a szekrényben néhány régi bájitaltankönyv, amik rengeteg receptet tartalmaznak, úgyhogy azokban biztos megtalálható. – Erre mindenki a szekrényhez rohant. – Nyissátok ki őket a 104. oldalon!
    Alice úgy is tett, és szépen, nyugodtan, lépésről-lépésre követte a receptet.

Hozzávalók:
    ~ Ashwinder tojás. (A legfontosabb hozzávaló.);
    ~ ½ dkg Valeriána;
    ~ 1 kg holdkőpor;
    ~ 7 száll vélahaj;
    ~ 7 db mandragóra növény és 9 db levél;
    ~ Kristálytiszta esővíz (A biztonság kedvéért némi hajszálat, hámlóbőrt és körmöt is rakhatunk bele magunkból.);
    - Ez most valami vicc? Köröm, hámló bőr és hajtincs. Első dolgom lesz, hogy ezeket belerakjam! – horkantott fel Alice, de hangosan nem mondta ki a szavakat.
    - Tanár úr, honnan szerzünk esővizet? – kérdezte végül.
    - Ó, az eső víz, el is felejtkeztem róla! – kapott a fejéhez a férfi. - Természetesen mindig van raktáron, úgyhogy azonnal adok mindenkinek.
    - A holdkő felét szórjuk az aljába! – kezdte olvasni maágban a receptet Alice, majd el is végezte az utasításokat. – A valeriána szálakat tűzzük bele a főzetbe! Esővízzel töltsük meg az aljáig és várjuk, meg míg a valeriána szálak kiadják magukból a lét! – épp az imént rakta le az üveget Lumpsluck padjára.
    - Gyorsan vegyük ki őket, nehogy altató hatást fejtsenek ki ránk! – Alice pont ekkor ásított egy nagyot.
    - A valeriána levelek úgy jelennek meg, hogy a szürkepor pirossá válik a vízben – ami tökéletesen megmutatkozott az üstjében. Ezt követően rakjunk bele három vélahajat! Ekkor a főzetünk kékké válik. Most már a por leülepedett az aljára. Kavarjuk fel, és rakjunk tüzet az üst alatt! A füst, ami felszáll, lila lesz. Ezután aprítsuk fel, és rakjuk bele a mandragórás gyökeret az üstbe! Esővízzel töltsük fel teljesen az üstöt! – eddig minden simán ment. – Ekkor a füst rózsaszínűvé válik. Keverjük a főzetet az óramutató járásával ellentétes irányba, de, ha nem múltunk el tizenhét évesek, akkor annak megegyezően! Addig keverjük intenzíven, amíg el nem fárad a kezünk! – Ami Alice-nek hamar elfáradt, de ennek ellenére kitartóan kavarta a bájitalt.
    - Tanár úr, mi lenne, ha az óramutató járásával ellentétes irányba kavarnánk? – kérdezte egy hugrabugos fiú.
    - Az ne érdekeljen, édes fiam! Keverd csak arra, amerre a könyv utasít, és akkor nem lesz semmi baj! – felelte Lumpsluck.
    Alice folytatta a főzetkészítést.
    - Ekkor a füst ezüstössé válik, és a gőz fehérré. – Ami már megtörtént. – Most spirálisan száll fel, de még nem teljes a főzet. Az ashwinder tojások héját és tartalmát egyesével, óvatosan pottyantsuk bele a főzetünkbe, amely ezáltal gyöngyházszínűvé válik!
    - Sikerült! – örült meg Alice, és már nyújtotta is a kezét, de megint megelőzték. Most pedig egy olyan halk, csendes lány, akinek még a nevét sem tudta, de a talárjáról megállapította, hogy griffendéles.
    - Te is nagyon ügyes voltál, Miss Milborow, de mégsem a legjobb – mosolygott rá érdekesen Lumpsluck.

 

- Mégsem a legjobb! Mégsem a legjobb! – Ez járt újra meg újra Alice fejében, miközben Lunát várta.
    - Na, sikerült megmutatni, hogy Te vagy a legjobb? – kérdezte a barátnője, miután oda szökdelt mellé, nem is sejtve, hogy mennyire beletrafált a dologba, csak épp annak az ellenkezőjébe.
- Jézusom! Ez tisztára úgy hangzott, mintha egy nagyképű, felvágós diák lennék. Pedig én csak magamnak akartam bizonyítani, hogy még valamiben tényleg jó vagyok – mondta Ali, majd összekulcsolt kézzel elkezdte verni a fejét a falba.
    - De úgy látom, ez nem jött össze – állapította meg a hollóhátas lány. – Ezt kérlek, hagyd abba! – rakta a feje, és a fal közé a saját kezét.
    - Rendben. És tényleg nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztem. De sebaj, majd legközelebb! – sóhajtott egyet.
    - Ez a beszéd! Ez az az Alice, akit látni szeretek – karolta át Luna. - Egyébként elrontottál valamit?
- Nem, de csak a második legjobb voltam – felelte durcásan.
    - Nahát, akkor meg mit szomorkodsz? Ez egy remek eredmény, úgyhogy legközelebb nagyobb önbizalommal és jókedvvel fogsz bemenni abba a terembe, és akkor senki sem fog, még a nyomodba sem érni – jött a szokásos Luna féle optimizmus, ami rögtön meghozta az eredményét, mivel Alice mérges arca megenyhült.
    - Így lesz, ígérem! – mondta végül.
  
    A következő órán ő volt a legelső a teremben.
    - Rendben, ha mindenki itt van, akkor nyissátok ki a 117. oldalon a könyvet… - hallotta Lumpsluck hangját, de a többire nem figyelt, mert már el is kezdte a főzet elkészítését. Próbált egyben alapos és gyors lenni, és közben nem figyelt a többiekre. Teljesen kizárt mindent, ami körülötte zajlott. Ami – mint kiderült – sikeres volt, mivel húsz perc sem kellet neki, hogy elkészüljön. Nagy örömmel nyújtotta fel a kezet, és látta, hogy még mindenki az üstje felett dolgozott.
    - Már kész is vagy? – kérdezte a tanár úr meglepetten.
    - Igen – felelte önbizalommal teli hangon.
    - De hát, Alice, te meg mit csináltál? – döbbent le a férfi.
    - Amit a Professzor úr mondott – felelte, nem értve, mi volt a probléma.
   - Mérget főztél, és amint látom, nem is sikerült rosszul – Látszott Lumpsluckon, hogy azonnal kipróbálná valamin. Végül azonban megrázta a fejét, ezzel háttérbe szorítva a kíváncsi énjét. - Én úgy gondolom, hogy ennyi idősen még nem szabadna ilyen főzetet készítenetek. De az első óránkon már ezt előre közöltem Veletek, amit Te úgy látszik, szépen elfelejtettél. És arra sem figyeltél, hogy nem a 117., hanem a 217. oldalt mondtam. Azt pedig ne is említsem, hogy az asztalodon lévő hozzávalóknak a felét sem használtad el, ami jelzésértékű lehetett volna, hogy rossz főzetet készítesz. Én úgy vettem észre, hogy Te egy nagyon ügyes lány vagy, és emellett a kijelentésem mellett továbbra is kiállok, de az megeshet, hogy nem a bájitalfőzés a legfőbb erősséged – mosolygott rá szánakozva, bár látszott, hogy próbált kedvességet is csempészni az arckifejezésébe, de valahogy nem úgy sült el a dolog, ahogy tervezte.

- Biztosan igaza van, tanár úr. Úgyhogy, ha megbocsájt, akkor nem is rontom itt tovább a levegőt. – Ki is rohant a teremből, meg se várva a professzor válaszát. Egyszerűen úgy érezte, hogy azonnal elsírja magát, ha még egy kioktató mondatot hall Lumpslucktól.
    Amint bezárta maga után az ajtót, elkezdett rohanni a legközelebbi mosdó felé, ott pedig a falnak támaszkodva leült a földre, és kiengedte az őt rázó zokogást.
    - Miért, miért? – gondolta magában.
    Minden olyan jól ment. Ott voltak a remek szülei, akikkel minden együtt töltött perc maga volt az öröm. Mindig jók voltak az osztályzatai. Az utóbbi időben azonban csak a bajok záporozták: először az édesapja halála, majd Piton bejelentése, és még a tanulmányai is romlani kezdtek. Ebben a pillanatban úgy érezte magát, mintha mindjárt felrobbanna. Majd végiggondolta, miért csak a csúcson tört ki belőle mindez? Eddig miért nem fogta fel ilyen drasztikusan a helyzetét? Hamar rá is jött a válaszra: mindig volt valami jó, amibe belekapaszkodhatott. Mikor meghalt az édesapja, addigra már Pitonnal jó viszonyba került, és a férfi kimondatlanul valamelyest átvette az apja helyét. Mikor megtudta, hogy valószínűleg ő is meg fog halni, Luna barátsága segített neki megbékélni ezzel – már amennyire ez lehetséges volt. A tanulmányaira azonban mindez ráment, viszont hinni akarta, hogy ennek is eljön majd az ellen mása, ami újra felsegíti őt.

- Tudtam én, hogy az első megérzések a legjobbak – jegyezte meg Luna, amikor belépett az ajtón.
    - Hát Te meg, hogy kerülsz ide? – lepődött meg, de közben nagyon örült, amiért a barátnője rátalált.
    - Vártam Rád a termetek előtt, hogy elmeséld, hogyan is múltad ma felül az egész évfolyamodat, de azt mondták, hogy óra vége előtt kirohantál. Az első megérzésem pedig az volt, hogy idejöttél, ami be is jött. De amint látom, még szerencse, hogy megtaláltalak – ült le mellé a földre, majd elkezdte simogatni a hátát. - Mi történt már megint?
    - Nem figyeltem a professzorra, és rossz oldalt nyitottam ki a könyvet. Bár tökéletes mérget főztem, ennek ellenére megkaptam tőle, hogy nem a bájitaltan az erősségem.
    - Értem, és szerintem téved – jelentette ki a legnagyobb természetességgel. - Lehet, hogy most egy kicsit szétszórt vagy, de az, hogy ennyi idősen nem okozott gondot, hogy mérget készíts, igen is azt mutatja, hogy remekül értesz a bájitalokhoz. És ne érdekeljen Lumpsluck! Piton professzor biztosan büszke lenne rád. - Beszéd közben folyamatosan simogatta a hátát.
    - Abban biztos vagyok – mosolygott végre Alice, és úgy érezte, hogy itt volt az ideje újra beszélnie a férfival.
    A Sötétvarázslatok kivédése terem előtt várta, hogy kicsengessenek.
    - Én nem szeretem se Pitont, se ezt a tárgyat – mondta az egyik harmadéves lány a másiknak, miközben elmentek mellette.
    - Én szeretem mindkettőt… - De már többet nem hallott a beszélgetésükből Ali, bármennyire is érdekelte volna, és az utolsó diák után be is ment a terembe.
    - Hát… – kezdte egy nagy sóhajtás kíséretében, hiszen fogalma sem volt, mit is kéne mondania.
    Azonban a férfi sem volt a helyzet magaslatán: teljesen lefagyott miután meglátta. Olyan volt, mint, akit kővé dermesztettek.
    - Igen, hát… – bökte ki végül.
    - Nem akarom azt mondani, hogy hiányoztál, mert az túl sablonos lenne. De az biztos, hogy itt volt már az ideje, hogy beszéljünk, nem gondolod? – közben nyíltan a szemébe nézett Perselus-nak.
    - Nagyon reméltem, hogy nem kell már sokáig várnom, hogy a kedvenc diákommal végre megint beszélgethessek egy jót. Még ha azt pont nem mondhatom el neki, amire a leginkább kíváncsi. De akkor is, inkább beszélek Veled hétköznapi dolgokról, minthogy… - De nem tudta befejezni.
    - Minthogy? – nagyon kíváncsi lett Alice.
    - Minthogy megint azon agyaljak, milyen apának lenni – mondta ki nehézkesen ezen szavakat Piton, és félig morcosan, félig szégyellve saját magát bámult előre, ügyesen kerülve Alice tekintetét. - Mert most már tudom, milyen érzés. Lehet, hogy Te egyáltalán nem tekintesz rám úgy, ahogy azt én remélem, de akkor sem tudok úgy rád nézni, mintha ugyanolyan közömbös és átlagos lennél számomra, mint a többi diákom.
    - Én úgy tekintek rád, mint a pótapukámra – jelentette ki könnybe lábadt szemmel Ali, majd megkerülte az asztalt, hogy megölelje a férfit, de ő nem mozdult, egyszerűen nem tudott.
    - Ó! – rájött Alice, hogy ez túl sok volt így egyszerre Perselus-nak, ezért visszaült a székébe.
    - Sajnálom! Bár tudom, hogy már kétszer megöleltelek, számomra mégsem jön ez olyan ösztönösen. – Végre sikerült a lány szemébe néznie. – Nagyon elszoktam az érintésektől, sajnos.
    - Semmi baj. Én nem erőltetek semmit – mosolygott rá Ali.
    - Köszönöm – mosolyodott el haloványan Piton is. - Megtiszteltetés a pótapukádnak lenni, Alice Milborow – mondta hirtelen a legőszintébb és legszeretetteljesebb hangján.
    - Ezt pedig én köszönöm. – Tényleg nagyra értékelte, főleg az az napja után. – Most sajnos nem érek rá, de holnap beszélgethetnénk egyet – Erre azonban Perselus elkezdte rázni a fejét.
    - Holnap nem leszek az iskolában, de másnap találkozhatunk.
    - Rendben, nekem az is jó. – Bármennyire is kíváncsi volt Ali, nem merte megkérdezni, hova fog menni, de a Piton látta rajta, hogy tudni szeretné.
    - Alice, ígérem, hogy amikor eljön az ideje, meg fogod tudni, mit is teszek! – jelentette ki a lehető leghatározottabban.
    - Akkor várom azt az időt.
    - Hidd el, nem várod! – tette hozzá szomorúan Perselus.