Oda... - 2. fejezet – A múltadat érted, de a jövődet féled

Még kora délután volt, amikor bementem a szobámba, és észre se vettem, mikor ment le a Nap. Kizártam mindent magam körül: csak én voltam és a történelem, amiből minél többet igyekeztem magamba szívni.
    - A másik két hely, ahol a törp atyák felébredtek Ered Lindon és Beleriand határa közé tehető. Valószínűleg itt élt a többi törzs. Nevük: Tűzszakállúak, Szélesvállúak, Vasöklűek, Sűrűszakállúak, Feketetincsűek és Kőlábúak. – Jó párszor elismételtem a neveket, hogy megjegyezzem őket. - A tündék sokáig állatoknak hitték a törpöket, még vadásztak is rájuk, bár később javult a kapcsolatuk. – Na, ezen nagyon felhúztam magam. Még hogy állatok, mert nálunk nem nőknek néznek ki a férfiak! - Három ismert törp város van az első korból: Nogrod és Belegost, amik Ered Lindonban voltak, valamint a távoli Ködhegységben lévő Hadhodrond. – Ezeket is sokat ismételgettem a fejemben. - A sindák[1] szoros kereskedelmi kapcsolatot építettek ki a törpökkel. Thingol Belegosti törpökkel építette fel az Ezer barlangot, melynek eredeti neve:  Menegroth. Itt a törpök egy csoportja le is telepedett. Persze, amint rájöttek, milyen hasznosak vagyunk, azonnal kihasználták azt! – jegyeztem meg idegesen, majd, hogy lehűtsem magam, ittam egy pohár vizet. Ekkor vettem észre, hogy lassan kezd sötétedni, ezért kénytelen voltam gyertyát gyújtani.
    - Na, hol is tartottam? – lapoztam fel a vaskos kötetett. – A noldák a sindáknál jobban lenézték a törpöket, és próbáltak gazdasági előnyt kovácsolni belőlük, például vámokkal. Hogy a … - De inkább be se fejeztem a káromkodást, helyette ittam újra egy kicsit, majd folytattam az olvasást. - A nolda urak közül többen szövetségre léptek a törpökkel. Persze, mivel ők is rájöttek, milyen nagy hasznukra lehetünk! – köptem a szavakat. - Finrod, akit a törpök Felagundnak neveztek el, ami barlangvájót jelent, igen hatalmas és bőkezű volt. Ő a törpök segítségével építette fel Natgothrondot. De Maedhros is igen szoros kapcsolatban állt a törpökkel. – Ebből a részből a következő kulcsszavak voltak azok, amiket memorizálnom kellett: Finrod, Felagund, barlangvágjó, Natgothrond, Meadhro

- Fili, hát te még alszol? – nyitott rám Thorin bácsi másnap reggel.
   - Tessék? – kérdeztem riadtan, majd, amint észhez tértem, rájöttem, hogy a tőle kapott könyvön feküdve aludtam. Szerencsére nem sérültek meg a lapok, de így is szégyelltem magam a nagybátyám előtt, hisz nem azért adta ide ezt a családi ereklyét, hogy párna gyanánt szolgáljon nekem. Nem mellesleg, szörnyen kényelmetlen alvóalkalmatosság volt a vaskos kötet, amit a kiállt nyakam jelzett.
    - Hogy állsz a könyvvel? – mutatott rá, miközben felálltam.
    - Jól, igazán jól – mondtam, majd elkezdtem sorolni mindent, ami eszembe jutott Durin ébredésétől kezdve. A nagybátyám alig hitt a fülének, de ami még meglepőbb volt, hogy én magam se. Minden fontos momentumot elmondtam, méghozzá hiba nélkül. – Maedhros is igen szoros kapcsolatban állt a törpökkel – fejeztem be.
    - Ez igen, Fili! Te aztán tényleg komolyan vetted ezt a könyvet és a népünk múltját – veregette meg a vállamat elismerően. – Egy napon tényleg nagy király leszel.
    - Köszönöm, Bácsikám! – mosolyodtam el. Nem hoztam rá szégyent, sőt még büszke is volt rám. Micsoda ébresztő ez!
    - De nyugalom, nem kell elsietned a tanulást! Van még bőven időd. Legalább húsz-harminc év mire minden összeáll az úthoz – jegyezte meg.
    - Tudom, bácsikám.
    - És amúgy is, ha jól alakulnak a dolgok, akkor még számomra is jut pár év Erebor trónján – tette hozzá, és a szemében szelídség és honvágy tükröződött.
    - Megérdemled, Thorin bácsi. Igazán megérdemled – mondtam, majd megöleltem.
    - De ha eljön az idő, nyugodt szívvel fogom átadni neked a trónt – biztosított erről; nem, mintha bármi kétségem lett volna efelől.
    - Ez igazán sokat jelent nekem. – A szívemben ott lakozott a nagybátyám iránt érzett hatalmas nagy tisztelet és megbecsülés mellett a szeretet is. Ő édesapánk helyett édesapánk volt Kilivel. Rá mindig számíthattunk, és nem csak mi, hanem édesanyánk is. Szavakkal nem tudtam volna kellően kifejezni, mennyire hálás voltam neki azért az életért, amit biztosított számunkra.

 - Mit tervezel mára? – kérdezte Kili reggeli közben, teli szájjal. De én már rég megtanultam így is megérteni, mit mond – kénytelen voltam, mivel az öcsém rengeteget evett. Sokszor szerintem észre sem vette, hogy rágcsált valamit. Sohasem tudtam, hova tette ezt a sok ételt.
    Jellemző volt a törpökre a nagy étvágy, és ez meg is látszott rajtunk. De Kili más volt: ő bármennyit evett, ugyanúgy nézett ki. Mi azonban étvágy terén eltértünk Thorin bácsival az átlagtól: mindig pont annyit ettünk, amennyi ételre épp szükségünk volt. Se többet, se kevesebbet. Egy uralkodónak tudnia kellett, hol volt a határ. A mértéktartás fontos dolog volt számunkra. Még gyermekként megtanultuk ezt: míg a nagybátyám az apjától, addig én tőle. Persze ő Kilivel is próbált sok mindent megértetni, de már kicsiként is látszottak a természetünkből fakadó különbségek. Végül fel is adta a próbálkozást a bácsikám: Kilinek nem az volt a sorsa, hogy uralkodjon. Bár az alapvető dolgokra őt is felkészítette, hisz nem tudhattuk, hogy azon a bizonyos úton a bácsikám és én elesünk-e, mert ebben az esetben neki kellett átvennie a trónt. Bár nem szerettem ebbe belegondolni, Kili pedig még inkább nem, de igenis tudtam, hogy képes lett volna rá: jó király lett volna belőle. Ezért azonban sok mindenről le kellett volna mondania, például az utazás iránti vágyáról, amiről épphogy értesültem.
    - Gondoltam, edzhetnénk egy kicsit – feleltem neki.
    - Az ránk férne, már napok óta nem edzettünk – mondta kissé szemrehányóan.
   - Sajnálom, de nem értem rá. És amúgy sem vagyunk összekötve, magadtól is edzhetnél, Kili – jegyeztem meg némi éllel a hangomban.
    - Tudom, de az nem ugyanaz – vallotta be, majd ivott egy nagy korty bort.
   - Mi van a barátainkkal? Miért nem kéred meg az egyiküket, hogy eddzen veled? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést.
    - Mert harmincöt éve veled edzek, Fili. Te vagy a legjobb, ráadásul téged szeretlek a legjobban…
    - Mi köze mindehhez a szeretetnek? – vágtam a szavába.
   - Mert nálad tudom, hol a határ. Az irántad érzett szeretetem és tiszteletem mindig leállít, ha túlságosan belelendülök a harcba. – Közben végig lefelé nézett, mert rá nem jellemző módon zavarban volt. – És amúgy is, mindenhez köze van a szeretetnek.
    - Ó, Kili, te és a nagy szíved! – sóhajtottam egy nagyot, majd a vállára tettem a kezemet. – De akkor sem ártana másokkal is edzenünk, hiszen már teljesen megszoktuk egymás ritmusát és cseleit. Egy kis változatosság jót tenne mindkettőnknek.
    - Rendben, ígérem, ezentúl másokkal is fogok gyakorolni – egyezett bele, még ha túlzott hajlandóságot nem is mutatott. – De a mai napi ajánlatod azért még áll, igaz?

Szokásosan melegítésként futottunk egy kicsit, mindenféle akadályt átugorva. Majd Kili gyakorolt íjazni, míg én a tőrjeimet dobáltam célba. Jól ment, talán különbül is, mint általában, és maga az edzés is jobban esett, mint az ezt megelőző hónapokban bármikor. Úgy látszott, tényleg túl sok időt töltöttem a négy fal között: minden egyes porcikámnak szüksége volt erre a kis kimozdulásra.
    Majd elérkezett a legjobb része az edzésnek: a kardozás. Általában az első pár kört mindig Kili nyerte, de aztán elkezdett fáradni, így utána mindig én arattam diadalt, és összességében is én nyertem több menetet. A végére pedig ettől már olyan ideges lett, hogy alig tudott koncentrálni. Bár idővel ez is egyre jobban ment neki, de még mindig volt min dolgoznia. Nekem ugyanakkor azt kellett megtanulnom, hogy egy gyorsabb, dinamikusabb ellenféllel szemben is győzelmet tudjak aratni.
    - Van még időd bőven, legalább húsz-harminc év mire minden összeáll az úthoz – hallottam a fejemben a nagybátyám szavait. De ez akkor sem volt sok idő. Már ötvenkét éves voltam, sokkal több időt leéltem, mint amennyi az út és a jelenünk között állt. Össze kellett szednem magam, és megtanulnom úgy beosztani az időmet, hogy minden fontos dolog beleférjen, és ne forduljon megint elő, hogy napokig nem edzek, mert a tanulásra, vagy más felkészülésre fordítom a legtöbb energiámat. Valamint a barátaimmal, az öcsémmel és az édesanyámmal is minél többet akartam lenni, hisz nem tudhattam biztosra, mi is fog történni azon a bizonyos úton. Éreztem, sőt biztosra vettem, hogy eljutok Ereborba, és láthatom az őseim otthonát, de abban már egyáltalán nem voltam ilyen biztos, hogy valaha lehetőségem lesz a királyának mondani magamat. Ez túl ködös és bizonytalan volt.

---

[1] szürkék

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)