Öt nappal azután,
hogy Dofir hazaérkezett, a barátom kérte, hogy intézzem el, hogy találkozhasson
a nagybátyámmal, Dáinnal és Kilivel, de jelezte, ha lehetséges, annak még inkább örülne,
ha édesanyám is jelen lenne. Én természetesen könnyen elrendeztem neki mindezt,
bár furcsa volt számomra, mi is lehetett ez a nagy szertartásosság. Mármint azt tudtam, hogy
meg akarta hálálni nekünk a sok segédkezést, és gyanúsan is viselkedett az
utóbbi időben: hamarabb hazaküldött, fáradtabb volt annál, mint amennyi munkánk
volt. Épp ezért biztosra vettem, hogy sántikált valamiben, és alig vártam, hogy
végre kiderüljön, min dolgozott.
- Majdnem olyan
ideges vagy, mint amikor Nárint hoztad bemutatni a családnak – jegyezte meg
Kili, mikor az ebédlőnkben vártuk a barátom érkezését.
- A szeretetnek
annyi formája van, hogy egy halandó talán az ezredét sem tapasztalhatja meg.
Dofirt is szörnyen szeretem, csak másként, mint mondjuk titeket vagy Nárint, de
attól még nagyon fontos számomra, így az is, hogy utánad a többiek szívébe is
sikerül-e belopnia magát. Bár a törphöz képest kifejezetten nagy közvetlensége,
úgy hiszem, most sem fogja cserben hagyni őt. Valamint arra is kíváncsi vagyok,
mit talált ki nekünk ajándék gyanánt – tettem még ezt is hozzá a végén, és a
testvérem felcsillanó tekintete eszembe juttatta, hogy ajándékról hivatalosan nem
volt szó, csakhogy személyesen szeretné kifejezni a háláját Dofir. – Mármint ne
éld bele magad semmibe! Lehet, én vontam le rossz következtetéseket, és nem
lesz itt semmilyen ajándék – próbáltam csökkenteni az elvárásait, de az öcsém
kacsintása és hamis mosolya után biztosra vettem, ha a barátom tényleg üres
kézzel jelenik meg, a részéről, és mi tagadás, az én részemről is némi
csalódással fog véget érni az este. Bár én nem is maga az ajándék-kapás öröme
miatt szerettem volna, ha hozz valamit, hanem, mert Dofir a kovácsmesterséget
képes volt művészet szintjére emelni, épp ezért örültem volna végtelenül neki,
ha a barátságunkhoz méltó „műalkotással” emlékezünk meg az életünk ezen kifejezetten szép szakaszáról. Mert tudtam, hogy ezek a nehézségeikkel együtt is csodás napok, amikor
sötétebb idők jönnek, még emlékképekként is segíteni fognak majd átvészelni a
nehezebb órákat.
Végül percre
pontosan érkezett a barátom, méghozzá üres kézzel, ami – ahogy arra számítottam
– csalódásként ért, és tudtam, az én hibámból az öcsémet is. Azonban, miután
Dofir illedelmesen bemutatkozott a családomnak, és Kilit is újfent üdvözölte,
kiszaladt az ebédlőnkből, majd egy igencsak nagy kődomborművel tért vissza.
- Végtelenül
hálás vagyok, amiért kijutott számomra abból a kegyből, hogy a Durin-fiak
egyike engem válasszon ki, mint kovács-mesterét, és hogy a végtelen órányi
segédkezése mellett még a barátommá is vált, és általa a családjának többi
férfi tagja is serénykedett a műhelyemben, amíg én távol voltam. Sokáig
gondolkodtam rajta, mivel tudnám kellően meghálálni ezt, majd arra jutottam, mi
mással, mint azzal, hogy elkészítem az eddigi legaprólékosabb munkámat.
Ekkor
megfordította a domborművét, aminek a közepén édesanyám volt kifaragva,
ráadásul a megszólalásig pontos volt a mása; jobbra volt tőle a bácsikám, aki mellett Dáin
foglalt helyett. Anyám másik oldalán pedig feltűnt az az arc, aminek az emlékét
nemrég nyertem csak vissza, aki mellett én ültem, a bal szélen pedig Kili
foglalt helyett.
- De hát honnan
tudtad, hogy nézett ki Nili? – édesanyám volt az, aki a döbbenetünk és
meghatódottságunk közepette képes volt elsőként megszólalni.
- Kérdezgettem
kicsit a szomszédságomban, tudja-e valaki, milyen külseje volt a hercegek
édesapjának. Sokan csak leírást adtak róla, ami többnyire abból állt, hogy
elmondták, milyen apróságokban volt más Filitől, akit szinte a szakasztott másának tartanak.
Azonban az egyik öreg törp-mamának volt egy festménye, amit még az időközben
meghalt fia csinált. Elvileg önök rendelték – címezte ezt édesanyámnak –, de az
első verzióval nem volt megelégedve a festő, így azt eltette a szekrényébe,
amit az édesanyja a halála után is nagy becsben tartott. Ez a festmény volt a
legfőbb alapom. Remélem, valamelyest hasonlít rá, és hogy nem tartják ezt
tolakodásnak vagy illetlenségnek a részemről. Mindez távol állt tőlem. Viszont,
mikor kitaláltam az ajándékot, úgy éreztem, hiányos lenne a család elhunyt
tagja nélkül – magyarázkodott a barátom, aki valószínűleg el sem tudta
képzelni, milyen megragadhatatlanul nagy örömet okozott nekem
azzal, hogy egy ilyen csodás kődomborműn édesapám mellett lehettem, így végképp
szembesítve engem azzal, hogy külsőségekben valóban hasonlítottam rá.
- Ennél szebb
ajándékot sohasem adhattál volna nekünk – mondta édesanyám, aki elvette tőle a
domborművet, majd letette az asztalunkra, hogy akadálymentesen meg tudja
ölelni Dofirt. A család nélküli barátom úgy gondoltam, a jövőben talán még több
időt tölthetne mindünkkel. Hiszen egy ekkora szívet nem lehetett szeretet
tárgyai nélkül hagyni, és nem mellesleg, azt is megérdemelte, hogy viszont
szeressék.
- Örülök, Asszonyom,
ha így gondolja – felelte végül, mikor elengedte őt anyám.
- Tudtam, hogy
csinálsz valamit, de ilyesmire nem gondoltam – vettem most én szorító
ölelésembe.
Majd a
bácsikámék és az öcsém is kifejezték hálájuk jelét egy-egy kézfogással, és
ezután azt is megvitattuk, hogy már teljesen meg is felejtkeztek anyámék arról
a festményről, aminek az „elrontott” verzióját felhasználta Dofir. Kezdetben az
amnéziám miatt rakták el, hogy ne legyen szem előtt egy olyan kép, amin
gyermekként állunk a szüleink oldalán Kilivel, azóta viszont ténylegesen a
feledés homályába merült. Ekkor viszont megfogadtuk, hogy a jövőben egymás
mellett fogják díszíteni az ebédlőnket a barátom kőfaragásával.
- Szóval, akkor
minden a lehető legjobban ment – könyvelte el Nárin, mikor másnap, munka előtt
elmeséltem neki, mik történtek előző este.
- Igen. Dofir a
dolgossága és kedvessége mellé párosult szerénységével belopta magát a családom
szívébe. Az ajándékát pedig még mindig nem tudtam megemészteni – feleltem, mivel
egy éjszaka valóban nem volt elég a feldolgozásához.
- Na és, mi
újság a kereskedők kísérésével? Mikor tarthatok én is veletek? – tért rá arra,
amit láthatólag már nagyon fel akart hozni, tudván, hogy lassan egy hét is eltelt
a legutóbbi utunk óta.
- Sajnálom,
Nárin, de holnap ismét a bácsikámék kísérik őket – szomorítottam el.
- Valóban? És
nem csak titokban itt akarsz hagyni? – méregetett, amin kicsit megsértődtem.
- Komolyan azt
hiszed, hogy ilyet tennék? Hiszen múltkor is nyíltan megmondtam a szemedbe, hogy nem
szeretném, ha velünk jönnél, és azt is megindokoltam, miért. Nem vagyok az a
fajta törp, aki a másik háta mögött szervezkedik. Nem fogom hazugságokra
építeni a kapcsolatunkat. Megígértem, hogyha legközelebb megyünk, és te is
ráérsz, akkor velünk jöhetsz. Ehhez is fogom tartani magamat. – Rosszul esett,
hogy olykor efféle negatív dolgokat feltételezett rólam. Igaz, hogy nem régóta
alkottunk egy párt, de ilyen rövid idő alatt is sokszor előfordult ez,
ami egyre fárasztóbb és sértőbb volt számomra.
- Igazad van,
elvetettem a sulykot. Bocsájts meg, Fili! – nézett rám bűnbánóan, amitől
azonnal enyhülni kezdtem az irányába.
- Jól van. De
kitalálhatnánk valami más programot is. Tudom, hogy külön-külön, és együtt is jó
párszor bejártuk már az erdőnket, de azért beiktathatnánk egy sétát a napokban
– vetettem fel ezt az ötletet.
- Rendben, de mi
lenne, ha nem a mi erdőnkben? – jött azonnal izgalomba.
- Mire gondolsz?
– ráncoltam a homlokomat.
- Lovagoljunk ki
egy kicsit. Nem messze van egy nagyon szép mező az erdő közepén, ahova
gyermekkoromban sokat jártunk a családommal, de édesanyám halála óta nem
mentünk arra. Régóta szeretnék visszatérni oda, úgyhogy, ha neked is van kedved
hozzá, keresve se találhatnánk jobb alkalmat rá – mesélte, én pedig rögtön
tudtam, hogy ez volt az a köztes megoldás, ami kellett számunkra: elhagytuk a
határunkat, de a közelben maradva.
- Mi az, hogy
van hozzá kedvem! – lettem én is szörnyen lelkes. – Ma megbeszélem Dofirral,
hogyha nem baj, akkor holnap nem segítenék be, mert más programom van.
- Imádlak! –
csókolt meg szenvedélyesen, én pedig kapva az alkalmon, elemeltem a földtől, és
megpörgettem. A karjaimban tartva úgy éreztem, miénk volt a világ, és hogy bármit
hozzon a jövő, miatta – és persze a többi szerettem miatt – álltam elébe.
Másnap délelőtt
már útra készen pattantunk fel a lovainkra. Kijött elkísérni minket Nárin
édesapja és Fárin is. Az előbbi külön kérte, hogy mindennél jobban vigyázzak a lányára
– nem mintha ezt kérnie kellett volna tőlem. Volt azonban valami, ami szemet
szúrt nekem: Nárin hozott magával egy igencsak nagy pakkot, amiben biztosra vettem, hogy nem étel volt – annál sokkal keskenyebb és hosszabb volt –, így már
alig vártam, hogy kiderüljön, mit csempészett oda. De bármi is volt, biztosra
vettem, hogy nem előlem rejtegette, hanem a családtagjai elől.
Egyszer csak
azon kaptam magunkat, hogy ugyanúgy, ahogy az Kilivel is szokásunk volt,
versenyeztünk, ki ér előbb a megbeszélt helyre. Végül ő nyert, mint ahogy arra előre
számítottam: hiszen vékonyabb volt nálam, és a lova is fürgébb volt, mint az
enyém, nem mellesleg, én nem tudtam, pontosan merre tartottunk, így inkább egy
hangyányit lemaradva követtem őt. Persze ezeket nem kötöttem az orrára, helyette hagytam, hogy kiélvezze a győzelmének mámorító örömét. De nem is igazán ez okozott számára
vidámságot, hanem maga az az euforikus érzés, ami az otthonról való
eljövetellel járt. Tényleg nem szabadott kalitkába zárnom őt: az olyan lett
volna, mintha egy részét – egy nagyon is fontos részét – meg akartam volna
ölni; ennek pedig a gondolatától is irtóztam.
Miután kifújtuk
magunkat, az is kiderült, hogy két életlen kardot rejtegetett magánál, hogy
kihasználva, hogy távol van a családja, tanítsak neki egy-egy kardmozdulatot.
Ez is annyira rá vallott, hogy igazából meg sem lepődtem rajta, helyette azonnal
lelkesen rábólintottam a dologra. Az elkövetkezendő egy óra pedig amellett,
hogy rendkívül kifizetődő volt – hiszen Nárin nagyon gyorsan tanult – igazán
intimmé is vált. Azáltal, hogy az összesimult testünk együtt mozgott, és a szívverésünk
is összhangba került, éreztem át igazán azt a kötődést, amit Thorin bácsikánk
mesélt korábban az ő elvesztett szerelméről. Az ilyen fajta intimitás és
szerelem – bármilyen rövid, vagy jobb esetben hosszabb ideig jutott ki belőle
nekünk – az egyik legjobb dolog volt, ami Középfölde népeivel történhetett.
Mikor a
fáradtság mindkettőnk felett átvette az uralmat, majdnem megittuk az összes
magunkkal vitt vizünket, és ezután a fűben elterülve hagytuk, hogy az erdő közepén
lévő mezőt beborító napsugarak minket is feltöltsenek élettel.
- El sem tudom
mondani, mennyire hiányzott ez a hely, és az a légkör, ami mindig magával
ragad, amikor itt vagyok. Ez a mező ébresztett rá még régebben, hogy sokszor
nem az számít egy hellyel vagy éppen személlyel kapcsolatosan, mennyire szép,
hanem, hogy milyen atmoszféra lengi körül. Mikor itt vagyok, az olyan, mintha
egy másik világba kerülnék: egy nyugodtabb, egyszerűbb helyre. Ezért is akarnék
a jövőben eljutni egy tünde-királyságba, vagy legalább az egyiknek a peremére.
Az biztos, ennél is sokkal varázslatosabb lenne – mesélte, miközben azokat a
fákat kémlelte, melyek a gyermekkora legboldogabb helyszínéhez tartoztak.
- Remélem én is,
hogy egy nap eljutsz egy ilyen helyre. A legjobb az lenne, ha együtt mennénk.
De most annak is örülök, hogy elhoztál ide – fogtam meg a kezét, és szeretet
ittas tekintetemmel és boldog mosolyommal jutalmaztam, amit viszonzott.
- Én is örülök,
hogy itt vagy velem, Fili. Borzasztóan örülök. És ha már itt tartunk, tudod,
hova szeretnék még egy napon mindenképp eljutni? – erre megráztam a fejemet. –
A Fangorn erdőbe. Az anyai nagypapám mesélt sokat róla, még mikor élt. Arról,
hogy egyszer eltévedt ott, és bár majdnem agyontaposta egy ent, de végül
túlélte, és jó barátságot kötöttek, és utána rendre visszajárt hozzá. Hosszasan
tudta ecsetelni annak a varázslatos erdőnek a részleteit, amit a tündék
felébresztettek. Tudod, hol van Fangorn? – Ekkor vadul kezdtem kutakodni az
elmémben ezzel kapcsolatos információkért, de mindhiába.
- Őszintén, csak
a nevét hallottam párszor, de elképzelésem sincs, merre lehet.
- A Ködhegység
déli nyúlványánál fekszik. Ez a maradványa annak az ősi erdőnek, amely az
Óidőkben beborította a világnak azt a csücskét. Elsőre úgy érezheti az, aki
arra jár, hogy túlságosan sötét és fenyegető. Kísérteties tud lenni, és
kifejezetten veszélyes is, ha valaki nem szereti a fákat: hiszen ameddig a szem
ellát, fák sokasága található ott, ráadásul a legkülönbözőbb fajtáké. Szörnyű
hibát vét, aki itt ki mer vágni akárcsak egy apró bokrot is, mert az erdő
megbosszulja ám, ha valaki kárt tesz benne. Legalább is nagyapa mindig ezt
mesélte. – Eddig még sohasem került szóba egyik nagyszülője
sem, de már ebből a pár mondatból, amit az általa imádott erdőről mondott, azt
a következtetést mertem levonni, hogy a természetét illetőleg biztosan az anyai
nagyapjára ütött Nárin. Valamint arra is
rájöttem, hogy még több közös volt bennünk: ő is ugyanúgy falta a nagyapja
történeteit, ahogyan én tettem Thorin bácsikám, Balin és Dáin meséivel.
- Igazán
különleges helynek hangzik – állapítottam meg végül.
- Egy nap
elmehetnénk oda is, Fili. Az elsődleges célommá vált gyermekként, hogy magam is
megtapasztaljam, amit papa mondott: hogy ez a világ legkülönlegesebb erdője.
Talán még a barátját is megismerhetnénk. Ha említjük nagyapa nevét, még az is
lehet, hogy szóba elegyedik velünk.
- Hogy hívják
ezt az entet? És egyáltalán él még? – Nem sok mindent tudtam az entekről, így
arról sem, mennyi volt az átlag élettartalmuk.
- Az entek az
erdők őrzői, és nagyapám barátja a Fangorn-erdő fő pásztora, így őt is
Fangornnak hívják. De van egy másik neve is: Szilszakáll. Nagyapa
inkább így emlegette. És mivel Szilszakáll elvileg egyidős az erdővel, úgy
hiszem, amíg az erdő él, ő maga is.
- Ez esetben az
apáimra esküszöm, Nárin, hogy egy nap eljutunk oda, és te is megismerheted őt –
ígértem meg neki, majd egy csókkal pecsételtem meg az eskümet.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése