Nem mondhatnám,
hogy a legjobb éjszakáim egyikét töltöttem el azután, hogy kimerülten beleestem
az ágyamba. Észre se vettem, mikor ragadott magával az álom, hiszen ott
folytattam a Kili miatti fortyogásomat, ahol a valóságban abbahagytam. Utáltam,
amikor az öcsém felszínre hozta belőlem ezt az ideges énemet. Ráadásul az
idegesség legrosszabb formája vette át ilyenkor az uralmat az elmém felett, és gyengeségként
könyveltem azt, hogy hagytam, ahogy a méreg megfertőzze a gondolataimat, és ezáltal
a szívemet is.
Mindezek
fényében nem is meglepő, hogy olyan fáradtan keltem ki az ágyamból, mint aki
szinte semmit sem aludt: mert az agyam egyáltalán nem tudott kikapcsolni. Ennek
ellenére nem teketóriáztam: tudtam, ha sokáig fekszem félálomban, ki fog szívni
az ágy, és csak még nehezebb lesz összeszednem a maradék erőmet, és kikelnem onnan.
Hogy ezt megelőzzem, rögtön csináltam magamnak egy langyos, ébresztő fürdőt,
majd lendületesen felkapkodtam magamra a ruháimat, és már úton is voltam a
konyhánk felén, ahol nem más fogyasztotta a reggelijét, mint Thorin bácsikám.
- Egyedül? –
kérdeztem, majd rögtön belém is hasított a bűntudat, amint eljutott az agyamig
a felismerés, hogy amint elviharzottam az öcsémtől, édesanyámra hárult a
feladat, hogy virrasszon mellette. – Anyám még Kilinél van? – Erre a bácsikám
bólintott. – Tudod, mit csinált az éjjel?
- Igen, mikor
pár órája meglátogattam őket, Dís elmesélte – felelte meglepően semleges
hangnemben, amit nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, vagy az öcsémre, vagy
rám mérges lesz, esetleg mindkettőnkre egyszerre, így ez az apátia meglepett. -
Nemsokára átveszem tőle Kili felügyeletét, csak előtte elküldött reggelizni –
folytatta, de én nem tudtam megnyugodni.
- Sajnálom, hogy
otthagytam anyámat, de annyira dühös lettem. Már belefáradtam abba, hogy nem
elég, hogy mindent megteszünk Kiliért, még felnőtt fejjel is képes ehhez
hasonló bajokba sodorni magát, ezáltal ránk hozva a frászt, hanem még ahhoz is
van ereje, hogy egy ilyen szörnyen illetlen és kegyetlen tréfát eszeljen ki
számomra – hadartam, és a pulzusom ismét az egekbe szökött a düh miatt, amit
ekkor tápláltam az öcsém iránt.
- Fili… – Nem
tudta befejezni, amit akart, mert még nem értem a mondandóm végére.
- Néha úgy
utálom, hogy ilyen nagy szívem van, és hogy az öcsém egy-egy ilyen kis
tréfájával ki tudja használni ezt a gyenge pontomat – fújtattam, és eltoltam
magam elől a kiszedett ételemet, mert a nem létező étvágyam is elment a
gyomoridegemtől.
- Fili, az, ha
valakinek ebben a kegyetlen világban lágy, szeretetteljes szíve van, igenis nem
gyengeség, hanem bátorság és erő. Bátorságra utal, hogy vállalni mered azt,
amit – mint te magad is – sok esetben tévesen gyenge pontnak tartanak a törpök.
Pedig ez az egyik legnagyobb erény, ami valaha a birtokodban lehet. – Ekkor a
szavába akartam vágni, de leintett, így tovább hallgattam, amit mondani akart
nekem. – Az öcséd is hasonlóan nagy szeretetet hordoz a szívében, csak ő, mint
azt jól tudjuk, nem kapott mellé annyi komolyságot, megfontoltságot és
szorgalmat, mint te. Ezért is a mi hármunk feladata az édesanyáddal az, hogy jó
irányba tereljük. Tisztában vagyok vele, hogy felváltva szokott elmenni a
türelmünk ezzel kapcsolatban, és most te vagy soron, viszont ne feledd el ismét
azt a visszatért emlékedet, amiben megígérted édesapádnak, hogy a világ legjobb
bátyja leszel. – Kicsit kegyetlen húzásnak tartottam, hogy pont ezt hozta fel,
viszont bevált, mert azonnal enyhülni kezdett a bennem sátrat vert méreg.
