Piton és a lány 3. rész - 11. fejezet

Harmadik rész
    11. fejezet

 - Na, mit mondott? – kérdezte Neville, amint belépett Luna a közben már átalakuló klubhelyiségbe, mire mindenki más is köréjük gyűlt.
    - Nem mondhatja el – felelte, mire a társai furcsa fejet vágtak. – Csak annyit árult el, hogy Piton-nal van valamilyen „ügye”. – Nem talált rá jobb szót. – A DS-nek nem mondhatja el, mi is ez, és mivel én is a tagja vagyok, ezért nekem sem.
    - Ó! – ennyi volt Neville első reakciója. – Az a mocsok biztos zsarolja valamivel.
    - Úgy gondolod? – lepődött meg Luna.
    - De hisz Te magad mondtad, hogy megbízol ebben a lányban! – Erre csak bólogatott a szőkeség. – Szóval, szerintem az történhetett, hogy Piton-nak nem tetszett egy kedves, szelíd lány a saját házában, aki nem éppen az teszi, amit „kellene neki”, és keresett valamit, amivel zsarolni tudja.
    Bár Luna semmi ilyesmire nem gondolt, de mivel ezzel a verzióval Alice-t jónak állították be, ezért nem szállt vitába Neville-lel.
    - Biztosan valami ilyesmi történhetett – mondta végül.
    - Biztosan – karolta át Ginny.
    Perselus a harmadik emeleti tiltott folyosón sétált, ahogy tette azt minden héten legalább egyszer. Mindig tudta, mikor tud észrevétlenül ideosonni. Hisz Carow-éknak is kellett néha aludniuk, valamint ő volt az igazgató, tehát senki se mert volna neki szólni az esti sétái miatt, ami mégha Voldermot fülébe is jutott volna, a Nagyúr számára sem lett volna sok eséllyel gyanús.
    Belépett abba a bizonyos szobába. Régen évente párszor járt csak le ide, de az események miatt, idővel egyre többször volt rá szüksége. Megállt nem messze Edevis tükre előtt, majd összeszedte magát és elé lépett. Ekkor ugyanazt látta, amit már egy jó ideje mindig. Ő állt ott, mellette Lily-vel, és volt egy közös gyermekük, Harry Piton, aki külsőleg Perselus-nak és Lilynek volt az ötvözése, de a szeme ugyanolyan zöld volt, mint az édesanyjáé. Ezen kép láttán minden egyes alkalommal térdre rogyott Perselus, és elkezdett zokogni.

Majd megjelent a tükörben Alice a szüleivel, akikkel nagyon jó barátságot ápoltak. Lily-vel ők voltak Ali keresztszülei, és szinte sajátjukként szerették a lányt.
    Akárhányszor szembesült ezzel a számára tökéletes élettel, ami sohasem teljesült be, és már nem is volt rá lehetőség, a szíve szinte mindig darabjaira tört, majd rögtön újra összeforrt. Hatalmas nagy kínzás volt ez számára, de ezáltal mindig újra átérzett minden fájdalmat és boldogságot, amit élete során átélt. Ez az érzelmi hullámvasút pedig mindig rávilágította, miért is kellett teljes erőből harcolnia Voldemort ellen: hogy kinek a halálát kell megbosszulnia, és ki volt az, aki még mindig ott volt neki.
    Ekkor a meg nem született fiára nézett, és tisztában volt vele, hogy ő a saját hibájából nem létezett: mert sárvérűnek nevezte az örök szerelmét; majd miután az összes harag felgyülemlett benne, a sötétséget és a gonoszságot választotta, ahelyett, hogy továbbra is küzdött volna Lily-ért. Tudta, ha nem is a szerelme, de a barátja újra lehetett volna, ha nem fordul ellenük. Habár mindig úgy harcolt, hogy közben Lily-t védte, mégis az egyik alkalommal, amikor a nő ránézett, hatalmas nagy gyűlölettel és csalódottsággal a szemében, akkor szembesült vele Perselus, kivé is vált. Arra is rá kellett jönnie, hogy ezt a hibát teljesen sohasem hozhatta helyre, de még mindig tehetett valamit az ügy érdekében.
    Részben az ő hibájából halt meg Lily, hisz ő hallgatta ki, amit Dumbledore-nak jósolt Trelawney, és ő közölte azt a Sötét Nagyúrral, mikor még nem tudta, kikről volt benne szó. Bár a Nagyúr megígérte neki, hogy nem bántja a nőt, Perselus biztos volt benne, hogy a szerelme nem fogja engedte volna, hogy bántsák a kisfiát, és ha valahogy mégis sikerült volna Voldemort-nak megölnie a gyermeket, Lily rá jött volna, hogy Piton tehetett minderről, és jobban gyűlölte volna őt, mint valaha. De inkább ezzel nézett volna szembe, mint Lily végleges elvesztésével.
    Mikor ez a szenárió lejátszódott a lelkiszemei előtt annak idején, azonnal tudta, mit kellett tennie: felkereste Albus Dumbledore-t, hogy figyelmeztesse arról, milyen nagy veszélyben volt a Potter család. Az ezután következő napok szinte felemésztették. Várni, hogy melyik borzasztó variáció fog beteljesülni. De egy kis időre tényleg elhitte, hogy Albus el tudja úgy rejteni Lily-éket, hogy mind megmeneküljenek, ő pedig végleg átáll a jók közé, még ha így ideje korán az életét veszti.
    Azon a napon, amikor Perselus szembesült Lily halálával, a lelkének egy része a nővel halt, és visszavonhatatlanul sérült személyé vált. Ekkor Edevis tükre előtt állva, mikor Harry Piton-ra nézett, nem tudta nem észrevenni a hasonlóságot a Potter fiúval. Legbelül mindig is szerette Harry-t, azért amit a barátai számára képviselt, azokért a dolgokért, amit az édesanyjától örökölt. Még mindig nem tudta, hol volt Ron, Hermione és Harry. Szégyellte, amiért akárhányszor a nyomukra lelt, túl későn ért az adott helyszínre, így valamennyi alkalmat elszalasztott arra, hogy eljuttassa nekik Griffendél kardját, amely valamilyen csodánál fogva egy felig sötét lelkű mardekárosnál is megmaradt, mert ez volt a dolga. Piton már elgondolkodott rajta, vajon érezte-e a kard, hogy az ő lelke egyre tisztábbá vált amióta Alice pótapjává vált, vagy csak muszájból marad meg nála. De akárhogy is volt, örült, hogy nem tűnt csak úgy el tőle.
  
    - Merlinre! – kezdte Alice, amint belépett a Mardekár klubhelyiségébe.
    - Már megint mi történt? – esett azonnal kétségbe az egyik fotelben pihenő Alfreda.
   - Bevettek volna, Alfri. Érted ezt, bevettek volna? – Közben el is kezdett sírni, hisz alig tudta a folyosón is visszatartani a könnyeit.
    - Hova? – nézett rá nagy szemekkel a barátnője.
    - Dumbledore Seregébe.
    - Ó! – rakta össze a képet. – De hogyhogy?
    - Csak annyit kellett volna elmondanom, miért voltam tegnap Perselus irodájában. De ezt…
    - Nem tehetted, tudom – ölelte át Alfri.
   - Tényleg nem tehettem. Nem is fogom megtenni, amíg ő azt nem mondja, hogy most már elárulhatom. Addig a napig én egy szót sem fogok szólni ezzel kapcsolatban – szinte lihegte a szavakat Ali, a mélyről jövő zokogástól.
    - Minden rendbe jön, ezt Te is tudod – simogatta a hátát Alfreda, miközben próbálta biztatni.
    - De mikor? Még csak most lesz december, és én már most sem bírom.
    - Tudom, Alice, tudom. Bár így most Lunával gondolom, a kapcsolatod még jobban meg fog szakadni, én attól még végig itt leszek veled. Akár két vagy három barátnő helyett is segíteni fogok neked, ezt soha ne feled! – hívta fel rá a figyelmét.
    - Hogy tudnám elfeledni? Hisz nélküled már rég összeomlottam volna. – Meghatódva nézte a barátnőjét Alice, majd egy darabig még a szorításában maradt.
  
    A másnapi Sötétvarászlatok kivédése órán patkányokat kellett az Imperius átokkal arra kényszeríteniük, hogy egymást bántsák, ami már szinte Alice-nek is fájt. Bár neki nem lett volna muszáj mindezt végigcsinálnia, mégis megtette, mert nem akarta, hogy a többiek megsejtsenek valamit a kiváltságos helyzetéből, de ettől még nem bírta jobban ezeket a dolgokat. Azonban, amikor a barátnőjére nézett, rájött, hogy ő még rosszabbul kezelte a helyzetet, hisz mindig is nagy állatvédő volt. Ezért a pad alatt gyorsan megfogta Alfreda szabad kezét, amitől kicsit jobban lett.
    Óra végén Carow egy levelet adott oda Ali-nek. Csakúgy szó nélkül letette az asztalára – nem kérdezett és nem is mondott semmit. Amint kiért a két lány a folyosóra, Alice azonnal fel is nyitotta a levelet, melyben a következő állt:

Kedves Alice!
    Sajnálom, hogy így kellett eljuttatnom hozzád a levelemet, de más alternatíva nem jutott eszembe, és Te úgy is fel vagy mentve a próbatételeik alól.
    Ha ráérsz, és nem túl nagy gond, és persze csak akkor, ha van hozzá kedved, este 11-kor várlak a klubhelyiség előtt.
    Nem kell sehogy visszaírnod, ha ott leszel, annak örülni fogok, ha pedig nem, azt is megértem.

Üdvözlettel,
    P.

- Na és, mész? – kérdezte Alfri, hisz Ali úgy tartotta a levelet, hogy ő is el tudja olvasni.
    - Még szép… - mosolygott. – Még szép.

Este, mikor elindult, már mindenki mélyen aludt, még Alfreda is, aki bár megígérte neki, hogy megvárja, míg elindul, de amikor az egész estés tanulás után pár percre le akarta csukni a szemét, azonnal álomba merült. Alice természetesen nem akarta felébreszteni őt, így halkan kiosont a szobájukból.
    Mikor már a klubhelyiségük ajtaja előtt állt, vett egy mély levegőt, majd szépen lassan nyitotta ki a festményajtót. Először senkit sem látott, majd lassú léptekkel egy sötét, köpenyes alak jelent meg.
    - Én vagyok az, Alice, Perselus – suttogta a férfi, mire a lány a nyakába vetette magát.
    - Jaj, de örülök, hogy látlak! – mondta vidáman, de amint a holdfény megvilágította a pótapja arcát, észrevette, hogy ismét nagyon boldogtalannak tűnt, de ez teljesen más szomorúság volt, mint máskor. – Mi a baj?
    - Semmi, csak már nagyon meg szeretnék neked mutatni valamit. Persze csak akkor, ha nem vagy túl fáradt hozzá, mert remélem, te nem szenvedsz álmatlanságban, mint én.
    - Nem, szerencsére mostanság igen jól alszom. Tudod, mindig olyan kimerülten fekszem le, hogy amint kényelmesen elhelyezkedem, már alszok is – nyugtatta meg, hisz a barátnőjéhez hasonlóan ő is gyakran éjszakába nyúlóan is képes volt tanulni.
    - Ez igazán jó hír – csak ennyit mondott Perselus, és természetesen nem a kimerült részre gondolt.
    - Akkor hova is megyünk? – kérdezte kíváncsian a lány.
    - Ha jól sejtem, sohasem voltál még a harmadik emeleti tiltott folyosón, igaz?
    - Őszintén, nem épp erre a válaszra számítottam.
    - Ezt is sejtettem – tette hozzá a Piton.
    - Egyébként tényleg nem voltam még ott. Nem meglepően még sohasem akadt ott dolgom, hisz nincs jó híre az iskola azon részének, mivel egy óriási, háromfejű kutyának adott sokáig otthont. És Harry Potter is ott küzdött meg még elsősként a Sötét Nagyúrral – frissítette fel saját memóriáját Ali.
    - Ez igaz. De most, jelen pillanatban ezek a dolgok nem fenyegetnek minket – továbbra is titokzatos volt Perselus.
    - Ne csigáz! Légy szíves mondd el, miért megyünk oda! – könyörgött Alice, hisz amikor levélben találkozóra invitálta a pótapja, mindenre számított, csak arra nem, hogy a tiltott folyosóra viszi.
    - Azért, mert mei napig ott található Edevis tükre.
    - Ó, hogy az! – nyílt tágra a fiatal barna szempár.
    - Tudod, mire képes az a tükör?
   - Azt hiszem arra, hogy aki belenéz, látja a saját lelkének legfőbb vágyát. – Miután Piton egy bólintással adta tudtára, hogy jót mondott, félve elmosolyodott Ali. - Szóval megengeded, hogy belenézzek?
    - Mint azzal pontosan tisztában vagy, Te vagy számomra az egyetlen személy, akivel megoszthatom a titkaimat, és most már nem akarok semmit sem magamban tartani. Ahogy Te is mondtad, ha választhatnál, sem csinálnád mindezt vissza, és az az igazság, hogy én sem. Most már mindent el szeretnék Neked mondani, mert…
    - Már úgyis teljesen benne vagyok az egészben, és ez így van jól – fejezte be helyette a mondatot a pótlánya, mire Piton megfogta a kezét.
    - Még szerencse, hogy nem az én lányom vagy, mert akkor nem lennél ilyen jó ember, hisz egy-két rossz tulajdonságomat biztos örökölted volna – viccelődött Perselus.
    - Ilyet ne is mondj! – szorította meg pótapja kezét, miközben bazsalyogva megrázta a fejét.
   - Megjöttünk, ugye? – kérdezte Alice, mikor megérkeztek a tiltott folyosóra vezető ajtóhoz.
    - Pontosan.
   Nem volt sok érdekesség a folyosón, bár látott egy szintén tiltott könyvtári részt, ahova szívesen bement volna, de az a hely, ahova ők tartottak, pontosabban az a dolog, ami felé haladtak, sokkal jobban vonzotta. Miután beléptek a számukra fontos terembe, Piton azonnal fényt varázsolt a pálcájának végébe, és pár másodperc múlva ugyanezt tette Ali is.
    - Szóval ez az?  – mutatott világító pálcájával a tőle nem messze lévő óriási tükörre Alice, ami ütött-kopott és piszkos volt.
    - Igen.
  - Rajta, előbb Te! – unszolta az izgatottan pótapját. Bár sejtette, hogy Perselus mit láthatott a csodatükörben, attól még kíváncsi volt a pontos képre. Piton azonban nem mozdult. – Vagy Te már többször is jártál itt?
    - Rengetegszer, főleg az utóbbi időben. Erre értettem azt, hogy nem akarom már ezeket a dolgokat magamba tartani.
    - Erőt ad Neked, hogy látod azt az életet, amit elvesztettél? - nem tudta összerakni a képet.
    - Inkább tudatja velem, hogy mit veszítettem el, és miért is kell harcolnom. Ez valamelyest kínzás számomra, de mégis egy kicsit olyan nekem, mint másnak a drog – próbálta elmagyarázni. – Nem tudok vele leállni.
    - Ó, értem! Akkor elmondod, mit is látsz benne? – Közben arrébb állt, hogy pótapja közelebb menjen Edevis tükréhez.
    Piton mélyet sóhajtott, majd közvetlenül elé lépve újra a már fejébe éget családi képet látta. Ezután ismét megjelent Alice is a saját családjával.
    - Pontosan azért vagy itt, hogy elmondhassam azt, amit a tükör mutat számomra. Ha szeretnéd, Te is ideállhatsz, és elmesélheted nekem, mit látsz – ajánlotta fel szelíd, lágy hangon.
    - Annak igazán örülnék. De kérlek, előbb Te mondd el, mit látsz! – Az ő izgatottsága Perselus lassú információ közlését ekkor valahogy nem tolerálta.
    Piton szépen, aprólékosan leírta a csak számára látható két család képét. Mikor Alice családjáról beszélt, a lány szeme megtelt könnyekkel. Végül – aznap már másodjára – a férfi nyakába vetette magát.
   - Ez gyönyörű! – mondta végül.
   - Ez az én lelkem legfőbb vágya, bár ezt Te magad is sejthetted.
  - Sejtettem, hogy valami ilyesmit látsz, de nem pontosan ezt mondtam volna – egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét. – Még én sem látok át teljesen rajtad.
    - Nem is baj – mosolyodott el a pótapja. – Na, de most Te jössz! – vált ő a türelmetlen féllé.
    - Hú, izgulok! – vallotta be Ali.
    - Elhiszem. Én is izgultam a legelső alkalommal, de utána már tudtam, mit fog mutatni. Csak az volt az érdekes, hogy nem sokkal azután, hogy megismertelek, megváltozott, pontosabban kibővült a vágyam.
    - Ez igazán jól esik, apa – szorította meg Perselus kezét, majd erősen a tükörre szegezte a tekintetét, és elé lépett.
    Amit látott, igazából nem lepte meg, de ahogy elé tárult a kép, mégis sokkoló volt az ő fiatal, bár ahhoz képest sokat tapasztalt lelkének. Ezért akárcsak egyedüllétében Piton, térdre rogyott és elkezdett zokogni.
    - Mit látsz, Alice? – térdelt le mellé a földre Perselus. Azonban a lánynak elszorult a torka a sírástól, ezért képtelen volt válaszolni, csak zokogott és zokogott. – Jaj, Alice, én nem ezt akartam! Annyira sajnálom! Istenem, de egy idióta vagyok! – ostorozta magát. – Én csak annyit akartam, hogy tudd, mi lakozik a szívem legmélyén, és hogy Te is rájöjj, mi a tiédben, és hogy miért kell küzdened.
    - É-én, ezt é-érte-em – szenvedte ki ezeket a szavakat. – És nem is e-ezzel van a ba-aj, csak tú-úlságosan szíven ütött a látvány, ennyi a-az egész.
    - Értem - ölelte magához pótlányát. – Ha nem akarod, nem kell elmondanod, mit látsz benne.
    - De el szeretném. – Végre már alább hagyott a sírással és kezdett normalizálódni a légzése.
    - Csak nyugodtan, nem sietünk sehova! Előbb szedd össze magadat! – kérte Piton, miközben a hátát simogatta.
    - Rendben. – Úgy két perc múlva elkezdte magyarázni a számára megjelent tükörbeli képet. – Szóval, én voltam ott anyával és apával. – Az apa szó kimondása nehezére esett, főleg, hogy olyan elevennek és boldognak látta a tükörben. – Vidámabbak voltunk, mint valaha. – A férfi csak bólogatott. – Meséltem neked, hogy anyáék tervezték, hogy lesz egy kis tesóm, de végül ebből már nem lehetett semmi.
    - Emlékszem – felelte Perselus.
   - És azt is említettem, hogy én igazán szomorú lettem volna, ha ennek a gyermeknek nagyrészt nélkülem kellett volna felnőnie az iskola miatt – folytatta. – A tükörben volt egy húgom, aki körülbelül két évvel lehetett fiatalabb nálam, és ahogy ott átkaroltuk egymást, látszott, hogy teljesen össze voltunk nőve, és hogy mennyire szerettük egymást. Ahogy néztem ezt a képet, szinte éreztem azt a szeretett, amit tudnék érezni iránta, ha tényleg létezne. És ez olyan… szívbemarkoló. – Nem hitte volna, hogy aznap este a saját lelki kiborulására is sor kerül.
    - Az bizony. – Piton szemeibe is könnyeket csaltak Alice szavai.
    - Természetesen Te is ott voltál Lily-vel, láthatólag nagyon boldogan. Két fiatok is volt, és ők olyanok voltak, mintha az unokaöccseink lennének nekem és a húgomnak… - Egy pillanatra elhallgatott. – Ezt még kimondani is furcsa. De nem csak ennyit láttam. Ott volt Luna az édesapjával és az anyukájával, aki még élt, valamint Alfreda is a családjával. Mindannyian annyira boldogok voltunk.
    - Ebből is látszik, hogy csodás teremtés vagy, hisz a Te boldogságod, csak akkor teljes, ha a számodra fontos emberek is boldogok. – Újabb könnycseppek bukkantak elő Piton szemeiből. – Ezt látja egy tisztalelkű ember ebben a tükörben. Ez lakozik egy végtelenül kedves ember lelkében. Ezért szeretlek jobban minden élő személynél. Tudod, a Te irántad érzett szeretettem intenzitása felér a Lily által érzett szerelmemmel, ezt pedig előtted el sem tudtam volna képzelni. Te vagy a napsugár az én borús egemen. Miattad nem emészt fel a sötétség, és vagyok még mindig képes küzdeni. – Ha már élete minden apró részletébe beavatta Alicet-, úgy gondolta, az volt a minimum, hogy a vele kapcsolatos érzelmeivel is teljesen tisztába legyen.
    - Te pedig az az ember, aki képes volt az apukám helyét betölteni. Bár őt mindig is szeretni fogom, és ő lesz az édesapám, nem hittem volna, hogy valakit képes leszek hasonlóan szeretni, mint őt – mondta Alice.
    Az aznap éjszakájuk sírással, szeretettel és szívfacsaró álomképekkel volt tele, és épp így volt tökéletes. Mert ami igazán szép volt, az könnyeket tudott csalni az ember szemébe, és ezen könnycseppek sokkal többet tudtak érni akármilyen mosolynál és kacagásnál.
  
    Ahogy minden évben, az ősz ekkor is télbe fordult, csakhogy ez alkalommal a tanév első három hónapja egy örökkévalóságnak tűnt szinte minden diák és tanár számára.
    - Alice, Te megkaptad már édesanyádtól a leveledet? – kérdezte Alfri az egyik december eleji napon.
    - Nem, még nem. Gondolom, a baglyunk tesz egy kis kerülőt, mert ez sajnos nála előfordul. Ismerjük, mennyire szeret repülni, és általában nem a legrövidebb utat választja a kézbesítéseknél – mosolyodott el közben.
    - Csúcs egy bagoly, az biztos! – mondta Alfreda. – Én amúgy megkaptam a levelemet, amiben az áll, hogy már alig várják a szüleim, hogy végre otthon legyek, mert ilyen időkben borzasztó érzés távol tudniuk maguktól.
- Ez érthető. Én ezért is örülök, hogy anya talált maga mellé valakit, mert egyedül el sem tudom képzelni, mennyire rossz lenne most neki.
    - Az biztos.

Másnap azonban megérkezett az a bizonyos levél.

Kedves Alice!
    Már igazán várom, hogy újra láthassalak, és elmesélhess mindent, TÉNYLEG MINDENT arról, mi is zajlik az iskolában. Bevallom, át kell gondolnom, hogy visszamehetsz-e. Ezt most teljesen komolyan írom! Készülj fel: lehet, nem térsz vissza az iskolába!
    Azt kívánom, bárcsak már itt lennél velünk!
    Az állomáson fogunk várni rád.
    Jó utat hazafelé!
    Szeretlek, kicsim.
    Puszil,
    édesanyád

- Nem és nem! – borult ki Alice.
    - Mi az, mit írt? – kérdezte a végig mellette álló Alfri.
    - Azt, hogy nem biztos, hogy vissza fog engedni ide. Nem lehetek itt veletek? – nézett kétségbeesetten a barátnőjére. – Mondd meg, mit csináljak?
    - Én… Nem tudom. Talán… Á! – Fogalma sem volt Alfreda-nak, mit tanácsolhatna a barátnőjének.
    - Talán nem kellene elmondanom, hogy mennyire rossz itt a helyzet, mert bevallom, akkor biztosan otthon kell maradnom, amit elképzelni sem tudok. Szüksége van rám Perselus-nak, és én nem fogom cserben hagyni, ahogy Téged sem – jelentette ki egyértelműen.
    - Akkor nem mondod el az igazat?
    - Nem, nem fogom. Egyszerűen nem tehetem – felelte elszántan.

 A hazautazásuk előtti nap Alice elment az ebédlőbe Alfreda-val, de direkt sietett, hogy amíg kevesen vannak a folyosón, addig elmehessen Piton-hoz. Amikor az iroda elé ért, szokásához híven alaposan körülnézett, bár már a múltkori DS-es esetből tudta, hogy még így sem lehetett biztos abban, hogy senki sem vette őt észre. De mivel senkit sem vett észre a láthatáron, nyugodtan mondta ki a jelszót, majd már közvetlenül az igazgató ajtaja előtt állva kopogtatni kezdett.
    - Tessék! – jött bentről Perselus hangja.
    - Szia! – mosolygott rá vidáman Alice. – Remélem, nem zavarok.
    - Te sohasem zavarsz, ezt már tudhatnád. – Majd az asztalával szemben lévő székre mutatott, hogy üljön le oda.
    - Azért jöttem, mert mindenképp szerettem volna elbúcsúzni Tőled, mielőtt hazamegyek a szünetre – vált komorrá Ali hangja.
    Ezt Piton azonnal észre is vette.
    - Valami baj van? – kérdezte aggódva.
    - Csak annyi, hogy anya nem biztos, hogy vissza fog engedni. – Majd magyarázatként odaadta az édesanyja levelét, amit Perselus elfogadó, de szomorú arccal olvasott végig.
    - Értem, szóval félt az édesanyád, amit természetesen megértek – tette gyorsan hozzá. – Biztos rossz érzés, hogy ilyen körülmények között nem tudhat maga mellett. Valamint az is, hogy az a férfi, aki közel került hozzád, és akit a saját házába is beengedett, egy gyilkos, méghozzá magát Dumbledore professzort ölte meg, és átvette az igazgatói posztját, mint a Sötét nagyúr jobb keze – mormolta egyhangúan, tényként mindezeket. – Nem tudom hibáztatni, amiért félt tőlem.
    - Talán tényleg jobb lenne, ha otthon maradnék, mert anyát kikészíti az aggodalom. – A szemei elárulták a nő iránt érzett hiányát, amelyet a körülmények a megszokottnál erősebbé tettek. – De…
    - Nincs semmi de! – szögezte le Piton. – Az édesanyádnál nem lehet semmi és senki sem fontosabb számodra! – A kezében lévő levelet Alice tenyerébe helyezte, majd az ő kezei közé kulcsolta a lányét, és szinte suttogva folytatta. – Ne kövess el hasonló hibát, mint amit én követtem el! Ne helyezz a legfőbb szeretted elé senkit! Az édesanyád a Te családod, ezt soha ne feledd! – volt szomorúan magabiztos Perselus hangja.
    - Te, Alfreda és Luna is a családom része vagytok, épp ezért nem fogok otthon tétlenül ülni, míg Ti mind itt vagytok. Mert abba én őrülnék bele. – A legnagyobb elszántságról tanúskodott az arckifejezése.
    - Megértem, és nagyon jól esik, hogy én is ezen emberek között vagyok, de mi lesz az édesanyáddal? Inkább őt hagyod egyedül? – értetlenkedett Perselus.
    - De hiszen nincs egyedül. Talált magának egy párt, akivel igazán boldogok – mondta mosolyogva.
    - Ó!
    - Talán neked nem mondtam – lepődött meg a pótlánya.
    - De, csak elfelejtettem, sajnálom – szégyellte magát Piton. – Én traktállak itt a gondjaimmal, erre ezt a fontos fejleményt a Te életedből elfelejtettem.
    - Ennyi erővel én is traktállak a saját gondjaimmal. Ne feled, ez egy oda-vissza menő apa-lánya kapcsolat! Mindketten adunk és kapunk – így Ali. – Megértem, hogy ez kiment a fejedből.
    - Csakhogy úgy érzem, sokszor túl sok negatív dolgot kapsz tőlem, és túl kevés pozitívat.
    - Hidd el, ez nincs így! Azt pedig már most megígérem Neked, hogy visszatérek ide.
    - Ha így látod jónak, akkor legyen így! – egyezett végül bele Perselus. Belátta, hogy kár volt vitáznia a lánnyal.
    - Így bizony! – bólintott Ali.
    - Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is adhatnál nekem – mosolyodott el Piton.
    - Szia, apa! – ölelte át.
    - Szia, Alice!