Oda... - 20. fejezet - A saját múltam

Lassan ballagtunk a szobáink felé Kilivel, és egyszerűen képtelenek voltunk megszólalni a meghatódottságunk közepette. Amondó voltam, teljesen rendben van, ha kivételesen szó nélkül válunk el egymástól, de az öcsém, mielőtt belépett volna a szobájába, hirtelen felém fordult.
    - Miért ilyen igazságtalan velünk az élet? – kérdezte gyermeki ártatlansággal azt, ami, ha őszinte akarok lenni, bennem is felmerült.
    - Nem tudom, Kili, miért sújtja a sors ennyi rossz dologgal a családunkat, de egy valamiben biztos vagyok. – Kíváncsi szemekkel nézett rám – már amennyire egy ilyen szomorú helyzetben képes volt érdeklődést tanúsítani. – Ha van család, amelyik minden rossz dolog után képes felállni, és még inkább menni előre, az a miénk.
    - Talán… - ráncolta a szemöldökét, mint, aki azon tanakodott, hogyan is fogalmazza meg a gondolatait. – Talán azért jutott nekünk ennyi megpróbáltatás és nehézség, mert olyan erős és szeretetteljes családunk van. Lehet, hogy másoknak sokkal probléma mentesebb az élete, de ők valószínűleg nem ilyen erősek és összetartóak, mint mi. Megeshet, hogy így van meg az egyensúly.
    - Drága öcsém, ezt bölcsebben nem is mondhattad volna – zártam büszkén a karjaimba.
    - Holnap reggel találkozunk – búcsúzott tőlem.
    - Úgy lesz.

Miután elváltam az Kilitől, azonnal lefeküdtem aludni, ám a körülményeket tekintve nem meglepően zaklatottan telt az éjszakám. Aludtam is meg nem is: inkább félálomban töltöttem az éjjel nagy részét. De ennek ellenére már kora reggel kimásztam az ágyamból, hogy együtt reggelizek az öcsémmel. Úgy láttam, ő sem aludt valami jól, mert karikás volt a szeme alja, és nem is evett annyit, mint általában szokott. Majd egymást átkarolva indultunk a kovácsműhely felé, ahol szinte megkönnyebbülve vetettük bele magunkat a munkába; Kili pedig még a tegnapi napon is túltett ügyesség terén. Már majdhogynem az én szintemen volt, amiért végtelenül büszke voltam rá, a sikere pedig egyre jobban oldotta a hangulatunkat. Pár óra elteltével pedig Dáin is megjelent, aki még inkább feldobott minket.

- Elnézést, kovács urak! – kopogott be a nyitott ajtón. – Elfogadnak egy kiöregedett vasművest segítség gyanánt?
    - Attól függ, mibe fog kerülni nekünk ez a segítség? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
    - Annyiba, hogy minél vidámabban töltsük a napunkat – felelte mosolyogva.
   - Hm… - tettem úgy, mint aki elgondolkodik az ajánlaton. – Mit gondolsz, öcsém: ér annyit a munkája, hogy megadjuk, amit kér?
    - Talán – ment bele a játékomba. – De előbb bizonyítson, hogy valóban ért a kovácsmesterséghez!
    - Rendben – tűrte is fel a felsője ujját. – Ezen ne múljon.
    Tudtuk, hogy Dáin kovácskodásban is kifogásolhatatlan volt, de hogy ennyire, azt azért nem – már szinte elszégyelltük magunkat a saját szerény tudásunk miatt. De ő nem nézett le minket, helyette kedvesen tanított nekünk jó pár fortélyt, amikért végtelenül hálásak voltunk neki. És természetesen az ő kívánsága is teljesült, mivel remek hangulatban teltek az órák. Szinte észre sem vettük, hogy már délre járt az idő, amikor egy újabb nem várt vendég tért be hozzánk.
    - Szép napot, uraim! – lépett be édesanyánk, méghozzá egy nagy kosárral a kezében.
    - Szervusz, anyám! – köszöntem, majd a többiek is így tettek.
    - Mit hoztál nekünk? – mutatott rögtön a kosárra Kili.
    - Nektek? Semmit – tréfálkozott.
    - Dís… Dís… – rázta a fejét Dáin bácsi. - Tudod, hogy nem szabad az étellel viccelődni, ha Kiliről van szó, mert túl komolyan veszi a dolgot.
    - Igaz, de attól még túlságosan élvezem – jegyezte meg szégyenlősen anyánk.
    - Ó, ez fájt! – tette durcásan keresztbe a kezét az öcsém.
    - Na, nem kell ám megharagudni! – Közben lerakta a kosarát az egyedüli szabad asztalra. – Hoztam nektek disznósültet, sajtot, kenyeret, paradicsomot és egy kis bort is, hogy jobban csússzon, és hogy új erőre kapjatok a munkához. De a borból direkt nem túl sokat mértem ki, mert még a végén a fejetek tetejére álltok – emelte fel a mutatóujját. – Semmiképp se szeretném, ha a munka kárára menne az iszogatás!
    - Soha! – legyintett Dáin bácsi. 
    - Akkor jó étvágyat nektek! Én rohanok átvenni Thorin feladatait, hogy ő is tudjon kicsit csatlakozni hozzátok. Ráférne egy kis nevetés a tegnap este után. – Majd búcsúzóul intett nekünk, és már ott sem volt.
    - Na, akkor lássunk neki, fiúk! – mutatott az ételre Dáin, és mire befejeztük a jóízű falatozást, Thorin bácsi is megérkezett.
    - Remélem, nem zavarok – lépett be szerényen.
    - Te, Bácsikám, sohasem! – biztosítottam efelől.
    - Ugye számomra is van némi munkátok? – kémlelte a minket körülvevő temérdek vasdarabot. – Az igen! Ti aztán nem unatkozhattatok.
    - Nem bizony – mondta Kili. - És te sem fogsz, ha csatlakozol hozzánk – közben egy tiszta munkás-kötényt nyújtott át neki.
    - Köszönöm.