- Én
próbálkozom; te tudhatod a legjobban, mennyire, de olykor annyira megnehezíti
számomra ezt az egészet Kili – feleltem lemondó hangnemben.
- Drága fiam, ha
egyetlen Durin így kifog rajtad, mi lesz akkor, ha majd egy egész nép felett
kell uralkodnod? – vette elő a legszeretetteljesebb mosolyát, ami mindig a
szívemig hatolt. A férfi, aki apám helyett apám volt, akit korona nélkül is a
királyomnak tartottam, és aki mindezek mellett a mentorommá is vált, egy ilyen
gesztussal fel tudta tölteni lelkem legelzártabb zugait is erővel és reménnyel.
– Nem vonulhatsz vissza az első adandó problémád után. Ráadásul úgy, hogy a
trón automatikusan Kilire szállna. Akkor leszünk mi bajban, és ő még nagyobban,
ha a kezébe kerül a hatalom. Ezt te is jól tudod. Mi vagyunk azok ketten, Fili,
akiknek mindenképp meg kell tanulnunk belátni, mik azok a problémák, amikkel
szimplán meg kell tanulunk együtt élni, és mik azok, amiket meg kell tudnunk
oldani.
- Kili nem egy
megoldandó probléma. Én sohasem így gondoltam rá – vágtam rá idegesen, mert még
véletlenül sem akartam, hogy bármi ilyesmire következtessen a bácsikám. – Én
szeretem őt minden hibájával együtt.
- Efelől sohasem
volt kétségem, de vele kapcsolatban sem szabad elfelejtenünk, hogy vannak olyan
hibái, amiken nem tudunk igazán javítani, míg olyanok is, amiken igen. A nap
végén viszont mindig emlékeztetned kell magadat arra – bárhogy mondjuk éppen össze
vagytok veszve –, hogy szereted őt. Ugyanígy kell majd a népünkkel is tenned:
bármennyire az idegeidre is mennek majd olykor, az irántuk táplált szereteted,
lojalitásod felül kell, hogy tudja írni azt a sok problémát, amiket okoznak
neked. – Bölcs szavak voltak ezek egy bölcs férfi szájából, és miközben el is
érte vele a célját – hogy más perspektívából lássam ezt az egész helyzetet –,
közben kicsit le is lombozott. Ekkor is felszínre tört belőlem az a gyakori
félelmem, hogy sohasem fogok felérni hozzá, és talán nem is lenne baj, ha én végül
nem kerülnék trónra. Ezt persze semmiképp sem mondtam volna el neki, mert
tudtam, hatalmas nagy fájdalmat okoznék a bácsikámnak azzal, ha rájönne,
mennyire lekicsinylően szoktam olykor saját magamra és az uralkodói
képességeimre gondolni.
- Az öcsémnél
meg is tudom ezt oldani – még ha nem is mindig a legkönnyebben –, de
őszintén, nem igazán látom, egy egész nép esetében hogyan fog ez menni – azért
ezt a félelmemet mindenképp be akartam vallani.
- Nekem is meg
fog gyűlni a bajom, amikor nem csak egy félig meddig kimondott vezető leszek,
hanem a Magányos Hegy királya. Ha hiszed, ha nem, engem is sokszor
rettegéssel tölt el a gondolat, hogy talán nem leszek elég jó a feladatra. De
mégis meg kell küzdenem a saját démonjaimmal, mert elfogadtam azt a nemes
kötelességet, amit Durin leszármazottként, és nem mellesleg Dís bátyjaként és a
ti nagybátyátokként rám mért az élet. Remélem, te is így teszel. – A büszke
tekintetének hála még inkább elszégyelltem magam a korábbi gondolataim és az
előző napi kirohanásom miatt. Nem ilyen unokaöcsét érdemelt, hanem sokkal
megbecsülendőbbet.
- Én is remélem
– feleltem, de amint meglepődöttséget véltem felfedezni a mimikáiból, rögtön
korrigáltam. – Mármint mindent megteszek, hogy így legyen. – Az ellágyult
arcvonásai arra engedtek következtetni, hogy ez a válasz már jobban tetszett
neki.
- Most viszont
magadra hagylak, hogy édesanyád is lepihenhessen. Számíthatok rá, hogy délután
leváltasz? – kérdezte óvatosan, ám egyben bizalommal teli.
- Természetesen
– feleltem magabiztosan.
Ezután a
kovácsműhely felé vettem az irányt, hogy azt a csekély plusz munkát, amit előzőnap
kapott Dofir, megcsináljam, de ez sem tudta kikapcsolni az agyamat; sőt volt
olyan patkó, amit kicsit el is rontottam amiatt, hogy képtelen voltam teljesen
odafókuszálni. Ezért a dolgom végeztével tudtam, ki volt az egyedüli személy,
aki némi feloldással szolgálhatott a tomboló elmém és szívem számára. Nárin
szerencsére otthon volt, és nagy örömmel fogadott. Épp az ebédjüket készítette,
amihez én sem voltam rest beállni segédkezni. Nem, mintha ehhez bármit is
értettem volna, de a hússzeletelés még rajtam sem fogott ki. Utána viszont – az
előbbi hibámból tanulva –, teljesen átadtam magam a szóáradatomnak, és
semmilyen munkát nem végeztem közben. Nárin némán meghallgatott, majd próbált
egy kis erőt önteni belém. Annyira örültem, hogy nem zárta le azzal az
önbizalomhiányommal kapcsolatos témát, hogy szedjem össze magam és kész, hanem
kijelentette: a jövőben segít abban, hogy jobban meglássam a saját érdemeimet,
amik feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy belém szeressen. Ez valóban
elgondolkodtatott: ha egy olyan egyedülálló lány, mint Nárin szeretett engem,
akkor tényleg csak nem lehettem olyan semmirevaló törp. Amúgy is, édesanyám és
Thorin bácsi nevelését is bíráltam volna, ha ilyesmit állítok magamról. Végül az
érkezésemhez képest sokkal vidámabban hagytam ott a szerelmemet, és tértem be
az öcsém szobájába, hogy leváltsam a nagybátyámat.
- Minden rendben
lesz? – kérdezte félve Thorin bácsi.
- Igen, minden –
bólintottam, majd leültem az ágy melletti székre, ezzel jelezve, hogy magunkra
hagyhat minket.
Legalább fél
órán át némán figyeltem az öcsém egyenletes légzését, mire hirtelen kinyitotta
a szemét.
- Azt hittem, a
tegnapi után ma nem látlak errefelé – kezdte, miközben kidörzsölte az álmot a
szeméből.
- Reggel még én
is így gondoltam – vallottam be keresztbe tett kézzel.
- És mi történt
azóta?
- Van egy remek
bácsikánk, aki a lelkemre beszélt.
- Már rég az
őrületbe kergettük volna egymást nélküle és anyánk nélkül – kacagott, viszont
ez eléggé felelőtlen dolog volt, mivel rögtön elkezdett csúnyán köhögni, így én
azonnal vizes pohárért rohantam, hogy kicsit enyhítsünk a torka szárazságán.
- Mindig
csinálod nekem a bajt! – ráztam a fejemet ideges aggodalom közepette.
- Mennyire
unalmas lenne az életed nélkülem – mosolygott haloványan, miközben visszadőlt
az ágyára.
- Ez igaz. De
mennyire, hogy igaz! – jegyeztem meg őszintén, majd gyenge csókot hintettem a
homlokára. Még kicsiként lett ez a szokásunk, hogy „gyógyító csókot” adtam
neki, ami mindig megtette a hatását: ha csak lélekben is, de rendre erőt adott
Kilinek a felépüléshez.
- Bocsánat,
Fili. Sajnálom, hogy még mindig nem tudott benőni a fejem lágya. Talán soha nem
is fog – tette hozzá szomorúan azt, amit már jó párszor hallottam tőle életünk
során. – Lehet, minden Durin-komolyság neked jutott.
- Tudod jól,
hogy ez nincs így. De mi tagadás, nem teszed könnyűvé azt, hogy megélj egy szép,
öreg kort – róttam meg.
- Csak mert nem
akarok csúnya és ráncos törp lenni. Fúj! – rázta a ki a hideg ennek már a
gondolatától is.
- Sokkal nagyobb problémák is vannak az életben
annál, ki mennyire ráncos. – Viszont ennyiben hagytam a dolgot, mert tudtam,
hogy pihenésre volt szüksége, én pedig kész voltam vigyázni rá, ahogy mindig
is.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése