Piton és a lány 3. rész - 16. fejezet

Harmadik rész
    16. fejezet

 - Nem tudom, mit mondjak – vallotta be Alice a vonaton ülve, a szokásos kabinjukban.
    - Nem kell semmit sem mondanod! Tudom, hogy csak védeni akarsz, ezért nem is tudok rád haragudni. Bár a makacsságod mindenen túltesz, az egyszer biztos! – mosolyodott el Alfreda, kicsikarva a barátnőjéből is egy gyenge mosolyt, ami azonban rögtön aggódó arccá vált.
    A hazafelé útjuk további részére pedig meg is maradt ez az arckifejezése, úgyis, hogy az útjuk zökkenőmentes volt. Bár nagyon éberek voltak: folyamatosan figyelték, hogy voltak-e nemkívánatos személyek a vonaton, de most szerencsére erre nem volt példa.
    Egy hosszan tartó ölelés után elbúcsúztak egymástól, majd ki-ki ment haza a saját családjával. Alice pedig bármennyire is fájt neki az, hogy többé nem az édesapját látta az anyja mellett, már családtagként tekintett Bartra, aki ekkor is a legjobb formáját hozta, a lány pedig meg volt győződve róla, hogy nem volt semmilyen színjáték a viselkedésében: a zsigereiben érezte, hogy a férfi tényleg végtelenül jó indulatú és kedves volt.
    
    A tavaszi szünet elhozta a várva várt kikapcsolódást és nyugalmat Alice számára. Nagyon sokat sétáltak egy közeli tisztáson, ami több volt, mint kellemes. Az édesanyja, bár párszor feszegette a témát, hogy még mindig nem tartotta jó ötletnek a lánya visszatérését a Roxfortba, tudta, hogy lehetetlenség lett volna lebeszélni őt a visszatérésről. Azt pedig szerencsére nem sejtette, amit Alice már igen: a következő nyári szünetig le fog zajlani az a csata, ami régóta ott lógott már a levegőben. Ha erről bármi fogalma lett volna Angela-nak, természetesen képes lett volna belakatolni Ali ajtaját, csakhogy távol tartsa őt a harctól. A nő azonban úgy hitte, egyhamar semmi ilyesmi nem fog történi – legalábbis addig nem, amíg a sok gyermek az iskolában van. Nem tudta elképzelni azt az eshetőséget, hogy őket is harcra kényszerítik. Ezért abban a hitben volt – aminek a gondolatát még Alice ültetett el a fejében a téli szünetben –, ha már úgy is ki kell járnia lányának a Roxfortot, akkor inkább tegye előbb, mint utóbb azt.

 Luna a pince egy távolabbi zugában ücsörgött Ollivander-rel, amikor hangokat hallottak, így biztosak voltak benne, hogy valaki lefelé tartott a lépcsőn. De ez nem váltott ki semmilyen izgalmat belőlük: úgy gondolták, a szokásos napi betevőjüket kapják meg. Ám hirtelen Ronald Weasly üvöltött fel.
    - Hermione!
    - Hallgass! – ez Harry volt. – Fogd be a szádat, Ron, ki kell találnunk, hogyan…
    - Hermione! Hermione! – folytatta tovább a barátjával mit sem törődve a vörös hajú fiú.
    - Ne ordibálj, inkább gondolkodjunk… Valahogy meg kell szabadulnunk ezektől a kötelektől…
    - Harry? Ron? – ment közelebb hozzájuk a hollóhátas lány.
    - Luna?
    - Igen, én vagyok az! Jaj, pedig úgy drukkoltam, hogy ne kapjanak el Titeket! - vallotta be.
    - Le tudod szedni a köteleinket, Luna?
    - Persze, igen, azt hiszem… van egy görbe szögünk, néha jól szokott jönni… egy pillanat…
    Ekkor Hermione sikítását hallották, mire Ron újra kiabálni kezdett, így azt már nem tudták kivenni, hogy Bellatrix mit mondott.
    - Ollivander úr… - kezdte Luna. – Magánál van a szög? Húzódjon odébb egy kicsit… úgy emlékszem, utoljára a vizeskancsó mellett volt… - Rögtön vissza is tért Harry-ék mellé. – Maradjatok nyugton!
    A kötél meg-megfeszült, miközben próbálta lazítani a csomót. Közben pedig Bellatrix hangját hallották, és ekkor értették is, mit mondott.
    - Még egyszer kérdezlek: hogy került hozzátok ez a kard? Honnan loptátok?
    - Találtuk… találtuk… Nee…! – újból felsikoltott Hermione.
    Ron még hevesebben kezdte rángatni a köteleket.
    - Kérlek szépen, Ron, maradj nyugton! – suttogta Luna. – Nem könnyű ezt így vakon…
    - Nyúlj a zsebembe! – zihálta Ron. – Van benne egy önoltó, tele fénnyel!
    Az önoltó segítségével végre tényleg sikerült némi fényhez jutniuk, és így Luna-ék láthatták a másik két új társukat Dean és Ampók személyében.
    - Köszönöm, Ron, így sokkal könnyebb – mondta a hollóhátas lány, miközben újra nekilátott a csomók bontogatásának. – Szia, Dean! – köszönt neki is.
    Odafentről ismét Bellatrix hangja szűrődött le:
    - Hazudsz, mocskos sárvérű, tudom, hogy hazudsz! Betörtetek a gringottsi széfembe! Valld be, hogy így volt! Ismerd be!
    Ezt újabb iszonyatos sikoly követte.
    - Hermioneee…! – ordította Ron.
    - Mit hoztatok még el? Mi van még nálatok? Mondd meg, vagy esküszöm, beléd döföm ezt a kést!
    - Kész! – mondta Luna, és levette a fiúk kezéről a kötelet. Közben minden apró porcikája remegett, de képes volt talpon maradni. Nem úgy, mint Ampók, aki összeesett. Közben a szőkeség észrevette, hogy Ron pálca nélküli dehopponálással próbálkozott. – Nem lehet kijutni – jegyezte meg részvevő arccal. - A pince maximálisan szökés biztos. Eleinte én is próbálkoztam. Ollivander úr van itt legrégebben, és ő is már mindent megpróbált.
    Hermione-nak egy újabb sikoltását és Bellatrix vádló hangját hallották.
    - Mit hoztatok még el? Válaszolj! Crucio!
    Még egy sikoly…
    Ron zokogott, és közben az öklével csapkodta a falat. Közben Harry lekapta a nyakában lévő erszényt, amiben Dumbledore cikesze volt, és megrázta, majd meglengette a főnixpálcája darabjait, de azok egy árva szikrát sem hullattak – közben pedig egy tükördarab hullott a padlóra, amiben Dumbledore szeme jelent meg.
    - Segítsen rajtunk! - kiáltotta Harry. – A Malfoy ház pincéjében vagyunk, mentsen meg minket!
    A szem egy pillantás után el is tűnt.
    - Hogy jutottatok be a széfembe? – hallatszott Bellatrix rikácsolása. – A mocskos kis kobold vitt be titeket? Az, amelyik lent van a pincében?
    - Vele csak ma este találkoztunk! – zokogta Hermione. – Nem voltunk a Gringottsban… Ez nem az igazi kard, csak egy másolat, hamisítvány!
    - Másolat? Higgyem is el, mi? – rikoltotta Beatrix.
    - Ezt könnyen ellenőrizhetjük – vágta rá Lucius. – Hozd fel a koboldot, Draco, az meg tudja mondani nekünk, hogy ez az eredeti kard-e!
    - Ampók – ment oda hozzá Harry -, azt kell mondania nekik, hogy a kard hamisítvány, nem tudhatják meg, hogy az igazi… könyörgök, Ampók…
    Szapora lépteket hallottak a lépcső felől, majd Draco remegő hangja szűrődött be az ajtón:
    - A hátsó falhoz mindenki! Aki trükközni próbál, azt megölöm!

Mind engedelmeskedtek, a zár kattanása után Ron kattintott az önoltóját, és hirtelen újra sötétség lett a pincében. Ekkor Draco elszántsággal az arcán, pálcáját maga előtt tartva, kinyitotta az ajtót, gyorsan megragadta a kobold karját, és már hátrált is kifelé vele. Majd becsapódott az ajtó, és ezzel egyidejűleg hangos puffanás volt hallható.
    Ron újra kattintott az önoltóján, és megpillantották Dobyt.
    - Dob…! – kezdte köszönteni őt a Weasley fiú, mire Harry a vállára csapott, ezzel is utalva rá, hogy hallgasson.
    - Harry Potter – sipította a hangjával Dobby, miközben tisztán láthatóak volt rajta a félelemnek a jelei. – Dobby eljött, hogy megmentsen.
    - De hát hogyan…?
    De nem tudta elmagyarázni a manó, mivel egy újabb fájdalmas sikoly volt hallható Hermione-tól.
    - Tudsz dehoppanálni innen? – kérdezte Harry, mire Dobby bólintott. – És magaddal tudsz vinni embereket? - Újabb bólintás volt a válasz. – Jól van. Figyelj: fogd Lunát, Deant meg Ollivander urat, és vidd őket… vidd őket…
    - Bill és Fleur házába – javasolta gyorsan Ron. – A Kagylólakba, Rosslick határában.
    Újabb bólintás volt a válasz.
    - Azután gyere vissza! – fejezte be Harry. – Megkérhetlek erre, Dobby?
   - Természetesen, Harry Potter – suttogta a manó, és azzal odasietett Ollivander-hez, Luna-hoz és Dean-hez, feléjük nyújtotta a kezeit, de ők nem mozdultak.

- Segíteni akarunk Neked, Harry – suttogta Luna.
    - Nem hagyhatunk itt Téged – tette hozzá Dean.
   - Induljatok! Bill és Fleur házában találkozunk – mondta Harry, de ekkor pár másodpercre fájdalommal teli szemmel nézett erősen maga elé. – Menjetek! – tért hirtelen észhez. – Induljatok! Mi is megyünk majd, csak induljatok már!
    Majd megfogták Dobby kezét, és pár másodperc múlva tényleg Kagylólakban voltak. Luna még sohasem járt itt, de nagyon tetszett neki a hely, bár a szemének még szokatlan volt a napfény, ennyi sötétségben töltött nap után. Az első másodpercek, amit ott töltött, leírhatatlanok voltak. Ahogy csukott szemmel mélyeket szippantott a tengeri sós levegőből, és hagyta, hogy a napfény melege átjárja a sápadt bőrét, mintha új erőre kapott volna. A fogságban töltött időszaka alatt jött rá, mennyire könnyen készpénznek lehetett venni az olyan hétköznapi dolgokat, mint a természetes fény vagy épp a szabadság. Ám ha átmenetileg is, de elveszítette őket valaki, arcon tudta csapni a valóság: az, mennyire ki voltunk szolgáltatva a minket körülvevő személyeknek és tényezőknek.
    Nemsokára újra megjelent Dobby Harry, Ron és Hermione társaságában. Luna viszont azonnal megérezte, hogy nagy baj történt. Szegény kis felszabadult házimanó nemsokára meg is halt, ami a hollóhátas lány pillanatnyi jókedvét azonnal el is vette, és a szíve ismét megtelt szomorúsággal.

- Még alig jöttél haza, és már mész is el – mondta Angela könnybe lábadt szemmel, mielőtt kivitték volna a lányát a vonatállomásra.
    - Tudom, anya… Tudom… De mindjárt itt a nyári szünet, és akkor majd hosszabb ideig leszek itthon.
    Próbált nem is gondolni arra, hogy talán többé vissza sem tér ide, de azért a szobáját – akárcsak a legutóbbi szünet végén – jó alaposabban megnézte mielőtt elindultak.
    - Anya, nagyon szeretlek, és nagyon örülnék, ha nem bentlakásos iskolába járnék, hanem minden este itthon lehetnék Veled, mármint most már Veletek – nézett mosolyogva az Angela mellett álló férfira, aki gyorsan viszonozta azt. – Viszont mivel nem ez a helyzet, ezért kénytelen vagyok elmenni. De talán nem is baj, hisz így még hamarabb felnőtté válok, főleg ezekben az időszakokban. – Próbálta visszatartani a könnyeit, ami nagy erőfeszítések árán, de sikerült neki. Hosszasan átölelt az édesanyját, majd elbúcsúzott tőlük.
    Ekkor meglátta a barátnőjét, akihez azonnal odarohant, és szintén átölelt, majd együtt szálltak fel arra a vonatra, amelyről épphogy csak leszálltak pár nappal ezelőtt.

Perselus immáron szokásához híven kihagyta a közös vacsorát, de Alice-el még a szünet előtt megbeszélték, hogy a visszatérésük első napján, éjfélkor – ahogy korábban már többször is tették – találkoznak a Mardekár klubhelyisége előtt, hogy onnan gyorsan átosonjanak a Szükség szobájába.
    - Jó hírem van! – kezdte Piton, amint beléptek a szobába, és leültek egy-egy nagy párnára.
    - Igazán? – mosolygott Alice.
    - A minap Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a Malfoy kúriában jártak. Igaz, nem kis nehézségek árán, de végül sikerült megszökniük onnan, és magukkal vitték a többi foglyot is, köztük Luna-t! – mondta, és annyira jól esett neki, hogy végre jó hírrel tudott szolgálnia.
    - Komolyan? – kérdezte a lány kendőzetlen örömmel.
    - A legkomolyabban.
    - El sem hiszem. – A megkönnyebbülés könnyei lepték el az arcát.
    - Már pedig kénytelen leszel! – vágta rá Perselus.
    - Úgy érzem, ezzel csak megbirkózom valahogy – mosolygott Alice, majd hosszasan kifújta a levegőt. – Luna biztonságban van – mondta ki hangosan, ezzel is tudatosítva sajátmagában. – Luna biztonságban van!
    - De ne hidd, hogy csak kellemes híreim vannak! – folytatta pótapja komorabb hangnemre váltva.
    - Mi történt? – lett ő is azonnal komoly, bár a szíve mélyén továbbra is boldog maradt Luna miatt.
    - Mindjárt itt van… a harc, amire régóta várunk – felelte Piton.
    - Ó!
    - Igen, ó!
    - És miből gondolod? – kérdezett rá, bár ő maga is érezte a levegőben, abban a légkörben, ami az utóbbi hetekben körülvette.
    - A Sötét Nagyúr ingerlékenyebb, mint valaha, és ennek szerintem azaz oka, amiről már korábban beszéltünk.
    - A feladat, amivel megbízta Dumbledore Harry-t? – kérdezte bizonytalanul Alice némi gondolkodási idő után; hisz jó pár más témát is érintettek a szünet előtt.
    - Pontosan! Amivel valószínűleg tényleg gyengíti a Nagyúr erejét, és ő emiatt egyre jobban kezdi elveszíteni a fejét – folytatta. – Sőt, még a hívei közül is jó páran ugyanígy vannak ezzel.
    - És ők miért?

    - Ki-ki miért – felelte Piton. – Hidd el, Alice, mindenkinek megvan a saját története! De nem mindegy, hogy az kire milyen hatással lesz idővel!   
    - Ez igaz: nem mindenkiből válhat a varázsvilág legnagyobb hőse – fogta meg egy bíztató mosoly kíséretében a pótapja kezét Ali.

- Ó, Te! – szorította meg az övénél jóval kisebb és törékenyebb kezet Perselus. – Szeretlek! – mondta hirtelen.
    - Én is Téged, de hisz tudod.
    Pár másodpercig csak nézték egymást, majd Piton folytatta.
    - Készülj fel, kérlek!
    - Pontosan mire?
    - Mindenre! – jött a gondterhelt válasz. – Még én magam sem tudom megjósolni, milyen borzalmak következnek ezután. De nemsokára megtudjuk, hiszen a Carow testvérek még elszántabbak, mint valaha. Azután, hogy a Sötét Nagyúr kedvence, Bellatrix Lestrange egyetlen egy hiba után teljesen elveszítette a tekintélyét, mindenki a lehető leggonoszabban próbálja végezni a saját feladatát, köztük a mi „drága” testvérpárosunk is.
    - Ez nem jó hír, nagyon nem. És hogy őszinte legyek, el sem is tudom elképzelni, hogy ennél is gonoszabbak legyenek – vallotta be Ali.
    - Addig örülj! Amiatt viszont még mindig nem kell félned, hogy Téged vagy Alfreda-t bármilyen úton-módon bántanának! Ennyit leglaább tehetek értetek. Te így is sokkal több terhet cipelsz, mint a többi diák. – Ekkor büszkeség csillant meg a szemében. – Nem hinném, hogy sok tanuló lenne, aki hozzád hasonlóan jól viselné a terheidet, és nem törne meg alattuk.
    - Talán túl korán kellett felnőnöm, de nem bánom. Azaz igazság, hogy idősebbnek is érzem magam a saját koromnál.
    Ahogy Piton ekkor ránézett Alice-re, egy újabb ismeretlen érzés fogta el: amikor egy apa hirtelen ráeszmélt, hogy az ő szeretett lánya felnőtt nő lett. Mennyi mindent tapasztalhatott meg Ali jóvoltából. Mennyivel többé és szeretetteljesebbé tette az életét. Piton és a lány együtt átvészelték a legsötétebb órákat is.
    - Mi az? – vette észre a szokatlan arcát Perselus-nak.
    - Semmi, csak tényleg igazad van. Felnőttél, Alice, ez nem kétség!