Annyira remekül telt a napunk: bár imádtam Dofirral együtt dolgozni, és az elmúlt két nap Kilivel is igazán jó volt, de az, hogyan tudtunk négyen összedolgozni, miközben viccelődtünk, tanítgattuk egymást – mert végül azért egy-két trükköt mi is tudtunk mutatni a nagybátyáinknak – semmivel sem ért fel. Ez maga volt a jutalomjáték mindünk számára. Nekem pedig akaratlanul ismét hasonló dolgok zakatoltak a fejemben, mint két napja: hogy akár ilyen is lehetett volna az életünk. Mennyivel gondmentesebb lett volna, és ezt igazán nem is magunkon láttam Kilivel, hanem Dáin és Thorin bácsin. Annyi problémával kellett megküzdeniük a népeik fenntartása miatt, hogy úgy tűnt, mintha már szinte el is felejtették volna, milyen volt ehhez hasonló egyszerű feladatokat elvégezni. Milyen volt, amikor a legrosszabb következménye az volt a munkájuknak, hogy elölről kellett kezdeniük egy pár órás kovácsfeladatot, vagy végső esetben feldühítettek egy vevőt.
    Minden csak viszonyítás kérdése volt, ezt jól tudtam. Itt sürögve-forogva a két nagy példaképem és a szeretett öcsém mellett, éreztem igazán, hogy minden nehézség ellenére – amikről előző este beszélgettünk Kilivel –, annyi mindenért lehettünk hálásak. Annyi mindenért és mindenkiért volt értelme élnünk. Annál nem is volt rosszabb, mint amikor valaki az életének minden értelmét elveszítette, és úgy gondoltam, velünk ez sohasem történhet meg, hiszen egy hozzánk hasonló jó család bármilyen apróságban képes volt megtalálni az értelmet és a célt. Ráadásul nekünk ott volt egy egész népért való felelősség. Ezért is voltam benne biztos, hogy egy pillanatra sem fordult meg Thorin bácsi fejében, hogy a szerelme elvesztése után ne tegyen meg ugyanúgy mindent a népéért. Pedig el is menekülhetett volna a feladatai elől, hogy remeteként éljen tovább a hegyekben, ahol minden Arianra emlékeztette volna. Ehelyett azonban a népét, a testvérét és annak két fiát választotta.
    Egyvalamire még nagyon kíváncsi voltam – ha már belementünk a múltidézésbe –; amin törp-emlékezetem óta a legtöbbet gondolkodtam; amiről kicsiként sokat kérdezgettem anyámat és Thorin bácsit is, de valahogy senki sem akart választ adni rá. Mi történt az édesapámmal? Ekkor el is határoztam, hogy az aznap esti vacsoránkon elérem, hogy ez legyen a beszédtéma. Végre meg kellet tudnom, mi lett vele. Enélkül nem lehettem igazán önmagam: nem csak a népemnek az eredetét és múltját kellett oda-vissza ismernem, igenis a saját múltamról és családoméról is mindent tudni akartam. Az apám kiléte pedig úgy éreztem, hogy egy nagyon fontos része volt az összképnek.
    Ekkor pedig újból visszajött egy rég elfeledett emlékem, pontosabban a múltkori a folytatását láttam magam előtt. Miután az asztal alatt elbújva hallottam, hogyan zokogott Thorin bácsi az elvesztett szerette miatt, és Kili rám talált, majd szégyenemben bezárkóztam a szobámba, akkor egy hozzám hasonló, szőke, szakállas férfi csalt ki onnan és vitt el minket játszani az öcsémmel. És még egy nagyon fontos dologban biztos voltam: apának szólítottam. Így már végképp tisztázni akartam este, mi is történt vele; mert nem szívódhatott csak úgy fel.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)