Kili
betegeskedésének elkövetkezendő napjai gyorsabban teltek, mint általában, ami
nem kis részt azért volt, mert Nárin sokat jött oda hozzám, amíg vigyáztam rá,
valamint Fárin is többször leváltott. Az utóbbi ki is jelentette, hogy az öcsém
legjobb barátjaként már neki is hozzá kellett szoknia az illetlen, olykor
kifejezetten kegyetlen vicceihez, és ő is azt hangsúlyozta, hogy ilyenkor soha nem
realizálta Kili, mit is tett éppen. Emellett édesanyám is mindent bevetett,
hogy enyhítse a felháborodásomat, nem kis sikerrel. Az öcsém persze rá jellemzően kiélvezte,
hogy az átlagosnál is több ember ugrált körülötte, és leste, hogy volt. Épp
ezért, mintha kicsit késleltette is volna az ágyából való kikelést. Bár egy idő
után fájni kezdett mindene az állandó fekvéstől, így kénytelen volt bevallani,
hogy már kutya baja sem volt. Amivel jól is időzített, hiszen Dofir ezzel
egy időben, a vártnál hamarabb érkezett haza, akit így azonnal ki tudtam
faggatni.
- Szervusz,
Barátom! – öleltem meg vidáman, de közben nem tudtam tettetni a
meglepődöttségemet, amit persze ő is kiszúrt.
- Gondolom, még
nem számítottál a jöttömre – vonta le ezt a következtetést.
- Nem éppen –
feleltem homlokomat ráncolva, miközben próbáltam kiolvasni a mimikáiból, vajon
sikerrel járt-e. – Azt hittem, még legalább egy hetet oda leszel, vagy ha nem,
akkor is, nem egymagad térsz haza – tettem mindezt hozzá.
- Én is, Fili…
Én is – ült le, és ekkor végre hagyta, hogy a csalódottság kiütközzön az arcán,
amit rögtön ezután a jobb kezébe temetett.
- Nem jártál
sikerrel. – Ez inkább kijelentés volt a részemről, mintsem kérdés, de azért
bólintott egyet válasz gyanánt.
- De legalább
megtaláltad?
- Igen, meg –
felelte, és ismét a szemembe nézett, és az a szempár ekkor beszédesebb volt minden szónál: a barátom szerelme már nem volt hajadon. – Két gyerekes anyuka
vált belőle időközben. Egy gyönyörű birtokuk van, amin állatokat nevelnek,
növényeket termesztenek. Olyan idilli életet alakított ki magának és a
családjának, amire mindig is vágyott, és amit én nem valószínű, hogy valaha meg
tudtam volna adni neki. – Mindennek a felismerése úgy tűnt, majd felemésztette, amit a
szakadozó légzése és a remegő szája is alátámasztott. Sohasem láttam még
ennyire zaklatottnak.
- Azért örült
neked? – tettem fel azt a kérdést, ami reméltem, némi vigasszal szolgálhatott a
fennálló helyzetre.
- A lehető
legnagyobb vendégszeretetben részesített az egész családja. Alig akarta
elhinni, hogy ott vagyok, és a gyermekei sem, hogy végre találkozhatnak azzal a
férfival, akit az édesanyjuk annyit emlegetett nekik, mint azt a személyt, aki
bátyja helyett bátyja volt. – Úgy mondta ki mindkétszer a „báty” szót, mintha
egy szörnyű kifejezés lett volna, bár mi tagadás, ebben a kontextusban nem is
volt valami kecsegtető jelző.
- Szóval életed
szerelme rég nem látott testvéreként fogadott – vontam le a konklúziót.
- Pontosan.
Marasztaltak volna még sokáig, de én nem voltam képes három napnál többet ott
lenni. Pedig ennyi idő nem volt elég arra, hogy bepótoljuk azt a sok évet, amit
egymás nélkül töltöttünk. Csak a legfontosabb dolgokat tudtuk megvitatni. Ez a két nap viszont legalább két hónapnyi szenvedéssel ért fel számomra. Olyan
kettősség ragadott magával, mint még soha: végtelenül örültem neki, hogy hozzá
méltó életet élhet, de közben majd beleszakadt a szívem, hogy nekem ebben az
életben maximum annyi helyem van, mint egy olykor-olykor odalátogató
tiszteletbeli rokonnak. Végignézni, miként váltanak szerelmes pillantásokat a
férjével, és lopnak csókokat egymás ajkáról, felért egy kínzással. De a végső
döfést a szívemre mégis az mérte, amikor az egyik fia megkért, hogy tanítsam
meg kovácskodni. Akármennyire és szégyelltem magam miatta, visszautasítottam, és
azt a kifogást találtam ki, hogy annyi munkám van, amióta te is velem dolgozol,
hogy nem maradhatok náluk tovább. Bár megígértem, hogy visszatérek hozzájuk, amint
tudok, de nem vagyok benne biztos, vajon mikor szedem össze ehhez a
lélekjelenlétemet. Mondd, Fili, gyenge törpnek tartasz emiatt? – nézett rám
kétségbeesve, mint aki a válaszomból akarta megtudni, vajon feloldás vagy vezeklés
várt rá a tettei miatt.
- Dehogy vagy
az! Természetes, hogy keserédes volt mindezt átélned. Gondolom, a gyermek
felszínre hozta benned, hogy mi lenne, ha a saját fiatokat tanítanád
kovácskodni. De ő nem a te fiad, és soha nem is lesz az. Fogalmam sincs, min
mehettél keresztül az ott töltött két napban. – Ekkor végiggondoltam, saját
magam mit éreznék, ha Nárinnak valamikor el kellene költöznie, és mire
legközelebb látnám, ő is két gyerekes anyuka lenne, csakhogy nem az én gyermekeim
édesanyja. Ennek már csak a gondolatától is olyan szintű féltékenység, düh és
bánat telepedett a mellkasomra, hogy nem is igazán realizálva, mit teszek,
ösztönösen ismét megöleltem a barátomat, de az üdvözlő ölelésemnél ez sokkal
jelentőségteljesebb és hosszabb volt.
- Mi van, Fili,
ha soha nem is lesz gyermekem? – kérdezte, miután elengedtem. – Ha ez volt az
egyedüli lehetőségem a családalapításra, amit elszalasztottam. Lehet, életem
hibáját követtem el, és ezek után be kell érnem azzal, hogy van munkám, egy
szép otthonom és kedves szomszédok vesznek körül. Még csak családom sincs, mint
neked; akim volt is már rég meghalt. Amíg te nem jelentél meg az életemben,
addig egy igaz barátom sem volt, csak cimboráim. – Abban a mély sóhajtásában,
amit ekkor hallatott, végtelenül sok érzelem keveréke volt jelen, és én
utáltam, hogy nem tudtam legalább egy kicsit enyhíteni a fájdalmán.
- De most már
itt vagyok neked, és nem csak, mint barátod, hanem testvéred helyett testvéred is. És
hiszem, hogy lesz még esélyed arra, hogy családot alapíts. Talán már ismered is
azt a személyt, akivel ez megtörténhet, csak nem voltál kellően nyitott, mivel
a szíved foglalt volt. Épp ezért még jól is elsülhet ez az utad: most már
tudod, hogy el kell őt engedned. Ráadásul nem azért, mert meghalt, hanem mert ő
már – mint azt te magad is mondtad – megteremtette azt a családot, amire mindig
is vágyott. Neked is lesz egy ilyen családod. Én bízok benne, Dofir, ha kell,
helyetted is.
- Nem is tudom,
mi lenne velem nélküled, Fili. Őszintén: te vagy a legjobb dolog, ami hosszú
évek óta történt velem – jött tőle a vallomás, ami arra sarkalt,
hogy miként Nárin felajánlotta, hogy segít a saját kételyeimet enyhíteni, úgy
nekem Dofirral kellett hasonlóan tennem. – Remélem, hagytál számomra némi munkát,
mert úgy hiszem, egy kis munkaterápia nem ártana.
- Sajnálom, de
úgy látszik, túl jó dolog is vagyok olykor az életedben: aligha van mit tenni
errefelé, olyan szorgos voltam – feleltem, hiszen mikor éppen nem Kilire
vigyáztam, vagy Nárinnal voltam, elvégeztem minden kovács-feladatot. – Bár most
jut eszembe: van egy kétszemélyes feladat, amit elhalasztottam akkora, amikor
Kili felépül, és ismét tud segíteni nekem. Viszont így, hogy már
hazajöttél, veled is meg tudom csinálni.
- Remek, ez is
több a semminél. Én pedig kitalálom, mivel is tudom majd neked meghálálni azt a
rengeteg munkát, amit teljesen ingyen csináltál nekem; és persze Kilinek is
megköszönöm a segédkezést. Viszont milyen betegsége volt? Mesélj csak, miről
maradtam le, amíg odavoltam! – kérte, én pedig alig vártam, hogy megoszthassam vele
az elmúlt napok eseményeit.
- Még mielőtt
ebbe belekezdenék, azt sem árt tudnod, hogy Dáin és Thorin bácsikám is volt,
hogy beálltak segédkezni, úgyhogy az uralkodói vér ellepte a műhelyedet.
- Komolyan
beszélsz? – tárta ki a száját a döbbenettől, mire bólintottam egyet. – Azt se
tudom, hogy köszönjem meg nekik, hiszen egy szót sem váltottam még velük, így furcsa lenne csak úgy eléjük állítani, de semmiképp sem akarok hálátlannak
tűnni.
- Nem várnak
köszönetet – hívtam fel erre a figyelmét. – Főleg, hogy egyfajta
családi program volt ez a részünkről.
- Lehet, hogy
nem várnak, de attól még így illik, és én igyekszem majd megadni ennek a
módját. Úgyhogy ne aggódj, kitalálok valamit! – kacsintott.
- Egy
másodpercig sem aggódtam volna emiatt – jegyeztem meg, majd bele is vetettük
magunkat a munkába, valamint én a mesélésbe. Ekkor realizáltam, milyen jó volt,
hogy egy ilyen közeli barátot is magam mellett tudhattam, akinek a hazatérte
ekkora örömöt volt képes okozni számomra.
Dofir szerelmi
csalódása felnyitotta a szememet, hogy minél több időt töltsek Nárinnal, és
jobban védjem őt és a szerelmünket, mint eddig valaha. Épp ezért, amikor eljött
az idő, hogy beváltsuk Thorin bácsikánknak tett ígéretünket Kilivel – hogy
elkísérjük néhány Ered Luin-i kereskedőnket a Fűvesúton, nehogy orkok támadjanak
rájuk –, egyszerűen képtelen voltam belemenni abba, amire Nárin kért.
- Hirtelen mi
lett azzal, hogy kifejezetten szereted bennem a kalandvágyamat, és azt a
célomat, hogy minél többet lássak Középföldéből? – kelt ki magából, mikor
kijelentettem, hogy nem szeretném, ha elkísérne minket.
- Egyszerűen
jobban féltelek annál, minthogy a kalandvágyadnak adózzak. Bármikor ránk támadhatnak
az orkok – hívtam fel rá a figyelmét, még ha láthatólag annyira felhúzta magát,
hogy vajmi kevés volt rá az esély, hogy megnyugodjon.
- Értem, szóval
te, mint férfi, elmehetsz és kockáztathatod az életedet, míg én nőként várjam
aggódva, hogy hazatérsz. Köszönöm szépen, Fili herceg, de én ilyen felállásból
nem kérek. Legyen szép utatok! – Ezzel ki is viharzott a szobámból, én pedig
tudtam – már csak a Fili herceg megszólítás miatt is –, hogy ebben az esetben
jobb volt hagyni, hadd menjen, mert mindketten hajthatatlanok voltunk. Inkább
vállaltam azt, hogy dühös lesz rám pár napig, minthogy elveszítsem, vagy hogy
valamilyen sérülést szerezzen az út során.
Ez az út viszont
végül zökkenőmentesen zajlott, ami elgondolkodtatott: talán én voltam túl
paranoiás, és hagynom kellett volna, hogy velünk jöjjön? Erre viszont nem állt módomban egyértelmű választ adni egyedül, így tudtam, hogy amint megérkezünk,
édesanyám és a nagybátyám üdvözlése után a szerelmem házáéknál kell majd
kopogtatnom, abban a reményben, hogy Nárin nem csapja rám egyből az ajtót.
- Hát megjött az
én uram és parancsolom! – kezdte szarkasztikusan, miközben vissza is sétált a
nappalijukba, ezzel jelezve, hogy bármilyen mérges is volt rám, attól még
nyugodtan bemehettem.
- Egyedül vagy?
– szerettem volna ezt tisztázni, mielőtt belekezdünk a beszélgetésünkbe.
- Igen. Vagy
talán ez is baj? Egy törp-nő nem lehet egy percig sem egyedül? – tette
keresztbe a kezét.
- Jaj, Nárin,
kérlek, ne csináld ezt! Tudod jól, hogy mennyire féltem a szeretteimet, főleg,
amióta visszatértek az édesapám elvesztéséről szóló emlékeim. Mintha nem nézted volna
végig, mennyire megviselt az elmúlt időszakban Kili betegsége. Ezek után azt
hittem, egyértelmű lesz számodra, hogy szeretetből védelek, és nem azért, mert
el akarlak nyomni. Kili férfi, mégis szívem szerint őt is megvédeném minden
gondtól és bajtól – mondtam mindezt egy levegővel, így ki is fulladtam a
mondandóm végére.
- Tudom, de te
pedig azt lásd be, hogy engem nem lehet kalitkába zárni, még akkor sem, ha
szeretetből teszed azt. Én csak akkor maradok a párod, ha egyenlő partnerek
leszünk. Elegem van abból, hogy az életem három legfontosabb férfija túlságosan
félt mindentől. Nem egy törékeny nádszál vagyok, hanem egy erős törp-nő.
Úgyhogy, ha legközelebb ismét el kell mennetek egy ilyen útra, ajánlom, hogy ne
tarts itthon, mert nem állok jót magamért, Fili herceg – ekkor ő hadart
igencsak nagy vehemenciával, én pedig közelebb mentem hozzá, hogy a durcásan
összehúzott száját gyengéden megcsókoljam.
- De csak, ha
többé nem hívsz Fili hercegnek. Még a hideg is kiráz tőle – nevettem.
- Ezt nem ígérhetem
meg – mosolygott végre ő is, és ezzel hivatalosan szent lett a béke közöttünk.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése