Oda... - 1. fejezet - Múltban a jövő

- Kili! – ragadtam meg a kezét, amikor a szomorúságát maga mögött hagyva, hirtelen felindultságból közelíteni kezdett az egyik helybéli felé. – Kili, ne tedd!
    - Estét, drága hobbit uram! – Az öcsém, hűen magához, nem törődve az óva intő szavaimmal, köszönt rá a tőlünk nem messze sepregető, mogorva külsejű hobbitra, miközben kitépte a kezét a szorításomból.
    - Kili! – próbáltam még egyszer, még ha legbelül tudtam is, hogy hiába. Hivatalosan kezdetét se vette az utunk, de ő máris a saját feje után ment.
    - Estét maguknak is! – nézett fel a földről a hobbit, miközben végigmért minket. Látszott, hogy nem tudta hova tenni a jöttünket, és hogy egyáltalán nem örült nekünk. Vártam is, hogy megérdeklődi, mi járatban voltunk errefelé, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, az öcsém újra megszólalt.
    - Nem tudja, hol van a megjelölt ház?
    - Kinek a házáról van szó, és ki jelölte meg? – Igaz, már az is kellően furcsa lehetett a hobbit számára, hogy a semmiből törpök jelentek meg a Megyében, de mégis, láthatólag igazán csak  ekkor lett kíváncsi.
    - Azt nem tudjuk, kié, csak azt, hogy az öreg varázsló, Gandalf jelölte meg. Tudja, be… - Az oldalába könyököltem az öcsémnek, mielőtt elszólhatta volna magát, mert ez már tényleg sok volt. – Befektetőt keresünk – mentette a menthetőt.
    - Ó! – látszott, hogy erősen gondolkodott a hobbit. – Pontosan milyen befektetésről van szó?
    - Azt nem mondhatjuk el – vágtam rá gyorsan. – Tudja, titkos küldetésen vagyunk. – Amint mindezt kimondtam, rájöttem, hogy ezzel csak még inkább felkeltettem az érdeklődését. Látszott, hogy nem volt gyakorlatom ennyire bizalmas feladatok kezelésében.
    - Nem tudtam, hogy befektetésekkel és titkos küldetésekkel is foglalkozik az öreg varázsló. Nálunk csak a tűzijátékairól híres. – Ekkor elkezdte vakarni a fejét. – Bár nem jön olyan gyakran, amennyire a gyermekek szeretnék. Tudják, nekem is van két fiam és egy lányom. Mondták is a minap, hogy bárcsak megint csinálna egy jó kis felfordulást és csillagszórást az öreg, szakállas úr. Még kicsik voltak, amikor legutóbb itt járt, és azóta is várják, hogy visszatérjen.
    Épp közbe akartam vágni, hogy nekünk erre sajnos nincs időnk, hiszen már így is biztos voltam benne, hogy nem mi érkezünk elsőként, de a férfi rám se nézett, csak hadarta tovább a mondandóját. Látszott, hogy örült, amiért új személyekkel találkozhatott, akik nem ismerték, és akiknek őszintén mesélhetett.
    - Eddig nem is értettem, miért nem jár többet a Megyébe, vagy ami még egyszerűbb lenne, letelepedne itt nálunk. Bár mi idősebbek annyira nem rajongunk az átlagostól eltérő dolgokért... Mármint nem kéne, de jómagam legbelül megmaradtam ugyanannak a gyermeknek, aki egykor voltam. Épp ezért támogatnám a varázsló idetelepedését. Na, meg persze, ott van a sok gyermek is, akik imádják őt. – Végre felpillantott ránk. - De ha tényleg befektetésekkel és titkos küldetésekkel foglalkozik Gandalf – mint azt maguk állítják –, akkor valóban nem lenne számára célszerű a Megyében letelepedni. Bár akkor is járhatna többet mifelénk.
    - Biztosan olyan gyakran jön, amennyire csak tud – próbáltam lezárni ennyivel a témát, mert már jócskán elfogyott a türelmem.
    - Szerintem nem csak az időhiány a ritka látogatásának az oka – szólalt meg a testvérem, aki eddig érdeklődve hallgatta a hobbit urat.
    - Kili! – lettem a korábbinál is idegesebb.
    - Mi az? – kérdezte értetlenül, és az ilyen helyzetekben alig hittem el, hogy mi vér szerinti testvérek voltunk.
    - Szerintem már épp eleget időztünk itt.
    - Valóban? – ráncolta a homlokát, amire egy jelentőségteljes pillantással válaszoltam. - Valóban! – javította ki magát. – Kellemes volt önnel ta…
    - Most már fejezze be, amit elkezdett! – lett akaratos a hobbit.
    - Ó, én nem akartam semmit…
    - Mondom, fejezze be! – továbbra is hajthatatlan volt. Igaz, hogy apró népek voltak a hobbitok, de elég volt ezzel az eggyel találkoznom, hogy tudjam, ha valamit ki akartak szedni a másikból, addig nem nyugodtak, amíg elérték a céljukat.
    - Csak annyit akartam, hogy biztosan a védelmük is közrejátszik abban, hogy nem sokat jár ide Gandalf – bökte ki végül, aminek nagyon nem örültem. Mind tisztában voltunk vele, akik a küldetésben részt vettünk, mennyire titkos és veszélyes volt az, amire vállalkoztunk, és mennyi minden forgott kockán. Bár magáról a célunkról nem ejtett szót az öcsém, mégis Gandalf fontosságát és veszélyességét elkotyogta.
    Pedig tudhatta volna. Tudnia kellett volna! Nekem pedig meg kellett volna akadályoznom abban, hogy ilyeneket mondjon és tegyen. Hiszen mi voltunk Erebor hercegei. Kinek, ha nem nekünk kellett a legkomolyabban vennünk ezt a küldetést? Nekünk, akik sohasem láthattuk a hazánkat, az otthonunkat és csak a nagybátyánk meséiből táplálkozhattunk. De végre itt volt az idő: nekem pedig nem amiatt kellett búslakodnom, hogy magam mögött hagytam a szeretteimet, hanem arra fókuszálnom, hogy az utolsó lélegzetemig küzdjek a küldetésünkért. Ám előtte még el kellett jutnunk Oda… a megjelölt házhoz.

Engem mindig is érdekelt a népem múltja, hisz aki nem ismeri a múltat, nem ismeri fel a számára megfelelő jövőt. Épp ezért olvastam el minden könyvet, amit a törpökről találtam, amit a nagybátyám mindig is nagyban támogatott.
    - Drága, Fili! Egy napon király leszel, így minél többet kell tudnod a múltunkról, jelenünkről és a jövőnkről is – mondta kereken harminc évvel azelőtt, hogy a Megyébe látogattunk.
    - De hát hogyan tudhatnám a jövőt? – Nem értettem, hiszen ekkoriban még oly kevés tapasztalatom volt.
    - Mert, aki ismeri a múltat, az jobban boldogul a jelenben; és aki jól boldogul a jelenben, az felismeri, hogy a jövő melyik ösvényét szánták neki – felelte komolyan, mire én csak bólogattam, a fejemben pedig elismételtem újra és újra az elhangzottakat, mígnem teljesen megtanultam, még ha ekkor nem is fogtam fel a szavak mögötti tényleges jelentést.

- Tessék! – adott a kezembe egy hatalmas nagy könyvet, ami hirtelen lerántotta a kezemet, de egy gyors mozdulattal korrigáltam az ügyetlenségemet, Thorin bácsi pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna. Ez volt ő, aki a viselkedésével és a szavaival kivívta, hogy mindenki tisztelje, és úgy akarjon cselekedni, hogy ő elégedett legyen vele, de mégsem szidta le az illetőt, ha valamit elrontott. Épp ezért fájtak annyira azok a kis rontások, amiket vétettem, mert legbelül tudtam, hogy csalódott volt, de mégis mindig adott új esélyt arra, hogy bebizonyítsam azt, hogy egyre méltóbb voltam a koronára.
    - Ez milyen történet, Thorin bácsi? – kérdeztem, miután letettem az asztalára.
    - A népünk legősibb könyve – felelte, mire kitágult a pupillám, és pár percig meg sem tudtam szólalni, csak néztem a poros, régi, de annál dicsőbb könyvet, ami nem csoda, hogy ilyen vastag és nehéz volt, hisz rólunk, törpökről szólt, a kezdetektől fogva.
    Amint észhez tértem, megköszöntem a könyvet, majd magammal vittem a szobámba, ahol azonnal el is kezdtem olvasni, és próbáltam minden fontos tényezőt memorizálni:
    - A Hét Atya felébredt, elsőként Durin. Őt követték párosával a többiek. Ők alapították a törpök hét törzsét Középföldén. Durin és törzse a Hosszúszakállúak Gundabadban és környékén telepedtek le, ahol annak idején felkelt Durin. A többiek…
    - Fili! – nyitott be hozzám Kili a szokásos izgatottságával.
    - Tessék?
    - Gyere, ezt látnod kell!
    Nagyon lelkes lettem, de ez hamar lecsengett, miután rájöttem, hogy izgatottságának tárgya két barátunk volt, akik verekedéssel akarták megoldani a vitájukat. Én mint jövőbeli király, azonnal szétválasztottam őket az öcsém segítségével, majd megbeszélve velük a dolgot, igyekeztem igazságot tenni közöttük.
    - Tudtam, hogy te rögtön megoldod a problémát – mondta Kili, miután visszakísért a szobámba. – Ezért is leszel egy nap remek király leszel.
    - Köszönöm, testvérem. De ne hidd, hogy nem lesz majd szükségem a segítségedre! – mondtam, miközben megpaskoltam a hátát.
    - És én majd örömmel segítek neked. De arra nem lennék képes, hogy ezt a terhet a nyakamba vegyem. – Sokkal komolyabban beszélt, mint előtte valaha. – Mármint, ha eljön az ideje, mindent megteszek, hogy visszafoglaljuk Erebort, de első sorban nem nekem, hanem neked, a bácsikánknak, anyánknak és a népünknek.
    - Úgy mondod, mint aki nem szándékozik ott letelepedni – próbáltam értelmezni a szavait, remélve, hogy tévedek.
    - Ne érts félre, Drága bátyám! – kérte nyomatékosan. – Tudod, hogy számomra is mindig fontosak voltak a történetek, amiket a nagybátyánk mesélt nekünk.
    - Tudom, Öcsém.
    - Viszont bennem mindig volt egyfajta kalandvágy, hogy folyamatosan járjam a világot. De mindig is akartam egy otthont, ahova hazatérhetek ezen utak és kalandok után. – Közben mélyre szántó tekintettel nézett rám.
    - Kili, én… - hirtelen elakadt a szavam. – Én miért nem tudtam minderről? Miért nem meséltél nekem ezekről a terveidről? – Össze voltam zavarodva. Azt hittem, úgy ismerem a testvéremet, mint a rossz pénzt, erre kiderült, hogy igenis voltak még előttem is titkai.
    - Mert te vagy a trónörökös. Neked nem lehetnek efféle vágyaid, és kezdetben ezért nem mertem neked erről mesélni. Féltem, hogy szomorú leszel, amiért neked minderre nincs lehetőséged. – Már épp közbe akartam vágni, de ezt látva, gyorsan tovább folytatta. – Idővel viszont rájöttem, hogy te egyáltalán nem erre vágysz. Te igenis szeretnéd, hogy egy nap király légy, és hogy jobb uralkodóvá válj, mint az elődeid. Hogy csak jó döntéseket hozz, és uralmad alatt a népünk és Erebor felvirágozzon.
    - Ez így van – vallottam be, hiszen kár lett volna tagadnom. Bár voltak kétségeim, hogy felnövök-e valaha ehhez a feladathoz, de egyértelműen ez lebegett célként a szemem előtt, már kölyök korom óta.
    - Épp ezért nézek fel rád. Te vagy a példaképem. Te vagy az én nagy bátyám, aki hiszem, sőt tudom, hogy remek király lesz. – És ekkor olyan tekintetett vetett rám, mint kiskorunkban, amikor elkötött egy pónit, aki nem igazán szerette őt, ezért az volt a fő célja, hogy minél hamarabb ledobja a hátáról. De én még időben ráleltem, és megnyugtattam a jószágot, aki végül lefeküdt, hogy Kili könnyen lemászhasson róla. Ez volt az első alkalom, amikor azt mondta, hogy én nem csak a bátyja, hanem a hőse is vagyok.

- Köszönöm, Öcsém. Igazán köszönöm ezeket a kedves szavakat!  És csakhogy tudd, megtiszteltetés a hősödnek lenni. – Erre ő szokásához híven egy zsivány mosollyal megtörte a szeretetteljes pillanatot.
    - Bocsi, de muszáj mennem. Egy bizonyos illető már vár rám – mondta sokat sejtetően.
    - Aki még véletlenül sem egy lány – próbáltam a tőlem telhető legtöbb huncutságot belevinni a hangomba.
    - Ismersz, a közelembe se jönnek a törp lányok. – Majd egy újabb kacsintás kíséretében el is rohant, én pedig visszatértem a könyvemhez.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)