Oda... - 8. fejezet – A múlt sérelmei

Kifejezetten izgatottan keltem másnap, hiszen találtam egy újabb dolgot, amibe belevethettem magam, és közben még új társaságra is lelhettem.
    - Fejlődsz, Fili! – gondoltam.
    Igyekeztem a reggelizéssel, hogy ne kelljen szegény törpnek sokat várnia rám. Ekkor jöttem rá, hogy még a nevét sem kérdeztem meg – mégsem fejlődtem eleget, mint az kiderült.
    - Na és, mi jót terveztél mára? – kérdezte az öcsémet, miután csatlakozott ő is hozzám az ebédlőasztalnál.
    - Ó, hát… - Hirtelen nem tudtam, hogy el merjem-e neki mondani. Egyrészt féltem tőle, hogy kigúnyolna, a másik eshetőség pedig az volt, hogy folyamatosan ott mászkálna körülöttem, és nem hagyna figyelni és tanulni. - Semmi különöset – feleltem végül.
    - Te titkolsz előlem valamit. Csak akkor állsz le gondolkodni beszéd közben, ha próbálsz valamit elhallgatni. Nehogy azt hidd, hogy csak te ismersz engem jól! – A szokásos zsivány mosolyát vette elő, de most volt benne valami furcsaság.
    - Akkor azt is tudod, hogy nem véletlenül nem akarok neked erről a dologról beszélni – próbáltam a saját csapdájába belekergetni.
    - Hát ez az! – Meglepett azzal, hogy hirtelen mennyire elszomorodott a hangja és az arca is egyaránt. – Mindegy, hagyjuk! – legyintett egy mély sóhajtással kísérve.
    - Nem, ne hagyjuk! – Most már én lettem kíváncsi, de egyben ideges is. – Mire akartál ezzel célozni?
    - Hagyjuk, Fili, légy szíves! – nézett rám kérlelő szemekkel.
    - Kili, most aztán elképzelésem sincs arról, mire gondolhatsz. Én egész életemben ügyeltem arra, hogy csak olyan dolgokat titkoljak el előled, amiket helyesnek találtam megtartani magamnak, és csak addig, amíg szükséges volt. – Mindig megijesztett, amikor az örök vidám öcsém egyik percről a másikra a legkomolyabb énjét vette elő. Ilyenkor tudtam, hogy valami bántotta a lelkét.
    - Pont ez az, bátyám… - Láttam rajta, hogy kezdte beadni a derekát, hogy végre kimondja, amire gondol. – Tisztában vagyok vele, hogy ilyen esetekben azért hallgatsz el előlem dolgokat, mert nem tartasz elég érettnek rá, hogy tudjam őket, és attól félsz, valahogy beléjük kontárkodnék.
    - Ó! – Ért hideg zuhanyként, amit mondott. – Szóval átláttál rajtam. – Nem akartam mentegetőzni, vagy hazudni neki, szimplán elkönyveltem a dolgot.
    - Igen, át. Nem vagyok hülye! – fakadt ki.
    - Persze, hogy nem vagy az, Kili! Sohasem gondoltam ilyesmit. Semmivel sem tartom magamat többre nálad. De ezt már annyiszor mondtam neked! – Néztem rá kellő komolysággal. 

- Tudom, hogy nem véled úgy, hogy kevesebbet érek nálad, de akkor is… – rázta a fejét közben. - Nem tartasz bizonyos dolgokhoz elég érettnek. Pedig azt hittem, ennek már vége, hiszen évek óta nem volt rá példa. Én bolond arra mertem következtetni, hogy végre te is úgy gondolod, benőtt a fejem lágya, és többé nem kell semmit sem eltitkolnod előlem, még ha csak addig is tetted mindig, amíg szükségesnek láttad. – Közben elkezdte piszkálni az előtte lévő sajtot és sonkát, majd félretolta a tányérját. – Mindegy, úgyis elment az étvágyam – állt fel az asztaltól. Az pedig, hogy enni sem volt képes, végképp azt bizonyította, hogy akaratom ellenére belegázoltam a lelkivilágába.
    - Kili, várj! – pattantam fel én is, de az öcsémet nem érdekelte a mondandóm, és azonnal elviharzott.
    Szóval kiderült, hogy teljesen vak voltam: sohasem hittem volna, hogy Kili tudta, miért titkolóztam előtte. Bár tényleg egyre kevesebbszer történt meg, az elmúlt években pedig egyáltalán nem, de akkor is, szegény reménykedett benne, hogy végre már elég érettnek tartottam, és rájöttem, hogy időközben ő is felcseperedett, de ekkor újból szembesülnie kellett vele, hogy ez nem volt teljes mértékileg így. Pedig azok után, hogy ilyen vak voltam vele szemben, pont én voltam az, aki nem volt elég érett. Ő persze átlátott rajtam. Ezáltal el is jutottam ahhoz a kérdéshez: hogyan leszek egy napon jó király, ha a saját öcsémet is sikerült ennyi éven át cserben hagynom?  Hosszasan elméláztam ezen, majd hirtelen eszembe jutott, hogy a kovács fiú már biztosan várt rám. Ezért miután kiittam a vizes kupámat, a lehető leggyorsabb léptemet elővéve – ami már majdhogynem futásnak számított –, elviharzottam. Azonban így is – ahogy azt előre sejtettem – ő már a háza előtt állt.
    - Rendkívül sajnálom, amiért késtem, csak akadt némi kis problémám – kezdtem szabadkozásba, amint hallótávolságon belül volt.
    - Ó, semmi baj, Fili! – látszott rajta, hogy ügyelt rá, semmilyen jelzőt ne tegyen a nevem után, ami a rangomra utalt volna.
    - Egyébként, tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak – jegyeztem meg, hogy ezzel egy másik hibámat szépítsem.
    - Dofir a nevem – felelte feltűnően nagy mosollyal az arcán.
    - Mi az, miért mosolyogsz? – kérdeztem.
    - Mert ha valaki tegnap azt mondja, hogy az én segítségemet fogja kérni a Durin fiak egyike, hát… biztosan kinevettem volna – felelte őszintén, és ekkor már egyértelműen a büszkeség jelei jelentek meg a mosolyában. – Megtiszteltél vele, Fili.
    - Ó, nem vagyok én olyan nagy személy, hiszen valljuk be, még semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna bárki tiszteletét – hívtam fel rá a figyelmét, mivel nem szerettem, ha valaki szimplán az őseim miatt tartott olyan nagyra.
    - Hát nem látod, hogy mi, Ered Luin lakói mennyire felnézünk rád és a bácsikádra? – lepődött meg Dofir, de a mondatának első felével bennem még nagyobb döbbenetet okozott.
    - Azt értem, hogy a bácsikámra miért, hiszen a legnagyobb hős, aki itt él szerény kis menedékotthonunkban, de rám miért? – Ezen a napon már másodjára képedtem el.
    - Fili, mi észleltük, milyen szorgosan edzel már kicsi korod óta, hogy te légy a legjobb törp-harcos, valamint sok időt töltesz a testvéreddel is, akit próbálsz minél inkább a talajon tartani. Az unokabátyám pedig többször látott téged egy óriási történelmi könyvvel a kezedben, amit valószínűleg oda-vissza kívülről fújsz már. – Olyan lelkesen sorolta az érdemeimet, hogy én tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Eddig nem igazán elmélkedtem arról, hogy ezek a szokásaim ilyen pozitívnak tűnhettek mások szemében. – És a kedvességedről is köztudott vagy. Nem kevés öreg törp-mamát kísértél már haza, amikor a túlzott vásárlási lázuk miatt majd megszakadtak. Azzal pedig, hogy most itt állsz előttem, hogy megtanítsalak, hogyan lehess jó kovácsmester, annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem szükséges képesség számodra, csak tetézed a korábban elhangzottakat.
    - Ó! – Ettől még inkább elakadt a szavam, mint amikor Kili nyelve eredt meg egy kicsivel korábban. – Én… El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyeneket gondolnak mások rólam. Nem hittem, hogy anélkül, bármi nagydolgot tettem volna, már tisztel és nagyra tart bárki is – vallottam be, és még mindig sokkos állapotban álltam Dofir előtt.

- Márpedig de, Fili! Nem csak az által lehet valaki nagy törp, hogy orkokat öl, vagy mert egy csatában hal meg. A kis dolgok is számítanak, az apró kedvességek: ezekben mutatkozik meg az igazi bensője valakinek. Olykor annyira hiányoznak a kis apró gesztusok a törpök életéből. De te, Fili, igenis képviseled őket, akárcsak az édesanyád. Valamint emellett még rendkívül elszánt is vagy azzal kapcsolatosan, hogy egy napon majd visszafoglald a nagybátyád és az öcséd oldalán Erebort, hogy visszatérhessünk a valódi otthonunkba. Nem kell ahhoz jobban ismerjelek, hogy tudjam, egy napon remek király válik majd belőled. 

    Nekem, Filinek, Durin leszármazottjának, Thorin unokaöccsének, Dís fiának elakadt a szavam, és könnyek jelentek meg a szememben, amiket még ha próbálkoztam volna is, akkor sem sikerült volna visszatartanom. Dofir azonban rendkívül tapintatos volt, és úgy tett, mint aki nem is látta a könnycseppjeimet, helyette megveregette a vállamat, majd hívott, hogy kezdjük a tanulást.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)